...
Linda üzenete:
Mégis mi volt? Lotte, mesélj már!
...
Nem emlékeztem mindenre, de Mike elmondásaiból és az időközben lassacskán visszatérő emlékfoszlányaimból össze tudtam rakni a történetet.
...
Lotte üzenete:
Artit ugye ismered... Miután hazautaztál és kijöttem a kórházból, nagyon sokat voltam vele. Mike szerint Bill-pótléknak használtam... Szabott nekem valami feltételt, hogy elárulja a nevét, ha megteszem, amit kér. Azt akarta, hogy engedjem meg neki, hogy megcsókoljon... Emlékszem... megmutatta, hol lakik.... Havazott, gyönyörű volt. Csak ültünk a szobájában csendben… én a hóesést néztem, ő pedig engem. A helyzet ismerős volt... Pont olyan volt, mint Billel! Arti csak közeledett és közeledett... aztán... elhátráltam tőle. Kifutottam a hóesésbe. Akkor már szinte nem is emlékeztem, mit kerestem Magdeburg másik végén. Fájt mindenem, azt hittem, haza se érek. Szerencsére mégiscsak sikerült elvánszorognom a kapunkig... Felmentem az udvarra, de tovább már nem bírtam. Mike vitt be a házba. Folyton azt hajtogatta, hogy jól vagyok de nem értettem, miről beszél. Artira sem emlékeztem!
...
Tudtam, hogy Lindából elő fog törni a sajnálat. Nem is tévedtem. Hosszú sorokon keresztül olvashattam a mentegetőzéseit.
...
Linda üzenete:
Lotte, annyira sajnálom! Sajnálom, hogy nem voltam megértőbb és hogy a saját érzéseimet helyeztem előtérbe. Megkérdezhettem volna Mike-tól, hogy mi a helyzet. Anni is választ adhatott volna! De nem tettem! Nem kérdeztem, csak szó nélkül eljöttem. Rosszul éreztem magam, hogy ritkán beszélünk. Tom mondta, hogy náluk vagy. Abban az időben mindennap rólad írt, de a hírek nem voltak éppenséggel bizalomgerjesztőek. Artival voltál! Több száz kilométerről nem tehettem semmit, anyám meg nem engedte, hogy ismét repülőre üljek, pedig megtettem volna!
...
Linda válaszából annyira érződött, hogy teljesen megtörték a keserű hónapok. Szerettem volna találkozni vele, a szemébe nézni és személyesen elmondani neki, hogy elhiggye, tényleg nincs már semmi baj. Volt idő, hogy csak Linda körül forgott a világ. Most pedig úgy éreztem, egy kontinensnyi távolság van közöttünk. Nem akartam ezt érezni.
Keserű könnyek gyűltek a szemembe, miközben az újabb sorokat olvastam. Tudtam, hogy aggódik. Éreztem, hogy csak akkor lesz teljesen nyugodt, ha ismét találkozunk.
Pár nappal később átköltöztem Florenzhez. A nagynénémék felvilágosítottak arról, hogy szeretnék, ha Gitty nem találna rám és az tűnt a legjobbnak, ha olyan emberhez költöztetnek, aki jó kapcsolatot ápol a rendőrséggel. Johannes pedig – néhány tavalyi dolognak köszönhetően – barátságot kötött velük.
– A karácsonyi ajándékokat hamarosan meg kell vennünk – csilingelte egyik este Florenz. Alig volt hátra másfél hét karácsonyig.
– Azt se tudom, mit vegyek! – fakadtam ki. Olyan üresnek éreztem magam. Már mindenre emlékeztem, de csak úgy, mintha valaki más emlékei lennének. Olyan volt, mintha nem a saját testemben éltem volna az elmúlt négy hónapban.
– Nem kell aggódnod. Sofie néniéket együtt ajándékozzuk meg, de az ajándékot már megvettem. Anni és Linda is megkapták a csomagjaikat. Mike is örült az ajándéknak.
– Florenz, elintéztél helyettem mindent?
– Igen – vonta meg a vállát. – Már odaadtam az ajándékokat, hogy.... ha mégis...
– Hogy ha mégsem lennék jól, ugye? – kérdeztem csendesen.
– Igen – válaszolta elszomorodva. – Csak egy ajándékot nem intéztem el.
Erre a kijelentésre felkaptam a fejem. Amint ránéztem, tudtam, hogy ki ajándéka maradt ki.
– Elintéztem Tomét, Simonéét, Gordonét, Georgét, Helgáét, Gustavét, Anni-ét, Lindáét, Mike-ét és a családét – sorolta fel Florenz az ajándéklistámon szereplő személyeket. – De az övét nem tudom, húgocskám! Az a te feladatod.
Tudtam, hogy igaza van, de annyira nehéznek tűnt ajándékot adni Billnek. Florenz kisétált a szobából, én pedig az ablak elé ültem és bámultam a hóesést. A karácsonyi fények már az egész várost bevilágították, de nekem egy cseppet sem volt ünnepi hangulatom. Hallottam, hogy Florenz a szomszéd szobában meggyújt egy gyertyát és halkan dúdolni kezd.
Egy papír és egy toll hevert előttem. A kezem tétován megindult a toll felé, de visszahúztam, mielőtt elértem volna azt. Olyan régen nem írtam verset. Azt sem tudtam, miről kéne írnom és fogalmam se volt, képes vagyok-e még arra, hogy papírra vessek néhány tétova sort. . Végül felálltam és elsétáltam az ágyamig, hogy ne gondoljak az írásra.
Másnap ismét suliba mentem. Természetesen Santiago vitt el. A családom és a barátaim nem engedték, hogy akárcsak egy percre is egyedül maradjak. Nem értettem, miért kell ennyire tartani Gittytől – elvégre eddig se támadott meg – de nem panaszkodtam a védőkíséret miatt.
Santiago mogorva arccal vezetett. Szemlátomást nagyon dühös volt.
– Mi a baj? – kérdeztem az unokatesómat. Kint még mindig esett a hó, a kavargó fehérség szinte elvakított.
– Semmi – mondta gyorsan, de hallottam, hogy nem őszinte.
– Baj van – jelentettem ki határozottan. – Mi a gond, Santiago?
– Gitty – felelte szárazon. – Utálom, hogy mindig betesz neked. Úgy értem... tavaly a késelés, most ez a méreg-dolog. Mit talál ki jövőre?
– Elkapják – biztosítottam, habár nem hittem el, amit mondok.
– Tavaly se sikerült, pedig az egész hamburgi rendőrség őt kereste – szögezte le Santiago.
– Idén akkor bekapcsolódnak a magdeburgiak is – vetettem fel.
– Országos körözés van kiadva ellene! – kiáltotta Santiago. – De eddig még semmi! Testőrként kell veled lennie valakinek, mert bárhol megtámadhat! Lotte, ezt nem fogod fel! Nem láttad magad... hogy milyen voltál. Még Ralph is megijedt tőled!
A kijelentés váratlanul ért. Mike elfelejtette megosztani velem ezt az apró információt.
– Mike nem mondta – motyogtam csendesen.
– Sajnálom – mentegetőzött Santiago megenyhült arccal. – Nem akartalak felzaklatni. Ralph még kisbaba, elfelejti az ilyen dolgokat.
Tudtam, hogy az unokatestvéremnek igaza van, mégis fájdalommal gondoltam arra, hogy megijesztettem a keresztfiamat.
Hamarosan megérkeztünk a sulihoz. Santiago kitett, majd megvárta, hogy Anni elém siessen, csak aztán hajtott el.
– Őriznek, mi? – vigyorgott Anni. Látszott rajta, hogy alig várta már, hogy ismét nevethessen és ökörködhessen velem.
– Ja. Elég fárasztó, de érthető – mosolyogtam a lányra. – Nem félsz, hogy ha velem vagy, téged is elkap?
– Gitty? – kérdezte meglepetten. – Engem? Kizárt.
– Miért tartod annak?
– Egy forgalmas utca közepén lakunk, Lotte, ha nem vetted volna észre. Igazán feltűnne valakinek, ha egy csaj mászkálna ki-be az ablakon.
– Sajnálom, Anni – mondtam kelletlenül. – Mostanság nem gondolkodom. Félek...
A lány megértően bólintott, majd együtt sétáltunk át a nyitott üvegajtón. Felballagtunk az emeleti lépcsőkön, átvágtunk a kopár folyosón és elvánszorogtunk az osztályteremig. Szótlanul megkerestük a helyünket, majd leültünk és kipakoltuk a könyveinket a padra. Anni az előző napi háziját javítgatta, én pedig körbenéztem a teremben.
– Szia, Lotte – köszönt rám valaki. Hirtelen nem tudtam, ki az, de mikor hátrafordultam láttam, hogy Britney Smith áll mögöttem. Paradicsomszínű haja – amit a képen láttam és ami az emlékezetemben élt – aranyszőkére változott csakúgy, mint a testvérének, aki egy csapat lánnyal múlatt a az időt a terem másik végében.
– Szia, Britney – köszöntem bátortalanul. Mike közölte, hogy jóban voltam az ikrekkel, s most mégsem mertem megszólítani a mosolygó lányt.
– Szeretnék kérni valamit – folytatta a lány. – Tudnál beszélni Mike-kal?
– Persze – feleltem – de miért? Te is felhívhatod, nem?
– Nincs itt a telefonom, Ashley meg nem adja ide az övét. Szólni kellene Mike-nak, hogy hamarabb jöjjön... beszélnem kellene vele...
Beszéd közben félig lehunyta szemeit, így a hosszú, fekete műszempillák árnyékot vetettek a tágra nyílt pupillákra. A lány arca sokat sejtetően elpirult és meg mertem volna esküdni rá, hogy a szeméből egy könnycsepp gördült ki. Az ajkába harapott és el akart fordulni, de megfogtam a csuklóját.
– Mi a baj, Britney? – kérdeztem, mert egészen biztos voltam abban, mit láttam.
– Beszélnem kell Mike-kal – suttogta sírós hangon. – Óh, Lotte...
Küzdött még, de a próbálkozása nem vezetett eredményre. Könnyek hulltak a szeméből, de nem törődött vele. Elkenődött a szemfestéke, de nem érdekelte. Eléggé furán nézett ki, úgyhogy felajánlottam, hogy kikísérem a mosdóba, hogy rendbe szedje magát.
– Most aztán pocsékul nézek ki – mondta sírva, de már nevetősen, mikor lemosta magáról a festéket. – Szörnyű, igaz?
– Dehogy szörnyű. Mondd csak, Britney. Mégis, mi a gond?
Elzárta a csapot és hátat fordított a tükörnek, hogy szembenézhessen velem. A kinti fehérség visszaverődött fényében az arca is kísértetiesen fehérré vált.
– Tudod, hogy hamarosan vissza kell mennem Los Angelesbe – kezdte kicsit erőtlenül. Bólintottam.
– És azt is tudod, hogy Mike nem jöhet velem...
Már tudtam, miért szomorú. El sem akartam hinni, hogy egy cicababa is képes igazán szeretni, de most láttam, hogy ez lehetséges. Britney tehát őszintén szerette Mike-ot és azért sírt, mert tudta, hogy véget kell vetnie a kapcsolatuknak.
– Utálom! – fakadt ki. – Utálom ezt az egészet! Gyűlölöm, hogy a szüleim híresek és nekem is híresnek kell lennem! Miért nem lehetek ott, ahol én akarok lenni? Miért nem lehetek azzal, akivel együtt akarok lenni? Lotte, hidd el, valóban szeretem Mike-ot! Ő egy olyan... olyan... nem is találok rá szavakat...
– Ne is keresd – mondtam és megsimogattam az arcát. – Régóta ismerem Mike-ot. Tudom, hogy milyen.
Érdeklődve felém nézett. Nem szólt semmit, de tudtam, hogy azt akarja, hogy meséljek neki Mike-ról, így belefogtam.
– Tavaly volt egy... át kellett esnem egy elég komoly válságidőszakon. El kellett hagynom a kedvesemet… Mike volt az, aki akkor is mellettem állt és vigyázott rám.
– És megoldódott a helyzet? – kérdezte Britney.
– Igen. Minden megoldódott.
Az utolsó mondatnál sóhajtottam egy kicsit, mert most úgy éreztem, semmi sem oldódott meg, de Britney nem vette észre az arcomra kiülő változást. Ő a saját lelki világával volt elfoglalva.
- Most is Mike segít nekem – tettem hozzá és gyorsan elmeséltem Gitty támadását és a következményeket, bár gondosan kerültem a méreg-témát és Bill említését. Britney számára a kedvesem névtelen maradt.
– Tehát Mike is figyel rád, hogy az a csaj ne támadjon meg újra? – kérdezte Britney élénken. Hallhattam a büszkeséget a hangjában.
– Igen. A családom és ő sokat segít, meg... a kedvesem családja is – mondtam végül, s közben Tomra meg Gordonra gondoltam.
– Szerencsés vagy – jegyezte meg Britney mosolyogva.
Szerencsés voltam? Talán. De nem éreztem magam annak, mert Bill nem volt velem. Elővettem a telefonomat és Britney kezébe adtam.
– Hívd fel Mike-ot.
A lány felsóhajtott. Elnyomta a hangjában lévő újabb remegést, melyet a sírás okozott, majd kikereste Mike számát. Fel kellett készülnie, hogy hallani fogja a fiú hangját és nem volt szabad sírnia. A telefon elég hangos volt ahhoz, hogy én is halljam Mike szavait.
– Lotte? – vette fel aggódva Mike. – Mi a baj?
Britney elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna. Tudta, hogy Mike a lehetséges támadástól tart.
– Nem, nem Lotte – felelte végül. – Egyébként ő is itt van, ne aggódj. Nincs semmi baja.
– Britney? – hangzott Mike kérdése. A hangjában ismét felcsendült az aggodalom, mely most összekeveredett a szeretetteljességgel és a csodálkozással.
– Mi történt, Bree?
– Gyere hamarabb – mondta Britney halkan. – Beszélnem kell veled, Mike. Tudod miről, ugye?
– Azt hiszem, sejtem – hangzott Mike szomorkás válasza. Ezek szerint tudta, mi vár rá.
– Jössz, ugye? – kérdezte Britney gyorsan és izgatottan. – Találkoznunk kellene a szállodánk előtt.
– Ott leszek – felelte Mike. – Hányra menjek?
Britney az órájára nézett.
– Tíz perc múlva. Lotte majd megmondja, hogy beteg vagyok – segélykérően rám pillantott. Fejbólintással jeleztem, hogy oké, bár tudtam, hogy Mike szíve ma nagyon össze fog törni.
Britney visszaadta a telefont, majd gyorsan – úgy, ahogy – rendbe szedte magát.
– Köszi, Lotte – mosolyodott el halványan. – Ash miatt ne aggódj, majd beszélek vele.
Cinkosan vigyorgott, majd kisurrant a mosdó ajtaján és hamarosan eltűnt a lépcsőfordulóban.
Visszamentem az osztályterembe. Az óra már javában fojt, de nem tudott zavarni. Csak arra tudtam gondolni, hogy Mike és Britney nagyon fog szenvedni.
– Elnézést a késésért, Frau Gross – hadartam, mikor kinyitottam a tanterem ajtaját és szembetaláltam magam a némettanárnővel. – Britney Smith rosszul lett és kikísértem.... Visszament a szállodába.
Ashley felém nézett, majd megvonta a vállát és Britney táskájára szegezte tekintetét, mely a mellette ülő széken pihent. Szemlátomást az volt a gondja, hogy azt a táskát neki kell majd lecipelnie a bejáratig.
– Semmi baj, Krüger kisasszony – dörmögte halkan a tanárnő, Helgáéhoz hasonló mély gonghangján – örülök, hogy segített annak a lánynak.
Szélesen elvigyorodtam, majd hátraslisszoltam az utolsó padba, Anni mellé. A szőke lány tudta, hogy másról van szó. Sejtette, hogy Britney nem beteg. Úgy tett, mintha a füzetébe jegyzetelne, de közben egy papírra írt, melyet átcsúsztatott nekem. A papír tetejére fel volt írva:
„Pad-messenger”.
Kis híján felnevettem, de időben sikerült lecsillapítanom magam. Ezt a papírra írogatós módszert rengeteget használtuk Lindával, majd miután Németországba költöztem, Annival is bevett szokássá vált az órai „Olcsó MSN”.
...
Mi van Britneyvel?
...
Nem néztem fel Anni arcára, csak gyorsan leírtam a történteket.
...
Láttam, hogy sírt, mikor rám köszönt, majd még jobban bőgni kezdett. Láthattad, hogy kikísértem. Kimentünk a mosdóba. Ott elmondta, mi van. Vissza kell menniük Los Angelesbe, Mike pedig Oroszországba utazik. Ez a kapcsolat halálra van ítélve. Britney – vagy ahogy Mike hívja, Bree – azért sírt, mert ma fognak szakítani.
...
– Szegény Mike – suttogta Anni.
– És szegény britney – suttogtam vissza. – Anni, az a csaj halálosan bele van esve Mike-ba.
Anni meglepett arcot vágott.
– Nem mondod?
– De igen, mondom – bólintottam határozottan. – Nem hittem volna, de igaz. Féltettem a csalódástól Mike-ot, de már rájöttem, hogy Britney lenne a legmegfelelőbb...
– De az a csaj egy – kezdte Anni, én viszont közbevágtam.
– Igen, a csaj egy plázacica. De a plázacicáknak is lehetnek érzelmeik. Komoly érzelmeik is.
Anni kissé meredten bámult, majd a füzete felé fordult és villámgyorsan leírt néhány sort a tábláról.
Óra után Ashley odasétált a padunkhoz. A rózsaillat, mely most is körüllengte őt, szinte orrfacsaró volt.
– A testvérem valóban beteg? – kérdezte magas hangján.
Egy pillanatig gondolkodtam, mit válaszoljak, majd eszembe jutott, hogy Britney azt mondta, megbeszél vele, így végül bólintottam. Ashley mérgeskedve elhúzta a száját. A tökéletesen feltöltött, pirosas ajkak csúf vonallá torzultak a dühtől.
– Britney csak beteg szeretne lenni – mondta végül. – Beleesett abba a srácba... Mike-ba...
– És ez miért baj? – kérdeztem értetlenül. – Mike rendes srác.
– Miért baj? – Ashley szemei villámokat szórtak. – Még azt kérdezed, miért baj? Te is tudod, hogy nem itt élünk. Bizonyára azt is tudod, hogy a kis barátod orosz, tehát ő se itt él. Britney olyan reményeket táplál, melyek... egyszerűen képtelenségek. Ha anya vagy apa megtudja ezt! Szégyen lenne! A szüleink mindig azt mondják, gazdag és híres pasit kell fognunk magunknak.... Olyanokat például, mint a Kaulitz-ikrek.
Összeszorult a gyomrom, ahogy kimondta a Kaulitz nevet. Olyan artikuláltan, olyan szenvedéllyel ejtett ki minden egyes betűt, mintha állandóan az a név járna a fejében.
– Na de mindegy – fojtatta rendületlenül. – Majd beszélek Britney fejével, csakhogy tudja, mihez tartsa magát.
Ellibegett a pad mellett, majd visszaült ah elyére. A lány most újabb adag aggodalomra való okot zúdított rám. Kihallottam a hangsúlyából, hogy nagyon is szeretné megkaparintani az egyik Kaulitz-ikert. De melyiket? Ashley szép, cicababa, túlszilikonozott, akárcsak a testvére. Nem bízhattam sem Tomban, sem Billben. ASmith -ikrek nagyon jól tudták, hogy Tomnak a nők a gyengéi. A srác már közel egy éve volt Lindával, de a lány messze van tőle. Tudtam, hogy Tomnak nem sokból tartana egyszerűen megcsalni őt. Viszont azt is tudtam, hogy nem tenné meg... De mi van, ha mégis?
És mi a helyzet Billel? Hivatalosan nem mondtuk ki, hogy vége, de emlékeztem rá, hogy mindketten nagyon ki akartuk mondani. Csak a barátainknak és a családjainknak köszönhetjük, hogy mégse tettük. Mi van, ha Bill az egyik bulizós estéje alkalmával már meg is csalt? Ettől a gondolattól teljesen kikészültem. A továbbiakban nem is tudtam odafigyelni az órákon – Anni jegyzetelt helyettem is.
...
Mi a fene van?
....
Anni észrevétlenül papírt csúsztatott a kezem felé. Gyorsan elolvastam és választ firkáltam.
...
Semmi... Ashleynek tutira kell az egyik iker. Félek, hogy a fiatalabb. És mi van, ha Bill már megcsalt?
...
Papírra vetettem a félelmemet, pedig nem szándékoztam megosztani Annival. Így, leírva még borzasztóbbnak tűnt a feltevés.
...
Hülye vagy? Hogy gondolhatsz ilyet! Bill sose tenné!
...
A papír kézről kézre járt köztünk. Nem figyeltünk az órára – sokkal jobb témánk akadt annál.
...
Simán megtehette. Jaj, Anni! Most olyan szörnyű érzésem van. Úgy szeretem, mint ahogy még soha.... 4 hónapja nem éreztem ilyet... sőt, talán azelőtt se... Látnom kell, tudnom kell...
...
Az óra monoton zaját a csengő éles visítása törte meg. A többiek kitódultak a teremből, de én és Anni még kicsit ott maradtunk.
– Félek, Anni – mondtam ki hangosan, amire gondoltam. – Bízhatok Billben?
– Szerintem bízhatsz. De ha gondolod, kérdezz rá Tomtól. Ő úgyis ott volt vele minden este.
Anni telefonja rezegni kezdett. Tudtam, hogy az apja már lent várja. A lány elsietett, én pedig ráérősen sétáltam le a lépcsőkön. A lépcsőfordulóban megláttam egy ismerős arcot. Igaz, csak egyetlen pillanatra tévedt arra a tekintetem, de azonnal felismertem. Gitty volt az. Mikor észrevette, hogy rá bámulok, elvigyorodott, és mire újból arra néztem, már nem volt sehol.
Úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj, de állva tudtam maradni. Lebotorkáltam a maradék lépcsőfokokon és úgy rohantam ki az épületből, mintha kergetnének. Egyenesen beleütköztem Johannesbe.
– Hé, mi van, lotte? – kérdezte Johannes, miután egyensúlyba állított, hogy ne terüljek el a betonon.
– Azt hiszem.... azt hiszem, láttam... láttam Gittyt... de talán nem ő volt... de olyan volt...
Johannes arca falfehér lett. Gyorsan végigsiklatta a tekintetét az iskolából kiáramló diákseregen, majd ismét rám nézett. Megragadta a karom és egy rendőrautó felé kezdett lökdösni.
– Helló, Chris, meghoztam – mondta Johannes, mikor bepattant a vezető melletti ülésre. A sofőrre pillantottam. Christian vigyorgott rám. Ő volt az a rendőr, aki szóval tartotta Johannest, amíg Nadine és én oda nem értünk, hogy elmondhassam neki, mi a helyzet Florenz-cel. De ez már egy éve történt… hihetetlennek tűnt, hogy ilyen rég volt….
– Lotte, ugye? – kérdezte Christian.
– Aha – feleltem és kezet ráztam vele. – Mit keresel errefelé, Christian? Csak nem Johannes rángatott el ide?
- Nem – felelte Christian töretlen vidámsággal. – A magdeburgi rendőrség egyik fő ügye a te kis incidensed azzal az őrült csajjal… Gittyvel… A felettesem nem akarta, hogy idegen rendőrök vegyenek körül téged… nem akarta, hogy rád hozzák a frászt… Szóval, mikor arról beszélgettünk, hogy ki őrizzen, megkérdezte, van-e köztünk olyan, aki személyesen ismer… Én persze azonnal jelentkeztem, hiszen láttalak már korábban… mégha nem is ismertelek… Úgy gondoltam, jobb, ha én jövök, mintha valami teljesen vadidegen fickó mászkálna utánad. Különben is, Johannes barátom a nővéred körül legyeskedik, nem igaz?
- De, igen – értettem egyet nevetve.
– Na, induljunk. Lotte Gittyt látta errefelé – sürgette Johannes Christiant.
A férfi azonnal a kormányra tette a kezét és beletaposott a gázpedálba.
A kocsikázás kicsit hosszúnak tűnt, hisz dugók százai állták utunkat. Johannesék háza előtt parkoltunk le, Christian pedig felkísért az emeletre, s a lakásajtó előtt hagyott. Megvártam Johannest, majd együtt léptünk be a kicsi lakásba.
– Mi újság? – futott felénk a piros arcú Florenz. Épp főzött valamit, kezében még ott volt a merőkanál.
– Lotte esküdözik, hogy látta Gittyt a sulinál – mondta gyorsan Johannes, miközben megcsókolta Florenzt
. – Micsoda?! Biztos, hogy őt láttad?
– Biztos vagyok benne – mondtam higgadtan. Az autóút alatt furcsamód teljesen le tudtam nyugodni.
– Jaj, Johannes, most mit csináljunk! – kezdte Florenz hisztérikusan. – Ha megtalálta az iskoláját, talán ide is követte! Lotte sehol sincs biztonságban!
– Fogalmam sincs – mondta tanácstalanul Johannes – de szerintem nem kell aggódni, Florenz.
– Óh, nem kell aggódni! – replikázott tovább a nővérem. Már olyan magas hangon beszélt, hogy az szinte sértette a füleimet. – Tavaly majdnem megölte, de azért ne aggódjak?
Florenz átkarolta a vállaimat, mintha ezzel bárkitől meg tudna védeni.
– Annyira... félek, hogy tényleg baja lesz – fojtatta, mintha ott se lennék. – A tavalyi dolgok óta nem is tudok rendesen aludni...... És mióta megtudtuk, hogy mérgezte... úristen, még kimondani is rossz... szóval, mióta mérget itatott vele… totál idegroncs vagyok. Ahogy a kórházban viselkedett... teljesen más volt.
– Hagyd abba, Florenz, kérlek – szóltam közbe és kibontakoztam az öleléséből. – Nem akarom hallani. Nem akarok emlékezni.
– Sajnálom – mondta idegesen Florenz, majd a tűzhely felé fordult.
A szobámba vonultam, hogy kicsit egyedül lehessek. Florenz és Johannes tovább beszélgetett a konyhában. Nem akartam tudni, miről folyik a szó. A táskámban kutattam valami CD után. Végül találtam egyet. A tokon nem volt írás. Egy egyszerű cD volt, de nekem valahogy mégis túl ismerős. Ezt a CD-t hónapok óta nem láttam, s akkor is épp csak egy pillantást vetettem rá. Az emlékezetemben halkan felcsendült Tom akkori mondata: „Majd meghallgatod”.
Eddig is meghallgathattam volna, de nem tettem. Úgy gondoltam, most jött el az ideje, hogy megtudjam, mi volt az az ajándék, melyet Tomtól, Lindától – és gyanítottam – hogy Billtől is kaptam.
A lejátszóba tettem a CD-t. Ismeretlen gitárszóló hangzott fel. Lassan, egyenletesen az egész testemet átjárta a dallam. A hosszú, akusztikus gitárelőzetes után megérkezett a mély, nyugodt basszus is, majd a szívemig hatoló, lágy énekszó. Bill énekelt. A dal ismeretlen volt, mégis úgy éreztem, hogy ez egy mindig hallott dallam – talán Bill dudorászta néhányszor, de akkor oda sem figyeltem igazán.
Leültem az ágyra és újra meg újra visszapörgettem a CD-t. Csak ez az egy szám volt rajta – több változatban, de egyszerűen nem tudtam megunni. Olyan volt, mintha a dal rólam szólt volna.
A kezem automatikusan a táskámban kutatott egy tollért és a verses füzetemért. Igaz, nem írtam verset már rég, de a füzetet mindig magamnál tartottam. Néha-néha visszaolvastam a régieket, hátha támad valami jó gondolatom, de eddig nem tudtam írni. Most viszont úgy éreztem, egy igazi vers van készülőben.
Nem voltak tétova tollvonások, lehúzások, átsatírozások. A vers magától alakult.
...
Hogy kezemben tarthassam kezed
...
Először a nyárnak halálán láttalak,
Furcsa fényekkel volt tele a szemed,
Számoltam a napokat, s annyira vártalak,
Hogy kezemben tarthassam kezed.
...
Veled akarok lenni minden lépésednél,
Minden pillanatban csak veled,
Ott akarok lenni minden döntésednél,
Hogy kezemben tarthassam kezed.
...
Az érzések megbuktak, nincs már többé semmi,
Mert tudom, hogy most már mit sem érek neked
Csak adj még egy percet, próbáljunk úgy tenni,
Hogy kezemben tarthassam kezed.
...
Hangodat hallgatni, illatod érezni,
Ez minden, mi hozzád közel vezet,
Hidd el, Bill, nekem elég csak képzelni,
Hogy kezemben tarthassam kezed.
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése