14. Fejezet: Ismeretlen arcok

Másnap elsőként pattantam ki az ágyból. Óvatosan kivonszoltam a csomagjaimat az előtérbe, s közben nagyon vigyáztam, nehogy túl nagy zajt csapjak és véletlenül felébresszem Lenát.

A ház csendes volt, bizonyára mindenki az igazak álmát aludta még. Kisétáltam a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam. A tükörből egy álmos arcú, kócos hajú, élénken csillogó szemű lány nézett vissza rám. Elmosolyodtam a tükörképemen, majd fésűt ragadtam és szó szerint tépni kezdtem a hajam, hogy eltávolítsam belőle a hatalmas gubancokat.

Miután fürdőszobai teendőimmel végeztem, visszasiettem az előtérbe, bepakoltam még néhány cuccot, majd leültem az egyik fotelbe és vártam. Némán teltek a másodpercek, szinte olyan volt, mintha az idő is aludna még, az óra mutatói csak néha-néha mozdultak meg, hogy arrébb vánszorogjanak egy-egy centit. Nagyon dühített. Az idő mindig siet, ha nem akarom, és mindig lomha, mikor az kellene, hogy rohanjon.

Nagy sokára az egyik szobából takarók halk suhogására lettem figyelmes, majd egy ébresztőóra éles visítását hallottam, amit másodpercek alatt elhallgattattak. Papucs nyikorgott, valaki motyogott, szekrényajtó csapódott, majd kinyílt az ajtó és megjelent Müller úr. Meglepődve vette tudomásul, hogy már útra készen várom őt.

– Miért keltél fel ilyen korán? – kérdezte kedvesen suttogva, miközben álmosan igyekezett a konyha felé. – Reggeliztél már?

– Nem tudtam aludni – feleltem vállvonogatva. – És nem reggeliztem még.

– Na akkor gyere és egyél.

A konyhába lépve összerezzentem. Borzasztóan hideg volt. Bizonyára nyitva felejtették az ablakot. Miközben megvajaztam magamnak egy szelet kenyeret, reszketve hallgattam, hogyan ébredezik a város. Az autók tompa zaja, a villamosok csengőjének rikoltása, a járókelők bosszús kiáltása mind azt jelezte, hogy Szentpétervár is megkezdte az új napot. Mikor Müller úr észrevette, hogy fázom, gyorsan bezárta az ablakot, elhallgattatva a város zaját.

Próbáltam gyorsan végezni a reggelivel. Annyira el akartam már hagyni ezt a fagyos országot.

– El se búcsúzol Mike-tól és Lenától? – kérdezte Müller úr.

– El kéne – mondta mhatározatlanul, de azért felpattantam. Benyitottam Lena szobájába, aki még mindig békésen aludt. Már nem érdekelt, ha felébresztem. Az ágyához csörtettem, finoman megráztam a vállát és vártam, hogy felnyissa a szemét. Valamit motyogott oroszul – bizonyára a „hagyj már békén” megfelelőjét – és méginkább összekucorodott, de én nem hagytam, hogy ismét elnyomja őt az álom.

– Lotte vagyok – suttogtam a fülébe. – Indulnom kell. Búcsúzni jöttem.

A lány felugrott és olyan lendülettel ölelt át, hogy kis híján ráestem.

– Jaaj. Fogsz úgy nagyon hiányozni! – sopánkodott. – Mike-kal lehet majd nem bírni sokáig! Ígérd meg, hogy írni fogsz nekünk néha! Akarjuk nem, hogy essen bajod valahol! Tudok nem, hogy Mike akkor tenne mit, ha tudná meg, hogy esett bajod neked!

– Te pedig ígérd meg – kezdtem, miközben puszit nyomtam az arcára – hogy figyelsz a bátyádra és nem engeded, hogy ismét utánam jöjjön. Rendben?

– Megígérem – bólogatott Lena. Zöld szemében mintha könnycseppeket láttam volna megcsillanni, de gyorsan elfordult, hogy eltüntesse őket.

– Ne sírj, Lena. Nem lesz semmi baj.

– Oké, oké – szedte össze magát kissé – Próbálok. Vigyázok Mike-ra.

Elengedett, én pedig egy utolsó intés kíséretében besétáltam Mike szobájába. A srác is aludt még, hát őt is felébresztettem. Sejtettem, hogy ez a találkozás a Lenától való búcsúzkodásomnál is érzékenyebb lesz.

– Mike – suttogtam – indulnom kell.

Mike szemei hirtelen felpattantak. Felült, két kezével megigazította és félresöpörte szemébe lógó tincseit, majd aggódó tekintetét rám függesztette.

– Tudok, hogy sem nem tennél akkor másképp, ha kérlek – kezdte akadozva. – Pedig tudod, hogy örülök nem nagyon ennek.

– Nem örülsz annak, hogy elmegyek – mondtam bólintva. – Ezt sajnos tudom. De te sem gondolhatod, hogy örökkre itt ragadok a nyakatokon.

– Nem terhes nekünk ez , és anya is fél és aggódik – vágta rá egyből. – Még gondolj erre.

– Mike, tudod, hogy nem – ráztam a fejem határozottan. – Mennem kell. Várnak...

Lemondóan sóhajtott, de tudtam, hogy megért. Egy távoli sarkot kezdett bámulni, csak azért se nézett többé rám.

– Ne csináld ezt – kérleltem már szinte sírva. – Azt hiszed, olyan könnyű? Hogy boldog vagyok attól, amit teszek? Szerinted nem félek? Nem fordult meg a fejemben, hogy mi lesz, ha Gitty a reptéren vár és amint megérkeztem, leszúr, vagy lelő? Mit gondolsz, mennyit aludtam az elmúlt éjjel? Hidd el, Mike, nekem is rossz, de várnak már. Vár a családom...

– És akar látni te Billt – fejezte be helyettem Mike. Jól tudta, hogy ez is a terveim között szerepel. Sőt, azt is sejtette, hogy ez volt a legnagyobb indok, amiért sürgettem a hazautazásomat.

– És ez akkora bűn? – kérdeztem csendesen. – Nem tehetek róla. Látnom kell...

– Féltelek. Tudod, milyen.

– Fordított helyzetben ugyanezt tenné.

– Tudok – bólintott végül szomorúan Mike. – Sajnálok, hogy mondok ennyi idiótaságot itt össze neked. De ha mondok, azt mondok meg egyszer és mindenkorra. És Lenocska is megmondta, igaz? Én mondok még hozzá ahhoz, amit Lenocska mondott, mert én teszek még azt hozzá, hogy megbosszulnám azt, ha történne bajod neked valaha is.

– Mégis mit tennél? – kíváncsiskodtam kicsit nevetve.

– Talán ölném meg lányt, vagy bárkit – felelt egyszerűen és tömören. – Megteszek én biztosra tudok ezt.

– Nem vagy normális – nyilvánítottam ki a véleményemet. – Különben is, az rajtam talán már nem igazán segítene. Mike, neked saját életed van, úgy, ahogy nekem is. Nem áldozhatod fel a tiédet az enyémért.

– Tennék, ha tehetnék ezt – hangzott az őszinte válasz.

– Csak azért, mert szeretsz? – kérdeztem bátortalanul. Mike önfeláldozása és teljes önzetlensége csak és kizárólag abból fakadna, hogy szeret engem? Nem lehet másnak akkora szíve, mint amekkora Mike Müllernek van!

A srác lassan bólintott. Keserűség gyülemlett fel bennem. Szeretném szeretni, a szívemnek azonban nem parancsolhatok. Az másért dobog, és nem tudom rávenni arra, hogy Mike-ért dobogjon.

– Óh, Mike. Annyira sajnálom – vettem a kezeimbe az arcát. – Hidd el, próbáltam... régebben... Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha mi ketten összejönnénk. De... De nem megy! Tudom, hogy azt mondtad Billnek, várni fogsz rám. Ne tedd! Felejts el, amilyen gyorsan csak lehet.

– Nem lehet – suttogta megsemmisülten. – Britney se jó volt erre, mert ő erre csak kellett, mert én szerettem őt nem úgy, nem tudok én őt nem… ... És te tudod azt, hogy sosem ártok neked és Billnek és én mindvégig vagyok azon, hogy tartsalak titeket össze még.

– Hálás is vagyok ezért – mosolyodtam el és megsimogattam az arcát. – Nélküled már sehol sem lennék, ugye tudod?

Ajkai apró mosolyra húzódtak, de arca komoly maradt.

– Nem akar én és szeret én hogy hálás legyél nekem, mert szükség itt nincs erre. Én teszek akkor régen neked fogadalmat, mondok akkor, hogy leszek itt neked, ha kellek. És kellek az elmúlt hónapokban és én voltam neked. És jó volt, látlak és voltál velem és Arti… Artit szeretem nem, mikor volt közeledben, mert voltam dühös és féltékeny nagyon, mert hiszek, hogy Artit szeretted jobban nálam és kezdek fontos nem lenni számodra és… és… senki se jobban nem ismer téged és Billt és kapcsolatot köztetek és… és… nem akarok én, hogy veszítselek el Arti miatt… mert én azt nem bírtam, mikor vele voltál… Azt igen, mikor Billel… de vele nem… Jó volt nézni alvásodat és kis gyenge mosolyt arcodon, ha mondok valami vicceset, vagy kedved volt jó állapotodhoz képest. És jó volt nézni gyógyulásodat, ismét zöld szemeidet és igazi mosolyodat és fintorgásaidat a Smith-ikrekre és még vágyódásodat is volt jó nézni Bill után…

Csak néztem a szemeit és nem tudtam megszólalni. Ennyire őszintén még soha nem beszélt velem. Mindig én voltam, aki kifakadt előtte, panaszkodtam és beszéltem neki, ő csak helyeslőleg morgott néha valamit, vagy igyekezett lebeszélni bizonyos tervekről. Nem emlékszem olyan alkalomra, hogy őb eszélt volna ilyen nyíltan.

– Jobb, ha indulok – nyögtem ki végül. Nem tudtam mást mondani, nem is mondhattam volna mást. A csend kínos volt, őt nézni pedig fájdalmat okozott, mert tudtam, ha elmegyek, szenvedni és gyötrődni fog.

– Oké, de kísérlek autóig – bólintott egyetértően. – Mutatok be barátaimat neked majd. Jönnek búcsúzni tőled el.

Felpattant az ágyról, végigrohant a folyosón, közben hangosan kopogott Lena szobájának ajtaján.

– Kelj fel, Lena!

A lány félálomban kiáltott valamit.

Hallottam, hogy Frau Müller is felébredt. Álmosan kicsoszogott a nappaliba, majd miután sikerült értelmeznie, mi történik, halvány mosoly jelent meg ajkain, felém intett és megölelt.

– Remélem, lesz rendben minden – suttogta kicsit álomittas hangon. – Örülök megismerkedésnek.

– Köszönöm, hogy a családjánál tölthettem az ünnepeket – mosolyogtam kedvesen a nőre.

– Jövő karácsonykor várunk – kotyogott közbe Lena, aki időközben mégiscsak rávette magát, hogy kikászálódjon az ágyból és mégegyszer elbúcsúzzon tőlem.

Az ajtó felé indultam, követve Müller urat, aki már felöltötte télikabátját és sapkáját.

– A csomagjaid már az autóban vannak – tájékoztatott, mikor odaértem mellé.

– Köszönöm, Herr Müller – biccentettem meghatottan. Most, hogy közel volt az indulás, valahogy azt szerettem volna, ha várunk még egy kicsit. Nevetnem kellett, hiszen magammal sem voltam kibékülve, a saját érzéseim között sem tudtam eligazodni.

Elindultunk a lépcsőház felé. Lassan hátranéztem, hogy egy végső intéssel búcsút vegyek a családtól. Ekkor láttam, hogy Mike és Lena követ minket. Mindketten magukra kaptak néhány meleg ruhát és azon igyekeztek, hogy utolérjenek.

– Papa, várj! – kiáltott Mike. – Legalább az autóig!

Müller úr megfordult és megvonta a vállát.

– Jól van. Gyertek, ha már annyira akartok – motyogta, s közben zsebeiben kutatott a kocsikulcs után.

Hamarosan megcsapta az arcomat a hideg, csípős hajnali szél. Müller úr egy hatalmas garázsépület felé sétált, és intett nekünk, hogy várakozzunk, amíg előáll az autóval.

– De itt hideg – méltatlankodott csendesen Lena.

Mike halkan pisszegett és az egyik hóval borított utca felé bökött a fejével. Közeledő alakok lépéseinek halk morajára lettem figyelmes. Hamarosan feltűnt előttünk egy csoport fiatal, élükön a messziről is jól felismerhető Vadikkal. A fiú törpének tűnt a többiekhez képest. Afrofonatos tincseit most is hatalmas baseballsapkája fedte, kisfiús arcát napszemüveg takarta. Szélesen vigyorgott, mikor észrevette, hogy felé intek.

Mike vidáman szökellt az érkezők elé.

- Végre érkeztetek meg! – mondta szemrehányóan.

- Sajnálok, nehéz kelteni Dariát – válaszolta egy magas, gombafrizurás fiú és bizonytalan mosolyt küldött felém.

- Okolsz engem, Tony? – tiltakozott egy égővörös hajú lány. – Nem tudok, ki…

- Elég! – emelte fel a kezét Mike. A társaság azonnal elnémult. – Bemutatok én legkedvesebb barátnőm nektek. Lotte, kérlek, gyere!

Fáradt mosolyba rendeztem az arcomat. Az ismeretlen srácok és lányok bizakodva intettek.

- Talán kéne mutatkoznunk be – javasolta egy magas, baseballsapkás, szőke srác és felém nyújtotta kesztyűbe bújtatott kezét. – Kurtis Jackson vagyok. Örülök ismerkedésnek, Lotte. Hallok rólad sokat már.

- Képzelem, miket – nevettem el magam, miközben megráztam Kurtis kezét.

- Menj onnan, Kurt. Jövök én! – harsogta az égővörös hajú lány és magához ragadta a kezem, majd mérges pillantást vetett Kurtisra. – Én nevem Daria… Daria Mayer… annak vagyok a húga, ott – mutatott a gombafrizurás fiúra. – Ő meg Tony. Mi is örülünk találkozásnak.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket – biccentettem, majd hagytam, hogy a kezem tovább vándoroljon egy alacsony, középtermetű, fekete hajú lány kezébe.

- Tonya Kat vagyok – mondta kissé nehézkes akcentussal. Úgy gondoltam, még az orosszal is meggyűlik a baja néha. Bátortalanul, kedvesen mosolygott. – Hallok rólad. Mike mond sokat.

Tonya egy tépett frizurájú, mogorva tekintetű lány kezébe adta a kezem.

- Dominique Zoeker – mondta a lány egykedvűen, de azért kellő tisztelettel. Egy pillanatra felrémlett bennem, hogy Mike barátai talán csak azért mosolyognak és bókolnak nekem, mert ő maga kérte őket erre. Dominique látványa legalábbis ezt az elméletet támasztotta alá.

- Szép neved van – böktem ki az első mondatot, ami eszembe jutott. Dominique biccentett, majd maga elé engedte a gombafrizurás srácot, Tonyt.

- Daria már mutatott be engem, kérek bocsánat érte – morogta Tony kicsit morcosan és dühösen méregette a húgát, aki Mike-kal hócsatázott.

- Semmi gond. Örülök, hogy megismertelek, Tony – válaszoltam a tőlem telhető legszívélyesebb modorban. Tony elvigyorodott és helyet cserélt az ismeretlen arcok társaságának utolsó tagjával. A lány magas volt, gyönyörű és szőke. Fehér kabát, fehér nadrág és ezekhez illő, fehér csizma fedte el tökéletes testét. Maga volt a megszelidíthetetlen, vad szépség. Az orosz tél jégkirálynője.

- Ankatrin vagyok – mondta mély, vidámságtól csengő hangon. – Mike állandóan mesélt csak rólad és vártuk, ismerhetünk már meg téged most. És én mondok ki azt, amit többiek eddig nem mernek előtted.

- Katrinka – szólt közbe Mike, de Ankatrin csak legyintett és ismét hozzám fordult.

- Mike távol marad sokáig miattad tőlünk és rossz ez nekünk. De mi hibáztatunk nem érte téged, csak ha lesz ilyen még, mondd neki, hogy haza jöjjön néha, jó?

- Rendben. Megígérem – bólintottam feszengve.

Ankatrin győzedelmesen elmosolyodott.

– Indulnunk kell. Fogjátok rövidre a búcsúzkodást – szólt ki a kocsiból Müller úr. – Különben lekéssük a gépet és Lotte kénytelen lesz még egy napot itt tölteni.

– Nem lenne baj, szeretnék én azt – jelentette ki azonnal Lena.

– Én kevésbé – nevettem fel és mégegyszer megöleltem a Müller-testvéreket. Ezután fürgén bepattantam az autóba. Néztem Mike, Lena, Vadik és az ismeretlen arcok távolodó alakját.

Nemsokára otthon leszek – gondoltam és egyszerre nagyon hiányozni kezdett a családom minden egyes tagja. Szinte a számban éreztem az édes kakaó ízét, melyet kizárólag Johannes tudott jól elkészíteni. Magam előtt láttam Anni nevető arcát, miközben kitárt karokkal felém rohan. Annyira vártam, hogy Ralph ismét a karjaimban legyen és hogy hallhassam a babanyelven előadott gagyogását.

De mindettől még jópár óra kemény repülőút választott el. Müller úr lehetőségeihez képest gyorsan a reptérhez hajtott. Csodák csodájára a becsekkolásunkra sem kellett több időt várni tíz percnél. Most minden nekem dolgozott – mintha mindenki azon fáradozott volna, hogy minél hamarabb hazaérjek.

– Várod már, hogy otthon legyél? – kérdezte Müller úr érdeklődve, miután elfoglaltuk a helyünket a repülőn.

– Nagyon hiányzik Németország. Néha úgy érzem, több volt, mint két hét.

Müller úr nem felelt. Elgondolkodtam a saját szavaim értelmén és rájöttem, miért érzem ennyire a családom hiányát. Csak nemrég mondhatom magam immunisnak a Gitty által összekutyult méreg hatására, és szinte azonnal el is kellett hagynom az otthonomat, hogy két hétig vendégeskedjek Mike családjánál.

A repülőgép lassan a felhők fölé emelkedett, s a fagyos börtönnek tűnő Oroszország városai egyre távolodtak. Próbáltam elfoglalni magam valamivel, de csak azon járt az eszem, hogy nemsokára már a Kaulitz-házban ülök majd, és Tommal vitatok meg bizonyos dolgokat.

– Nem vagy túl beszédes kedvedben – jegyezte meg Müller úr, húsz perc néma ücsörgés után.

– Sajnálom – feleltem automatikusan. – Azon gondolkodtam, mit csinálok, ha hazaérek.

– Tényleg hosszú lehetett ez a két hét – mosolygott kedvesen – de azért jól érezted magad, ugye?

– Remekül – feleltem és igazat adtam saját magamnak – Leszámítva egy apróságot.

Müller úr nagyot nézett, ahogy én is meglepődtem magamon. Nem tudtam megfékezni a nyelvemet, így tovább magyaráztam a férfinak.

– A karácsonyi vacsorán találkoztam Artival. Ismertem őt már régebbről. Németországban találkozgattam vele. És… nagyon össze voltam zavarodva… Mike-kal, Vadikkal és Lenával hócsatázni mentünk… és hirtelen szükségem volt egy kis egyedüllétre. Elhagytam a ház biztonságos udvarát és az erdő felé indultam, hogy magányt keressek… Arti talált rám. Volt némi közös múltunk… csúnyán váltunk el egymástól, mert Arti meg akart csókolni… Az erdőben nem követelőzött, csak kért… és én nem tudtam ellenállni neki… Hagytam, hogy megcsókoljon, pedig kedvesem van!

– Nyugodj meg – szólt higgadtan Müller úr. – Nem lesz semmi baj. Eltitkolhatod a kedvesed előtt, ha úgy tartod helyesnek.

– Egy pillanatát sem bántam meg – motyogtam már csak úgy magamnak.

Müller úr nem hallotta a megjegyzést. Elmélyülten olvasni kezdte az előtte heverő újságot és nem nézett rám.

A hosszú repülés elálmosított. Zenét hallgattam, s a lágy, ismerős, kedves csengésű dallamok lassan álomba ringatták nehéz gondokkal teli fejemet.

…

Viszlát barna szempár

Viszlát mostantól

Viszlát napsugár

Gondoskodj magadról

Mennem kell, mennem kell, mennem kell –

magadra hagylak

De mindig tudom, mindig tudom, mindig tudom –

szeretni foglak

(Avril Lavigne – Goodbye)

…

Mikor felébredtem, a gép már Németország felett járt. Ahogy a hangszórókból felhangzott a jelentés, hogy Hamburgba érkeztünk, vidáman csaptam össze a kezeimet.

– Jönnek érted? – kérdezte aggódva a kísérőm.

– Igen – feleltem gyorsan. – A családomat még tegnap értesítettem, hogy ma hazaérkezem.

Miután leszálltunk a gépről és megkaptam a csomagjaimat, Müller úr fürkésző tekintettel kereste a családtagjaimat – na nem mintha ismert volna bárkit is közülük.

– LOTTE!

A kiáltás valahonnan az üvegezett bejárat felől érkezett, és egész biztos voltam benne, hogy a hang a nővéremhez tartozik.

Pár másodperc múlva fel is tűnt a rohanó Florenz. Szőke copfja csak úgy lebegett utána, ő maga pedig mindenkit félresöpört az útból.

– Flor! – kiáltottam és elindultam felé. A nővérem megragadott és szorosan átölelt. Az arca kipiroslott a futástól, kék szemei boldogságtól ragyogtak.

– Annyira hiányoztál! – sápítozta és még mindig nem engedett el. – Olyan más volt nélküled! Sofie néniékkel töltöttük az ünnepeket. Minden áldott nap azon idegeskedtem, hogy mi lehet veled! Nem tudtalak felhívni, MSN-en pedig nem voltál fent, vagy ha igen, akkor én nem, tehát elkerültük egymást. A tegnapi e-mailen kívül pedig egyet sem írtál! Azt se tudtuk, hogy érzed magad, vagy mit csináltok, vagy hogy egyáltalán szerencsésen megérkeztetek-e! Néztük a híradót és bemondták, hogy hatalmas vihar tombolt Oroszországban! Jaj... El se tudod képzelni, mennyire aggódtunk! A kis Ralphnak is nagyon hiányzol ám. A karácsonyi vacsoránál sírt és csak téged követelt. Majd’ megszakadt a szívem szegény kicsiért!

Florenz csak beszélt és beszélt. Olyan volt, mintha teljesen bezsongott volna attól, hogy lát. Nem tettem szóvá, mert tudtam, hogy nemcsak annak örül, hogy végre hazaértem. Az elmúlt négy hónapban ő is a poklok poklát élte át, nekem pedig fogalmam se volt arról, hogyan viselkedem és milyen hülyeségeket csinálok.

– Flor, bemutatom Mike apját – mondtam valamit, csakhogy végre elengedjen. A terv bejött, mert Flor azonnal elengedett és Müller úr felé pillantgatott.

– Üdvözlöm – mosolyodott el a férfi. – Michael Müller vagyok.

– A nevem Florenz Krüger. Lotte nővére vagyok – mutatkozott be Florenz és átölelte Müller urat. – Köszönöm, hogy vigyáztak a húgomra. Tudja, Lotte most nagy veszélyben van. Nem is lenne szabad itt álldogálnunk!

Florenz rémülten pislogott körbe, csak aztán folytatta.

– Ha gondolja, jöjjön el hozzánk és egyen velünk valamit. El sem tudom mondani, mennyire hálásak vagyunk önöknek. Azt hiszem, mi nem tudtuk volna megvédeni Lottét… főleg karácsonykor, mikor állandóan másra figyelünk: az ajándékokra, a dekorációra, a vacsorára. De hiszen gondolom tudja, hogy van ez. Tudom, hogy maguknál nagyon jó helyen volt, de én ettől függetlenül borzasztóan aggódtam érte. Tudja, tavaly volt egy elég csúnya balesete. Egy orvosi kezelésre szoruló, gyenge idegállapotú lány megtámadta. A húgom akkor nagyon megsérült. A lányt azóta sem kapták el. A kedélyek lenyugodtak ugyan, de pár hónapja a lány ismét feltűnt Lotte iskolájában. Pedig a nagynénémék Lottéval együtt költöztek el Hamburgból. Fogalmam sincs, hogy találta meg az az elmebeteg! Mindegy... Azóta fokozottan őriznünk kell őt, mert...

– Tudom – bólintott Müller úr. – Mike fiam mindent elmesélt.

– Oh, tényleg – kapott észbe Florenz. – Elnézést, hogy fárasztom a locsogásommal. Szóval, lenne kedve eljönni hozzánk?

– Sajnos nem lehet – ingatta szomorúan a fejét a férfi. – Pár perc múlva indul a gépem visszafelé. Lotte, vigyázz magadra!

– Megpróbálom, és köszönök mindent – öleltem meg Müller urat, akit hamarosan elsodort a repülőtér csarnokában hömpölygő emberáradat.

– Na gyere, húgocskám, indulás haza!

– Még mindig nálatok lakom?

– Nem, már nem velünk laksz. Sokszor megvitattuk a dolgot, és úgy döntöttünk, maradj a megszokott helyeden. Mindennap rád néznek a rendőrök, ne aggódj. Azért nem maradhatsz nálunk, mert Johannesszel egész nap az egyetemen kuksolunk és nem tudunk figyelni rád. Sofie néni pedig mindig otthon van. Azonnal észreveszi, ha baj van.

– Nem lesz baj – mosolyogtam biztatóan. – Nem hiszem, hogy Gitty tudja, hol lakunk.

Florenz köhintett egyet, és tudtam, hogy nem hisz nekem. Tulajdonképpen én sem hittem el, mit mondtam. Gitty tudhatta, hogy elköltöztünk, hiszen Billék ejthettek róla szót otthon, és valahogy éreztem, hogy még most is naponta bejárja a Kaulitz-ház környékét, hogy felszedjen néhány apró információt a srácokról, vagy rólam.

Florenz-cel némán sétáltunk ki a reptér üvegezett ajtaján és nagy léptekkel siettünk egy távolabb álló ütött-kopott Volkswagenhez, amelynek volánja mögül Santiago integetett felém.

Elmosolyodtam és megszaporáztam a lépteimet. Gyorsan bepattantam a kocsi hátsó ülésére, majd Santiago vállára csaptam.

– Rég láttalak, Lotte. Már kezdtél hiányozni – vigyorgott gonoszul.

– Na ne mondd már – gúnyolódtam és nyelvet öltöttem rá. – Keltsd életre ezt a roncsot, haza akarok menni!

Santiago ezúttal hallgatott rám. A kerekek csikorogva mozgásba lendültek.

– Te meghibbantál, ember? – kiáltott a nővérem pár perc őrült autókázás után. – Az a lámpa piros volt!

– Lotte kért meg, hogy hajtsak – védekezett az unokatesóm, de azért lassított a tempón.

– Nem arra kért, hogy ölj meg mindhármunkat! – sipákolt tovább Florenz.

– Ennyire felelőtlennek gondolsz, aranyom? – kérdezte gúnyolódva Santiago. – Feleségem és kisfiam van, Flor. Nem vagyok már olyan idióta mint régen, nyugi.

Florenz sóhajtott, de nem mondott semmit. Az út további része eseménytelenül telt. Mikor befordultunk a házunk elé, vidáman ugrottam egyet. Végre itthon vagyok!

– Ne legyél izgága, Lotte – viccelődött Santiago. – Lehet, hogy nem is fognak örülni neked.

– Lehet, hogy te nem örülsz, de Sofie néni biztos fog.

– Ne foglalkozz ezzel a hülyével, Lotte – kommentálta Florenz. – Alig vártuk , hogy végre hazagyere!

Úgy pattantam ki az autóból, mintha ágyúból lőttek volna. Felszaladtam a bejárati lépcsőkön – csodával határos módon egyben felértem – majd kivágtam az ajtót és elkiáltottam magam.

– Hazajöttem!

Sofie néni, aki a nappali ablakából figyelte az udvart, hirtelen megfordult. Szemlátomást azt várta, mikor gördül a kocsi a feljáróra, de Santiago az utcán parkolt, így a nénikém nem vehette észre, hogy megérkeztünk.

– Lotte! – kiáltotta és felém viharzott. – Csakhogy végre megérkeztél! Florenz biztosan mondta, hogy megint nálunk laksz és úgy tűnik, végleg itt is maradsz! Jaj, hogy fog örülni a kicsi Ralph, ha meglát! Mindent el kell mesélned. Miért nem írtál egy e-mailt sem? Mindennap kértem Florenzt, hogy nézze meg, mikor adsz hírt magadról, de nem tetted! Az őrületbe kergettél, te lány!

– Sajnálom, de Tommal azért beszéltem – mentegetőztem. – Mondhatta volna, hogy jól vagyok!

– Tommal? Vele ugyan beszélhettél, drágám. Turnén vannak. Tegnap indultak. Tom telefonált, hogy ha tudunk, értesítsünk, hogy ne keresd egy ideig, mert nem lesz elérhető. A Trümper-házaspár pedig még mindig nem érkezett haza, de megígérték, hogy ide szólnak, ha visszajöttek. Gondolom, tudod, hogy nincsenek Loitschében…

– Jaj – sóhajtottam lemondóan – és Linda?

– Linda síel, kicsim. Ausztriában van. Írt Florenznek, hogy nem lesz gépközelben egy ideig. Azt hiszem, holnapután tér vissza magyarországra.

– Anni? – kérdeztem elkeseredetten.

– Anni nem járt itt – felelt készséggel a nénikém. – Úgy tudom, nem utazott el. Ha szeretnéd, holnap meglátogathatod. Rodolpho bácsi itthon lesz, biztosan elvisz. Nem szeretném, ha egyedül mennél.

– Oké, köszönöm – bólintottam. – A holnap jó lesz. Ma túlságosan fáradt vagyok, különben is este van már.

– Cara mia! – hangzott egy hatalmas kiáltás a hátsó bejárat felől. – Végre, hazaértél!

– Bácsikám! – fordultam meg hirtelen. A következő pillanatban már a levegőben pörögtem, s Rodolpho bácsi mosolygós, bajuszos arca nézett szembe velem.

– Hiányoztál ám – mondta, miközben letett a földre – olyan üres volt a ház nélküled!

– Üres? – nevettem fel. – Hiszen én mindig csendben vagyok. Nem is szoktam zajongani!

– Senki nem volt a szobádban, és Sofie nénikéd már úgy megszokta, hogy minden reggel benéz hozzád. Látnod kellett volna, milyen rosszul esett neki, hogy nem talált a helyeden!

– Elhiszem – kuncogtam kicsit elcsodálkozva. – De akkor nem volt baj, mikor Flornál laktam. Most miért hiányoztam ennyire?

– Flornál csak pár napig voltál, drágám – mondta Sofie néni. – De ez két hét volt! Két hét, egy teljesen ismeretlen országban, ahol ráadásul az év legkeményebb hóvihara tombolt!

– Nem is volt olyan nagy az a vihar – vontam meg a vállam, és a hóviharra gondoltam, ami Szentpéterváron fogadott minket. – Lena úgy sétált a hóesésben, mintha minden tök oké lenne.

– Ő hozzá van szokva – legyintett Rodolpho bácsi. – De te? Te, aki még akkor is elesel, ha csak egyhelyben állsz? Hát akkor mi történik, mikor minimum 50 km/h-s erősségű szél tépi a ruhádat?

– Egyben maradtam, hála Mike-nak és Vadiknak – kommentáltam vigyorogva.

Santiago bekocogott a csomagokkal és letette őket az ajtó elé.

– Mama, papa, mennék! – kiáltotta vidáman. – Holnap este átjövünk!

– Rendben, – szólt Rodolpho bácsi – menj csak!

Santiago elsietett. Hamarosan felhangzott a régi tragacs panaszos nyögése.

– És most mesélj – fogott kézen Sofie néni és a kanapéra tuszkolt. – Mindent hallani akarunk!

Elhúztam a számat, de azért elmeséltem nekik a történések nagyrészét. Mivel nem akartam, hogy valaki mástól kelljen hallaniuk Artiról, így nem hallgattam el a köztünk történteket sem. Természetesen előtte be kellett vezetnem az előzményeket, melyekről bizonyára mit sem sejtettek.

– Tudjátok, hogy sokat lógtam Artival, mikor beteg voltam – legyintettem egyszerűen. – A srácnak nagyon tetszettem. Nos… Nem tudom, Mike említette-e, miért vagyok olyan, mint rég.....

A rokonaim megrázták a fejüket. Szegénykéim, eddig teljesen összezavarodva élhették napjaikat, hiszen csak azt tudták, mitől lettem beteg, de azt nem, mi vezetett ahhoz, hogy hirtelen újra olyanná váltam, mint amilyennek mindig is lennem kellett volna.

– Arti meg akart csókolni – jelentettem ki. Már könnyű volt erről beszélni. Túlzottan is könnyű.

Sofie néni felhördült.

– Az a kis szemét! – kiáltotta kipirult arccal.

– Nyugi, nénikém – nyugtattam nevetve – ez még semmi. Arti Mike unokatesója. A karácsonyi vacsorán ő is jelen volt. Vacsora után hócsatázni mentünk, de nekem szükségem volt egy kis magányra. Nem akartam megbántani Mike-ot azzal, hogy nem játszom velük, de… karácsony volt, nénikém! Egy Bill nélküli karácsony! Mike megdobott egy hógolyóval és ezt követően elhagytam a ház udvarát… és összetalálkoztam Artival… Nem volt erőszakos, vagy követelőző… egyszerűen csak kért… És abban a pillanatban Billt láttam magam előtt… és… jaj, Nénikém! Csókot kért és én megadtam neki!

– Ne izgasd fel magad, kincsem – duruzsolta a nénikém. – Ami megtörtént, már megtörtént. Nem tudsz változtatni a dolgokon.

Arca hirtelen elkomorodott és óvatos pillantásokat lövelt felém. Tudtam, hogy kérdezni akar valamit, mégsem tette.

– Mit akarsz kérdezni? – sóhajtottam végül.

– Semmit – fordult el – majd máskor megbeszéljük. Most túl fáradt vagy hozzá.

– Nem. Kérdezd csak meg.

– Bill? Említetted neki Artit, vagy tényleg menthetetlen a dolog?

A kérdés nem ért váratlanul.

– Tomnak elmondtam – feleltem – ő pedig biztosított, hogy nem szól Billnek. Meg amúgy is, turné van... Ilyenkor nem szabad zaklatni. Normális esetben csak felidegesítené, bár nem tudom, hogy most miként reagálna...

A remény egy halvány szikrája csillant meg bennem. Mi lenne, ha egyszerűen közölném Billel az egészet? Nem lehet, hogy talán egyszerre normális lenne ettől? Hiszen Arti meg akart csókolni – ez pedig észhez térített. Nem történhetne meg, hogy ha Bill megtudja, hogy végül én biztattam Artit a csókra, egész egyszerűen hatását veszti a méreg?