– Jaj, Mike. Segíts.
A kényelmes nappaliban ültünk. A kandallóban pattogott a tűz, odakint tombolt a hóvihar.
Én mégis úgy reszkettem, mintha lázas lennék. Mike gyengéden ölelt magához. Éreztem szívének egyenletes, nyugodt ritmusát. Könnyek égették a szemem.
Pár perccel korábban vallottam be a Müller-testvéreknek és Vadiknak, mi történt köztem és Arti közt. Mike nem volt éppenséggel elragadtatva. Káromkodott, mint egy kocsis, s egy párnát ütlegelt tehetetlen dühében. Kábulva néztem végig a kitörést. Lena és Vadik nem nyilvánított véleményt, bár Lena ajkai gyanús mosolyra görbültek. Úgy gondolom, sejtette, hogy ez lesz.
- Hogy segítek, Lotte? – kérdezte Mike szomorúan. Hihetetlenül gyorsan le tudott nyugodni.
- Gyilkolj meg. Nem megyek vissza Németországba. Nem akarok Bill szeme elé kerülni. Hibáztam, Mike! Nagyon nagyot hibáztam!
- Hiba volt egy csók, amit adtál, mert kérte valaki? – vonta fel a szemöldökét Lena.
- Igen – motyogtam zavartan. Nem értettem, miért nem akad ki a dolgon.
- Nálunk hiba ez nem – folytatta a lány. – Csók nálunk sokat nem jelent. Erkölcs lazább, mint Európa más országában. Botránkozik meg nem senki, ha adsz csókot másnak, mint akit szeretsz.
Kérdően néztem Mike-ra. A fiú szinte észrevétlenül bólintott, de tekintete továbbra is kifejezéstelen maradt.
- Nem gyilkolni foglak meg – mondta végül egy hatalmas sóhajtás után. – Lenocskának van igaza. Nem hibáztál te. Itt hibázott senki.
- Csoda, hogy Artit gondol nem hibásnak most te – jegyezte meg epésen Lena. – Történt mi, Mike?
- Arti sem itt hibás – válaszolt kimérten Mike. – Arti Billre hasonlít. És már mondok neked, hogy Lotte látja benne őt. Gondolok már, hogy Lotténak rossz elviselni, hogy Bill nincs neki. Fáradt már dolgokkal harcolni és adja fel lassan, bár fogok neki azt nem engedni… És hiszek, hogy Arti csak jó pillanatban volt ott és volt szerencséje…
- Akkor sem kellett volna ezt tennem – morogtam mérgesen. – Nem kellett volna megadnom magam!
Elég már, Lotte! – pirított rám Lena. – Csók jelent semmit! Történt meg és vége van. Kész. Ennyi. Felejted el és kész. Billnek kell nem is szólni róla.
- Nem tudom majd eltitkolni előtte…
- Tanulod majd meg. Foglalkozz ne vele. Kell most neked inkább Tommal beszélni. Jobb, ha Billről kérdezel, mint rágódsz Artin tovább.
- Megint van igaz, Lenocska – dicsérte meg a lányt Mike.
- Van nekem igazam sokszor – vont vállat Lena és visszahanyatlott a fotelbe, ahonnan az imént kelt fel.
- Vélemény szerint én értek nem nagyon, miért kell ezt venni olyan drámaian, Lotte- szólalt meg Vadik a maga kisfiús hangján. – Volt, nincs. Lenocskára hallgass.
Jó. Tehát mindenki ellenem van. Be kellett hódolnom
.- Beszélek Tommal – jelentettem ki végül. – Menjünk.
Feltápászkodtunk a kényelmes kanapékról és ásítozva az egyik vendégszoba felé vettük az irányt. Összeszorult torokkal néztem, amint a Skype betölti a partnerlistát és azt reméltem, hogy Tom nem lesz elérhető.
De az volt.
Nem kellett hívást kezdeményeznem, mert ő maga tette meg. Hangja bágyadtan, szomorúan csengett. Szívfacsaró volt hallani.
- Hiányoztál, Lotte – mondta köszönés gyanánt. – Így utólag is boldog karácsonyt…
- Boldog karácsonyt – motyogtam kicsit mérgesen. – Azt ne mondd, hogy neked boldog volt…
Tom hallgatott pár másodpercig, majd sóhajtott és azt mondta:
- Nem… hát persze, hogy nem… Nem is volt karácsony… Még karácsonyfa se volt itthon…
- Sajnálom…
- Ugyan, Lotte! Nem kell bocsánatot kérned. Úgy hallom, te se vagy épp kicsattanva az örömtől. Történt valami?
Összekulcsoltam remegő kezeimet és az ajkamba haraptam. Hát persze, hogy történt…
Mike megfogta a kezem és suttogva biztatott:
- Mondd el.
- Jó… történt valami – mondtam, elnyújtva a szavakat. A túloldalon csend volt, Tom érdeklődve hallgatott.
Nem folytattam. Nem tudtam, hogyan kellene.
- Mi történt? – kérdezte Tom egyre növekvő kíváncsisággal és némi indulattal. – Senki sem bántott, ugye? Mármint… úgy értem… Nem vesztél össze Mike-kal… vagy talán igen? Lehangoltnak tűnsz.
- Nem, nem… Mike-kal minden rendben van – siettem a nyugtatással. – Csak… csak… találkoztam Artival…
Óh – Tom reagálása gúnyos volt. – És?
- És… beszéltünk…
- Lotte… Mit titkolsz, havercsaj?
- A fenébe is, Tom! Hagytam, hogy megcsókoljon!
Tom dühösen felhördült.
- Az a rohadék… senkiházi…
- Elég, Tom! – szakítottam félbe türelmetlenül. – Ez még nem minden…
- Mást is csinált? – kérdezte a gitáros nem titkolt döbbenettel.
- Nem – feleltem kissé lenyugodva.
- Akkor?
- Azt hiszed, hogy Arti… nos, hogy… hogy erőszakosan viselkedett… hogy kicsikarta azt a csókot… Nem így volt! Ő csak kérte… én pedig adtam… Vagyis hagytam, hogy ő csókoljon meg, de ez most lényegtelen… Csak azt akarom mondani, hogy Arti nem volt udvariatlan, vagy ilyesmi… Én voltam a hülye…
Tom meg se mukkant, így gyorsan folytattam:
- Lehet, hogy most totál ótva rvéleménnyel vagy rólam, de meg kell értened… Egy pillanatra Billt láttam magam előtt… Hülyén hangzik, de ez az igazság. Azt hiszem, kezdek becsavarodni…
- Hé, nyugi. Nem ítéllek el, havercsaj. Nem az én dolgom. Bill pedig valószínűleg magasból szarik az egészre, szóval nincs mitől paráznod. Egy csók… hát istenem, mit számít?
- Mike-ék is ezt mondták – jegyeztem meg nevetve.
- Gondoltam. Szóval… A csók után Arti lelépett?
- Igen.
- Akkor semmi gáz. Szemtanúk sincsenek… Le is tagadhatod, ha megbántad…
- De nem bántam meg…
- Még most sem paráznék a helyedben. Mindenkinek kell egy kis kaland, nem igaz? Különben is… Bill rászolgált erre…
- Hogy van? – kérdeztem bátortalanul. Féltem a választól.
- Hát… - kezdte habozva a srác – úgy, ahogy eddig… Sehogy… Nem tudom… Nincs itthon… Asszem Hamburgban van, de ki tudja… Állandóan eltűnik… különösen éjszakánként… Anyu totál készen van már… Azt tanácsoltam neki, hogy utazzon el valahova… Szóval ja… magamra vállaltam Bill őrzését… Jobb, ha a szüleink kimaradnak ebből… Nem szeretném beutaltatni anyámat a pszichiátriára, pedig ha Bill így folytatja, nagyvalószínűséggel mehetek látogatni.
- Előbb-utóbb én is ott fogok kikötni – sóhajtottam kedvetlenül.
- Családi biznisz – nevette el magát Tom. – Szerinted én nem kérek magamnak beutalót? Nem tudod, min megyek keresztül, Lotte…
- De… azt hiszem, tudom…
- Nem. Nem tudhatod – Tom válasza tele volt keserűséggel. – Te másképp szenvedsz. Te az elvesztett boldogságot, a megígért szerelmet hiányolod. Én pedig… nos… én a másik felemet….
Tom hallgatott. Talán csak azért tette, hogy megemésszem a hallottakat. Néhány másodperc múlva már folytatta is:
- Neked is van tesód, szóval sejtheted, hogy Bill mit jelentett nekem… bár az ikreknél ez egészen máshogy működik, mint sima testvéreknél… Van, hogy ugyanazt gondoljuk, ugyanazt álmodjuk, ugyanazt érezzük… És ez a kötelék sosem szűnik meg kettőnk közt. Most is érzem, mit érez… tudom, mit gondol… néha azt álmodom, amit ő álmodik… És be kell vallanom, életemben nem féltem még ennyire. Néha sötét utcákról, betört kirakatokról, sikolyokról, szenvedésről álmodok… és tudom, hogy ezek az ő álmai… Látom rajta, hogy szenved… és nem tudok segíteni neki… Beleőrülök, hogy nincs mellettem… És Linda… Hát persze… Linda… Aki isten tudja, hol van… Az utolsó üzenete szerint Ausztriában síel a szüleivel… Egész nap hívom, de persze baszik rám… Mindegy… Csak tudod… nehéz… Nagyon nagyon nagyon nehéz! Alig várom, hogy hazagyere… Nem bírom tovább! Már megfordult a fejemben, hogy feladom… Nem tudok uralkodni magamon. Bill álmai, érzései és gondolatai teljesen megőrjítenek!
- El sem tudom képzelni, min mehetsz keresztül – sóhajtottam és töménytelen mennyiségű sajnálat gyűlt bennem Tom iránt.
Tom keserűen felnevetett.
- Senki sem tudja…
Köszönés nélkül bontotta a hívást. Megrökönyödve bámultam a monitort.
- Tom mondott mit? – kérdezte Lena érdeklődve. – Helyzet jobb Billel?
- Nem – feleltem egykedvűen. – Tom fel fogja adni. Nem bírja tovább. Az egész Kaulitz-család a diliházban fog kikötni… Velem együtt…
- Istenem – motyogta megsemmisülve Mike. – Remény nincs…
Bólintva értettem egyet vele. Gondolataim újra felkeresték a loitschei Bahnhof utcát és annak 19-es számot viselő házát… El tudtam képzelni a kétségbeesett Simonét, a megtört Gordont és a szenvedő Tomot. Mindennél jobban szerettem őket. És most semmire sem mentem ezzel.
Tom megpróbál segíteni Billnek. Simone megpróbál segíteni Billnek. És én mit csinálok? Kényelmesen üldögélek egy hóval körülzárt falucska eldugott házikójában és gondolkodom…
Csakhogy a gondolatok eddig még semmit sem oldottak meg….
Néhány perccel később levánszorogtunk a földszintre, hogy Lena megkérdezze, mikor eszünk. Miközben a Müller-testvérek és Vadik Herr Müllerrel cseverésztek valamiről, Frau Müller észrevétlenül félrehívott engem.
- Beszél akarok – mondta és betessékelt a nappaliba. – Sajnálok, hogy most csak és korábban nem, de időm engedi most. Jó így neked?
- Természetesen – feleltem automatikusan. El se tudtam képzelni, miről szeretne beszélni velem.
- Mike-ról szó van – folytatta és leült az egyik kanapéra. Szép vonású arcát és félhosszú szőke haját barátságosan világította meg a kandallóban sistergő parázs fénye.
Érdeklődve figyeltem, Frau Müller pedig belefogott mondókájába:
- Mike akar veled menni vissza Hamburgba – közölte tárgyilagos hangon. – Hallok tegnap, mikor beszélte anyósommal ezt el. Tudok, hogy Mike nagyon nagyon neked fontos és azt is tudok, hogy ő téged imád, de te tudod nem szeretni annyira őt viszont. Neki elég az, amit tőled kapott… a barátságotok… Tudok, hogy nem te szeretnéd, hogy Mike-nak baja essen, mikor van veled…. és tudok a lányról, aki támadott meg téged. Mike elmond ezt Lenocskának és én szobában voltam, mikor telefonált Németországból még és említ meg ezt. Tehát tudok veszélyről, ami vesz körül téged… Mike és Lenocska nekem mondják nem el, hogy van mi körülötted, mikor döntötték, hogy jössz karácsonyra. Ismerlek már akkor beszédükből, így bánok nem, hogy mondták, jössz. Gondolok: jössz, hát jössz. Helyed lesz majd. De akkor, mikor beszélgetést telefonon hallok… Rájöttem veszélyre és tudok már, hogy Mike hoz azért, hogy tartson távol gonosz lánytól. És bánok nem még akkor sem, hogy jössz. És most sem, mert édes és kedves lány vagy és Mike, Arti, mamácskám meg Lenocska szeret. És férjem kedvel és kedvellek én. És most engedd csak, hogy valamit tőled kérjek. És kérem ezt úgy, mint aggódó anya… Nem engedd Mike-nak, hogy veled menjen vissza Hamburgba! Én tudok csak kérni ezt, kedvesem. Tudok, hogy gonosz lány jelent veszélyt mindenkire közeledben és nem akarok fiamat tenni ki ennek. Kell ezt értened meg! Tisztelem és szeretem fiamat nagyon, mert ő önfeláldozó és tenné kockára biztonságát, hogy védje azt, akit szeret. És már tudod, hogy téged szeret jobban bárminél és bárkinél. Még szeret nálam jobban, apjánál jobban és Lenocskánál is jobban. És te érdemled meg szeretetét, mert szenvedsz sokat… Érdemled meg, hogy szeressen, még akkor is, ha te tudod nem úgy szeretni őt… De én látok, hogy szereted és fontos ő neked. Ezért merek kérni azt, amit mondok már el neked. Ne engedd neki… Kérlek! Mike hiszi azt, hogy ha helyre jönnek nem dolgok közted és kedvesed közt, akkor idő után hozzá majd fordulsz… De tudod, hogy nem így lesz, ugye?
- Igen… - motyogtam halkan.
A nő elmosolyodott. Emlékeztetett anyámra.
- Tudok mindezt – folytatta és ideges mozdulattal hátrafésülte arcába lógó szőke tincseit. – Kell megértened egy dolog, kedvesem. Te és Mike útjaitok nem keresztezik soha egymást.
- Tudom. Értem – feleltem önkéntelenül. – Mike titokban abban reménykedik, hogy semmi sem lesz ugyanaz… bevallom, néha én magam is kezdem így érezni… De… mielőtt eljöttem ide, megfogadtam egy szegény, aggódó anyának… hogy a végsőkig azon leszek, hogy változtassak a dolgokon. Nem mondok le a kedvesemről… Jaj, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Frau Müller, de… de még Mike-ért sem!
A nő nagyot sóhajtott.
- Sejtettek, hogy gondolod és mondod ezt majd. És én értelek téged meg nagyon nagyon. Mike mesélt mindent rólad el nekem és tudok, szenvedtél sokat azért a fiúért, azért a szerelemért, amit kellett most nagyon csúnyán vesztened el. És Mike is ért téged és ért téged itt mindenki és nem vádol senki téged azért, mert Mike-ot tudod nem úgy szeretni, ahogy érdemli meg azt. De tiszteled őt és nekem, Mike anyjának jelent ez már sokat. Mike boldog azóta, hogy ismer meg téged. És én vagyok boldog, mert látom fiamat annak lenni.
- Mike hihetetlen ember – csóváltam meg a fejem. – Angyal kellene neki, nem pedig én. Néha arra se tartom méltónak magam, hogy a barátjának nevezzen. Volt idő, amikor nagyon csúnyán bántam vele… ellöktem őt, mikor segíteni akart… nem tehettem róla, mégis… mégis bánt, hogy úgy viselkedtem…
Elina Müller felállt a kanapéról és felém lépett. Úgy tűnt, meg akar ölelni, de aztán meggondolta magát. Két kezét bizonytalanul ingatta csípője mellett, majd gyengéden a vállaimra helyezte őket. Mélyen a szemembe nézett.
- Jó vagy. Elég tudnod ennyit.
A szavak mosolygásra késztettek.
- Bárcsak az lennék – mondtam sóhajtva.
- Van igazam. Tudok. És… engedd, hogy hazakíséretedről döntsek én. Férjem kísérni fog téged Németországba vissza fiam helyett. Jó így?
- Természetesen… Köszönöm…
A nő végigsimított az arcomon, majd távozott.
felballagtam a Lenával közös szobánkba.
Ha ezen az elzárt helyen voltam, mindig arra gondoltam, mennyire kiszúrt velem a sors. Ezért utáltam csendben ülni és a hideg, fagyos tájra bámulni, hallgatni a lágyan pattogó tűz megnyugtató moraját.
Mégis ezt tettem. És igen, ismét az járt az eszemben, mennyi pofont kaptam már és azt latolgattam, mennyi jöhet még.
Egy éve kis híján megöltek, elhagytam a kedvesemet, majd megannyi megpróbáltatás után kibékültem vele és azt hittem, minden rendben lesz, de tévedtem. A megszállott majdnem gyilkosom még mindig szabad, mérgezett engem és mérgezi Billt, aki folyton eltaszít magától. Óh, pedig mennyire hiányzott már!
Este, ha lefeküdtem, az arcát láttam, álmaimban a hangját hallottam, néhány ruhámon az illatát éreztem.
Belegondolni is fájdalmas volt, hogy talán sosem kapom vissza őt. Képzeletben Loitsche kicsiny utcáin kóboroltam, s magam előtt láttam Bill magas, sovány alakját, hófehér, márványszerű arcát, kifürkészhetetlen, jéghideg acélszürke szemeit. Az utcákat járta – bolyongott. Nem találta a helyét.
Erősen megszorítottam a nyakamban lógó aranylánc szív alakú medálját. Ez az egy tárgy volt, mely csakis rá emlékeztetett. Ha a medálban rejtőző képre néztem, tudtam, hogy régen másképp volt. Az egy szebb élet volt: akkor még nem kellett attól tartanom, hogy ha kimegyek az utcára, elmebetegek szaladnak utánam. Nem kellett félnem semmitől, mert Bill velem volt. Akkor még más volt... Akkor még jó volt...
Persze, ha úgy vesszük, akkor sem volt minden tökéletes, hiszen széthullott a családom. Anyám meghalt, apám kidobott otthonról, így a nagynénémékhez költöztem. Apámmal a születésnapom óta nem beszéltem, s akkor is csupán pár szót váltottunk egymással. Gyűlöltem őt és gyűlöltem az új feleségét, Rosanette-et. Elméláztam kicsit. Elképzeltem, milyen lehet a kistestvérem. Őt nem gyűlöltem. Sokkal inkább szánalmat éreztem iránta. Tudtam, milyen szülők fogják felnevelni. Régen – mikor még kicsi voltam – nem volt semmi gond. Boldog családként éltünk mi négyen, apa, anya, Florenz és én. Igaz, apa munkája miatt csaknem évente költöztünk más-más országba, és akkor még azt hittem, ez az életem legnagyobb problémája. Azóta rájöttem, hogy az csak egy apróság volt. A családi életünk szinte percek alatt omlott össze. Apám hónapokig szeretőt tartott anyám mellett. Mikor megtudtam, mit művelt anya háta mögött, a róla alkotott eszményképem pillanatok alatt hullott porba, de még akkor sem gyűlöltem őt igazán. Az a bizonyos utolsó húr akkor pattant el, mikor egész egyszerűen kitette a csomagjaimat az ajtó elé. Az igaz, volt róla szó, hogy végleg Németországba költözöm, de azt elvártam volna, hogy legalább megöleljen a búcsú előtt. És ez még semmi. Az ő zsarolása miatt kényszerültem arra, hogy véget vessek Billel való kapcsolatomnak. Apám azóta sem tudja, mekkora fájdalmat okozott nekem.
Most, hogy a kandalló mellett ültem a piciny házikó egyik szobájában, körülzárva a fagyos jéggel és a hóval, úgy tűnt, minden csak múlt. Mintha semminek nem lett volna jövője, vagy jelene. Mintha nekem sem lett volna már jelenem. Csak éltem a pillanatokat Mike családjának nyugodt körében, de úgy éreztem, nem tartozom ide. Vágytam a saját szobámra, vágytam arra, hogy ismét ölbe kapjam a keresztfiamat. Szerettem volna személyesen beszélni Tommal, Annival, vagy Lindával. És mindennél jobban látni akartam Billt. Egyszóval honvágyam volt.
A napok teltek, s a hangulatom egyre sötétebb lett. Szerettem a Müller-családot, de nem ők voltak az igaziak. Hiányzott a nővérem, a nagynéném, a nagybátyám és Santiago.
Az év utolsó napját óriási partival ünnepeltük. Szentpétervár egyik legkedveltebb szórakozóhelyéhez kocsikáztunk és ott múlattuk az időt.
- Barátok vannak nem itt – mondta Mike, mikor kiszálltam a kocsiból és bizalmatlanul tekintgettem körbe.
- Mike szólt nem nekik, hogy leszünk mi itt. Ők mentek máshova. Az összes – tette hozzá Lena mosolyogva.
- Leszünk négyen, jó így? – kérdezte Vadik és megemelte baseballsapkájának egyik szélét.
- Tökéletes! – feleltem magabiztosan és Mike-ot meg Lenát karon ragadva indultam a tömeg után.
A parti hajnalig tartott. Táncoltunk, pezsgőztünk és kicsit elfelejtettük, mennyi gond szakadt ránk mostanában. Jól éreztem magam. Tudtam nevetni.
Nemsokkal azután, hogy kora reggel hazaértünk, máris nagy csomagolásokba, lázas készülődésekbe fogtunk. 2011 első napja... Mégis miféle változást hozhatna?
– Mi baj? – kérdezte Lena hirtelen, megtörve a csendet, mely már egy ideje körülvett minket. A szobánkban pakoltunk. A mai volt az utolsó napom a családdal. Eltelt a két hét, mely a kényszerű száműzetésemet jelentette. Úgy döntöttünk, hogy az utolsó estét a Müller-család lakásában, a belváros közepén töltjük.
Mindenki készen volt már, csak Lena és én várattunk magunkra.
- Mi a gond, Lotte? Baj van? – érdeklődött Lena.
– Semmi baj – motyogtam, miközben egy halom ruhát dobtam a bőröndbe. – Honvágyam van.
– Érthető – mosolygott a lány – de otthon már nemsokára leszel.
– Lena... Tudod – kezdtemakadozva – őrültség, de nagyon hiányzik Bill. Hónapok óta el vagyunk szakadva egymástól és most, hogy jól vagyok... Nem láttam azóta...
Lena mosolyogva átkarolta a vállamat.
– Nem félned kell. Sablonok, hogy jönnek helyre dolgok. De nálatok kell történnie így! Láttalak együtt titeket és tudok, hogy jön helyre minden! Kell, hogy úgy legyen!
Összeszedtem magam és felálltam, hogy a bőröndömet magam után vonszolva levánszorogjak az emeletről.
Mike kissé nehezményezte, hogy várni kellett ránk, de egy-két csípős megjegyzés után abbahagyta a morgolódást.
Az út kissé zötyögős volt a nagy hó miatt, de majdnem simán ment minden, leszámítva azt az apróságot, hogy leszakadt a hóláncunk. Szerencsére Müller úr nem vesztette el higgadt önuralmát, így hamar megoldódott a probléma.
Az autóban – miután orvosolták a helyzetet – élénk társalgás vette kezdetét. Én csak csendben ültem, nem kérdeztek, nem is feleltem. Tudták jól, hogy nem leszek mindig az a cserfes kisasszony, aki – kevés sikerrel ugyan – de próbáltam lenni egész vendégeskedésem ideje alatt – leszámítva ezt az utolsó pár napot. Sejtették, hogy valamikor nálam is elszakad a cérna és hogy ennek épp most van itt az ideje. Tom beszámolója óta nem voltam nyugodt. Már csak egyetlen kívánságom maradt – minél előbb szabadulni az orosz faluból, a hó börtönéből, hogy visszatérhessek Magdeburg hűvös falai közé, vagy hogy belevegyüljek Hamburg szürke, mégis pezsgő életébe.
Már ébren is azt láttam magam előtt, hogy Bill a sötét, loitschei utcákat járja céltalanul, egyedül, kitéve a fenyegetettségnek és a halálos veszélynek. Még a gondolatba is beleborzongtam, fantáziám pedig ismét rémséges agymenésekkel ajándékozott meg. Mi van, ha Tom nem mondott el valamit? És mi van, ha pont azt nem mondta el, hogy Bill már halott? Elvégre Gitty megölhette... Vagy fogvatarthatja, és Tom ezért nem tud róla semmit. Gitty egész biztosan elfogta Billt. Na már csak ez hiányzott. Ha tehettem volna, azonnal kiugrottam volna a kocsiból, hogy a repülőtér felé rohanjak, de ezzel semmit nem értem volna el. Nyugalmat erőltettem magamra, és vártam, hogy az autó továbbhaladjon a havas utcákon.
Fogalmam sincs, meddig autóztunk, de úgy hiszem, nem utaztunk tovább két óránál. Igazából arra sem emlékszem, hogy elaludtam-e út közben, vagy mindvégig ébren voltam. Az ébrenlét és a teljes öntudatlanság valahogy összekeveredett, tovább kínozva a rosszabbnál rosszabb rémképekkel, melyekben Billt láttam holtan, vagy bilincsek között vergődve, esetleg magányosan kóborolva az utcán. A legrosszabb azonban az volt, mikor azt láttam – vagy talán álmodtam – hogy egy idegen lánnyal vacsorázott egy elképesztően nagyzoló étteremben. Kedvesen mosolyogtak egymásra, kezeiket összekulcsolták. Pont úgy, ahogy Bill velem tette régen. Bill boldog volt, arcán nyoma sem volt sápadtságnak, szemei már nem acélszürkék, hanem mélybarnák voltak és élénken csillogtak a gyertyafényben.
– Ébresztő!
Éreztem, hogy valaki finoman meglöki a vállamat és rázza a testemet.
– Mi-mi van? – dadogtam.
– Aludtál sokat – vihogott Vadik.
– Milyen jó – morogtam keserűen. – Inkább lettem volna ébren.
Mike kíváncsian rám nézett.
– Majd bent elmesélem – mondtam, miközben kikászálódtam az autóból. Láttam, hogy Mike int egyet Vadiknak, aki nehéz csomagjait cipelve egy sötét utca felé indult.
Mike-ék lakása nem volt túl nagy, de annál kényelmesebbnek bizonyult. Minden szobában kanapék, hatalmas fotelek meg ágyak kaptak helyet – és talán a testvérek nagy örömére – minden szoba rendelkezett egy saját TV-vel. A lakás világos volt, apró, antik dísztárgyak kerültek a vitrinekbe és az üvegezett szekrényekbe, a hatalmas ablakokon pedig nyugodtan kitekinthettem Szentpétervár éjszakai életére.
Lenával megint közös szobánk volt.
– Hozzám is jössz – vetette fel az ötletet Mike, de Lena hozzávágott egy párnát, majd becsapta a szoba ajtaját.
– Fáradt érzem magam – dőlt az egyik karosszék felé Lena. – Veled megy ki holnap vissza? Látok nem Mike-on izgatottságot út miatt.
- Apukátok kísér majd haza. Anyukátok döntött így
- Gondolok volna, hogy anya dönt így. Mike-ot szereti nagyon. És köszönök én neked, hogy így hagytad, hogy döntse el ezt anyám. Jó, hogy hagyod itt Mike-ot nekem.
Fel-alá sétáltam a szobában, nem találva sehol a helyem. Lena felkelt a fotelből és végigdőlt az ágyon, majd forgolódott még kicsit, aztán lassan elaludt. Mély és egyenletes légzését számoltam.
Végül leültem a táskám mellé és céltalanul kutattam annak fiókjaiban..
Nagy nehezen találtam valamit, mégpedig a versesfüzetemet. Nem a régit, hanem az újat, melyet Mike-tól kaptam karácsonyra. Gyorsan előkotortam a régit is, hogy átírjam a benne lévő verseket az újba. Mikor végeztem, csodálattal szemléltem munkámat, majd a régi füzetben lévő verseket gondosan átsatíroztam, aztán egyszerűen eldobtam a füzetet. Nem kötött hozzá már semmi, minden fontos sor az új, bársonyborításos könyvecskében rejtőzött.
Csendesen esett a hó. A nagy, fehér kristálypelyhek színes konfettinek tűntek, valahányszor megvilágította őket egy utcai lámpa halvány fénye.
Már két hete nézhettem ehhez hasonló látványosságot az ablakból, mégsem tudtam megunni. Újra és újra néztem, s egyre gyönyörűbbnek találtam. Halkan dúdoltam egy ismerős dalt, miközben rémisztő gondolataim fonalai lassan körbezártak.
Mi van, ha igazam van és Bill tényleg fogságba esett? Erre a gondolatra felugrottam és gyorsan a bőröndbe dobáltam a holmiaimat, hogy ne kelljen reggel foglalkozni ezzel. Minél hamarabb indulni akartam. Szerettem a hideg, észveszelytő orosz telet, mégis vágytam az otthonomra… Vágytam a rég megszokott életemre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése