11. Fejezet: Az orosz tél

Nem meséltem el Florenznek, mi történt a Kaulitz-házban. Amint hazaértünk, berohantam a szobámba, hogy ismét olvashassam anya történetét. Nem onnan folytattam, ahol abbahagytam, inkább kerestem egy izgalmasabb részt. A történet közepe tájékán meg is találtam, amit akartam. Ebben a részben Florenz hercegnő és egy addig ismeretlen szolgalegény szenvedélyes románca került leírásra. Anya meglepő érzékletességgel ábrázolt minden mozdulatot, minden szót, minden érintést… Elgondolkodtam, vajon együtt volt-e már apával, mikor papírra vetette ezeket a sorokat.

Egy nagyon nagyon hosszúra sikerült csókjelenet leírása után nem bírtam tovább olvasni. Gyorsan elraktam a noteszt és bezártam az asztalfiókot. Könnyek szúrták a szemem. A történet olyan idillikus volt, és nekem cseppet sem volt idillikus a hangulatom. Elvégre, Bill nem csókolt meg, mikor nála jártam, nem szólt hozzám, nem fogta meg a kezem, nem ölelt át. Bizonygatnom kellett magamnak, hogy az énekes ugyanúgy szeret, csak nem mutathatja ki, de a fejemben még mindig az a kép élt, ahogy egy szó nélkül kisétál a szobájából, rá sem nézve az ajándékra, vagy rám. Felkavaró volt. Tudtam, hogy rossz ötlet elmenni a Kaulitz-házba, mégis hallgattam Florenzre. Éreztem, hogy fel fog zaklatni, mégis bementem Billhez és odaadtam az ajándékomat. Ekkor azonban eszembe jutott a vers utolsó két sora. Hiszen tartanom kell magam a vershez, miszerint tényleg elég csak képzelnem, hogy kezemben tarthassam kezét.

Nem is tudtam, mennyire illik a vers Billre egészen addig, amíg meg nem láttam őt. Reménykedtem, ha hazamegy, meglátja az ajándékot és talán nem fogja összetépni. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Megkerestem a telefonomat és felhívtam Tomot.

– Tom, kérhetek valamit? – kezdtem, mielőtt a srác beleszólhatott volna.

– Mit?

– Az ajándék... Bill összetépte? Egyáltalán hazaért már?

– Várj, megnézem, aztán írok egy üzenetet, oké?

– Oké.

Tom letette. Leültem az ágy szélére és szorongva vártam a telefon rezzenését, mely Tom üzenetének beérkezését jelezte. Óráknak tűnő percek teltek el így. Végül a mobil halkan pittyegni kezdett. Nem SMS-t kaptam, ahogy vártam, hanem e-mailt. Még szerencse, hogy a mobilom képes fogadni az elektronikus leveleket – gondoltam, miközben vártam, hogy a telefon betöltse a postafiókot.

...

Bill már hazajött. Nincs a szobájában. Be tudtam menni. Kibontotta a verset, de nincs összetépve. Szerintem akar valamit azzal a verssel (ami egyébként szépre sikerült). Majd tájékoztatlak.

...

Mosolyogva tettem el a telefont. Tehát mégiscsak érek valamit Bill szemében?

Megszólalt az ajtócsengő. Senki nem nyitott ajtót, így kénytelen voltam elhagyni a szobámat és a gondolataimat. A konyhaasztalon láttam egy cetlit, mely bizonyára azt hirdette, hogy Florenzék egyedül hagytak és ha be is kopogtak talán, nem figyeltem, mert annyira elvesztem az olvasásban.

– Mike! – sikoltottam, ahogy megláttam, ki áll az ajtókeretnek támaszkodva. – Gyere be!

Becsaptam mögötte az ajtót és lendületesen átöleltem.

– Hogy vagy? – kérdezte vacogva, miközben levette a kabátját.

– Én nagyszerűen érzem magam. És te?

– Jól vagyok. Holnap Lena és Vadik jön értem. Megyek haza. Kell menni. Karácsony jön és hiányzik család.

Bevezettem Mike-ot a kicsi nappaliba és leültettem a kanapéra. A fiú elkínzott tekintettel nézett végig rajtam.

- Várok már, hogy barátokat lássak otthon – folytatta kicsit mosolyogva. – Hiányoznak mindenki. Sok barát van nekem, de… nem mind olyan, mint te… Vadikot szeretem nagyon, de többieket nem mindig… Tonya Kat olvas sokat, nem szórakoztató társaság. Dominique erős jellem nagyon és én inkább nem szeret vele veszekedni. Kurtis zavar akkor, mikor nem kellene. Tony érdekes, olyan, mint kisöcsi. Daria nagyon… heves tud lenni és vidám… Ankatrin beszédes nagyon nagyon… Szóval ők barátok és alig várok, látom majd őket megint.

Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy kétségbeesett megjegyzést. Nem sikerült. Tudtam, hogy fájni fog neki, amit mondani fogok. Halkan suttogtam:

– És egyedül hagysz.

Mike arcán zavart kifejezés jelent meg.

– Nem mást tehetek már , Lotte. Vár család, barátok, mint neked. Lennem kell kicsit otthon. Lena miatt.

– Tudom – mondtam hadarva – nem is kérnélek arra, hogy maradj. Csak... nehéz lesz egyedül.

– Maradok, ha akarod – jelentette ki mély meggyőződéssel.

– Nem. Hazamész.

– És Gitty? – kérdezte felindulva. Talán nem is akart annyira hazamenni. Velem akart maradni… és én nem hagyhattam… .

– Akkor is megtámadhat, ha itt vagy. Ne aggódj. Nélküled is megvédenek tőle.

Mike arca nagyon elbizonytalanodott. Szórakozottan piszkálni kezdte az állán lévő gödröcskét, miközben az arcomat fürkészte.

– Hiányoznak… de jövök vissza… karácsonynak vége és jövök.

– Mi lesz a sulival, Mike? – néztem rá szigorúan.

– Egyetem. Halasztás lehet.

– Most halasztasz – világosítottam fel kedvetlenül.

Gondterhelten kezeibe temette arcát, s így csak tompán hangzottak a szavai.

– Félek attól, hogy mond valaki azt nekem egy napon, hogy te nem élsz már.

Annyira szánalomraméltóan festett, ahogy összekuporodott a kanapén.

– Óh, Mike – öleltem meg ismét és két kezembe fogtam az arcát – nem fog megölni. Már próbálta. Nem jött össze neki.

– De összejöhet most, ugye?

– Megtámadhat, de nem halok bele – biztosítottam, bár nem hittem, hogy megnyugodott volna.

Percekig nem szólalt meg, csak maga elé meredve ült, majd hirtelen felkapta a fejét és megragadta a csuklómat.

– van ötlet, Lotte!

– Mi az?

. Mike felállt. Szemeiben izgatottság fénye tündöklött.

– Gyere velem el Oroszországba karácsonyra.

– Micsoda?

- Vidéken töltjük karácsonyt minden évben nagymamánál. Sose látsz olyat! Kis házak és színes karácsonyfák! Nálunk karácsony van januárban, de apa mindig decemberben tartja velünk. Gyere el! –

- – Mit szólna a családom? És a tiéd?

- Megtudok mindjárt, mit szól nővéred – mondta és elővette a telefonját, hogy felhívja Florenzt.

- Szia, Mike. Mi újság? – kérdezte a nővérem, mikor felvette a telefont. – Találkoztál Lottéval? Nagyon pipa volt rád, amiért nem engedted neki, hogy meglátogasson a nagyszüleidnél.

- Találkozok vele, igen. Most nálatok vagyok itt vele. És kérés lenne nekem hozzád. Félek, hogy bánt Lottét valaki, míg vele nem vagyok itt karácsonykor. És kérek tőled valamit, Florenz. Engedd velem Lottét Oroszországba. Tőle kérdezek már meg és neki ötlet tetszik. Hidd el, tudom védeni meg őt! Oroszországban bánthatja nem senki! Leszünk család és nagymamám és barátom, Vadik. Jó ünnepség lesz!

Florenz nagyot sóhajtott.

- Édes tőled, hogy ennyire figyelsz rá – mondta végül nagy sokára. – Jaj, Mike. Egy királynő se kívánhatna nálad jobb és odaadóbb védelmezőt. Elengedem Lottét, ha a nagynénémmel is megbeszéled a dolgot. Rendben?

- Köszönök, Flor. Vigyázok rá majd. És nekem kell nem köszönnöd semmit. Húgod nekem fontos, tudod te is jól.

- Sajnálom, hogy nem tölti velünk a karácsonyt, de… a biztonsága a legfontosabb – mondta Florenz, majd elköszönt Mike-tól és letette a telefont.

- Akkor indulás Sofie néniékhez! – jelentettem ki nevetve.

A srác felajánlotta, hogy elkísér.

Santiagóék is a nénikéméknél vendégeskedtek, így az oroszországi út tervének beharangozása az egész Marcello-család füle hallatára történt. Míg Mike vázolta az utazás menetét és tartott egy röpke félórás kiselőadást Sosnovkáról, arról a helyről, ahova utazunk, én Ralphfal játszottam.

– Szeretnél menni, Lotte? – kérdezte a nagynéném.

– Azt hiszem, igen. – mondtam és egy percre abbahagytam a játékot. – Sokkal biztonságosabb, mint itt.

– Ez igaz – vetette fel Santiago. – Gitty biztosan nem követi őket Szentpétervárig, vagy Sosnovkáig.

– És rendőrök vihetik őket a reptérre – szólt közbe Sabine.

– Kell most Lotténak távolság a rossz emlékektől – érvelt lelkesen Mike. – Jó hely lesz neki nálunk. Szép szokott lenni karácsony vidéken. Nálunk van januárban, de európai hagyományok miatt sok épület és tér decembertől díszítve van fel. Látványosak annyira.

– Nagyon jó ötletnek tartjuk – biztosította Rodolpho bácsi, bár Sofie néni arcán látni lehetett az ellenvetést.

– Bízunk benned, Mike, hiszen mindig vigyázol Lottére – érvelt még utoljára Sabine, s ezzel végül Sofie nénit is meg lehetett győzni.

– Rendben van – mondta, kegyes fejbólintással kifejezve szava bizonyságát. – Lotte már felnőtt. El tudja dönteni, mit akar.

Mike köhintett egyet, mire a nagy többség nevetni kezdett. Jelezték, hogy mégse tudok értelmes döntéseket hozni.

– Menj, Lotte. Csomagolj össze – intett Rodolpho bácsi. – Nagy út áll előtted. Te pedig, Mike, intézd el a repülőjegyeket és értesítsd a szüleidet, hogy Lottét is viszed.

Mike tisztelgett, akár egy katona, majd elsietett.

Lassan a szobám felé vonultam. Összeszedtem a holmiaimat, majd megírtam Anni-nek, Lindának és Tomnak, hogy Oroszországba utazom. Tom még aznap este eljött, hogy beszélhessen velem. Azt hittem, rossz ötletnek tartja majd az utat, de tévedtem.

– A verseid ki vannak téve a falra – közölte, miután illedelmesen köszönt a nagynénéméknek.

Nem akartam hinni a fülemnek. Bill kitette a tavalyi és az idei ajándékot is?

– Komolyan?

– Aha. Akkor mentem be hozzá, mikor felragasztotta őket. Azt hiszem, normálisabb volt, mint általában.

– Vannak olyan időszakok, mikor nem uralja a méreg – bölcselkedtem, hiszen elég tapasztalatom volt már ebben. – Néha teljesen önmaga.

Tom fintort vágott.

– Ritka az olyan, hidd el nekem. Valamiért úgy sejtem, hogy... Valahogy... ő még kap belőle... Hülyeség, igaz?

Elgondolkodtam Tom szavain, habár már ezelőtt is sokat járt az agyam azon, mi történik Billel. Miért is lenne hülyeség? Bill bulizni jár... ami azt jelenti, hogy emberekkel találkozik... Gitty képes volt megtalálni engem a suliban... Miért ne lenne képes megtalálni Billt egy szórakozóhelyen? És ha még mindig figyeli a Kaulitz-házat? Természetesen akkor követni is tudja Billt, akárhova megy. És hogyan kerül a méreg az énekes italába? Egyszerűen. Úgy, ahogy a születésnapi partin. Gitty pincérnőnek áll.

– Tom – suttogtam rémülten – nem tűnt fel valami a bulikon? Egy ismerős arc, vagy... akármi?

– Nem. – vágta rá egyből a fiú. – Tudod, ha bulizok, akkor rendesen bulizok. Hacsak...

Feszülten vártam a folytatást. Tom elgondolkodva a távolba meredt. Gondolom, felidézte magában a bulikat és próbált összefüggést keresni köztük.

– Egy lány.... az összes bulin ott volt... mindig Andreast követte, úgyhogy azt hittem, vele van. Együtt jöttek, együtt mentek. A lány minden bulin ugyanazt viselte... Rózsaszín miniszoknya lila felsővel kombinálva. Szerintem ízléstelenül állt rajta... A csaj minden este italokat rendelt nekünk... Furcsálltam, hogy a Billét mindig ő hozta... Senki kezébe nem adta volna. De úgy gondoltam, hogy ez azért van, mert össze akar jönni a tesómmal... Miért kérdezed?

– Hogy nézett ki a lány? – kérdeztem fuldokolva. A hangom elcsuklott az idegességtől.

– Átlagos testalkatú. Az arca kicsit szögletes és egyáltalán nem tetszetős. Furcsa, sárbarna színű szemei voltak. Az ajkai pengevékonyak, a fogai kicsit hegyesek. Se mellek, se fenék... A haja bénán melírozott volt, azt hiszem, szőkével, de láttam benne fekete csíkokat is.

Melírozott haj, szögletes arc, pengevékony ajkak. Tudtam, hogy csak egyetlen személy néz ki így, akivel valaha találkoztam.

– Gitty – nyögtem ki és meg kellett kapaszkodnom a szék szélében, hogy ne essek össze. – Gitty követ titeket.

– Micsoda? – hitetlenkedett felháborodva Tom. – Hogy lehet az?

– Figyeli a házatokat – feleltem már kicsit higgadtabban. – Tudja, mikor mentek bulizni és egész egyszerűen követ titeket. Említetted, hogy Andreasszal láttad a lányt. Azt hiszem.... elcsábította őt... Így nem nehéz véghezvinni, amit akar. Andreas nem mondott semmit?

– Hidd el, kérdeztem a lányról – felelt Tom elgondolkodva – de olyan zárkózottnak tűnt. Azt mondta, tetszik neki a csaj, azért is hozza magával... Gondolom, hogy imponáljon neki, vagy valami… Komolyan úgy gondolod, hogy Gitty az? Hihetetlen, hogy Andreas képes volt összeállni egy ilyen ribanccal!

– Tom, találkoztam Gittyvel már nem egyszer! Tényleg kételkedsz a szavamban?

– Sajnálom, nem úgy gondoltam.

– Én sajnálom – sóhajtottam nyugodtabban. – Nem kellett volna túlreagálnom.

– Megértem. Hidd el, megértem – bólintott Tom. – Gondolom, félsz. Szerintem tök jó, hogy ki tudsz majd kapcsolódni Mike-kal.

– Nem szívesen mennék el... sőt, lehet, hogy el se megyek. Hatalmas veszély fenyeget titeket, én meg csak hagyjam el a tűzvonalat, mint egy megriadt nyúl? Azt már nem!

– Megőrültél? – emelte fel a hangját az idősebbik Kaulitz. – El kell tűnnöd innen! Gitty rajong Billért! Esze ágában sincs bántani őt! Ne aggódj. Nem lesz semmi baj.

Sikerült lenyugodnom és – Tom tanácsát követve – jópofát vágnom ahhoz, hogy két hétre Oroszországba utazom.

Másnap Mike kopogására ébredtem. Gyorsan kikászálódtam az ágyból, majd kinyitottam a szobám ajtaját. Körülnézni se volt időm, mivel Lena erős lendülettel a karjaimba vetette magát.

– Lotte, Lotte, láttalak téged rég! – sikoltotta a fülembe olyan hangerővel, ami még egy ébresztőórán is túltett.

– Hagyd most, Lenocska készülődni – morogta Mike és kirángatta a testvérét a szobámból, majd rám zárta az ajtót.

Magamra kaptam a ruháimat, majd kitámolyogtam a szobámból, magam után vonszolva egy kisebb bőröndöt.

Miután megreggeliztem, készülődni kezdtünk.

– Azt vedd ne magadra – mondta Lena, miközben a kabátomért nyúltam. – Vele semmit érsz sem el. Add nekem ide.

Levette saját télikabátját és a kezembe nyomta. A kabát jóval melegebb és béleltebb volt, mint az enyém.

Valaki finoman meglökött. Hátrafordultam. Egy alacsony, napszemüveges sráccal találtam szembe magam. Kabátja kétszer akkora lehetett, mint ő, túlméretezett baseballsapkája pedig meglehetősen sokat takart kisfiús arcából és fekete, afrofonatos tincseiből. Mike leírásából és néhány fotóról ismertem már őt. Szívélyesen nyújtottam neki kezet.

- Helló. Lotte vagyok – mondtam és hagytam, hogy az idegen gyengéden megrázza a kezem.

- Én Vadik. Vadik Gorlachev – felelte mulatságosan gyerekes hangon. – Mike mesélt sokat nekünk rólad.

- Sok jót – szólt közbe kedélyesen Mike, s közben felkapta a bőröndömet, hogy a bácsikám társaságában kicipelje az autóhoz.

- Mike állandóan beszélt rólad – folytatta Vadik. – Mindent mondott el rólad nekünk… Billről és a lányról, aki bántott. És mondta tegnap el, hogy most viszünk téged azért Szentpétervárra, hogy a lány nem talál meg téged. Veszélyben vagy. Így mond Mike. Igaz, Lenocska?

- Átestetek sok dolgokon – vetette közbe Lena - amiket nem hiszek el, ha nem Mike mondja el őket. Mikor mi találkoz veled Hamburgban, nem gondolok, hogy veled ilyen rossz dolgok történni fognak. És sajnálok akkor nagyon Billt, mert ő olyan kedves és megértő, hiszen Mike mindig mond, hogy megértette, mikor vele voltál. És mikor Oroszországba hozzánk jöttél Billel, az is édes volt. Mike mond, hogy Bill mit beszél el neki arról, hogy miért jöttetek el. Bill akkor volt olyan nagyon udvarias. És én mond Mike-nak, hogy hozz téged el Szentpétervárra, mikor megtudok, hogy gonosz lány bántani akar téged. Mindenki otthon fog nagyon szívesen fogadni. Én segíteni akar neked, mert kedves lány vagy és mert Mike szeret nagyon.

Az ajkamba haraptam. Hogyne tudtam volna, hogy Mike nagyon szeret? Csak én nem tudtam úgy szeretni őt, ahogyan megérdemelné.

Mike belépett a házba és mindenkit felszólított a mihamarabbi indulásra. Elbúcsúztam a nénikémtől, majd kézen fogtam Lenát és a kocsi felé indultam.

Lena hatalmas kabátjában a kinti hideg semmiségnek tűnt. A többiek arca hamar piros lett a csípős széltől, pedig csak pár lépést kellett megtennünk az autóig. Rodolpho bácsi fuvarozott ki minket a reptérre, mert végül úgy döntöttünk, hogy nem kérjük a rendőri kíséretet – elvégre egy őrült megszállott sem tartózkodna kint ilyen hidegben.

Mikor megérkeztünk a reptér parkolójába, a bácsikám jelentőségteljesen a Müller-testvérekre pillantott jelezve, hogy meg van elégedve a kíséretemmel. Néztük, hogyan hajt el az autóval, majd elindultunk a reptéri előcsarnok irányába. Leadtuk a csomagjainkat, rövidesen becsekkoltunk, és elsétáltunk ahhoz a kapuhoz, ahonnan a szentpétervári gép indult. Mike előző nap este az én jegyemet is elintézte, így az összes beszállókártyát ő nyomta a légikisasszony kezébe, mielőtt elfoglaltuk volna a helyünket a repülőn.

Vadik mellé kerültem, mert Lena úgy gondolta, hogy neki több hónapnyi elvesztegetett időt kell bepótolnia a testvérével. Meg tudtam érteni.

- Mesélj nekem kicsit lányról, aki akar téged bántani – kérte Vadik halkan és kissé félve. Nem értettem, mitől tart, így csak megvontam a vállam és mindent elmondtam neki.

- Bill miatt üldöz – sóhajtottam kicsit szomorkásan, mert eszembe jutott, hogy Gitty terve mégiscsak sikerült. Elszakított Billtől. – Gittynek hívják. Rajongott Billért, aki az enyém volt. Gitty meg akarta szerezni őt. Egyik éjjel késsel támadt rám… Van egy olyan sejtésem, hogy nem az volt az utolsó alkalom… Fenyeget… Biztosan megtalál… Minden elképzelhető módszert be fog vetni annak érdekében, hogy magáénak tudhassa Billt, vagy hogy fájdalmat okozzon nekem.

Vadik rémülten húzta össze magát. Kérdő tekintetemet látva csak ennyit mondott:

- Mike van veled ott Németországban, közelében Gittynek. Azt mondod, elképzelhető minden módszert használja a lány, hogy téged bántson és okozzon fájdalmat. És a lány tud, hogy neked Mike fontos? És ha bántja majd őt?

- Ne mondj ilyet! – kaptam el ijedten a tekintetem. – Annak soha nem szabad megtörténnie!

Vadik kegyetlenül folytatta.

- Tudod, hogy történhet meg ilyen. És nem tudod megvédeni őt majd. Lehetetlen. Nem tudod.

- Kérlek, Vadik. Ne folytasd! Ígyis óriási nyomás van rajtam. Tudod, hogy nem akarom veszélybe sodorni Mike-ot!

- Hiszek el neked – mondta Vadik csendesen és kissé békítően. – Csak Mike nekem fontos és Lenocskanak. Nem akarok, hogy Mike-nak legyen baja. Erős és kitartó lelke van, de gyenge és küzdeni nem tud. Neki jobb, ha marad velünk Szentpéterváron. Mond, hogy vissza akar jönni veled majd, igaz?

- Igen. Mondta.

- Engeded te ezt?

Elgondolkodtam. Tudtam, mit kéne felelni, de nagyon nehezemre esett kimondani. Aztán mégis megtettem:

- Nem.

Vadik szó nélkül átölelt.

- Tudok, hogy megérted, miért kérek ezt! Köszönök, Lotte!

- Ugyan, Vadik. Igazán nincs mit. Örülök, hogy vigyázol Mike-ra…

Lena fél füllel figyelt a beszélgetésünkre, s mikor meggyőződött róla, hogy testvére mélyen alszik, csatlakozott hozzánk.

- Hallok, nem engeded Mike-nak, hogy veled jöjjön vissza, ha jössz Németországba karácsony után – mondta és nagy, zöld szemeit rám emelte. Pillantása hálával volt telve.

- Nem engedem. Veszélyes lenne visszajönnie – préseltem ki magamból, s közben úgy éreztem, darabokra szakadok. El fogom veszíteni az egyetlen támaszomat. El fogom veszíteni az őrangyalomat.

- Tudok, hogy neked nagyon nehéz döntést hozol – mondta szomorúan Lena, én pedig közbevágtam.

- Nehéz döntés, de megéri. Mike a tiétek…

A lány megvillantotta elbűvölő mosolyát.

- Tiéd inkább lenne szívesen.

Vállat vontam. Nem tudtam, mit kéne mondani erre. Végül Lena és Vadik is úgy döntött, hogy jobb hanyagolni a témát és inkább mindketten békén hagytak.

Az út további részében a felhőket kémleltem. Eszembe jutott az előző repülőutam, mely szintén Oroszországba vezetett. Akkor Bill ült mellettem. Együtt nevettünk. Felidéztem, hogyan morgott az ebédre kapott salátára, milyen fintort vágott, miközben felfaltam az övét is. Ez az út ahhoz képest sivár és semmitmondó volt, de nem keseredtem el. Oroszországban lesz két hetem, hogy kitaláljam, mit kéne tennem, hogy Bill újra önmaga lehessen.

Az ég sötétedni kezdett, a bájos bárányfelhőket szürke viharfelhők váltották fel. A gép meg-megrázkódott, néhányan pánikolni kezdtek. Ekkor egy nyugodt hang szólalt meg a fejünk fölött lévő hangszórókból. Nem értettem a tájékoztatást, de Vadik annyit motyogott:

- Repülünk most Szmolenszk felett. Hátra nincs már sok. Lesz ez kicsit zötyögős.

Tizenöt perc múlva a gép meredeken ereszkedni kezdett, majd elérte a kifutópályát. Kinéztem az ablakon. Ekkora vihart még életemben nem láttam. Felkaptam Lena kabátját és döbbenten figyeltem a többiek nyugodt arckifejezését. Szemlátomást nem voltak meglepve attól, ami fogadott minket.

Elhagytuk a gép fedélzetét, Mike pedig elment a csomagokért, majd meghagyta, hogy nézzünk szét az előcsarnokban és keressünk magunknak ülőhelyet.

- Hogyan most megyünk majd haza? – kérdezte Vadik, s oldalba bökte Lenát.

- Várok meg Mike-ot. Utána döntjük – felelt Lena és lehuppant egy kényelmes kanapéra.

Mike hamarosan megérkezett. Hanyagul félredobta a bőröndömet, majd letelepedett Lena mellé, s kérdően nézett a lányra.

- Kérdezek, taxi nem jár erre a hóesés miatt – mondta végül Mike. – Mit csinálunk?

- Hívok Olgát. Ő hazavisz – felelte Lena és elővette a mobilját.

Az elhangzó telefonbeszélgetésből csak az olga nevet értettem. Igen furcsának találtam, hogy vannak emberek a világon, akik megértik ezt a szörnyen erőltetett, pörgős, durva nyelvet: az oroszt.

- Olga lesz itt egy óra múlva – jelentette Lena, miután végzett a telefonálással.

Míg Olgára vártunk, Mike megmutatta a reptéren található boltokat, kirakatokat. Azt hitte, le tudja kötni a figyelmem. Tévedett, de eszem ágában se volt elárulni neki. Gondolataim nem szárnyaltak velem Szentpétervárra: azok Magdeburgban maradtak és éppen Loitsche felé vándoroltak. Billt keresték, de nem találták.

- Rendben minden, Lotte? – kérdezte aggódva Mike, mikor észrevette, hogy nem bámulom kidülledt szemekkel az elém táruló gyönyörű látványt, amit az egyik ékszerbolt tudott nyújtani.

- Semmi baj – feleltem és gyorsan követtem Lena pillantását, aki sóvárogva tanulmányozott egy ékkövekkel kirakott gyűrűt.

- Látok rajtad, hogy nincs rendben. Bill, igaz?

- Sajnálom. Nem tehetek róla. El sem búcsúztam tőle.

- Majd itt hozunk majd jól rendbe – nevetett Lena kedvesen. – Két hét múlva fogsz már nem is annyira szenvedni attól, hogy nem volt búcsú.

- Csak igazad legyen…

Egy óra múlva valóban értünk jöttek. Olga magas, barna hajú, markáns arcú, szemüveges nő volt. Egész úton oroszul magyarázott Mike-éknak, akik serényen válaszolgattak neki. Gyanítottam, hogy az utazásról folyik a szó, mert Lena heves kézmozdulatokkal igyekezett demonstrálni a landolásunkat.

Mivel nem tudtam részt venni a társalgásban, inkább a mellettünk elsuhanó tájat kémleltem. A hatalmas, szentpétervári épületek lassan belevesztek a sötétbe és a hóba. A házakat puszták, erdők, földek és legelők váltották fel. Az út egyenletesen havas volt, de emiatt nem kellett megállnunk.

- Kell nem aggódnod – jegyezte meg Vadik. – Csak megyünk Szentpétervár külső városához. Mike és Lenocska nagyszülei laknak Sosnovka közelében.

- Sosnovka szép – vetette közbe Lena.

A havas pusztát hamarosan utcák és házak váltották fel. Sok-sok ablakban karácsonyi díszek villództak. A háztetők többségét finom hóréteg fedte, így az egész környék úgy festett, mintha hatalmas, cukormázas minyonok tucatjai emelkedtek volna az ég felé.

- Megérkeztünk – mondta Mike, mikor Olga leparkolt az utca végén, az utolsó ház előtt, melynek ablakaiban még nem égtek karácsonyi fények.

Lena megköszönte Olgának a fuvart, majd végignéztük, ahogy a nő elhajt a feljáróról és belevész az éjszakai sötétbe.

- Milyen? – kérdezte Mike csillogó szemekkel. Öröme telt abban, hogy végignézhetett kedves otthona ismerős utcáin.

- Lélegzetelállító.

- Tudok, hogy fog tetszeni, mond Mike-nak, mikor telefonált, hogy hoz téged! – lelkendezett Lena. – De most már be menjünk, mert van itt nagyon hideg.

- Én is maradok itt karácsonyra – jegyezte meg Vadik, mikor elindultunk a bejárat felé.

- Sejtettem, hogy nem hagyod ki – biccentettem nevetve, s közben arra gondoltam, milyen önző vagyok. Én vettem el tőlük Mike-ot. Én szakítottam el húgtól a bátyját, én csábítottam el baráttól a barátját.

Pedig nem volt bennem rossz szándék.

- Papa, papa! – kiáltotta Mike, miután Vadik kulcsra zárta az ajtót. – Megérkeztünk!

- Mike, te vagy az?

A nyugodt, kellemes férfihang és a tökéletes, tiszta német kiejtéssel mondott szavak hallatán kis időre elfelejtettem szemrehányásokat tenni magamnak.

Az emeletről magas, erős alkatú, sötét hajú férfi sétált le. Kedvesen mosolygott az érkezőkre, majd finom fejbiccentéssel adta jelét, hogy engem is észrevett.

- Nehéz volt jönni – újságolta Lena. – Vihar miatt.

- Repülő, mikor jöttünk Szmolenszk felett át, került viharba, de megúsztuk - foglalta össze a történteket Mike.

- Láttam a híradóban. Aggódtam értetek – mondta a férfi és átölelte Lenát.

- De van már most minden rendben – nyugtatta meg Mike. – Van mindenki jól.

A férfi ekkor hozzám fordult.

- Herr Michael Müller vagyok. Örülök, hogy itt vagy, Lotte. Mike sokat mesélt rólad. Bevallom, izgatottan vártam a találkozást, hiszen te vagy az egyetlen lány, aki képes volt így megbolondítani a fiamat.

- Papa – kezdte Mike, de Herr Müller leintette.

- Hiába tiltakozol, Mike. Ismerd csak el, hogy így van. Hónapokig nála voltál, pedig soha nem volt a tiéd.

- Jó, de…

- Na, elég – szakította félbe Herr Müller. – Azt hiszem, a kisasszony sem azért tett meg ekkora utat, hogy csupán az ajtóban álldogáljon. Gyere csak beljebb, Lotte. Mindjárt bemutatom Mike édesanyját is. Elina, Elina! Megjöttek a gyerekek!

A folyosó végében lévő ajtó hirtelen kivágódott és egy középtermetű, vékonyka, szőke nő futott felénk.

- Nem hallok, megérkeztek mikor – fulladozta zihálva. – Kellett fektetnem mamácskát le…

- Volt rendben minden – közölte Lena, miközben anyjától is eltűrt egy ölelést.

- Végre vagy itthon már! – sikoltott fel örömmel Frau Müller és Mike nyakába vetette magát.

- Megérkezésed előtt éppen azt vitattuk, hogy Lotte… - kezdte Herr Müller, de a felesége szónoklat nélkül is észrevett.

- Nagyon megtisztelő, hogy vendégül láthat családunk. Mike mesél rólad sokat. Tudok, neki fontos vagy nagyon. Biztosan éhes is vagy. Mindannyian gyertek vacsorázni! Mike, Vadik, csomagját a lánykának Lena szobájába vigyétek!

- Nagyi alszik már? – érdeklődött Lena, miközben helyet foglaltunk az asztalnál, Frau Müller pedig mindenkinek kiporciózta a vacsorát.

- Igen. Alszik – felelte a nő és ő maga is leült.

- Biztosan fáradtak vagytok már – jegyezte meg Herr Müller. – Jobb lesz, ha vacsora után ti is elmentek lefeküdni.

- Egyetérteeeeeek – ásított Mike.

Vacsora után az emeletre vánszorogtunk. Nehéz, fáradt léptekkel róttuk a kopott, roskatag falépcsőket, mikor Mike halkan megkérdezte:

- Tetszik?

Én pedig csak ennyit feleltem:

- Nagyon.

Megérkeztünk Lena szobájához. A lány kinyitotta az ajtót és finoman betessékelt. A helyiségben két ágy, két régimódi szekrény, két karosszék, melyek egy asztalt fogtak közre, és egy kandalló volt, mely elképesztő meleget és lágy fényt sugárzott.

– Ez bámulatos – néztem körbe és tudtam, hogy örökre a szívembe vésődik a hely. – Mindig itt töltitek a karácsonyt?

– Aha – vonta meg a vállát Lena. – De internet akadozik sokszor.

Felnevettem. Lenának csupán ennyi problémája volt? Ez a hely mindennel felért.

Az ablakhoz sétáltam. A vihar már elcsendesedett, és bámulhattam a lágy hóesést. A fejemben halkan csengett Arti egyik kijelentése.

nálunk mindig csak hóvihar van”.

Márpedig ez korántsem így volt!

– Ez gyönyörű – mondtam mosolyogva, miközben ledobtam magam az egyik ágyra.

Mike elégedetten nevetett és a kandalló előtti szőnyegre kuporodott. Sápadt, vékony arcát hamar pirosra festette a túlzott forróság. Vadik leült az egyik karosszékbe, Lena pedig végignyúlt a másik ágyon. Vadik feje oldalra billent és úgy tűnt, mindjárt elalszik, de Lena finoman megbökte a lábát, mire a srác erősen összerezzent és nagyokat pislogott. Mike dőlt a röhögéstől, majd – még mindig nevetve – Lenához fordult.

– Meséljek, húgom? – kérdezte olyan édes hangsúllyal, melytől akárki elolvadt volna.

Lena felemelte a fejét és érdeklődve nézett a bátyjára jelezve, hogy kíváncsi annak mondanivalójára. Mike kiegyenesedett a szőnyegen és belefogott a hosszú, véget nem érő beszédbe.

- Mondd, Lenocska. Emlékszel, mamácska mit mesél legendákról?

- Igen.

- A kievire emlékszel?

- A földesúr és rokona I. Péter cár feleségének története. Emlékezni tudok rá. A lány meghalt.

- És emlékszel arra is, mi történt, miért a földesúrral ment a lány?

Lena elgondolkodó arckifejezést öltött.

- Mérgek. Elmebontó szerek. Emlékezni tudok ilyesmire.

- És… Lenocska… Látod Billt és Lottét, mikor jöttek Oroszországba ezelőtt néhány hónapja. Egymást akkor szerették, igaz?

- Igen. Miért?

Lena arca egyre nagyobb kíváncsiságot tükrözött, Mike pedig tovább nyújtotta a párbeszédet.

- És gondolsz mit arról, hogy most szeretik egymást nem?

- Micsoda? – Lena hirtelen felpattant az ágyról és Mike mellé telepedett a szőnyegre. – Mit mondasz, Mike?

- Lotte és Bill együtt most nincsenek. Lotte azért van itt, mert nemcsak Gitty támad. Billtől kell őt távol tartani. Ha emlékszel a földesúrra és a lányra, tudod, hogy a lány ölte majdnem meg vőlegényét, akit szeretett egykor.

- De nem igaz lehet a kievi legenda! – kiáltott fel kétségbeesetten Lena. – Az csak legenda! És hogy történt volna meg velük ilyesmi!

- Nem azt mondok, hogy igaz legenda! – tiltakozott hevesen Mike. – Csak azt mondok, hogy valami történik. És nem tudok, mi az. És nincs ötletem más. Fogadod el, vagy sem. Így van.

Lena elbiggyesztette ajkait. Meredten néztem a két Müllerre, akik jelen pillanatban ügyet sem vetettek rám.

Egyedül voltam a gondolatokkal

10. Fejezet: Újra a Kaulitz-házban

– Mike, vedd már fel – motyogtam. Florenzék miniatűr nappalija közepén álltam, s Mike-ot igyekeztem felhívni. Meg akartam vigasztalni. Tudtam, hogy teljesen össze van törve a szakítás miatt.

A hatodik csörgésre Mike reszketeg hangja végre válaszolt.

– Szia, Lotte. Mi baj?

– Ezt inkább én kérdezhetném – feleltem szánakozva. – Óh, Mike, hogy vagy? Megkérjem Florenzt, hogy engedjen el hozzád? A nagymamádéknál vagy?

– Maradj csak ott, ahol vagy. Hamburgban vagyok, ide nem tudsz most jönni.

– Mike, nem vagy jól!

– Jól leszek. Britney?

– Jól van, de...

– Ez elég – fogta rövidre és letette a telefont.

Dühömben kissé erősebben vágtam a mobilt az asztalhoz, mint ahogy kellett volna. Fogaimat csikorgattam tehetetlenségemben. Így talált rám Florenz, aki rögtön meg is kérdezte, mi a baj.

– Mike, hát ki más lenne? – válaszoltam egyszerűen. – Szakított azzal a cukorbabával és most teljesen ki van bukva. Nem engedi, hogy segítsek neki. De ez totálisan nem fair! Ő bezzeg ugrik, ha van valami. Én pedig nem segíthetek neki, mert tartanom kell egy megszállott elmebetegtől...

– Az életedet tartsd a legfontosabbnak – hangsúlyozta nagy szavakkal Florenz. Szőke haja copfba volt fogva, amitől bájos arca mégnagyobb hangsúlyt kapott. Ívelt szemöldökeit kicsit összehúzta, miközben rám nézett. Kezei meg voltak pakolva könyvekkel, s a vállán hatalmas táska pihent.

- Mike.... – kezdtem hisztizve, de intett, hogy ne folytassam.

– Mike túléli. Egy szerelmi csalódást könnyen túl lehet élni. Te is épp a közepén vagy és nem haldokolsz. Gittytől jobban kell tartanod. Jut eszembe, intézkedtél már az ajándékkal kapcsolatban?

Tudtam, milyen ajándékra érti, bár különösen ejtette ki a szót, mintha utalni akart volna valamire.

– Igen, intézkedtem.

– Ügyes vagy. Remek – mosolyodott el kedvesen. – Amint átadtad neki, beszélj Simonével. Remélem, megteszed.

Bólintottam, ő pedig eltűnt a szobája ajtaja mögött.

Én is visszaballagtam az ideiglenes szobámba. Napok óta ugyanaz a CD forgott a lejátszóban, és most is első dolgom volt, hogy bekapcsoljam a CD-lejátszót, majd újra meg újra hallgassam a dalomat. A kezeim kutattak az egyik fiókban, mintha keresnének valamit. Végül egy puha, bársonyszerű fedlapra akadtak az ujjaim. Kiemeltem az apró, fekete könyvecskét. Anya történeteinek könyvét. Kíváncsian belelapoztam. Anya ismerős betűi szíven ütöttek, de ezúttal nem kezdtek könnyek hullani a szememből. Az írás anyáé volt ugyan, de még kicsit másabb, mint amilyenre emlékeztem. Csintalan betűk, mint egy tizenéves írása. Mosolyognom kellett, hiszen leesett, hogy mikor ezt írta, valóban tizenéves volt. A könyv elejéhez lapoztam és olvasni kezdtem a történetet.

Az első pár sort, melyek főként tájleíró jellegűek voltak, unatkozva olvastam végig, viszont nem akartam lemaradni egyetlen apró mozzanatról sem, ezért nem emeltem fel a tekintetemet a betűkről. Néhány sorral, sőt, talán egy fél oldallal lejjebb azonban érdekes események rajzolódtak ki. Anya megismertette az olvasóval a bájos londoni kastély lakóit: a kopaszodó, köpcös báróurat, a gyönyörű Isabella bárónét és a két kicsi baronesse-t, bepillantást engedett a pajzán cselédlányok és a komisz lovászlegények el-ellopott titkos perceibe, emellett magasztos szavakat zengett a kastélyról és az azt körülvevő pompás vidékről. Nyári nap kezdődött a történet, és további egy oldal olvasása után mosolyogva megjegyeztem:

- Óh, hát itt van Florenz…

A színen megjelent egy magas, szőke lány, hosszú, sötétkék ruhában, büszke tartással és kihívó, merész mosollyal. Látszata azonban felületes volt, a szemérmes, őszinte gyermeklélek még kikívánkozott belőle – ezt főként az árulta el, hogy néha-néha lopva a cselédség felé pillantgatott, s ha ezt a pillantást Isabella bárónénak is sikerült elkapnia, anyai szigorral dorgálta a lányt.

Nem olvashattam tovább, mert a nővérem kopogott az ajtón, hogy ideje ebédelnem. Gyorsan visszatettem a noteszt a helyére, elhallgattattam a CD lejátszót, majd kisiettem a konyhába.

– Flor, tudtad, hogy anya szuper író volt? – kérdeztem lelkesen, miközben a levest kanalaztam. Florenz értetlenkedve nézett rám.

– A történet – magyaráztam vidáman. – Beleolvastam.

– Abba, amelyik arról a Florenzhercegnőről szól? – kérdezte érdeklődve Flor.

– Aha. Valami nemesi család életéről van benne szó. Ők nevelik Florenzt. De még nem volt alkalmam olvasgatni.

Florenz mosolygott és összeszedte a tányérokat. Villámgyorsan felálltam, hogy segítsek neki, de ő csak szigorúan nézet tengem.

– Te szépen fogod az ajándékodat és elmész a Kaulitz-házba. Johannes elkísér.

Nem ellenkezhettem Florenz-cel, így berohantam a szobába, felkaptam a kis csomagot, melyet a kabátom zsebébe rejtettem. Megvártam, hogy Johannes is elkészüljön, majd együtt sétáltunk el a buszmegállóig – Johannesnek ugyanis még mindig nem volt autója.

Nagyon hideg volt. Johannes szőkés haját ide-oda dobálta a csípős szél, miközben a táblát fixírozta, hogy megtudja, mikor kell érkeznie a busznak. Szerencsére nem kellett sokat várnunk. A busz csikorogva fékezett le előttünk. Az út nagyon csúszott, így a sofőr csak lassan tudott vezetni. Johannes szitkozódott, de én határtalanul örültem, hiszen így később értünk Loitschébe.

A sorsomat azonban nem kerülhettem el. A gyomrom idegesen görcsbe rándult, mikor megpillantottam a Loitsche határát jelző táblát. Próbáltam összehúzódni az ülésen, hogy minél észrevétlenebbnek tűnjek, de Johannes rám vigyorgott, mikor a busz végre megállt.

– Pattanj, kislány! – szólított és leugrott a betonjárdára. Követnem kellett.

Olyan csigatempóban vonszoltam magam, ahogy csak tudtam. Annyira nem akartam odaérni. A bahnhof utca a falu végén volt, tehát még gyalogolnunk sem kellett túl sokat. Arcomat csípte a hideg, s az ujjaim is fájni kezdtek, ugyanis a kesztyűmet az asztalon hagytam, úgy siettem.

– Lotte, nem akarok megfagyni, úgyhogy szedd össze magad – morogta Johannes, s kénytelen voltam megszaporázni a lépteimet.

A finom porhó – ami valószínűleg az éjszaka hullott – megadóan ropogott a csizmáink talpa alatt. Johannes határozott léptekkel sietett a Bahnhof utca 19-es számot viselő házának kapujához. Rajta volt kesztyű, így tudta mozgatni az ujjait, ezért ő csöngetett be. Láttam, hogy a földszinten elhúzza valaki a függönyt és kikukkant az ablakon. Nem tudtam megfigyelni, ki volt az, de nem sokkal később már nyílt a kapu és bebocsátást nyertünk.

Felsiettünk a bejárati lépcsőkön – én egyszer meg is csúsztam egy apró jégfolton, de sikerült megkapaszkodnom a korlátban. A kutyákat és Casimirt sehol nem láttam – gyanítottam, hogy a házban vannak.

– Jövök már! – hangzott Simone csilingelő hangja, és egy másodperc múlva az ajtó kissé nyikorogva kitárult előttünk.

Johannes előreengedett, majd fürgén belépett a házba és becsukta az ajtót.

– Lotte, drágám!

Megszólalni se volt időm. Simone úgy viharzott felém, mint egy tank. Körém vetette kivételesen festékfoltoktól mentes karjait, s szorosan magához ölelt. Ahogy a vállára hajtottam a fejem, érezhettem parfümje mézédes illatát. Az ölelés jólesett. Úgy éreztem, ismét otthonra találtam.

– Mondd, hogy jól vagy, Lotte! – faggatott meghatottan és eltartott magától, hogy szemügyre vehessen. Barna szemeiben könny csillogott. Szép arcán mosolyféle játszott, de a vidámnak tűnő kifejezés nagyon sírósra sikeredett.

– Jól vagyok.

. Johannesre bámultam, aki finoman körbemutatott a helyiségben jelezve, hogy sokáig vendégeskedtem itt – azokban az időkben, , mikor még nem voltam jól. Így már érthetőnek találtam Simone heves viselkedését.

– Sajnálom – mentegetőzött Simone és elfordult, hogy letörölje a könnyeit. Gyorsan lófarokba fogta fekete haját, majd megpróbálkozott egy újabb mosollyal.

– Üljetek le – cammogott ki Gordon a nappaliból. – Örülök, hogy ismét nálunk jársz, Lotte.

– Én is örülök – mondtam mosolyogva és megöleltem a férfit. Johannes elfogadta a felajánlást és leült a konyhaasztal mellé, én viszont állva maradtam és kérdéssel fordultam a ház lakói felé.

– Itthon van Bill?

A házaspár összenézett. Simone kínos fintort vágott, Gordon szemlátomást fontolgatta, mit mondjon. A feszült csendet Tom törte meg, aki épp lefelé ballagott a lépcsőn, kezében egy üres pizzásdobozzal.

– Hé, Lotte! – kiáltotta vidáman, mikor meglátott. – Ismét megtisztelsz a látogatásaiddal?

– Nagyon úgy tűnik – vigyorogtam. Tom a tenyerembe csapott, majd az asztalra lökte a dobozt.

– Feljössz? – kérdezte csendesen, kissé sejtelmesen. – Mutatni akarok valamit.

Megvontam a vállam. Johannes sürgetően bólintott, így követtem Tomot a lépcső irányába. Valahogy sejtettem, hogy amíg fent leszek, Johannes és a Trümper-házaspár ki fogja beszélni az ügyes-bajos gondjaimat.

– Tartani kell Gittytől, igaz? – tért a lényegre Tom, miután becsuktam magam mögött a szobája ajtaját. – Azért nem jöhetsz ide. Azért vagy őrizet alatt, ugye?

Nem válaszoltam. Tom az arcomat fürkészte. Szeme ijesztően felcsillant, majd közelebb lépett hozzám és átölelt. Valahogy nem értettem a gesztust, míg rá nem döbbentem, hogy Tom rájött a titkomra.

– Nem hiszem el – suttogta nagyon halkan, mintha attól tartana, hogy Bill esetleg meghallja a szavait a szemben lévő szobából. – Jól vagy. Végre, jól vagy!

– Honnan tudod? – kérdeztem tréfásan, és hatalmas pólójába temettem az arcom, hogy ne lássa a mosolyomat.

Tom elengedett és az asztalához szökdécselt.

– Az osztályfotózásotok – magyarázta, s előhúzott egy képet. Átadta nekem, hogy megnézhessem. Könnyen megtaláltam magam – Anni és Klara között.

– Én nem látok rajta semmi érdekeset – vontam fel a szemöldököm és tovább tanulmányoztam az arcomat.

– A szemedet nézd – mosolygott Tom és a képre bökött.

Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Mindent néztem, csak a szemeimet nem, pedig Mike és Tom is azokat figyelte. A fotón a mélyzöld szemek sötétszürkék voltak, s egyáltalán nem fénylettek. Mintha nem az én szemeim bámultak volna rám. Fintort vágtam és visszaadtam Tomnak a képet.

– Már értem – bólintottam, miközben a gitáros egy halom papír alá rejtette a fotót. – Egyébként miért van nálad a kép?

– Anni adta – világosított fel szomorúan. – Természetesen nem nekem szánta, de a testvérem...

Sóhajtva elhallgatott és lehajtotta a fejét. Érezhető volt, mennyire megviseli, hogy Bill nem olyan, mint amilyennek lennie kéne.

– Azt ígérte, hogy olyan lesz, mint rég… sőt még annál is jobb! – fakadt ki Tom. – De semmi! Most sokkal rosszabb!

– Tom! – kiáltottam rá keményen. Látszott rajta, hogy nem bírja már sokáig a feszültséget, mely közte és az ikertestvére között húzódik. Odaléptem hozzá és a vállára tettem a kezem. – Én is jobban lettem. Ő is jobban lesz.

Ellépett tőlem és a tarkójára nyomta a kezeit. Az arcán valamiféle megbánást láttam, mintha bocsánatot akart volna kérni azért, amiért elvesztette az uralmát az érzelmei fölött. A sápadt, téli napfény bevilágított a a szobát, így csak a sziluettjét tudtam kivenni, miközben az ablakhoz lépett és elfordult tőlem. Nem szólt, s én is csöndben maradtam. Hagytam, hadd nyugtassa le magát, de egy kérdés még mindig a levegőben függött. Az a kérdés, melyet már odalent is feltettem, s akkor nem kaptam választ rá.

– Bill itthon van – morogta Tom, csatlakozva a gondolatmenetemhez. Biztosan meghallotta, hogy rákérdeztem az énekes hollétére. – De ne várd, hogy kedvesen fog fogadni.

A kabátom zsebébe nyúltam és előhúztam a Billnek szánt csomagocskát. Erről Tomnak is eszébe jutott, hogy meg kéne köszönnie az ajándékot, amit Florenz a nevemben küldött neki, de mégsem tette, csak a kezét nyújtotta, hogy megfoghassam – ezzel ő elintézettnek tekintette a hálálkodást.

– A szobájában van – jegyezte meg Billre célozva, majd ledobta magát az ágyra és elővette a telefonját, engem pedig utamra bocsátott.

Bill szobája pontosan szenben volt Toméval. Máskor nem kellett megerőltetnem magam, hogy megtegyem azt a pár lépést, ami az ajtajához vezetett, most mégis úgy éreztem, hogy a lábaim szinte ólomsúlyúak. Emlékeztem rá, milyen volt, mikor utoljára jártam ebben a szobában. Akkor történt, mikor – átmenetileg – itt laktam. Az egész csak pár percig tartott, de az a pár perc is megédesítette amúgy igencsak keserű napjaimat. Mi van, ha most is ugyanez fog történni? Szívem vidáman dobbant erre a gondolatra. De mi van, ha Bill elutasító lesz?

Nem maradhattam kétségek között. Oda kellett adnom az ajándékomat. Lenyomtam a kilincset, és az ajtó kis nyikordulással ugyan, de engedelmesen kinyílt. Beléptem a szobába. A helyiségben nagyobb rend volt, mint eddig bármikor. Nem voltak szanaszét heverő papírfecnik, vagy pizzásdobozok, sem kiürült üdítős üvegek. Az asztalon tornyokba rendezve foglaltak helyet a félig teleírt, vagy teljesen üres papírok, néhány könyv és Bill laptopja. Az énekes az ágyán feküdt, de nem nézett fel, mikor bezártam az ajtót és az ablakhoz sétáltam.

Úgy gondoltam, egyszerűen csak leteszem az ajándékot az asztalra és távozom. Nem akartam magamra haragítani Billt. Amint a kis csomag finoman végigcsúszott a barna tölgyfaasztal fényes lakkozásán, Bill érdeklődve emelte tekintetét az ablak irányába. Pillantása találkozott az enyémmel. Mélyzöld szemek a hideg, szürke szemek ellen. A látvány elborzasztó volt, s tudtam, most meg sem szabad próbálnom beszélni vele. Tétován az ajándékra, majd a kinti, téli tájra mutattam és vállat vontam.

– Köszönöm. Neked is boldog karácsonyt – biccentett Bill hidegen. Egy pillantásra sem méltatott. Felállt, félretette a kezében tartott könyvet, majd ruganyos léptekkel kisétált a szobából. Ügyet sem vetett arra, hogy ott vagyok és épp őt nézem.

Ahogy az ablaknál álltam, Mike szavai visszhangoztak a fejemben. „Ne add fel! Ne add fel!”. De mégis hogy tudnám nem feladni?

Bill nem volt önmaga. Borzalmas volt arra gondolni, hogy én is pontosan ilyen voltam. Hallottam, hogy kiált valamit, majd csapódott az ajtó, s felbőgött a jól ismert BMW motorja. Bill tehát elment.

Az asztalon hagytam az ajándékot, majd távoztam. Már mindenki odalent volt. Tom és Gordon hatalmas sakkpartit játszott a nappaliban, Johannes bíráskodott köztük, mert nem tudták eldönteni, melyikük játszik szabálytalanul. Simone a kanapén ült és varrt. Gyorsan mozgó ujjai között felismerni véltem Bill egyik pólóját. Mikor meglátta, hogy csatlakoztam a társasághoz, félretette a ruhadarabot és hozzám fordult.

– Beszélhetnék veled, Lotte?

– Persze.

Fogalmam se volt, mit akar, de azért engedelmesen követtem a kisebbik nappaliba. Utunkat Gordon méltatlankodásának hangja kísérte – Johannes ugyanis úgy ítélte meg, hogy Tom a győztes.

– Foglalj helyet – mondta, miután becsukta az ajtót, kizárva a fiúk ordibálását. – Kérsz valamit enni vagy inni?

– Nem, köszönöm – feleltem és összegömbölyödtem a kanapé végében. Simone mellém ült. Puha kezeibe vette az arcomat és – mint eddig oly sokan – ő is a szemeimbe nézett. Valószínűleg Tom mondta el neki, hogy ott keresse a változást. Miután meglátta, amit akart, elmosolyodott és simogatni kezdte sötétvörös hajamat.

– Ne félj, Lotte – duruzsolta anyáskodva. – Minden rendben lesz. Annyira sajnálom, hogy Bill ilyen...

– Nem kell sajnálnod – ellenkeztem hevesen. – Bill nem a saját hibájából ilyen, te is tudod. Mike mindig azt mondja, hogy ne adjam fel. Nehéz, de tudom, hogy mindent meg kell próbálnom annak érdekében, hogy Bill újra önmaga legyen. Talán mégjobban megnehezíti a dolgot az a tény, hogy ismét láttam Gittyt. Félek, hogy Billt is követi, és esetleg... újabb adagokat ad neki... Én nem tartom kizártnak. Ezért lenne szükséges, hogy Tom mindig Billel legyen.

Simone érdeklődve figyelt. Szemlátomást ezek a dolgok nem jutottak eszébe. De elvégre is, ki tudna hideg fejjel gondolkodni, mikor a fia az őrület határán mozog? Sokáig

nem szólalt meg, és nekem még egy kérdés feszítette a mellkasomat. Eszembe jutottak Bill bulizásainak estéi és az a tény, hogy már nem érez irántam semmit. Nem bírtam tovább és Simone felé fordultam, hogy kibökjem a kérdést, melyet egyszer már feltettem Anni-nek is.

– Simone, szerinted Bill megcsalt?

Elgondolkodva nézett, de nem kelt a fia védelmére. Nem vádolt, amiért gyanú ébredt bennem.

– Erre nem tudok választ adni, Lotte. Kérdezzük meg Tomot.

Amíg saját zavarommal voltam elfoglalva, Simone behívta Tomot, aki kicsit mérges arcot vágott, mert félbeszakították a mostohaapjával játszott sakkdöntőt.

– Lotte kérdezni szeretne valamit – vezette be a dolgokat Simone – és úgy gondolom, te választ adhatsz neki.

Tom kérdően rám tekintett, mire ismét kinyögtem a kérdést.

– Bill megcsalt?

– Mi? – kérdezett vissza meghökkenve Tom.

– A bulizós estéken Bill megcsalt? – kérdeztem ismét, már tagoltabban és nyugodtabban.

Tom helyet foglalt az egyik karosszékben, pont a kanapéval szemben.

– Lotte... Bill hülye, de nem lenne képes ilyesmire... Addig, amíg le nem zár egy kapcsolatot, kalandot se keres. Ti pedig még nem végeztetek, azt hiszem...

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ezek szerint Bill hűséges maradt. Kicsit furdalt a lelkiismeret, hiszen nagyon közel kerültem Artihoz, de megnyugtató volt a tudat, hogy mi sem tettünk olyasmit, ami megcsalásnak minősülne.

– Mehetünk? – kukucskált be az ajtón Johannes. – Florenz kérdezte, hogy merre járunk.

Gyorsan felpattantam a kanapéról és a kabátom gombjaival kezdtem babrálni. Simone óvatosan hátrasimította arcomba lógó hajtincseimet, majd megpuszilt és egészen az ajtóig kísért. Az ajtónál Gordon és Tom csatlakozott hozzánk, na meg a háziállatok is. Megsimogattam a kutyákat és a macskát, majd Johannesszel együtt kiléptem a hólepte udvarra.

Amíg hazafelé buszoztunk, Bill viselkedésén és a kérdésemen járt az eszem. Bill nem szeret a közelemben lenni, de nem csalt meg. Nem szegte meg az irántam tanusított hűségét. Szívem vidáman kalapált a gondolatra, de éreztem, hogy nincs még vége a harcnak.

9. Fejezet: Aj Billnek szánt ajándék

...

Linda üzenete:

Mégis mi volt? Lotte, mesélj már!

...

Nem emlékeztem mindenre, de Mike elmondásaiból és az időközben lassacskán visszatérő emlékfoszlányaimból össze tudtam rakni a történetet.

...

Lotte üzenete:

Artit ugye ismered... Miután hazautaztál és kijöttem a kórházból, nagyon sokat voltam vele. Mike szerint Bill-pótléknak használtam... Szabott nekem valami feltételt, hogy elárulja a nevét, ha megteszem, amit kér. Azt akarta, hogy engedjem meg neki, hogy megcsókoljon... Emlékszem... megmutatta, hol lakik.... Havazott, gyönyörű volt. Csak ültünk a szobájában csendben… én a hóesést néztem, ő pedig engem. A helyzet ismerős volt... Pont olyan volt, mint Billel! Arti csak közeledett és közeledett... aztán... elhátráltam tőle. Kifutottam a hóesésbe. Akkor már szinte nem is emlékeztem, mit kerestem Magdeburg másik végén. Fájt mindenem, azt hittem, haza se érek. Szerencsére mégiscsak sikerült elvánszorognom a kapunkig... Felmentem az udvarra, de tovább már nem bírtam. Mike vitt be a házba. Folyton azt hajtogatta, hogy jól vagyok de nem értettem, miről beszél. Artira sem emlékeztem!

...

Tudtam, hogy Lindából elő fog törni a sajnálat. Nem is tévedtem. Hosszú sorokon keresztül olvashattam a mentegetőzéseit.

...

Linda üzenete:

Lotte, annyira sajnálom! Sajnálom, hogy nem voltam megértőbb és hogy a saját érzéseimet helyeztem előtérbe. Megkérdezhettem volna Mike-tól, hogy mi a helyzet. Anni is választ adhatott volna! De nem tettem! Nem kérdeztem, csak szó nélkül eljöttem. Rosszul éreztem magam, hogy ritkán beszélünk. Tom mondta, hogy náluk vagy. Abban az időben mindennap rólad írt, de a hírek nem voltak éppenséggel bizalomgerjesztőek. Artival voltál! Több száz kilométerről nem tehettem semmit, anyám meg nem engedte, hogy ismét repülőre üljek, pedig megtettem volna!

...

Linda válaszából annyira érződött, hogy teljesen megtörték a keserű hónapok. Szerettem volna találkozni vele, a szemébe nézni és személyesen elmondani neki, hogy elhiggye, tényleg nincs már semmi baj. Volt idő, hogy csak Linda körül forgott a világ. Most pedig úgy éreztem, egy kontinensnyi távolság van közöttünk. Nem akartam ezt érezni.

Keserű könnyek gyűltek a szemembe, miközben az újabb sorokat olvastam. Tudtam, hogy aggódik. Éreztem, hogy csak akkor lesz teljesen nyugodt, ha ismét találkozunk.

Pár nappal később átköltöztem Florenzhez. A nagynénémék felvilágosítottak arról, hogy szeretnék, ha Gitty nem találna rám és az tűnt a legjobbnak, ha olyan emberhez költöztetnek, aki jó kapcsolatot ápol a rendőrséggel. Johannes pedig – néhány tavalyi dolognak köszönhetően – barátságot kötött velük.

– A karácsonyi ajándékokat hamarosan meg kell vennünk – csilingelte egyik este Florenz. Alig volt hátra másfél hét karácsonyig.

– Azt se tudom, mit vegyek! – fakadtam ki. Olyan üresnek éreztem magam. Már mindenre emlékeztem, de csak úgy, mintha valaki más emlékei lennének. Olyan volt, mintha nem a saját testemben éltem volna az elmúlt négy hónapban.

– Nem kell aggódnod. Sofie néniéket együtt ajándékozzuk meg, de az ajándékot már megvettem. Anni és Linda is megkapták a csomagjaikat. Mike is örült az ajándéknak.

– Florenz, elintéztél helyettem mindent?

– Igen – vonta meg a vállát. – Már odaadtam az ajándékokat, hogy.... ha mégis...

– Hogy ha mégsem lennék jól, ugye? – kérdeztem csendesen.

– Igen – válaszolta elszomorodva. – Csak egy ajándékot nem intéztem el.

Erre a kijelentésre felkaptam a fejem. Amint ránéztem, tudtam, hogy ki ajándéka maradt ki.

– Elintéztem Tomét, Simonéét, Gordonét, Georgét, Helgáét, Gustavét, Anni-ét, Lindáét, Mike-ét és a családét – sorolta fel Florenz az ajándéklistámon szereplő személyeket. – De az övét nem tudom, húgocskám! Az a te feladatod.

Tudtam, hogy igaza van, de annyira nehéznek tűnt ajándékot adni Billnek. Florenz kisétált a szobából, én pedig az ablak elé ültem és bámultam a hóesést. A karácsonyi fények már az egész várost bevilágították, de nekem egy cseppet sem volt ünnepi hangulatom. Hallottam, hogy Florenz a szomszéd szobában meggyújt egy gyertyát és halkan dúdolni kezd.

Egy papír és egy toll hevert előttem. A kezem tétován megindult a toll felé, de visszahúztam, mielőtt elértem volna azt. Olyan régen nem írtam verset. Azt sem tudtam, miről kéne írnom és fogalmam se volt, képes vagyok-e még arra, hogy papírra vessek néhány tétova sort. . Végül felálltam és elsétáltam az ágyamig, hogy ne gondoljak az írásra.

Másnap ismét suliba mentem. Természetesen Santiago vitt el. A családom és a barátaim nem engedték, hogy akárcsak egy percre is egyedül maradjak. Nem értettem, miért kell ennyire tartani Gittytől – elvégre eddig se támadott meg – de nem panaszkodtam a védőkíséret miatt.

Santiago mogorva arccal vezetett. Szemlátomást nagyon dühös volt.

– Mi a baj? – kérdeztem az unokatesómat. Kint még mindig esett a hó, a kavargó fehérség szinte elvakított.

– Semmi – mondta gyorsan, de hallottam, hogy nem őszinte.

– Baj van – jelentettem ki határozottan. – Mi a gond, Santiago?

– Gitty – felelte szárazon. – Utálom, hogy mindig betesz neked. Úgy értem... tavaly a késelés, most ez a méreg-dolog. Mit talál ki jövőre?

– Elkapják – biztosítottam, habár nem hittem el, amit mondok.

– Tavaly se sikerült, pedig az egész hamburgi rendőrség őt kereste – szögezte le Santiago.

– Idén akkor bekapcsolódnak a magdeburgiak is – vetettem fel.

– Országos körözés van kiadva ellene! – kiáltotta Santiago. – De eddig még semmi! Testőrként kell veled lennie valakinek, mert bárhol megtámadhat! Lotte, ezt nem fogod fel! Nem láttad magad... hogy milyen voltál. Még Ralph is megijedt tőled!

A kijelentés váratlanul ért. Mike elfelejtette megosztani velem ezt az apró információt.

– Mike nem mondta – motyogtam csendesen.

– Sajnálom – mentegetőzött Santiago megenyhült arccal. – Nem akartalak felzaklatni. Ralph még kisbaba, elfelejti az ilyen dolgokat.

Tudtam, hogy az unokatestvéremnek igaza van, mégis fájdalommal gondoltam arra, hogy megijesztettem a keresztfiamat.

Hamarosan megérkeztünk a sulihoz. Santiago kitett, majd megvárta, hogy Anni elém siessen, csak aztán hajtott el.

– Őriznek, mi? – vigyorgott Anni. Látszott rajta, hogy alig várta már, hogy ismét nevethessen és ökörködhessen velem.

– Ja. Elég fárasztó, de érthető – mosolyogtam a lányra. – Nem félsz, hogy ha velem vagy, téged is elkap?

– Gitty? – kérdezte meglepetten. – Engem? Kizárt.

– Miért tartod annak?

– Egy forgalmas utca közepén lakunk, Lotte, ha nem vetted volna észre. Igazán feltűnne valakinek, ha egy csaj mászkálna ki-be az ablakon.

– Sajnálom, Anni – mondtam kelletlenül. – Mostanság nem gondolkodom. Félek...

A lány megértően bólintott, majd együtt sétáltunk át a nyitott üvegajtón. Felballagtunk az emeleti lépcsőkön, átvágtunk a kopár folyosón és elvánszorogtunk az osztályteremig. Szótlanul megkerestük a helyünket, majd leültünk és kipakoltuk a könyveinket a padra. Anni az előző napi háziját javítgatta, én pedig körbenéztem a teremben.

– Szia, Lotte – köszönt rám valaki. Hirtelen nem tudtam, ki az, de mikor hátrafordultam láttam, hogy Britney Smith áll mögöttem. Paradicsomszínű haja – amit a képen láttam és ami az emlékezetemben élt – aranyszőkére változott csakúgy, mint a testvérének, aki egy csapat lánnyal múlatt a az időt a terem másik végében.

– Szia, Britney – köszöntem bátortalanul. Mike közölte, hogy jóban voltam az ikrekkel, s most mégsem mertem megszólítani a mosolygó lányt.

– Szeretnék kérni valamit – folytatta a lány. – Tudnál beszélni Mike-kal?

– Persze – feleltem – de miért? Te is felhívhatod, nem?

– Nincs itt a telefonom, Ashley meg nem adja ide az övét. Szólni kellene Mike-nak, hogy hamarabb jöjjön... beszélnem kellene vele...

Beszéd közben félig lehunyta szemeit, így a hosszú, fekete műszempillák árnyékot vetettek a tágra nyílt pupillákra. A lány arca sokat sejtetően elpirult és meg mertem volna esküdni rá, hogy a szeméből egy könnycsepp gördült ki. Az ajkába harapott és el akart fordulni, de megfogtam a csuklóját.

– Mi a baj, Britney? – kérdeztem, mert egészen biztos voltam abban, mit láttam.

– Beszélnem kell Mike-kal – suttogta sírós hangon. – Óh, Lotte...

Küzdött még, de a próbálkozása nem vezetett eredményre. Könnyek hulltak a szeméből, de nem törődött vele. Elkenődött a szemfestéke, de nem érdekelte. Eléggé furán nézett ki, úgyhogy felajánlottam, hogy kikísérem a mosdóba, hogy rendbe szedje magát.

– Most aztán pocsékul nézek ki – mondta sírva, de már nevetősen, mikor lemosta magáról a festéket. – Szörnyű, igaz?

– Dehogy szörnyű. Mondd csak, Britney. Mégis, mi a gond?

Elzárta a csapot és hátat fordított a tükörnek, hogy szembenézhessen velem. A kinti fehérség visszaverődött fényében az arca is kísértetiesen fehérré vált.

– Tudod, hogy hamarosan vissza kell mennem Los Angelesbe – kezdte kicsit erőtlenül. Bólintottam.

– És azt is tudod, hogy Mike nem jöhet velem...

Már tudtam, miért szomorú. El sem akartam hinni, hogy egy cicababa is képes igazán szeretni, de most láttam, hogy ez lehetséges. Britney tehát őszintén szerette Mike-ot és azért sírt, mert tudta, hogy véget kell vetnie a kapcsolatuknak.

– Utálom! – fakadt ki. – Utálom ezt az egészet! Gyűlölöm, hogy a szüleim híresek és nekem is híresnek kell lennem! Miért nem lehetek ott, ahol én akarok lenni? Miért nem lehetek azzal, akivel együtt akarok lenni? Lotte, hidd el, valóban szeretem Mike-ot! Ő egy olyan... olyan... nem is találok rá szavakat...

– Ne is keresd – mondtam és megsimogattam az arcát. – Régóta ismerem Mike-ot. Tudom, hogy milyen.

Érdeklődve felém nézett. Nem szólt semmit, de tudtam, hogy azt akarja, hogy meséljek neki Mike-ról, így belefogtam.

– Tavaly volt egy... át kellett esnem egy elég komoly válságidőszakon. El kellett hagynom a kedvesemet… Mike volt az, aki akkor is mellettem állt és vigyázott rám.

– És megoldódott a helyzet? – kérdezte Britney.

– Igen. Minden megoldódott.

Az utolsó mondatnál sóhajtottam egy kicsit, mert most úgy éreztem, semmi sem oldódott meg, de Britney nem vette észre az arcomra kiülő változást. Ő a saját lelki világával volt elfoglalva.

- Most is Mike segít nekem – tettem hozzá és gyorsan elmeséltem Gitty támadását és a következményeket, bár gondosan kerültem a méreg-témát és Bill említését. Britney számára a kedvesem névtelen maradt.

– Tehát Mike is figyel rád, hogy az a csaj ne támadjon meg újra? – kérdezte Britney élénken. Hallhattam a büszkeséget a hangjában.

– Igen. A családom és ő sokat segít, meg... a kedvesem családja is – mondtam végül, s közben Tomra meg Gordonra gondoltam.

– Szerencsés vagy – jegyezte meg Britney mosolyogva.

Szerencsés voltam? Talán. De nem éreztem magam annak, mert Bill nem volt velem. Elővettem a telefonomat és Britney kezébe adtam.

– Hívd fel Mike-ot.

A lány felsóhajtott. Elnyomta a hangjában lévő újabb remegést, melyet a sírás okozott, majd kikereste Mike számát. Fel kellett készülnie, hogy hallani fogja a fiú hangját és nem volt szabad sírnia. A telefon elég hangos volt ahhoz, hogy én is halljam Mike szavait.

– Lotte? – vette fel aggódva Mike. – Mi a baj?

Britney elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna. Tudta, hogy Mike a lehetséges támadástól tart.

– Nem, nem Lotte – felelte végül. – Egyébként ő is itt van, ne aggódj. Nincs semmi baja.

– Britney? – hangzott Mike kérdése. A hangjában ismét felcsendült az aggodalom, mely most összekeveredett a szeretetteljességgel és a csodálkozással.

– Mi történt, Bree?

– Gyere hamarabb – mondta Britney halkan. – Beszélnem kell veled, Mike. Tudod miről, ugye?

– Azt hiszem, sejtem – hangzott Mike szomorkás válasza. Ezek szerint tudta, mi vár rá.

– Jössz, ugye? – kérdezte Britney gyorsan és izgatottan. – Találkoznunk kellene a szállodánk előtt.

– Ott leszek – felelte Mike. – Hányra menjek?

Britney az órájára nézett.

– Tíz perc múlva. Lotte majd megmondja, hogy beteg vagyok – segélykérően rám pillantott. Fejbólintással jeleztem, hogy oké, bár tudtam, hogy Mike szíve ma nagyon össze fog törni.

Britney visszaadta a telefont, majd gyorsan – úgy, ahogy – rendbe szedte magát.

– Köszi, Lotte – mosolyodott el halványan. – Ash miatt ne aggódj, majd beszélek vele.

Cinkosan vigyorgott, majd kisurrant a mosdó ajtaján és hamarosan eltűnt a lépcsőfordulóban.

Visszamentem az osztályterembe. Az óra már javában fojt, de nem tudott zavarni. Csak arra tudtam gondolni, hogy Mike és Britney nagyon fog szenvedni.

– Elnézést a késésért, Frau Gross – hadartam, mikor kinyitottam a tanterem ajtaját és szembetaláltam magam a némettanárnővel. – Britney Smith rosszul lett és kikísértem.... Visszament a szállodába.

Ashley felém nézett, majd megvonta a vállát és Britney táskájára szegezte tekintetét, mely a mellette ülő széken pihent. Szemlátomást az volt a gondja, hogy azt a táskát neki kell majd lecipelnie a bejáratig.

– Semmi baj, Krüger kisasszony – dörmögte halkan a tanárnő, Helgáéhoz hasonló mély gonghangján – örülök, hogy segített annak a lánynak.

Szélesen elvigyorodtam, majd hátraslisszoltam az utolsó padba, Anni mellé. A szőke lány tudta, hogy másról van szó. Sejtette, hogy Britney nem beteg. Úgy tett, mintha a füzetébe jegyzetelne, de közben egy papírra írt, melyet átcsúsztatott nekem. A papír tetejére fel volt írva:

„Pad-messenger”.

Kis híján felnevettem, de időben sikerült lecsillapítanom magam. Ezt a papírra írogatós módszert rengeteget használtuk Lindával, majd miután Németországba költöztem, Annival is bevett szokássá vált az órai „Olcsó MSN”.

...

Mi van Britneyvel?

...

Nem néztem fel Anni arcára, csak gyorsan leírtam a történteket.

...

Láttam, hogy sírt, mikor rám köszönt, majd még jobban bőgni kezdett. Láthattad, hogy kikísértem. Kimentünk a mosdóba. Ott elmondta, mi van. Vissza kell menniük Los Angelesbe, Mike pedig Oroszországba utazik. Ez a kapcsolat halálra van ítélve. Britney – vagy ahogy Mike hívja, Bree – azért sírt, mert ma fognak szakítani.

...

– Szegény Mike – suttogta Anni.

– És szegény britney – suttogtam vissza. – Anni, az a csaj halálosan bele van esve Mike-ba.

Anni meglepett arcot vágott.

– Nem mondod?

– De igen, mondom – bólintottam határozottan. – Nem hittem volna, de igaz. Féltettem a csalódástól Mike-ot, de már rájöttem, hogy Britney lenne a legmegfelelőbb...

– De az a csaj egy – kezdte Anni, én viszont közbevágtam.

– Igen, a csaj egy plázacica. De a plázacicáknak is lehetnek érzelmeik. Komoly érzelmeik is.

Anni kissé meredten bámult, majd a füzete felé fordult és villámgyorsan leírt néhány sort a tábláról.

Óra után Ashley odasétált a padunkhoz. A rózsaillat, mely most is körüllengte őt, szinte orrfacsaró volt.

– A testvérem valóban beteg? – kérdezte magas hangján.

Egy pillanatig gondolkodtam, mit válaszoljak, majd eszembe jutott, hogy Britney azt mondta, megbeszél vele, így végül bólintottam. Ashley mérgeskedve elhúzta a száját. A tökéletesen feltöltött, pirosas ajkak csúf vonallá torzultak a dühtől.

– Britney csak beteg szeretne lenni – mondta végül. – Beleesett abba a srácba... Mike-ba...

– És ez miért baj? – kérdeztem értetlenül. – Mike rendes srác.

– Miért baj? – Ashley szemei villámokat szórtak. – Még azt kérdezed, miért baj? Te is tudod, hogy nem itt élünk. Bizonyára azt is tudod, hogy a kis barátod orosz, tehát ő se itt él. Britney olyan reményeket táplál, melyek... egyszerűen képtelenségek. Ha anya vagy apa megtudja ezt! Szégyen lenne! A szüleink mindig azt mondják, gazdag és híres pasit kell fognunk magunknak.... Olyanokat például, mint a Kaulitz-ikrek.

Összeszorult a gyomrom, ahogy kimondta a Kaulitz nevet. Olyan artikuláltan, olyan szenvedéllyel ejtett ki minden egyes betűt, mintha állandóan az a név járna a fejében.

– Na de mindegy – fojtatta rendületlenül. – Majd beszélek Britney fejével, csakhogy tudja, mihez tartsa magát.

Ellibegett a pad mellett, majd visszaült ah elyére. A lány most újabb adag aggodalomra való okot zúdított rám. Kihallottam a hangsúlyából, hogy nagyon is szeretné megkaparintani az egyik Kaulitz-ikert. De melyiket? Ashley szép, cicababa, túlszilikonozott, akárcsak a testvére. Nem bízhattam sem Tomban, sem Billben. ASmith -ikrek nagyon jól tudták, hogy Tomnak a nők a gyengéi. A srác már közel egy éve volt Lindával, de a lány messze van tőle. Tudtam, hogy Tomnak nem sokból tartana egyszerűen megcsalni őt. Viszont azt is tudtam, hogy nem tenné meg... De mi van, ha mégis?

És mi a helyzet Billel? Hivatalosan nem mondtuk ki, hogy vége, de emlékeztem rá, hogy mindketten nagyon ki akartuk mondani. Csak a barátainknak és a családjainknak köszönhetjük, hogy mégse tettük. Mi van, ha Bill az egyik bulizós estéje alkalmával már meg is csalt? Ettől a gondolattól teljesen kikészültem. A továbbiakban nem is tudtam odafigyelni az órákon – Anni jegyzetelt helyettem is.

...

Mi a fene van?

....

Anni észrevétlenül papírt csúsztatott a kezem felé. Gyorsan elolvastam és választ firkáltam.

...

Semmi... Ashleynek tutira kell az egyik iker. Félek, hogy a fiatalabb. És mi van, ha Bill már megcsalt?

...

Papírra vetettem a félelmemet, pedig nem szándékoztam megosztani Annival. Így, leírva még borzasztóbbnak tűnt a feltevés.

...

Hülye vagy? Hogy gondolhatsz ilyet! Bill sose tenné!

...

A papír kézről kézre járt köztünk. Nem figyeltünk az órára – sokkal jobb témánk akadt annál.

...

Simán megtehette. Jaj, Anni! Most olyan szörnyű érzésem van. Úgy szeretem, mint ahogy még soha.... 4 hónapja nem éreztem ilyet... sőt, talán azelőtt se... Látnom kell, tudnom kell...

...

Az óra monoton zaját a csengő éles visítása törte meg. A többiek kitódultak a teremből, de én és Anni még kicsit ott maradtunk.

– Félek, Anni – mondtam ki hangosan, amire gondoltam. – Bízhatok Billben?

– Szerintem bízhatsz. De ha gondolod, kérdezz rá Tomtól. Ő úgyis ott volt vele minden este.

Anni telefonja rezegni kezdett. Tudtam, hogy az apja már lent várja. A lány elsietett, én pedig ráérősen sétáltam le a lépcsőkön. A lépcsőfordulóban megláttam egy ismerős arcot. Igaz, csak egyetlen pillanatra tévedt arra a tekintetem, de azonnal felismertem. Gitty volt az. Mikor észrevette, hogy rá bámulok, elvigyorodott, és mire újból arra néztem, már nem volt sehol.

Úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj, de állva tudtam maradni. Lebotorkáltam a maradék lépcsőfokokon és úgy rohantam ki az épületből, mintha kergetnének. Egyenesen beleütköztem Johannesbe.

– Hé, mi van, lotte? – kérdezte Johannes, miután egyensúlyba állított, hogy ne terüljek el a betonon.

– Azt hiszem.... azt hiszem, láttam... láttam Gittyt... de talán nem ő volt... de olyan volt...

Johannes arca falfehér lett. Gyorsan végigsiklatta a tekintetét az iskolából kiáramló diákseregen, majd ismét rám nézett. Megragadta a karom és egy rendőrautó felé kezdett lökdösni.

– Helló, Chris, meghoztam – mondta Johannes, mikor bepattant a vezető melletti ülésre. A sofőrre pillantottam. Christian vigyorgott rám. Ő volt az a rendőr, aki szóval tartotta Johannest, amíg Nadine és én oda nem értünk, hogy elmondhassam neki, mi a helyzet Florenz-cel. De ez már egy éve történt… hihetetlennek tűnt, hogy ilyen rég volt….

– Lotte, ugye? – kérdezte Christian.

– Aha – feleltem és kezet ráztam vele. – Mit keresel errefelé, Christian? Csak nem Johannes rángatott el ide?

- Nem – felelte Christian töretlen vidámsággal. – A magdeburgi rendőrség egyik fő ügye a te kis incidensed azzal az őrült csajjal… Gittyvel… A felettesem nem akarta, hogy idegen rendőrök vegyenek körül téged… nem akarta, hogy rád hozzák a frászt… Szóval, mikor arról beszélgettünk, hogy ki őrizzen, megkérdezte, van-e köztünk olyan, aki személyesen ismer… Én persze azonnal jelentkeztem, hiszen láttalak már korábban… mégha nem is ismertelek… Úgy gondoltam, jobb, ha én jövök, mintha valami teljesen vadidegen fickó mászkálna utánad. Különben is, Johannes barátom a nővéred körül legyeskedik, nem igaz?

- De, igen – értettem egyet nevetve.

– Na, induljunk. Lotte Gittyt látta errefelé – sürgette Johannes Christiant.

A férfi azonnal a kormányra tette a kezét és beletaposott a gázpedálba.

A kocsikázás kicsit hosszúnak tűnt, hisz dugók százai állták utunkat. Johannesék háza előtt parkoltunk le, Christian pedig felkísért az emeletre, s a lakásajtó előtt hagyott. Megvártam Johannest, majd együtt léptünk be a kicsi lakásba.

– Mi újság? – futott felénk a piros arcú Florenz. Épp főzött valamit, kezében még ott volt a merőkanál.

– Lotte esküdözik, hogy látta Gittyt a sulinál – mondta gyorsan Johannes, miközben megcsókolta Florenzt

. – Micsoda?! Biztos, hogy őt láttad?

– Biztos vagyok benne – mondtam higgadtan. Az autóút alatt furcsamód teljesen le tudtam nyugodni.

– Jaj, Johannes, most mit csináljunk! – kezdte Florenz hisztérikusan. – Ha megtalálta az iskoláját, talán ide is követte! Lotte sehol sincs biztonságban!

– Fogalmam sincs – mondta tanácstalanul Johannes – de szerintem nem kell aggódni, Florenz.

– Óh, nem kell aggódni! – replikázott tovább a nővérem. Már olyan magas hangon beszélt, hogy az szinte sértette a füleimet. – Tavaly majdnem megölte, de azért ne aggódjak?

Florenz átkarolta a vállaimat, mintha ezzel bárkitől meg tudna védeni.

– Annyira... félek, hogy tényleg baja lesz – fojtatta, mintha ott se lennék. – A tavalyi dolgok óta nem is tudok rendesen aludni...... És mióta megtudtuk, hogy mérgezte... úristen, még kimondani is rossz... szóval, mióta mérget itatott vele… totál idegroncs vagyok. Ahogy a kórházban viselkedett... teljesen más volt.

– Hagyd abba, Florenz, kérlek – szóltam közbe és kibontakoztam az öleléséből. – Nem akarom hallani. Nem akarok emlékezni.

– Sajnálom – mondta idegesen Florenz, majd a tűzhely felé fordult.

A szobámba vonultam, hogy kicsit egyedül lehessek. Florenz és Johannes tovább beszélgetett a konyhában. Nem akartam tudni, miről folyik a szó. A táskámban kutattam valami CD után. Végül találtam egyet. A tokon nem volt írás. Egy egyszerű cD volt, de nekem valahogy mégis túl ismerős. Ezt a CD-t hónapok óta nem láttam, s akkor is épp csak egy pillantást vetettem rá. Az emlékezetemben halkan felcsendült Tom akkori mondata: „Majd meghallgatod”.

Eddig is meghallgathattam volna, de nem tettem. Úgy gondoltam, most jött el az ideje, hogy megtudjam, mi volt az az ajándék, melyet Tomtól, Lindától – és gyanítottam – hogy Billtől is kaptam.

A lejátszóba tettem a CD-t. Ismeretlen gitárszóló hangzott fel. Lassan, egyenletesen az egész testemet átjárta a dallam. A hosszú, akusztikus gitárelőzetes után megérkezett a mély, nyugodt basszus is, majd a szívemig hatoló, lágy énekszó. Bill énekelt. A dal ismeretlen volt, mégis úgy éreztem, hogy ez egy mindig hallott dallam – talán Bill dudorászta néhányszor, de akkor oda sem figyeltem igazán.

Leültem az ágyra és újra meg újra visszapörgettem a CD-t. Csak ez az egy szám volt rajta – több változatban, de egyszerűen nem tudtam megunni. Olyan volt, mintha a dal rólam szólt volna.

A kezem automatikusan a táskámban kutatott egy tollért és a verses füzetemért. Igaz, nem írtam verset már rég, de a füzetet mindig magamnál tartottam. Néha-néha visszaolvastam a régieket, hátha támad valami jó gondolatom, de eddig nem tudtam írni. Most viszont úgy éreztem, egy igazi vers van készülőben.

Nem voltak tétova tollvonások, lehúzások, átsatírozások. A vers magától alakult.

...

Hogy kezemben tarthassam kezed

...

Először a nyárnak halálán láttalak,

Furcsa fényekkel volt tele a szemed,

Számoltam a napokat, s annyira vártalak,

Hogy kezemben tarthassam kezed.

...

Veled akarok lenni minden lépésednél,

Minden pillanatban csak veled,

Ott akarok lenni minden döntésednél,

Hogy kezemben tarthassam kezed.

...

Az érzések megbuktak, nincs már többé semmi,

Mert tudom, hogy most már mit sem érek neked

Csak adj még egy percet, próbáljunk úgy tenni,

Hogy kezemben tarthassam kezed.

...

Hangodat hallgatni, illatod érezni,

Ez minden, mi hozzád közel vezet,

Hidd el, Bill, nekem elég csak képzelni,

Hogy kezemben tarthassam kezed.

...