A következő nap a szokott, otthoni lendülettel indult. Reggel felkeltem és arra gondoltam, hogy tényleg meglátogatom Annit. Közöltem a tervemet Rodolpho bácsival, aki azt mondta, még van egy kis elintéznivalója, de utána szívesen elvisz. Persze, egyedül is elmehettem volna Hamburgba, de a Gittytől való félelem azt diktálta, hagyjam, hadd kísérjenek. Hmmm… vajon a KRESZ-leckéimre is kísérgetni fognak?
Amíg elfogyasztottam a reggelimet, Rodolpho bácsinak volt ideje, hogy elintézze a dolgait. Mire befejeztem, ő is bejött és a kezébe vette a tragacsa slusszkulcsát.
– A Mercedesszel kéne menni – motyogta határozatlanul, majd letette a kezében tartott kulcsokat, és tétován nyúlt a kocsim kulcsai után, melyek egy szögre voltak akasztva. A Billtől kapott ajándék még mindig a garázsban állt, bármennyire is vissza akartam vitetni egykor.
– Szabad? – kérdezte Rodolpho bácsi, megcsörrentve kezében a kulcsokat. A szemében fanatikus fény gyulladt. Tudtam, hogy minden vágya, hogy egyszer vezethesse azt az autót. Emlékeztem rá, mennyire dühös volt, mikor úgy döntöttem, visszaadom az ajándékozónak.
– Persze – vágtam rá azonnal.
Már olyan régen láttam az „autómat” – igen, mert még mindig nem hittem el, hogy az a piros csoda tényleg az enyém. Szerettem volna benne ülni, sőt, már alig vártam, hogy megkaphassam a jogsimat és vezethessem.
Rodolpho bácsi örömében ugrott egyet, hozzám szökdécselt, megölelt, majd kisietett a kocsiért a garázsba. A Mercedes szinte hangtalanul gördült az udvarra, a motor úgy dorombolt, mint egy lustálkodó kiscica.
– Gyönyörű – sóhajtottam, mikor beültem az anyósülésre. – Remélem hamarosan én is vezethetem.
A bácsikám megköszörülte a torkát.
– És te vissza akartad adni ezt a szépséget – gügyörészte és megsimogatta a műszerfalat.
– Ne emlékeztess rá – morogtam – nagyon jól tudom, mit akartam tenni. De Bill úgyse vette volna vissza, nem igaz?
– Ezt ugyan nem tudhatom – ingatta a fejét a bácsikám, miközben finoman lehajtott az udvarról.
– Mondd csak. Láttátok a kocsit, mielőtt Bill elhozta?
Sosem érdeklődtem arról a szülinapról, mert pár nappal később, az ikrek partiján majdnem mindennek vége lett.
– A kocsit nem láttuk – felelt Rodolpho bácsi és nagyon óvatosan elfordította a kormánykereket – de elmondta, mit szeretne adni neked. Természetesen nagyon jó ötletnek találtuk. Azt hittük, örülni fogsz neki és... örültél is... egy ideig... Úgy gondoltuk, Bill majd segít, ha megszerzed a jogsit... Hiszen az elején kell a segítség egy tapasztalatlan vezetőnek.
– Tom majd segít – nyugtattam meg. Valahogy egész biztosra vettem. Tom segíteni fog, ha megkérem.
A bácsikám elmosolyodott. Próbálta kerülni a Bill-témát, így csöndben maradt. A hirtelen rám szakadt némaságot arra használtam, hogy tanulmányozzam az autó belsejét.
Kényelmes, fekete bőrülések, krómozott műszerfal, bordó kárpitozás. Szemkápráztató. És ez mind az enyém!
Észrevettem, hogy a kesztyűtartóból CD-tokok kandikálnak elő. Kivettem néhányat és szórakozottan forgattam őket a kezemben.
– Aerosmith. Green Day. Keane. David Bovie. Gwen Stefani. Pink és természetesen Tokio Hotel – tehát Bill majdnem összes kedvence. Gondolhattam volna, hogy feltankolja a gyűjteményt, nehogy a beépített hifi-berendezés némán kuksoljon.
Végül az Aerosmith-CD-t raktam a lejátszóba. Szélesen elvigyorodtam. A hangfalak mindenhonnan tökéletes hangzást biztosítottak. Önfeledten énekeltem a kedvenc dalomat.
…
Nem akarom lehunyni szemeim
Nem akarok elaludni
Mert hiányzol, bébi
És nem akarok semmit elveszíteni
(Aerosmith – Ddon’t wanna miss a thing)
…
Közben megálltunk egy piros lámpánál. Láttam, hogy a körülöttünk álldogáló autósok és gyalogosok mind-mind a kocsimat fürkészik kíváncsi pillantásokkal. Hogyhogy nem vettem észre, hogy ekkora feltűnést keltünk, mikor először indultunk Annival és Lindával városnéző autóskörútra? Aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert túlságosan lefoglalt az önsajnálatom, hogy meg kell tanulnom autót vezetni. Most viszont – hogy már elkezdtem a tanulást – boldog mosollyal néztem az irigykedő embereket.
Figyeltem Rodolpho bácsi vezetési stílusát. Ez még akkor vált szokásommá, mikor Bill hurcolt mindenhova. Szerettem nézni, ahogy vezet és még hasznát is vettem a dolognak, mert az oktatásokon mindig remekül teljesítettem – talán ennek is köszönhetően.
Némán hallgattam az autóm lágy hangját. Ahogy újra és újra végignéztem az utastérben, el sem tudtam képzelni, hogy tényleg vissza akartam adni.
– Anni nagyot fog nézni – lelkendeztem. – Szerintem azt hiszi, hogy a kocsi már rég darabokban van, vagy visszakerült a feladóhoz. Óh, Bill, köszönöm!
Magam is meglepődtem, hogy vidáman ejtettem ki Bill nevét. Mégcsak meg se rezzentem, de miért is kellett volna megremegni? Elvégre a kocsit tényleg ő adta, és akármennyire is utál, mégsem vette vissza tőlem. Tehát van okom, hogy akár százszor is köszönetet mondjak neki.
– Látod, te kis buta – dorgált Rodolpho bácsi és hármasba kapcsolt. – Mekkora hülyeséget csináltál volna, ha visszaadod?
Tudtam, hogy azért nem hagyja szó nélkül a dolgot, mert mélyen megsértettem, mikor kijelentettem, hogy a kocsi nem maradhat.
– Sajnálom, hogy vissza akartam adni – mondtam engesztelésképpen. – Tudom, hogy nagyon megsértettelek.
– Nem sértettél meg – ellenkezett Rodolpho bácsi.
Csendesen utaztunk tovább. Hamburg nem volt olyan elképesztően messze, így mondhatni röpke két és fél óra alatt oda is értünk. Anniék házát sem volt nehéz feladat megtalálni, mivel a városközpontban laktak egy hatalmas háztömb negyedik emeletén.
– Hova kéne rakni a kocsit? – kérdeztem tűnődve, mikor Rodolpho bácsi leparkolt a háztömb előtt és leállította a motort. – Elvégre nem hagyhatom itt az utcán. Még csak belegondolni is rossz, hogy valaki elviheti!
A bácsikám csak nevetett.
– Ne aggódj. Szaladj fel Annihoz. Nekik biztos van garázskulcsuk, és ha szerencséd van, az apja még nincs itthon és beállhatunk a kocsival. Anni egész biztos odalesz, ha megtudja, hogy a Mercedesszel jöttünk.
Elvigyorodtam és felfutottam a negyedikre. Rodolpho bácsi lent maradt, hogy vigyázzon a kocsimra. Lefékeztem a lakásajtó előtt és csöngettem. Pár másodperc múlva nyílt az ajtó és szembetaláltam magam Anni bátyjával, a mindig rendezett külsejű, de annál pimaszabb Arthurral.
– Hali, Arthur – hadartam kifulladva – Anni itthon van?
– Szia – nézett a srác – amúgy gyere be. Nem tudom. Anya, Anni itthon van? Az egyik barátnője keresi!
– Ki az? – hallottam Frau Lichtkopf kislányos hangon feltett kérdését.
Arthur ronda vigyorral az arcán rám sandított.
– Lotte! – adta meg végül a választ az anyjának.
– Kösz – vontam meg a vállam és leültem az egyik székre.
– Én húzok – mondta és ellépett mellettem – mert ma bowling-meccs lesz. Játszom. Na pá.
Arthur kislisszolt az ajtón és hallhattam, hogy elmotorozik.
– Arthur? – kérdezte a nappaliból kilépve Frau Lichtkopf. – Hol ez a gyerek?
– Elment – feleltem készséggel – azt mondta, bowling-meccs lesz.
Frau Lichtkopf, aki szinte Anni idősebb mása volt, elkomorodott tekintettel nézett le az utcára, s nagy szemeket meresztett, mikor meglátta az autómat.
– Jaj, pedig megmondtam, hogy nem mehet! – sopánkodott, majd hozzám fordult. – Örülök, hogy itt vagy, Lotte. Elnézést az illetlen fogadtatásért. Anni nincs itthon. Táncstúdióban van.
A kijelentés meglepett. Anni táncol? Ezt eddig nem is tudtam róla.
– Táncstúdióban? – kérdeztem érdeklődve. – Mióta táncol?
– Oh, már régen – legyintett Frau Lichtkopf és hátradobta szőke, göndör hajzuhatagát. – Azt hiszem, öt éves volt, mikor táncolni kezdett. Rengeteg versenyre járt, és sorban nyerte meg azokat. Három éve egy térdsérülés miatt abba kellett hagynia. Szegénykém, nagyon bele volt betegedve, hogy soha többé nem táncolhat. Ezért nem is mesélt erről, mert nem szereti felemlegetni. A tánc volt az élete.
Még mindig meglepve néztem Anni anyjára. Persze, Anni-nek tökéletes alakja volt a tánchoz, középmagas volt és karcsú, mégis hihetetlennek tartottam, hogy sosem avatott be ebbe a titokba. Bár az igaz, Anni mindig is szótlanabb volt, mint Linda.
– De már táncol – állapítottam meg. – Vagy nem?
– Elment egy sportorvoshoz – mesélte Frau Lichtkopf. – Tudod, unatkozott a téli szünetben. Te nem voltál az országban, Gustavék pedig turnézni mentek, s előtte sokat gyakoroltak. Gusnak nem volt ideje Anni-re. Az én kislányom pedig annyira unta magát, hogy nem tudta, mit kezdjen a rengeteg szabadidejével. Végül egyik reggel felkelt és azt mondta: Anya, én újra táncolni fogok. Nem akartam beleegyezni, de Annit lehetetlen megállítani, ha a fejébe vesz valamit. Elküldtem egy sportklinikára, hogy legalább nézzék meg, alkalmas-e a térde arra, hogy kibírja a terhelést. Ott azt mondták, táncolhat, de a versenyekkel még várnia kell.
– Tehát újra versenyezhet? – kérdeztem fellelkesedve.
Frau Lichtkopf szép arcán mosolyféle játszott. A büszkeség mosolya volt ez.
– Igen. Pár hónap múlva már versenyen is indulhat. Az orvos azt mondta, először szoktatnia kell az izmait, hiszen három év kihagyást nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Anni azóta minden délutánját a régen megszokott táncstúdióban tölti. Ha szeretnéd, megadom a címet és... öhm... elmehetsz hozzá.
A nő finom pillantását ismét az ablak felé irányította, hogy mégegyszer megcsodálja a lent parkoló Mercedest.
– Az autó valóban az enyém, de nem én vezetem – mondtam mosolyogva. – Még nincs jogsim.
– Gyönyörű. Gondolom, Billtől kaptad. Anni mesélte, hogy nagyon nagyon sokat készült a születésnapodra… annyira sajnálom, hogy rosszul sültek el a dolgok…
- Én is – motyogtam halkan.
- De persze… most inkább hagyjuk ezt a témát… nem igaz?
Azzal elővett egy darab papírt és ráfirkantotta az utcanevet meg a házszámot.
– Köszönöm – intettem, miután átvettem a papírdarabot. – Viszlát, Frau Lichtkopf!
Kiléptem az ajtón, leszáguldottam a lépcsőkön, átsétáltam a házat körülölelő kicsiny parkon, és villámgyorsan becsúsztam a kocsi anyósülésére.
– Nincs itthon – közöltem, mikor a bácsikám is csatlakozott hozzám. – Sofőr, kérem hajtson erre a címre.
Rodolpho bácsi elnevette magát, de megjátszotta a tisztelettudó sofőrt, és elemelte a kezemből a felé nyújtott papírlapot.
Az út nem tartott tovább pár percnél – Anni biztos gyalog járt le mindennap. Leparkoltunk az épület háta mögött, én pedig futásban igyekeztem a bejárat felé, ismét kint hagyva a bácsikámat a kocsival.
Igaz, sosem jártam még táncstúdióban – én, meg a tánc két külön fogalom – most mégis magabiztosan libbentem be a bejárati ajtón, de a magabiztosságom itt szerte is foszlott. Körös-körül csak ajtók voltak. Más-más zenefoszlányok hallatszottak minden zárt teremből, azt sem tudtam, merre induljak. Szerencsémre egy recepciós kisasszony fogadott, aki megkérdezte, kit keresek. Bizonyára láthatta, mennyire elveszett vagyok.
– Öhm... Anni Lichtkopf – mondtam bizonytalanul Anni nevét – őt keresném.
– Óh, ő az emeleten, a kisebbik gyakorlóteremben van. Felkísérjelek?
– Igen, köszönöm.
A hölgy előlépett a pultja mögül és sietős léptekkel egy kék szövettel borított lépcsősor felé indult. Erős, kissé csípős illat lengte körül alakját, és járás közben ide-oda ringatta vékony csípőjét. Le mertem volna fogadni, hogy hajdanán ő is diákja volt a tánciskolának.
Az emeletre érve a lenti termekből kiszűrődő zenefoszlányok zajai elhalkultak, s csak egyetlen teremből üvöltött ki az If I Had You, Adam Lambert egyik legnagyobb slágere.
– Innen már megtalálod – biztosított a recepciós. – Csak kövesd a hangot.
Felnevettem és elindultam a zaj forrása felé. Benyitottam a terembe. Először üresnek véltem, de aztán megláttam, hogy Anni az egyik ablak előtt táncol. A sötétítő függöny be volt húzva, így az utcáról nem lehetett a terembe látni. A lány észre sem vette, hogy vendége érkezett, én pedig nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Lekucorodtam az egyik táncszőnyegre és figyeltem Annit. A zene ritmusára mozgott a csípője és hajlongott a dereka. A farmerén lévő csillámos öv néha-néha visszaverte a terem fényét – engem kicsit egy török hastáncosnőre emlékeztetett. Rövid topja enyhén felcsúszott, de nem törődött vele. Hú, ha ezt Gustav látná – kuncogtam magamban. A lány szőke, göndör haját most szoros copfba fogta – sosem láttam még ilyen hajviselettel Annit.
Hagytam, hadd menjen végig a szám, nem szándékoztam megzavarni a táncban. Láttam az arcán, hogy borzasztóan élvezi azt, amit csinál. Szinte belefeledkezett a tánc lüktetésébe, a zene ritmusába és abba az érzésbe, hogy ismét hódolhat annak a hobbinak, amitől majdnem örökre megfosztották.
Mikor véget ért a dal, Anni a lejátszóhoz lépett és megnyomta a „STOP” gombot. Lassan kifújta a levegőt, majd megfordult. Ekkor vette észre, hogy vendége érkezett.
– Lotte, te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte zihálva és felém sétált.
– Anyukádtól tudom, hogy itt talállak. Tegnap érkeztem meg Oroszországból és úgy gondoltam, örülnél, ha meglátogatnálak.
– Természetesen, örülök is – ült le mellém. – Elhoztak?
– Persze – vágtam rá egyből – a bácsikámmal jöttem. És nem is akármivel.
Cinkosan vigyorogtam, mire Anni felugrott, hogy az ablakhoz siessen és kinézzen rajta.
– A Mercedes! – kiáltotta meglepetten. – Csak nem?
– Muszáj volt – mentegetőztem hevesen. – Különben is, eszméletlen az a kocsi. El se akarom hinni, hogy az enyém!
– Mert buta vagy – nevetett és megpaskolta az arcomat. – Na mesélj, milyen volt Mike-éknál?
– Már elmeséltem – kuncogtam – most inkább te mondj valami érdekeset.
Kicsit pirulva körbepillantott.
– Sajnálom, hogy a táncról sosem beszéltem, de gondolom, anyám mindent elmondott. Általában ez a szokása.
– Igen, elmondta, hogy egy sérülés miatt hagytad abba.
– Tudod, azt hittem, sosem állhatok többé a parkettre. Ezért nem mondtam senkinek a táncversenyeket, meg azt, hogy imádtam csinálni ezt. Nem akartam fájdalmat okozni magamnak. Képzelheted, még Gustav sem tudja!
– Ez komoly? – lepődtem meg. – Hogy tudtad titokban tartani előtte?
- Nehezen. Nemsokkal azután ismertem meg, hogy a dokik azt mondták, nem táncolhatok többé. Sokat szomorkodtam, de mindig kitaláltam valami indokot, ha rákérdezett, hogy mi van. Még manapság is, ha velem van, igyekszem elkerülni ezt a helyet. Örülök, hogy most már nem kell majd. Csak az a kérdés, hogy adom elő neki.
– Ügyesen és okosan – motyogtam, mire ismét nevetni kezdett.
– Azt hogy csináljam?
– Egyszerűen. Táncolj!
Anni meghökkent, de láttam rajta, hogy fontolóra veszi az ötletemet.
– Elhozzam ide? Vagy mit csináljak? Hogy csináljam? Jaj! Ide mégse hozhatom, mert egyből rájönne, hogy mit akarok.
Tanácstalanul motyogott magában. Nekem pedig egyszerre rengeteg ötletem támadt, ami még engem is meglepett.
– Mi lenne, ha a születésnapjára szerveznél egy fellépést, mint ajándék? Összeszedhetnéd a táncsuliból a legjobbakat, írnál egy koreográfiát és előadnátok. Nem tudom, Gustav
rendez-e olyan partit, mint az ikrek, de ha igen, szerintem remek lenne és biztosan örülne neki.
– Ez tényleg szuper lenne, csak egy gond van. Gustavnak is szeptemberben van a szülinapja, alig pár nappal később, mint az ikreké! Ha pedig közös a parti... ohh... Lotte, ez mégse lesz olyan rossz ötlet! Úgyis rengeteg idő kell a próbákhoz és a válogatáshoz, mert a lehető legjobb ajándékot szeretném adni neki. Gustav nem rendezett partit tavaly, hiszen buliztunk az ikrekén, de ráveszem, hogy idén az ő szülinapján partizzunk – remélem, az ikrek belemennek ebbe. Nekik elmondom, hogy megtudjam, jó ötletnek tartják-e. Remélem, Tom nem kotyogja ki Gustavnak!
– Ne aggódj, majd lakatot teszek a szájára – vihogtam el magam.
Anni felpattant és megölelt.
– Köszönöm, Lotte! – lelkendezett. – Holnap el is kezdem a válogatást. Csak a legjobbak jöhetnek. A koreográfia megírásához amúgy is kell minimum egy hónap. Még megfelelő zene is kell, meg fellépőruhák. És... és... Jaj, annyi mindent kell még szerveznem!
Anni lázasan tervezgetett, én pedig örültem, hogy segíthettem neki. Nem is folytatta tovább a magányos próbát, gyorsan átöltözött és velem együtt sietett az utcára Rodolpho bácsihoz.
Miután hazavittük Annit – annyira el volt foglalva a terveivel, hogy úgy gondoltam, jobb, ha magára hagyom – mi is hazamentünk. Rodolpho bácsin láttam, hogy nehéz szívvel fog elválni a kocsitól. Otthon szépen beparkolt vele a garázsba, letisztogatta a kerekekre meg a sárvédőkre tapadt havat, majd szelíd mosollyal becsukta a garázs ajtaját. Azzal persze nem foglalkozott, hogy az ő tragacsa – egy régi, zöld Schevi – az udvaron áll, kitéve az időjárás viszontagságainak.
– Nem kéne egy garázs annak a kocsinak is? – kérdeztem érdeklődve. – Rodolpho bácsi, te, aki akkora autó rajongó vagy, nem nézheted, hogy szegény ott álljon kint a hidegben, esőben, hóban, szélben. Ha ennyire szereted azt a Mercedest, szeresd a saját Schevidet is! Nézz csak rá. Olyan árván áll ott a hókupacban. Sajnálatraméltó.
A bácsikám kuncogott.
– Lotte, komolyan jól hallottam? Most egy autónak kértél védelmet? Biztos, hogy nem vagy beteg? Nem ártott meg valami Oroszországban? Hiszen sosem mutattál érdeklődést a kocsik iránt. Még a saját autód sem hozott lázba, pedig gyönyörű darab! Láttad, hogy bámulták az utcán? Jaj, milyen irigy pofákat vágtak! Kicsim, ez egy Mercedes Angyal! Duplán páncélozott ajtó, golyóálló, sötétített üveg. Általában maffiavezérek és drogbárók kedvelt járgánya. Európában még be sem mutatták! Azt hallottam, hogy egy tankkal is áthajthatnál ezen a babán és nem tenne túl nagy kárt benne, bár efelől azért komoly kétségeim vannak…
– Igen, láttam, hogy mennyien megbámulták – sóhajtottam, mert a bácsikám ismét elkalandozott. – , Rodolpho bácsi, ez csak egy autó. El kell ismernem, hogy tetszik. Viszont a te kocsid most kegyvesztett lett. Régebben nap mint nap bütyköltél rajta valamit.
Rodolpho bácsi csak legyintett és a ház felé indult. Követnem kellett, ha nem akartam a kocsifeljáró betonjára fagyni.
Aznap délután – hogy ki ne maradjak a jóból – ismét elkísértek egy KRESZ oktatásra.
– Terepre megyünk – szólt Franklin, mikor odaértem. – Ma forgalomban vezetsz. Holnap pedig elkezdődnek a vizsgáid, ha neked is megfelel.
– Persze – feleltem automatikusan, fel se fogva, mit mondott az oktató. Holnap vizsga? Te jó ég!
– Miből szeretnél először vizsgázni? – kérdezte Franklin. – Gondolom, nem a forgalommal kezdenéd. A rutin, vagy az elsősegély lenne célszerű. Ha rám hallgatsz, elsősegélyre mész.
– Oké – bólintottam szorongva – köszönöm. Akkor holnap elsősegély
Franklin biccentett, felírta a naptárába a vizsgám időpontját, majd furcsa kifejezéssel bámulni kezdett rám. Tudtam, hogy szóba akarja hozni a nővéremet, én pedig egyáltalán nem akartam Florról beszélgetni vele.
Elszökni az oktatásról azonban nem lehetett, mert Rodolpho bácsi egész biztos páros lábbal rúgdosott volna vissza, tehát ezzel csak annyit értem volna el, hogy megtanulok repülni.
Elindultunk az autó felé, majd Franklin átadta a terepet és innentől kezdve mindent egyedül kellett csinálnom. A kezem úgy remegett, mintha parkinzonkórban szenvednék, a tekintetemet ide-oda jártattam az utca két oldalán, táblákat, útjelző lámpákat keresve és mániákusan figyeltem, nehogy túllépjem a megengedett sebességet. Ide-oda besorozni, autók után haladni, tolatni, parkolni… úristen! Szörnyű volt! Mondhatni – tök jól csináltam, Franklin elégedettnek látszott, mikor egy óra múlva leparkoltam az autóssuli előtt. Azonban korántsem ért még véget az oktatás! Franklin félrehívott és – nahát, bejött a tippem – a nővéremről kezdett kérdezgetni.
– Beszéltél a nővéreddel? – kérdezte valami nosztalgikus fénnyel a szemében. A gyomrom is felfordult. Ez a perverz disznó a nővéremet akarja. Na azt már nem!
– Igen, beszéltem – feleltem kurtán.
– A levelet is átadtad neki? – érdeklődött. Ezt gyorsan ki is használtam, hogy zavarba hozzam. Emlékeztem ugyanis, hogy mikor rákérdeztem, mi van a borítékban, amit át kellett volna adnom Florenznek, Franklin csak azt felelte, nem rám tartozik.
– Szóval levél volt? – kérdeztem, megjátszott érdeklődéssel.
– Florenz nem beszélt róla? – kérdezte és a táskája csatjával kezdett babrálni. – Igen, egy levél volt.
– Mi volt benne? – kíváncsiskodtam pimaszul.
Franklin visszatért a mostanság szokásos, belassult modorához, és csak legyintett.
– Az csak a nővéredre tartozik. Itt egy újabb levél. Add át neki!
Megvontam a vállam, átvettem a levelet és elszökdécseltem.
– Na milyen volt? – kérdezte kipirult arccal a bácsikám, mikor odaértem hozzá. Ma ő kísért el, de nem hagytam neki, hogy ismét a Mercedest vezesse, így a zöld Schevivel volt kénytelen fuvarozni.
– Mindent jól csináltam – újságoltam lelkesen és közben óvatosan belecsúsztattam a táskámba a borítékot – az oktató azt mondta, ügyes voltam. Ijesztő volt vezetni az utcákon, mert egy csomóan jöttek szembe és annyira féltem.
A bácsikám roppant büszkén nézett rám. Szemlátomást azon gondolkodott, hogyan fogja néha napján kikönyörögni, hogy a kocsim volánja mögé ülhessen.
– Elviszel Florenzhez? – kérdeztem, mikor elindultunk.
Kicsit meglepődött, de nem ellenkezett, hanem egyenesen Florenzékhez hajtott. Út közben morgott valamit arról, hogy Sofie néni meg fogja ölni, amiért nem vitt haza időben.
– Amíg elintézed a dolgodat a nővéreddel, én benézek egy üzletbe, rendben? – kérdezte, mikor leparkolt egy ismerős háztömb előtt.
– Oké – bólintottam és villámgyorsan az épület felé kezdtem futni. Valahogy megszoktam már ezt (a folytonos üldözési mánia, ami körülvett a családom és a barátaim részéről megtanított arra, hogy ne tartózkodjak sokáig a szabadban).
Felfutottam a másodikra és bekopogtam Johannes lakásajtaján. Nem kaptam azonnal választ, de egy fél perc múlva kinyílt az ajtó és Johannes hatalmas vigyorával találtam szembe magam. Óh, az csak még jobb, ha Johannes is itthon van – gondoltam és széles mosollyal léptem át az ajtó küszöbét.
– Hol a tesóm? – kérdeztem, miután ledobtam magam egy székre. – Mutatnom kell neki valamit.
– Alszik – felelte Johannes. – Itt hagyhatod, ha gondolod. Át fogom adni neki.
– Óh, ezt nem lehet – vihogtam el magam. – Az nagyon jó, ha te is itt vagy, de Florenznek is itt kell lennie.
Johannes nem értette, min nevetek ennyire. Én pedig nem tudtam megszólalni, csak nevettem és végiggondoltam Johannes lehetséges reakcióit a levélre – szinte magam előtt láttam Franklin csúnya halálát. Valamiért nem sajnáltam érte. Hagyja csak békén a nővéremet.
Tudom, hogy régen úgy gondoltam, anya rossz döntést hozott, mikor apát választotta Franklin helyett. Most viszont, ahogy Johannes apró konyhájában ültem és épp arra vártam, hogy a házigazda felkeltse a testvéremet, rájöttem, anya miért döntött Martin Krüger mellett. Franklin bizonyára pontosan olyan rámenős és – számomra legalábbis – kissé félelmetes volt, mint most. Anya ezt nem igazán kedvelhette, és inkább a suli legmenőbb pasiját választotta.
– Mi a fene van? – hallottam a konyhaajtóból Florenz álmos morgását. – Lotte, mit akarsz ilyenkor?
– Nincs még este – pattogtam nevetve. – Ettől tutira felébredsz, Florenz, hidd el nekem.
Odasétáltam hozzá, miközben rendbeszedte ezüstszőke tincseit, én pedig átadtam neki a Franklintól kapott levelet. Florenz felismerhette a szövegstílust, mert egyenesen a mögötte álló, kíváncsian pislogó Johannes kezébe lökte a borítékot.
– Én ezt nem olvasom el – vont vállat. – Franklin küldte, ugye?
– Az a Franklin? – hangzott Johannes enyhén bosszús kérdése, és nekilátott, hogy feltépje a boríték ragasztását. – Megölöm, ha ismét zaklat!
– Ne reagáld túl, Johannes – csitította Florenz. – Tudod, hogy úgysem foglalkozom vele.
– Tudom – morogta a srác és eldobta a levelet – de undorodom tőle. Ez a levél egy...
– Hadd olvassam el – vihogtam és felvettem a földről Franklin írását. A fiatal pár nem értette, miért vigyorgok állandóan, holott cseppet sem vicces a helyzet. Szerintem se volt az, mégis kinevettem őket. Elvégre miért is kéne foglalkozni egy olyan kis mitugrásszal, mint Franklin Lieder?
A levél rövid volt, de annál inkább áradt belőle a gusztustalan cukormáz. Úristen, ha Bill valaha ilyen csöpögős üzenetet írt volna, egész biztos kiadom az útját – gondoltam, miközben végigolvastam a sorokat.
...
Florenz!
Nem kaptam választ a múltkori üzenetemre, mert a húgocskáját mostanság ritkán látom az oktatásokon. Őszintén remélem, nem esett baja a kislánynak és hamarosan ismét találkozhatok vele, hiszen nemsokára kezdődnek a vizsgák és szeretném, ha minden akadályon elsőre átküzdené magát. Gondoltam, tájékoztatom Önt a húga órai teljesítményéről is: Lotte nagyon szépen halad, bár nem tudom, mi történt vele, hogy jelenleg kihagyja az órákat. Viszont ennyiben abba is szeretném hagyni a dicsérgetést, hiszen mint azt Ön is tudja, a kislány más miatt is fontos. Ő továbbítja az üzeneteimet Magácskának és őszintén remélem, Öntől is a húga által kaphatok válaszokat.
Kérem, írjon, vagy üzenjen!
Őszinte hódolattal
Franklin
...
Eldobtam a levelet és elhagyta az ajkaimat pár nem túl finom kifejezés, melyekkel Franklint illettem. Florenz érdeklődve pillantgatott rám, majd a még mindig dühös Johannesre, hiszen ő nem olvasta el Franklin üzenetét és arra várt, hogy tájékoztassuk annak tartalmáról.
– A lényeg – foglaltam össze – Franklin postásnak akar használni engem. Továbbá írta a szokásos marhaságait, hogy mennyire odavan érted, ja meg azt, hogy jól haladok a tanulással. De hogy lehet valaki ekkora szemét? Megkérdezi, hogy vagyok, de nem azért, mert annyira félt, hanem azért, mert ha történne velem valami, tönkremenne az üzenethálózat kézbesítési terve! Fogalma sincs, mekkora veszély fenyeget minden egyes nap!
Johannes arcán megfeszült egy izom, majd ránézett az időközben holtsápadtra vált Florenzre.
– Baj van, Flor? – kérdezte és Florenz arcára tette egyik kezét.
– Nem, dehogy. Lotténak igaza van. Franklinnak fogalma sincs, hogy bármikor bánthatják a húgomat! Ha még több levél érkezik, megtesszük a szükséges jogi lépéseket, rendben? Lotte, ezentúl adj ide minden üzenetet, amit rád bíz. Megértetted?
– Minden szót – feleltem és felpattantam a székről. – Apropó, mennem kell. Rodolpho bácsi már biztos visszatért a kirakatbámulásból. Még szerencse, hogy nem jött fel, mert így nem kell majd magyarázni neki, hogy mi folyik itt. Holnap vizsgázom elsősegélyből. Semmit nem tanultam még, szóval igyekeznem kell.
– Lazán veszi a hugi – vigyorgott Johannes és kitárta előttem az ajtót. Hasonló tempóban, mint ahogy jöttem, távoztam is. A bácsikám már várt. Bepattantam a kocsiba és Magdeburg felé vettük az irányt.
Otthon természetesen megkaptuk a magunkét a késői hazaérkezésért. Ahogy Rodolpho bácsi sejtette, Sofie néni valóban nagyon ideges volt és haragját ki is töltötte rajtunk. Az apró vita után végre megkaptam a vacsorámat. Hát igen, nem sok alkalmam nyílt ma az evésre, ezért mindenből dupláztam és minimum két adagot magamba tömtem.
A vacsora után felsétáltam a szobámba, hogy egy kicsit beszélgethessek Lindával. A lépcső tetején jártam, mikor megrezzent a telefon a zsebemben. Linda küldött egy SMS-t. Kicsit kuncogtam, elvégre pont ő járt a fejemben. Megnéztem, mit írt.
...
Feladó: Linda
Megvan a jogsim. Hamarosan megyek a Cadillackemért.
...
Ha jön a Caddyért, az azt jelenti, hogy Németországba utazik! Ezt a logikus gondolkodást, de mégis igaz! Linda Magdeburgba jön a kocsiáért, amit Tom adott neki még hónapokkal ezelőtt és amivel azóta is Gordon közlekedik.
– lindaaaaa! – kiáltottam és besurrantam a szobámba. Írtam neki egy gratulációkkal teletűzdelt e-mailt és megkérdeztem, mikor esedékes az utazása. MSN-en nem volt fent, de én mindenképp beszélni akartam vele, így vettem a fáradtságot, hogy felhívjam. Nem szerette, ha telefonon keresem, mert az neki és nekem is egyaránt komoly költségbe került, most mégis kivételt tettem és megszegtem az általa kiírt szabályt.
– Lotte? – szólt bele azonnal, mikor felvette. – De jó, hogy visszatértél. Anyáékkal síelni mentünk Ausztriába, Tomék meg turnén vannak, de gondolom, tudsz róla. Tom mondta, hogy beszéltetek. Bocsi, hogy nem voltam MSN-en, vagy Facebookon, de anya azt mondta, Tomot és a barátaimat is ki kell zárnom a téli vakációból. Hidd el, nem volt könnyű. Nem akartam kísértésbe esni, hogy mégis felhívom.... Tegnap jöttünk haza, kicsit hamarabb a vártnál, mert a kisöcsém nagyon megbetegedett. A jogsimat már régen megkaptam, de addig nem akartam mondani, amíg nem tartom a kezemben. És mikor hazajöttünk, a szomszéd adta ide, mert ő vette át a postástól. Jaj, de örülök, hogy hamarosan találkozunk! Nem tudom, mikor megyek, szerintem egy hónap múlva.
Lindából csak úgy ömlöttek a szavak. Elmesélte a vakációját, a síleckéket, és beszámolt egy helyes oktatóról, aki nagyon nézte, de ő egyértelműen visszautasította a közeledést. Én Johannesékről meséltem neki, meg persze az oroszországi karácsonyról és Mike családjáról.
Azonban a beszélgetésünk sem tarthatott a végtelenségig, mert sürgetett az idő, a mobilszolgáltatók pedig könyörtelenül számláztak.
– Majd beszélünk – lelkendezett Linda és letette a telefont.
Nem is mondhattam el, hogy holnap vizsgázom, annyira fel volt pörögve attól, hogy mindent elmesélhetett.
Aznap éjjel végre úgyaludtam, ahogy már nagyon rég. Nyugodtan. Sem álmok, sem suttogó hangok, se ijesztő árnyak, se idegőrlő sötétség.
Másnap elkezdődött a suli. Energiabombaként robbantam be a tanterembe – hozzáteszem, mindenki nagy csodálatára. Az osztályban már megszokták a kedvetlen, elutasító, hisztiző Lottét, senki nem gondolta, hogy másmilyen is tudok lenni.
Láttam a Smith-ikreket is, akik szintén nagy szemeket meresztettek, de egyikük sem jött oda hozzám. Még Britney sem, akivel az utolsó találkozásunk elég személyesre – mondhatnám, barátságosra sikerült. Én segítettem a Smith-lánynak, hogy találkozhasson Mike-kal, mielőtt a srác visszautazik Oroszországba. Én hallgattam végig a zokogását, a reménytelenségét, én meséltem neki arról, Mike hogyan segített és segít nekem, sőt, még a telefonomat is kölcsönadtam neki, hogy felhívhassa Mike-ot a találkozó megbeszélése végett. De nem, most Britney sem mutatta, hogy bármennyit is érnék a szemében. Engem azonban nem tudott zavarni ez, mert egyetlen arc mégis volt, aki nem semmitmondóan, hanem boldog mosollyal figyelte a közeledtemet. Természetesen Anni volt az.
– Na, sikerült már válogatni a táncosok között? – kérdeztem egyből, miután lehuppantam mellé.
– Nem, sajnos még nem volt időm a válogatásra. Az érettségi miatt borzasztóan sokat kell tanulnom.
Érettségi? Hopp! Anni rövid kis szava eszembe juttatott valamit, amin eddig még el sem gondolkodtam. Végzős voltam a gimnáziumban, tehát minden bizonnyal elég érett ahhoz, hogy letegyek pár nagyon fontos vizsgát, melyeket köznyelven érettséginek neveznek.
– Én még el se kezdtem a tanulást – motyogtam megsemmisülten – ráadásul ma KRESZ-vizsgám lesz.
Anni keresztbe tette ujjait jelezve, hogy szurkol.
A nap elrepült, mert szinte oda se figyeltem, mit magyaráznak a tanárok. A KRESZ-könyvvel a kezemben éltem túl az órákat, s még akkor is azt olvasgattam, mikor megérkezett a kíséretem - ezúttal Santiago személyében.
– Mit tanulsz ilyen lelkesen? – kérdezte, mikor becsúsztam mellé a kocsiba.
– Ma vizsgázom elsősegélyből – magyaráztam – de tegnap elfelejtettem tanulni.
Az unokatesóm nagyot nevetett ezen.
-Te? Elfelejtettél tanulni? Biztos, hogy minden oké, Lotte?
Miért kérdezi ezt mostanában mindenki? – tűnődtem, miközben bólintottam és lapoztam egyet a könyvben.
– Elsősegély? Hmm... – dörmögte Santiago – segítsek?
– Tudnál? – kaptam észbe és elhajítottam a könyvet.
– Elvégre van papírom arról, hogy tudok vezetni – mormolta. – Na hagyd azt a könyvet. Teletömik a fejed egy csomó baromsággal. Csak figyelj rám.
Miközben vezetett, lépésről lépésre elmagyarázta, mik lesznek a feladatok és mire kell figyelnem. Megtudtam, hogy a műanyagbabát óvatosan kell megfogni, nehogy eltörjem valamiét. Figyelnem kell majd arra, hogy ne tartson sokáig a gyakorlat, de a mozdulataim legyenek nagyon határozottak…
Délután kettőre kellett mennem, így Santiago haza sem engedett, hanem egyből a vizsgámra vitt.
A vizsgát egy idegen vizsgabiztos felügyelte. Lázasan gondolkodtam minden feladatnál, felidézve azt, hogy Santiago miként is magyarázta, de végül sikeresen túlestem mindenen és megkaptam a papírt, hogy túl vagyok az első vizsgán. Önkívületben kiáltottam egyet, mikor megtudtam, hogy átmentem.
– Lott e – jött oda Franklin hízelegve. – Válasz?
– Nincs válasz – feleltem kedvetlenül. – Florenz nem örült a levélnek.
Franklinnak szemlátomást nem esett le, mert újabb levelet nyomott a kezembe. Megfogadtam, hogy nem is szólok Florenznek, hiszen szegény öreg Franklint se akartam bajba keverni. Amint kiértem a vizsgáról, kidobtam a levelet, majd Santiago nyakába ugrottam és lelkesen elmondtam neki, hogy átmentem a vizsgán.
– Köszi, Santiago! Ha te nem segítesz, tuti megbuktam volna!
A vizsga hitelességét jelző papírhoz csatolva kaptam egy másik lapot, melyen a következő vizsgaidőpontjavaslat szerepelt, ami pontosan három nap múlva esedékes. Az indoklás szerint azért kell gyorsan letudnom mindhárom vizsgát, mert nem sűrűn jártam be órára, így ideje volt számot adnom eddigi tudásomról és tapasztalataimról.
– Óh, beleőrülök, hogy három nap múlva itt a következő! Ez nem ér! – keseredtem el a hazafelé vezető úton. Rutinból lesz. Azon már biztos, hogy megbukok, mert többször voltunk kint a pályán ugyan, de Franklin csak egyszer engedte, hogy vezessek.
– Ne parázz, kislány – nyugtatott Santiago. – Ha ráérek, szívesen segítek. Bepattanunk a csinos kis kocsidba és teszünk pár kört, oké?
– Oké. Köszönöm.
– Ha pedig nem érnék rá – vigyorgott – megkérem Sabinét, hogy gyakoroljon veled. Ralph egész biztosan jól ellesz a nagyszüleivel. Anya és apa nem ellenzik majd, hogy kicsit több időt kell az unokájukkal tölteniük.
Némi reménykedéssel gondoltam a jövőre, de tudtam, hogy ez a három nap még nagyon kemény lesz, ha nem akarok elhasalni a rutinvizsgán.
Santiago ígéretéhez hűen mindennap átjött Sabinével és Ralphfal. Sabine és ő felváltva magyarázták, hogyan kell kikerülni az akadályokat és hogyan irányítsam úgy a kocsit, hogy az tökéletesen határozottnak tűnjön.
– Az a lényeg – mondta Santiago fennhangon a vizsga előtti este – hogy ne mutasd ki a félelmedet. Ne lássák rajtad, hogy be vagy tojva.
– Csak keményen – kontrázott Sabine, miközben bébiétellel etette Ralphot. – Te úgyis vagány csaj vagy, Lotte. Annyi mindent átéltél már. Nem szabad hagynod, hogy egy KRESZ-vizsga megingasson.
Tele volt a fejem, de azért hálásan mosolyogtam minden tanácsért. Alig vártam, hogy bebújhassak az ágyamba és aludhassak, hogy csak néhány órára nyugodt lehessek és ne kelljen azon izgulnom, hogy megbukok-e, vagy sem.
– Ha már most ennyire kiakadsz, Lotte – mondogattam magamnak – mi lesz akkor, ha érettségizni fogsz?
Reggel kihagytam a sulit, mert délelőtt tízre volt időpontom. Ezt a vizsgát már Franklin irányította – pechemre. Ő várt az autóban, mikor nagy szélvésszel beviharzottam az autós suli épületébe, a recepciós pedig megmondta, hol keressem a vizsgáztatómat.
– Nem terhellek kérdésekkel a vizsga előtt – üdvözölt az oktató. – Nézzük, mit tud a kis Krüger-lány.
Elfintorodtam és összehúzott szemöldökkel koncentráltam, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az aszfalt csúszott, és remegett a kezemben a kormány, de mindvégig arra összpontosítottam, amit Santiago és Sabine a fejembe vert három nap alatt. Néha elkalandoztam és azon járt az eszem, hogy nemsokára a saját kocsimat fogom vezetni, vagy épp azt találgattam, Bill hogy a fenébe tudta megtartani a BMW-t a havas, jeges, vizes utakon.
Nem tudom, hogy a véletlennek, vagy a sorsnak, vagy annak volt köszönhető, hogy Billre gondoltam, de meglett a vizsgám.
– És most kérhetném a választ? – kérdezte Franklin kíváncsian, miután a kezembe nyomta a második vizsgát hitelesítő dokumentumot.
– Nem szóltam Florenznek – vallottam be. – És tudja, miért nem tettem? Mert egy idióta vagyok. Mert anyám barátja volt. Mert sajnálom magát. Mert az egyik barátomra emlékeztet. Franklin, maga nagy bajba kerül, ha közlöm a nővéremmel, hogy ön további leveleket adott át nekem. Florenz kijelentette, ha mégegy levél érkezik, megteszi a szükséges jogi lépéseket. Nem akartam, hogy feljelentse magát zaklatásért, ezért nem adtam át neki a levelet.
– Zaklatás? – kérdezte finoman Franklin.
– Florenz ezt annak veszi – magyaráztam – de ha megbocsát, most mennem kell. A kísérőim sem érnek rá egész nap. Viszlát, Franklin.
Franklin nem szólt utánam, hagyta, hogy elmenjek. Túl voltam tehát a második vizsgámon is. Már csak a forgalmi vizsga maradt hátra, ami az ezt követő harmadik napra esett. A fenébe – gondoltam bosszúsan – kihajtják belőlem a lelket is.
Otthon végre olyat tettem, amit még soha. A kezembe vettem a slusszkulcsot, kimentem a garázsba, beültem a kocsimba és kiálltam az udvarra. Semmi mást nem csináltam, csak ültem a volán mögött és az ablakon át kémleltem a körülöttem lévő hókupacokat, meg a hátsó udvaron parkoló tragacsot. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy nemsokára vezethetek. Szabadnak, elégedettnek éreztem magam és gyötört a tudat, hogy vissza akartam adni a Mercedes Angyalt.
