Nem meséltem el Florenznek, mi történt a Kaulitz-házban. Amint hazaértünk, berohantam a szobámba, hogy ismét olvashassam anya történetét. Nem onnan folytattam, ahol abbahagytam, inkább kerestem egy izgalmasabb részt. A történet közepe tájékán meg is találtam, amit akartam. Ebben a részben Florenz hercegnő és egy addig ismeretlen szolgalegény szenvedélyes románca került leírásra. Anya meglepő érzékletességgel ábrázolt minden mozdulatot, minden szót, minden érintést… Elgondolkodtam, vajon együtt volt-e már apával, mikor papírra vetette ezeket a sorokat.
Egy nagyon nagyon hosszúra sikerült csókjelenet leírása után nem bírtam tovább olvasni. Gyorsan elraktam a noteszt és bezártam az asztalfiókot. Könnyek szúrták a szemem. A történet olyan idillikus volt, és nekem cseppet sem volt idillikus a hangulatom. Elvégre, Bill nem csókolt meg, mikor nála jártam, nem szólt hozzám, nem fogta meg a kezem, nem ölelt át. Bizonygatnom kellett magamnak, hogy az énekes ugyanúgy szeret, csak nem mutathatja ki, de a fejemben még mindig az a kép élt, ahogy egy szó nélkül kisétál a szobájából, rá sem nézve az ajándékra, vagy rám. Felkavaró volt. Tudtam, hogy rossz ötlet elmenni a Kaulitz-házba, mégis hallgattam Florenzre. Éreztem, hogy fel fog zaklatni, mégis bementem Billhez és odaadtam az ajándékomat. Ekkor azonban eszembe jutott a vers utolsó két sora. Hiszen tartanom kell magam a vershez, miszerint tényleg elég csak képzelnem, hogy kezemben tarthassam kezét.
Nem is tudtam, mennyire illik a vers Billre egészen addig, amíg meg nem láttam őt. Reménykedtem, ha hazamegy, meglátja az ajándékot és talán nem fogja összetépni. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Megkerestem a telefonomat és felhívtam Tomot.
– Tom, kérhetek valamit? – kezdtem, mielőtt a srác beleszólhatott volna.
– Mit?
– Az ajándék... Bill összetépte? Egyáltalán hazaért már?
– Várj, megnézem, aztán írok egy üzenetet, oké?
– Oké.
Tom letette. Leültem az ágy szélére és szorongva vártam a telefon rezzenését, mely Tom üzenetének beérkezését jelezte. Óráknak tűnő percek teltek el így. Végül a mobil halkan pittyegni kezdett. Nem SMS-t kaptam, ahogy vártam, hanem e-mailt. Még szerencse, hogy a mobilom képes fogadni az elektronikus leveleket – gondoltam, miközben vártam, hogy a telefon betöltse a postafiókot.
...
Bill már hazajött. Nincs a szobájában. Be tudtam menni. Kibontotta a verset, de nincs összetépve. Szerintem akar valamit azzal a verssel (ami egyébként szépre sikerült). Majd tájékoztatlak.
...
Mosolyogva tettem el a telefont. Tehát mégiscsak érek valamit Bill szemében?
Megszólalt az ajtócsengő. Senki nem nyitott ajtót, így kénytelen voltam elhagyni a szobámat és a gondolataimat. A konyhaasztalon láttam egy cetlit, mely bizonyára azt hirdette, hogy Florenzék egyedül hagytak és ha be is kopogtak talán, nem figyeltem, mert annyira elvesztem az olvasásban.
– Mike! – sikoltottam, ahogy megláttam, ki áll az ajtókeretnek támaszkodva. – Gyere be!
Becsaptam mögötte az ajtót és lendületesen átöleltem.
– Hogy vagy? – kérdezte vacogva, miközben levette a kabátját.
– Én nagyszerűen érzem magam. És te?
– Jól vagyok. Holnap Lena és Vadik jön értem. Megyek haza. Kell menni. Karácsony jön és hiányzik család.
Bevezettem Mike-ot a kicsi nappaliba és leültettem a kanapéra. A fiú elkínzott tekintettel nézett végig rajtam.
- Várok már, hogy barátokat lássak otthon – folytatta kicsit mosolyogva. – Hiányoznak mindenki. Sok barát van nekem, de… nem mind olyan, mint te… Vadikot szeretem nagyon, de többieket nem mindig… Tonya Kat olvas sokat, nem szórakoztató társaság. Dominique erős jellem nagyon és én inkább nem szeret vele veszekedni. Kurtis zavar akkor, mikor nem kellene. Tony érdekes, olyan, mint kisöcsi. Daria nagyon… heves tud lenni és vidám… Ankatrin beszédes nagyon nagyon… Szóval ők barátok és alig várok, látom majd őket megint.
Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy kétségbeesett megjegyzést. Nem sikerült. Tudtam, hogy fájni fog neki, amit mondani fogok. Halkan suttogtam:
– És egyedül hagysz.
Mike arcán zavart kifejezés jelent meg.
– Nem mást tehetek már , Lotte. Vár család, barátok, mint neked. Lennem kell kicsit otthon. Lena miatt.
– Tudom – mondtam hadarva – nem is kérnélek arra, hogy maradj. Csak... nehéz lesz egyedül.
– Maradok, ha akarod – jelentette ki mély meggyőződéssel.
– Nem. Hazamész.
– És Gitty? – kérdezte felindulva. Talán nem is akart annyira hazamenni. Velem akart maradni… és én nem hagyhattam… .
– Akkor is megtámadhat, ha itt vagy. Ne aggódj. Nélküled is megvédenek tőle.
Mike arca nagyon elbizonytalanodott. Szórakozottan piszkálni kezdte az állán lévő gödröcskét, miközben az arcomat fürkészte.
– Hiányoznak… de jövök vissza… karácsonynak vége és jövök.
– Mi lesz a sulival, Mike? – néztem rá szigorúan.
– Egyetem. Halasztás lehet.
– Most halasztasz – világosítottam fel kedvetlenül.
Gondterhelten kezeibe temette arcát, s így csak tompán hangzottak a szavai.
– Félek attól, hogy mond valaki azt nekem egy napon, hogy te nem élsz már.
Annyira szánalomraméltóan festett, ahogy összekuporodott a kanapén.
– Óh, Mike – öleltem meg ismét és két kezembe fogtam az arcát – nem fog megölni. Már próbálta. Nem jött össze neki.
– De összejöhet most, ugye?
– Megtámadhat, de nem halok bele – biztosítottam, bár nem hittem, hogy megnyugodott volna.
Percekig nem szólalt meg, csak maga elé meredve ült, majd hirtelen felkapta a fejét és megragadta a csuklómat.
– van ötlet, Lotte!
– Mi az?
. Mike felállt. Szemeiben izgatottság fénye tündöklött.
– Gyere velem el Oroszországba karácsonyra.
– Micsoda?
- Vidéken töltjük karácsonyt minden évben nagymamánál. Sose látsz olyat! Kis házak és színes karácsonyfák! Nálunk karácsony van januárban, de apa mindig decemberben tartja velünk. Gyere el! –
- – Mit szólna a családom? És a tiéd?
- Megtudok mindjárt, mit szól nővéred – mondta és elővette a telefonját, hogy felhívja Florenzt.
- Szia, Mike. Mi újság? – kérdezte a nővérem, mikor felvette a telefont. – Találkoztál Lottéval? Nagyon pipa volt rád, amiért nem engedted neki, hogy meglátogasson a nagyszüleidnél.
- Találkozok vele, igen. Most nálatok vagyok itt vele. És kérés lenne nekem hozzád. Félek, hogy bánt Lottét valaki, míg vele nem vagyok itt karácsonykor. És kérek tőled valamit, Florenz. Engedd velem Lottét Oroszországba. Tőle kérdezek már meg és neki ötlet tetszik. Hidd el, tudom védeni meg őt! Oroszországban bánthatja nem senki! Leszünk család és nagymamám és barátom, Vadik. Jó ünnepség lesz!
Florenz nagyot sóhajtott.
- Édes tőled, hogy ennyire figyelsz rá – mondta végül nagy sokára. – Jaj, Mike. Egy királynő se kívánhatna nálad jobb és odaadóbb védelmezőt. Elengedem Lottét, ha a nagynénémmel is megbeszéled a dolgot. Rendben?
- Köszönök, Flor. Vigyázok rá majd. És nekem kell nem köszönnöd semmit. Húgod nekem fontos, tudod te is jól.
- Sajnálom, hogy nem tölti velünk a karácsonyt, de… a biztonsága a legfontosabb – mondta Florenz, majd elköszönt Mike-tól és letette a telefont.
- Akkor indulás Sofie néniékhez! – jelentettem ki nevetve.
A srác felajánlotta, hogy elkísér.
Santiagóék is a nénikéméknél vendégeskedtek, így az oroszországi út tervének beharangozása az egész Marcello-család füle hallatára történt. Míg Mike vázolta az utazás menetét és tartott egy röpke félórás kiselőadást Sosnovkáról, arról a helyről, ahova utazunk, én Ralphfal játszottam.
– Szeretnél menni, Lotte? – kérdezte a nagynéném.
– Azt hiszem, igen. – mondtam és egy percre abbahagytam a játékot. – Sokkal biztonságosabb, mint itt.
– Ez igaz – vetette fel Santiago. – Gitty biztosan nem követi őket Szentpétervárig, vagy Sosnovkáig.
– És rendőrök vihetik őket a reptérre – szólt közbe Sabine.
– Kell most Lotténak távolság a rossz emlékektől – érvelt lelkesen Mike. – Jó hely lesz neki nálunk. Szép szokott lenni karácsony vidéken. Nálunk van januárban, de európai hagyományok miatt sok épület és tér decembertől díszítve van fel. Látványosak annyira.
– Nagyon jó ötletnek tartjuk – biztosította Rodolpho bácsi, bár Sofie néni arcán látni lehetett az ellenvetést.
– Bízunk benned, Mike, hiszen mindig vigyázol Lottére – érvelt még utoljára Sabine, s ezzel végül Sofie nénit is meg lehetett győzni.
– Rendben van – mondta, kegyes fejbólintással kifejezve szava bizonyságát. – Lotte már felnőtt. El tudja dönteni, mit akar.
Mike köhintett egyet, mire a nagy többség nevetni kezdett. Jelezték, hogy mégse tudok értelmes döntéseket hozni.
– Menj, Lotte. Csomagolj össze – intett Rodolpho bácsi. – Nagy út áll előtted. Te pedig, Mike, intézd el a repülőjegyeket és értesítsd a szüleidet, hogy Lottét is viszed.
Mike tisztelgett, akár egy katona, majd elsietett.
Lassan a szobám felé vonultam. Összeszedtem a holmiaimat, majd megírtam Anni-nek, Lindának és Tomnak, hogy Oroszországba utazom. Tom még aznap este eljött, hogy beszélhessen velem. Azt hittem, rossz ötletnek tartja majd az utat, de tévedtem.
– A verseid ki vannak téve a falra – közölte, miután illedelmesen köszönt a nagynénéméknek.
Nem akartam hinni a fülemnek. Bill kitette a tavalyi és az idei ajándékot is?
– Komolyan?
– Aha. Akkor mentem be hozzá, mikor felragasztotta őket. Azt hiszem, normálisabb volt, mint általában.
– Vannak olyan időszakok, mikor nem uralja a méreg – bölcselkedtem, hiszen elég tapasztalatom volt már ebben. – Néha teljesen önmaga.
Tom fintort vágott.
– Ritka az olyan, hidd el nekem. Valamiért úgy sejtem, hogy... Valahogy... ő még kap belőle... Hülyeség, igaz?
Elgondolkodtam Tom szavain, habár már ezelőtt is sokat járt az agyam azon, mi történik Billel. Miért is lenne hülyeség? Bill bulizni jár... ami azt jelenti, hogy emberekkel találkozik... Gitty képes volt megtalálni engem a suliban... Miért ne lenne képes megtalálni Billt egy szórakozóhelyen? És ha még mindig figyeli a Kaulitz-házat? Természetesen akkor követni is tudja Billt, akárhova megy. És hogyan kerül a méreg az énekes italába? Egyszerűen. Úgy, ahogy a születésnapi partin. Gitty pincérnőnek áll.
– Tom – suttogtam rémülten – nem tűnt fel valami a bulikon? Egy ismerős arc, vagy... akármi?
– Nem. – vágta rá egyből a fiú. – Tudod, ha bulizok, akkor rendesen bulizok. Hacsak...
Feszülten vártam a folytatást. Tom elgondolkodva a távolba meredt. Gondolom, felidézte magában a bulikat és próbált összefüggést keresni köztük.
– Egy lány.... az összes bulin ott volt... mindig Andreast követte, úgyhogy azt hittem, vele van. Együtt jöttek, együtt mentek. A lány minden bulin ugyanazt viselte... Rózsaszín miniszoknya lila felsővel kombinálva. Szerintem ízléstelenül állt rajta... A csaj minden este italokat rendelt nekünk... Furcsálltam, hogy a Billét mindig ő hozta... Senki kezébe nem adta volna. De úgy gondoltam, hogy ez azért van, mert össze akar jönni a tesómmal... Miért kérdezed?
– Hogy nézett ki a lány? – kérdeztem fuldokolva. A hangom elcsuklott az idegességtől.
– Átlagos testalkatú. Az arca kicsit szögletes és egyáltalán nem tetszetős. Furcsa, sárbarna színű szemei voltak. Az ajkai pengevékonyak, a fogai kicsit hegyesek. Se mellek, se fenék... A haja bénán melírozott volt, azt hiszem, szőkével, de láttam benne fekete csíkokat is.
Melírozott haj, szögletes arc, pengevékony ajkak. Tudtam, hogy csak egyetlen személy néz ki így, akivel valaha találkoztam.
– Gitty – nyögtem ki és meg kellett kapaszkodnom a szék szélében, hogy ne essek össze. – Gitty követ titeket.
– Micsoda? – hitetlenkedett felháborodva Tom. – Hogy lehet az?
– Figyeli a házatokat – feleltem már kicsit higgadtabban. – Tudja, mikor mentek bulizni és egész egyszerűen követ titeket. Említetted, hogy Andreasszal láttad a lányt. Azt hiszem.... elcsábította őt... Így nem nehéz véghezvinni, amit akar. Andreas nem mondott semmit?
– Hidd el, kérdeztem a lányról – felelt Tom elgondolkodva – de olyan zárkózottnak tűnt. Azt mondta, tetszik neki a csaj, azért is hozza magával... Gondolom, hogy imponáljon neki, vagy valami… Komolyan úgy gondolod, hogy Gitty az? Hihetetlen, hogy Andreas képes volt összeállni egy ilyen ribanccal!
– Tom, találkoztam Gittyvel már nem egyszer! Tényleg kételkedsz a szavamban?
– Sajnálom, nem úgy gondoltam.
– Én sajnálom – sóhajtottam nyugodtabban. – Nem kellett volna túlreagálnom.
– Megértem. Hidd el, megértem – bólintott Tom. – Gondolom, félsz. Szerintem tök jó, hogy ki tudsz majd kapcsolódni Mike-kal.
– Nem szívesen mennék el... sőt, lehet, hogy el se megyek. Hatalmas veszély fenyeget titeket, én meg csak hagyjam el a tűzvonalat, mint egy megriadt nyúl? Azt már nem!
– Megőrültél? – emelte fel a hangját az idősebbik Kaulitz. – El kell tűnnöd innen! Gitty rajong Billért! Esze ágában sincs bántani őt! Ne aggódj. Nem lesz semmi baj.
Sikerült lenyugodnom és – Tom tanácsát követve – jópofát vágnom ahhoz, hogy két hétre Oroszországba utazom.
Másnap Mike kopogására ébredtem. Gyorsan kikászálódtam az ágyból, majd kinyitottam a szobám ajtaját. Körülnézni se volt időm, mivel Lena erős lendülettel a karjaimba vetette magát.
– Lotte, Lotte, láttalak téged rég! – sikoltotta a fülembe olyan hangerővel, ami még egy ébresztőórán is túltett.
– Hagyd most, Lenocska készülődni – morogta Mike és kirángatta a testvérét a szobámból, majd rám zárta az ajtót.
Magamra kaptam a ruháimat, majd kitámolyogtam a szobámból, magam után vonszolva egy kisebb bőröndöt.
Miután megreggeliztem, készülődni kezdtünk.
– Azt vedd ne magadra – mondta Lena, miközben a kabátomért nyúltam. – Vele semmit érsz sem el. Add nekem ide.
Levette saját télikabátját és a kezembe nyomta. A kabát jóval melegebb és béleltebb volt, mint az enyém.
Valaki finoman meglökött. Hátrafordultam. Egy alacsony, napszemüveges sráccal találtam szembe magam. Kabátja kétszer akkora lehetett, mint ő, túlméretezett baseballsapkája pedig meglehetősen sokat takart kisfiús arcából és fekete, afrofonatos tincseiből. Mike leírásából és néhány fotóról ismertem már őt. Szívélyesen nyújtottam neki kezet.
- Helló. Lotte vagyok – mondtam és hagytam, hogy az idegen gyengéden megrázza a kezem.
- Én Vadik. Vadik Gorlachev – felelte mulatságosan gyerekes hangon. – Mike mesélt sokat nekünk rólad.
- Sok jót – szólt közbe kedélyesen Mike, s közben felkapta a bőröndömet, hogy a bácsikám társaságában kicipelje az autóhoz.
- Mike állandóan beszélt rólad – folytatta Vadik. – Mindent mondott el rólad nekünk… Billről és a lányról, aki bántott. És mondta tegnap el, hogy most viszünk téged azért Szentpétervárra, hogy a lány nem talál meg téged. Veszélyben vagy. Így mond Mike. Igaz, Lenocska?
- Átestetek sok dolgokon – vetette közbe Lena - amiket nem hiszek el, ha nem Mike mondja el őket. Mikor mi találkoz veled Hamburgban, nem gondolok, hogy veled ilyen rossz dolgok történni fognak. És sajnálok akkor nagyon Billt, mert ő olyan kedves és megértő, hiszen Mike mindig mond, hogy megértette, mikor vele voltál. És mikor Oroszországba hozzánk jöttél Billel, az is édes volt. Mike mond, hogy Bill mit beszél el neki arról, hogy miért jöttetek el. Bill akkor volt olyan nagyon udvarias. És én mond Mike-nak, hogy hozz téged el Szentpétervárra, mikor megtudok, hogy gonosz lány bántani akar téged. Mindenki otthon fog nagyon szívesen fogadni. Én segíteni akar neked, mert kedves lány vagy és mert Mike szeret nagyon.
Az ajkamba haraptam. Hogyne tudtam volna, hogy Mike nagyon szeret? Csak én nem tudtam úgy szeretni őt, ahogyan megérdemelné.
Mike belépett a házba és mindenkit felszólított a mihamarabbi indulásra. Elbúcsúztam a nénikémtől, majd kézen fogtam Lenát és a kocsi felé indultam.
Lena hatalmas kabátjában a kinti hideg semmiségnek tűnt. A többiek arca hamar piros lett a csípős széltől, pedig csak pár lépést kellett megtennünk az autóig. Rodolpho bácsi fuvarozott ki minket a reptérre, mert végül úgy döntöttünk, hogy nem kérjük a rendőri kíséretet – elvégre egy őrült megszállott sem tartózkodna kint ilyen hidegben.
Mikor megérkeztünk a reptér parkolójába, a bácsikám jelentőségteljesen a Müller-testvérekre pillantott jelezve, hogy meg van elégedve a kíséretemmel. Néztük, hogyan hajt el az autóval, majd elindultunk a reptéri előcsarnok irányába. Leadtuk a csomagjainkat, rövidesen becsekkoltunk, és elsétáltunk ahhoz a kapuhoz, ahonnan a szentpétervári gép indult. Mike előző nap este az én jegyemet is elintézte, így az összes beszállókártyát ő nyomta a légikisasszony kezébe, mielőtt elfoglaltuk volna a helyünket a repülőn.
Vadik mellé kerültem, mert Lena úgy gondolta, hogy neki több hónapnyi elvesztegetett időt kell bepótolnia a testvérével. Meg tudtam érteni.
- Mesélj nekem kicsit lányról, aki akar téged bántani – kérte Vadik halkan és kissé félve. Nem értettem, mitől tart, így csak megvontam a vállam és mindent elmondtam neki.
- Bill miatt üldöz – sóhajtottam kicsit szomorkásan, mert eszembe jutott, hogy Gitty terve mégiscsak sikerült. Elszakított Billtől. – Gittynek hívják. Rajongott Billért, aki az enyém volt. Gitty meg akarta szerezni őt. Egyik éjjel késsel támadt rám… Van egy olyan sejtésem, hogy nem az volt az utolsó alkalom… Fenyeget… Biztosan megtalál… Minden elképzelhető módszert be fog vetni annak érdekében, hogy magáénak tudhassa Billt, vagy hogy fájdalmat okozzon nekem.
Vadik rémülten húzta össze magát. Kérdő tekintetemet látva csak ennyit mondott:
- Mike van veled ott Németországban, közelében Gittynek. Azt mondod, elképzelhető minden módszert használja a lány, hogy téged bántson és okozzon fájdalmat. És a lány tud, hogy neked Mike fontos? És ha bántja majd őt?
- Ne mondj ilyet! – kaptam el ijedten a tekintetem. – Annak soha nem szabad megtörténnie!
Vadik kegyetlenül folytatta.
- Tudod, hogy történhet meg ilyen. És nem tudod megvédeni őt majd. Lehetetlen. Nem tudod.
- Kérlek, Vadik. Ne folytasd! Ígyis óriási nyomás van rajtam. Tudod, hogy nem akarom veszélybe sodorni Mike-ot!
- Hiszek el neked – mondta Vadik csendesen és kissé békítően. – Csak Mike nekem fontos és Lenocskanak. Nem akarok, hogy Mike-nak legyen baja. Erős és kitartó lelke van, de gyenge és küzdeni nem tud. Neki jobb, ha marad velünk Szentpéterváron. Mond, hogy vissza akar jönni veled majd, igaz?
- Igen. Mondta.
- Engeded te ezt?
Elgondolkodtam. Tudtam, mit kéne felelni, de nagyon nehezemre esett kimondani. Aztán mégis megtettem:
- Nem.
Vadik szó nélkül átölelt.
- Tudok, hogy megérted, miért kérek ezt! Köszönök, Lotte!
- Ugyan, Vadik. Igazán nincs mit. Örülök, hogy vigyázol Mike-ra…
Lena fél füllel figyelt a beszélgetésünkre, s mikor meggyőződött róla, hogy testvére mélyen alszik, csatlakozott hozzánk.
- Hallok, nem engeded Mike-nak, hogy veled jöjjön vissza, ha jössz Németországba karácsony után – mondta és nagy, zöld szemeit rám emelte. Pillantása hálával volt telve.
- Nem engedem. Veszélyes lenne visszajönnie – préseltem ki magamból, s közben úgy éreztem, darabokra szakadok. El fogom veszíteni az egyetlen támaszomat. El fogom veszíteni az őrangyalomat.
- Tudok, hogy neked nagyon nehéz döntést hozol – mondta szomorúan Lena, én pedig közbevágtam.
- Nehéz döntés, de megéri. Mike a tiétek…
A lány megvillantotta elbűvölő mosolyát.
- Tiéd inkább lenne szívesen.
Vállat vontam. Nem tudtam, mit kéne mondani erre. Végül Lena és Vadik is úgy döntött, hogy jobb hanyagolni a témát és inkább mindketten békén hagytak.
Az út további részében a felhőket kémleltem. Eszembe jutott az előző repülőutam, mely szintén Oroszországba vezetett. Akkor Bill ült mellettem. Együtt nevettünk. Felidéztem, hogyan morgott az ebédre kapott salátára, milyen fintort vágott, miközben felfaltam az övét is. Ez az út ahhoz képest sivár és semmitmondó volt, de nem keseredtem el. Oroszországban lesz két hetem, hogy kitaláljam, mit kéne tennem, hogy Bill újra önmaga lehessen.
Az ég sötétedni kezdett, a bájos bárányfelhőket szürke viharfelhők váltották fel. A gép meg-megrázkódott, néhányan pánikolni kezdtek. Ekkor egy nyugodt hang szólalt meg a fejünk fölött lévő hangszórókból. Nem értettem a tájékoztatást, de Vadik annyit motyogott:
- Repülünk most Szmolenszk felett. Hátra nincs már sok. Lesz ez kicsit zötyögős.
Tizenöt perc múlva a gép meredeken ereszkedni kezdett, majd elérte a kifutópályát. Kinéztem az ablakon. Ekkora vihart még életemben nem láttam. Felkaptam Lena kabátját és döbbenten figyeltem a többiek nyugodt arckifejezését. Szemlátomást nem voltak meglepve attól, ami fogadott minket.
Elhagytuk a gép fedélzetét, Mike pedig elment a csomagokért, majd meghagyta, hogy nézzünk szét az előcsarnokban és keressünk magunknak ülőhelyet.
- Hogyan most megyünk majd haza? – kérdezte Vadik, s oldalba bökte Lenát.
- Várok meg Mike-ot. Utána döntjük – felelt Lena és lehuppant egy kényelmes kanapéra.
Mike hamarosan megérkezett. Hanyagul félredobta a bőröndömet, majd letelepedett Lena mellé, s kérdően nézett a lányra.
- Kérdezek, taxi nem jár erre a hóesés miatt – mondta végül Mike. – Mit csinálunk?
- Hívok Olgát. Ő hazavisz – felelte Lena és elővette a mobilját.
Az elhangzó telefonbeszélgetésből csak az olga nevet értettem. Igen furcsának találtam, hogy vannak emberek a világon, akik megértik ezt a szörnyen erőltetett, pörgős, durva nyelvet: az oroszt.
- Olga lesz itt egy óra múlva – jelentette Lena, miután végzett a telefonálással.
Míg Olgára vártunk, Mike megmutatta a reptéren található boltokat, kirakatokat. Azt hitte, le tudja kötni a figyelmem. Tévedett, de eszem ágában se volt elárulni neki. Gondolataim nem szárnyaltak velem Szentpétervárra: azok Magdeburgban maradtak és éppen Loitsche felé vándoroltak. Billt keresték, de nem találták.
- Rendben minden, Lotte? – kérdezte aggódva Mike, mikor észrevette, hogy nem bámulom kidülledt szemekkel az elém táruló gyönyörű látványt, amit az egyik ékszerbolt tudott nyújtani.
- Semmi baj – feleltem és gyorsan követtem Lena pillantását, aki sóvárogva tanulmányozott egy ékkövekkel kirakott gyűrűt.
- Látok rajtad, hogy nincs rendben. Bill, igaz?
- Sajnálom. Nem tehetek róla. El sem búcsúztam tőle.
- Majd itt hozunk majd jól rendbe – nevetett Lena kedvesen. – Két hét múlva fogsz már nem is annyira szenvedni attól, hogy nem volt búcsú.
- Csak igazad legyen…
Egy óra múlva valóban értünk jöttek. Olga magas, barna hajú, markáns arcú, szemüveges nő volt. Egész úton oroszul magyarázott Mike-éknak, akik serényen válaszolgattak neki. Gyanítottam, hogy az utazásról folyik a szó, mert Lena heves kézmozdulatokkal igyekezett demonstrálni a landolásunkat.
Mivel nem tudtam részt venni a társalgásban, inkább a mellettünk elsuhanó tájat kémleltem. A hatalmas, szentpétervári épületek lassan belevesztek a sötétbe és a hóba. A házakat puszták, erdők, földek és legelők váltották fel. Az út egyenletesen havas volt, de emiatt nem kellett megállnunk.
- Kell nem aggódnod – jegyezte meg Vadik. – Csak megyünk Szentpétervár külső városához. Mike és Lenocska nagyszülei laknak Sosnovka közelében.
- Sosnovka szép – vetette közbe Lena.
A havas pusztát hamarosan utcák és házak váltották fel. Sok-sok ablakban karácsonyi díszek villództak. A háztetők többségét finom hóréteg fedte, így az egész környék úgy festett, mintha hatalmas, cukormázas minyonok tucatjai emelkedtek volna az ég felé.
- Megérkeztünk – mondta Mike, mikor Olga leparkolt az utca végén, az utolsó ház előtt, melynek ablakaiban még nem égtek karácsonyi fények.
Lena megköszönte Olgának a fuvart, majd végignéztük, ahogy a nő elhajt a feljáróról és belevész az éjszakai sötétbe.
- Milyen? – kérdezte Mike csillogó szemekkel. Öröme telt abban, hogy végignézhetett kedves otthona ismerős utcáin.
- Lélegzetelállító.
- Tudok, hogy fog tetszeni, mond Mike-nak, mikor telefonált, hogy hoz téged! – lelkendezett Lena. – De most már be menjünk, mert van itt nagyon hideg.
- Én is maradok itt karácsonyra – jegyezte meg Vadik, mikor elindultunk a bejárat felé.
- Sejtettem, hogy nem hagyod ki – biccentettem nevetve, s közben arra gondoltam, milyen önző vagyok. Én vettem el tőlük Mike-ot. Én szakítottam el húgtól a bátyját, én csábítottam el baráttól a barátját.
Pedig nem volt bennem rossz szándék.
- Papa, papa! – kiáltotta Mike, miután Vadik kulcsra zárta az ajtót. – Megérkeztünk!
- Mike, te vagy az?
A nyugodt, kellemes férfihang és a tökéletes, tiszta német kiejtéssel mondott szavak hallatán kis időre elfelejtettem szemrehányásokat tenni magamnak.
Az emeletről magas, erős alkatú, sötét hajú férfi sétált le. Kedvesen mosolygott az érkezőkre, majd finom fejbiccentéssel adta jelét, hogy engem is észrevett.
- Nehéz volt jönni – újságolta Lena. – Vihar miatt.
- Repülő, mikor jöttünk Szmolenszk felett át, került viharba, de megúsztuk - foglalta össze a történteket Mike.
- Láttam a híradóban. Aggódtam értetek – mondta a férfi és átölelte Lenát.
- De van már most minden rendben – nyugtatta meg Mike. – Van mindenki jól.
A férfi ekkor hozzám fordult.
- Herr Michael Müller vagyok. Örülök, hogy itt vagy, Lotte. Mike sokat mesélt rólad. Bevallom, izgatottan vártam a találkozást, hiszen te vagy az egyetlen lány, aki képes volt így megbolondítani a fiamat.
- Papa – kezdte Mike, de Herr Müller leintette.
- Hiába tiltakozol, Mike. Ismerd csak el, hogy így van. Hónapokig nála voltál, pedig soha nem volt a tiéd.
- Jó, de…
- Na, elég – szakította félbe Herr Müller. – Azt hiszem, a kisasszony sem azért tett meg ekkora utat, hogy csupán az ajtóban álldogáljon. Gyere csak beljebb, Lotte. Mindjárt bemutatom Mike édesanyját is. Elina, Elina! Megjöttek a gyerekek!
A folyosó végében lévő ajtó hirtelen kivágódott és egy középtermetű, vékonyka, szőke nő futott felénk.
- Nem hallok, megérkeztek mikor – fulladozta zihálva. – Kellett fektetnem mamácskát le…
- Volt rendben minden – közölte Lena, miközben anyjától is eltűrt egy ölelést.
- Végre vagy itthon már! – sikoltott fel örömmel Frau Müller és Mike nyakába vetette magát.
- Megérkezésed előtt éppen azt vitattuk, hogy Lotte… - kezdte Herr Müller, de a felesége szónoklat nélkül is észrevett.
- Nagyon megtisztelő, hogy vendégül láthat családunk. Mike mesél rólad sokat. Tudok, neki fontos vagy nagyon. Biztosan éhes is vagy. Mindannyian gyertek vacsorázni! Mike, Vadik, csomagját a lánykának Lena szobájába vigyétek!
- Nagyi alszik már? – érdeklődött Lena, miközben helyet foglaltunk az asztalnál, Frau Müller pedig mindenkinek kiporciózta a vacsorát.
- Igen. Alszik – felelte a nő és ő maga is leült.
- Biztosan fáradtak vagytok már – jegyezte meg Herr Müller. – Jobb lesz, ha vacsora után ti is elmentek lefeküdni.
- Egyetérteeeeeek – ásított Mike.
Vacsora után az emeletre vánszorogtunk. Nehéz, fáradt léptekkel róttuk a kopott, roskatag falépcsőket, mikor Mike halkan megkérdezte:
- Tetszik?
Én pedig csak ennyit feleltem:
- Nagyon.
Megérkeztünk Lena szobájához. A lány kinyitotta az ajtót és finoman betessékelt. A helyiségben két ágy, két régimódi szekrény, két karosszék, melyek egy asztalt fogtak közre, és egy kandalló volt, mely elképesztő meleget és lágy fényt sugárzott.
– Ez bámulatos – néztem körbe és tudtam, hogy örökre a szívembe vésődik a hely. – Mindig itt töltitek a karácsonyt?
– Aha – vonta meg a vállát Lena. – De internet akadozik sokszor.
Felnevettem. Lenának csupán ennyi problémája volt? Ez a hely mindennel felért.
Az ablakhoz sétáltam. A vihar már elcsendesedett, és bámulhattam a lágy hóesést. A fejemben halkan csengett Arti egyik kijelentése.
nálunk mindig csak hóvihar van”.
Márpedig ez korántsem így volt!
– Ez gyönyörű – mondtam mosolyogva, miközben ledobtam magam az egyik ágyra.
Mike elégedetten nevetett és a kandalló előtti szőnyegre kuporodott. Sápadt, vékony arcát hamar pirosra festette a túlzott forróság. Vadik leült az egyik karosszékbe, Lena pedig végignyúlt a másik ágyon. Vadik feje oldalra billent és úgy tűnt, mindjárt elalszik, de Lena finoman megbökte a lábát, mire a srác erősen összerezzent és nagyokat pislogott. Mike dőlt a röhögéstől, majd – még mindig nevetve – Lenához fordult.
– Meséljek, húgom? – kérdezte olyan édes hangsúllyal, melytől akárki elolvadt volna.
Lena felemelte a fejét és érdeklődve nézett a bátyjára jelezve, hogy kíváncsi annak mondanivalójára. Mike kiegyenesedett a szőnyegen és belefogott a hosszú, véget nem érő beszédbe.
- Mondd, Lenocska. Emlékszel, mamácska mit mesél legendákról?
- Igen.
- A kievire emlékszel?
- A földesúr és rokona I. Péter cár feleségének története. Emlékezni tudok rá. A lány meghalt.
- És emlékszel arra is, mi történt, miért a földesúrral ment a lány?
Lena elgondolkodó arckifejezést öltött.
- Mérgek. Elmebontó szerek. Emlékezni tudok ilyesmire.
- És… Lenocska… Látod Billt és Lottét, mikor jöttek Oroszországba ezelőtt néhány hónapja. Egymást akkor szerették, igaz?
- Igen. Miért?
Lena arca egyre nagyobb kíváncsiságot tükrözött, Mike pedig tovább nyújtotta a párbeszédet.
- És gondolsz mit arról, hogy most szeretik egymást nem?
- Micsoda? – Lena hirtelen felpattant az ágyról és Mike mellé telepedett a szőnyegre. – Mit mondasz, Mike?
- Lotte és Bill együtt most nincsenek. Lotte azért van itt, mert nemcsak Gitty támad. Billtől kell őt távol tartani. Ha emlékszel a földesúrra és a lányra, tudod, hogy a lány ölte majdnem meg vőlegényét, akit szeretett egykor.
- De nem igaz lehet a kievi legenda! – kiáltott fel kétségbeesetten Lena. – Az csak legenda! És hogy történt volna meg velük ilyesmi!
- Nem azt mondok, hogy igaz legenda! – tiltakozott hevesen Mike. – Csak azt mondok, hogy valami történik. És nem tudok, mi az. És nincs ötletem más. Fogadod el, vagy sem. Így van.
Lena elbiggyesztette ajkait. Meredten néztem a két Müllerre, akik jelen pillanatban ügyet sem vetettek rám.
Egyedül voltam a gondolatokkal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése