10. Fejezet: Újra a Kaulitz-házban

– Mike, vedd már fel – motyogtam. Florenzék miniatűr nappalija közepén álltam, s Mike-ot igyekeztem felhívni. Meg akartam vigasztalni. Tudtam, hogy teljesen össze van törve a szakítás miatt.

A hatodik csörgésre Mike reszketeg hangja végre válaszolt.

– Szia, Lotte. Mi baj?

– Ezt inkább én kérdezhetném – feleltem szánakozva. – Óh, Mike, hogy vagy? Megkérjem Florenzt, hogy engedjen el hozzád? A nagymamádéknál vagy?

– Maradj csak ott, ahol vagy. Hamburgban vagyok, ide nem tudsz most jönni.

– Mike, nem vagy jól!

– Jól leszek. Britney?

– Jól van, de...

– Ez elég – fogta rövidre és letette a telefont.

Dühömben kissé erősebben vágtam a mobilt az asztalhoz, mint ahogy kellett volna. Fogaimat csikorgattam tehetetlenségemben. Így talált rám Florenz, aki rögtön meg is kérdezte, mi a baj.

– Mike, hát ki más lenne? – válaszoltam egyszerűen. – Szakított azzal a cukorbabával és most teljesen ki van bukva. Nem engedi, hogy segítsek neki. De ez totálisan nem fair! Ő bezzeg ugrik, ha van valami. Én pedig nem segíthetek neki, mert tartanom kell egy megszállott elmebetegtől...

– Az életedet tartsd a legfontosabbnak – hangsúlyozta nagy szavakkal Florenz. Szőke haja copfba volt fogva, amitől bájos arca mégnagyobb hangsúlyt kapott. Ívelt szemöldökeit kicsit összehúzta, miközben rám nézett. Kezei meg voltak pakolva könyvekkel, s a vállán hatalmas táska pihent.

- Mike.... – kezdtem hisztizve, de intett, hogy ne folytassam.

– Mike túléli. Egy szerelmi csalódást könnyen túl lehet élni. Te is épp a közepén vagy és nem haldokolsz. Gittytől jobban kell tartanod. Jut eszembe, intézkedtél már az ajándékkal kapcsolatban?

Tudtam, milyen ajándékra érti, bár különösen ejtette ki a szót, mintha utalni akart volna valamire.

– Igen, intézkedtem.

– Ügyes vagy. Remek – mosolyodott el kedvesen. – Amint átadtad neki, beszélj Simonével. Remélem, megteszed.

Bólintottam, ő pedig eltűnt a szobája ajtaja mögött.

Én is visszaballagtam az ideiglenes szobámba. Napok óta ugyanaz a CD forgott a lejátszóban, és most is első dolgom volt, hogy bekapcsoljam a CD-lejátszót, majd újra meg újra hallgassam a dalomat. A kezeim kutattak az egyik fiókban, mintha keresnének valamit. Végül egy puha, bársonyszerű fedlapra akadtak az ujjaim. Kiemeltem az apró, fekete könyvecskét. Anya történeteinek könyvét. Kíváncsian belelapoztam. Anya ismerős betűi szíven ütöttek, de ezúttal nem kezdtek könnyek hullani a szememből. Az írás anyáé volt ugyan, de még kicsit másabb, mint amilyenre emlékeztem. Csintalan betűk, mint egy tizenéves írása. Mosolyognom kellett, hiszen leesett, hogy mikor ezt írta, valóban tizenéves volt. A könyv elejéhez lapoztam és olvasni kezdtem a történetet.

Az első pár sort, melyek főként tájleíró jellegűek voltak, unatkozva olvastam végig, viszont nem akartam lemaradni egyetlen apró mozzanatról sem, ezért nem emeltem fel a tekintetemet a betűkről. Néhány sorral, sőt, talán egy fél oldallal lejjebb azonban érdekes események rajzolódtak ki. Anya megismertette az olvasóval a bájos londoni kastély lakóit: a kopaszodó, köpcös báróurat, a gyönyörű Isabella bárónét és a két kicsi baronesse-t, bepillantást engedett a pajzán cselédlányok és a komisz lovászlegények el-ellopott titkos perceibe, emellett magasztos szavakat zengett a kastélyról és az azt körülvevő pompás vidékről. Nyári nap kezdődött a történet, és további egy oldal olvasása után mosolyogva megjegyeztem:

- Óh, hát itt van Florenz…

A színen megjelent egy magas, szőke lány, hosszú, sötétkék ruhában, büszke tartással és kihívó, merész mosollyal. Látszata azonban felületes volt, a szemérmes, őszinte gyermeklélek még kikívánkozott belőle – ezt főként az árulta el, hogy néha-néha lopva a cselédség felé pillantgatott, s ha ezt a pillantást Isabella bárónénak is sikerült elkapnia, anyai szigorral dorgálta a lányt.

Nem olvashattam tovább, mert a nővérem kopogott az ajtón, hogy ideje ebédelnem. Gyorsan visszatettem a noteszt a helyére, elhallgattattam a CD lejátszót, majd kisiettem a konyhába.

– Flor, tudtad, hogy anya szuper író volt? – kérdeztem lelkesen, miközben a levest kanalaztam. Florenz értetlenkedve nézett rám.

– A történet – magyaráztam vidáman. – Beleolvastam.

– Abba, amelyik arról a Florenzhercegnőről szól? – kérdezte érdeklődve Flor.

– Aha. Valami nemesi család életéről van benne szó. Ők nevelik Florenzt. De még nem volt alkalmam olvasgatni.

Florenz mosolygott és összeszedte a tányérokat. Villámgyorsan felálltam, hogy segítsek neki, de ő csak szigorúan nézet tengem.

– Te szépen fogod az ajándékodat és elmész a Kaulitz-házba. Johannes elkísér.

Nem ellenkezhettem Florenz-cel, így berohantam a szobába, felkaptam a kis csomagot, melyet a kabátom zsebébe rejtettem. Megvártam, hogy Johannes is elkészüljön, majd együtt sétáltunk el a buszmegállóig – Johannesnek ugyanis még mindig nem volt autója.

Nagyon hideg volt. Johannes szőkés haját ide-oda dobálta a csípős szél, miközben a táblát fixírozta, hogy megtudja, mikor kell érkeznie a busznak. Szerencsére nem kellett sokat várnunk. A busz csikorogva fékezett le előttünk. Az út nagyon csúszott, így a sofőr csak lassan tudott vezetni. Johannes szitkozódott, de én határtalanul örültem, hiszen így később értünk Loitschébe.

A sorsomat azonban nem kerülhettem el. A gyomrom idegesen görcsbe rándult, mikor megpillantottam a Loitsche határát jelző táblát. Próbáltam összehúzódni az ülésen, hogy minél észrevétlenebbnek tűnjek, de Johannes rám vigyorgott, mikor a busz végre megállt.

– Pattanj, kislány! – szólított és leugrott a betonjárdára. Követnem kellett.

Olyan csigatempóban vonszoltam magam, ahogy csak tudtam. Annyira nem akartam odaérni. A bahnhof utca a falu végén volt, tehát még gyalogolnunk sem kellett túl sokat. Arcomat csípte a hideg, s az ujjaim is fájni kezdtek, ugyanis a kesztyűmet az asztalon hagytam, úgy siettem.

– Lotte, nem akarok megfagyni, úgyhogy szedd össze magad – morogta Johannes, s kénytelen voltam megszaporázni a lépteimet.

A finom porhó – ami valószínűleg az éjszaka hullott – megadóan ropogott a csizmáink talpa alatt. Johannes határozott léptekkel sietett a Bahnhof utca 19-es számot viselő házának kapujához. Rajta volt kesztyű, így tudta mozgatni az ujjait, ezért ő csöngetett be. Láttam, hogy a földszinten elhúzza valaki a függönyt és kikukkant az ablakon. Nem tudtam megfigyelni, ki volt az, de nem sokkal később már nyílt a kapu és bebocsátást nyertünk.

Felsiettünk a bejárati lépcsőkön – én egyszer meg is csúsztam egy apró jégfolton, de sikerült megkapaszkodnom a korlátban. A kutyákat és Casimirt sehol nem láttam – gyanítottam, hogy a házban vannak.

– Jövök már! – hangzott Simone csilingelő hangja, és egy másodperc múlva az ajtó kissé nyikorogva kitárult előttünk.

Johannes előreengedett, majd fürgén belépett a házba és becsukta az ajtót.

– Lotte, drágám!

Megszólalni se volt időm. Simone úgy viharzott felém, mint egy tank. Körém vetette kivételesen festékfoltoktól mentes karjait, s szorosan magához ölelt. Ahogy a vállára hajtottam a fejem, érezhettem parfümje mézédes illatát. Az ölelés jólesett. Úgy éreztem, ismét otthonra találtam.

– Mondd, hogy jól vagy, Lotte! – faggatott meghatottan és eltartott magától, hogy szemügyre vehessen. Barna szemeiben könny csillogott. Szép arcán mosolyféle játszott, de a vidámnak tűnő kifejezés nagyon sírósra sikeredett.

– Jól vagyok.

. Johannesre bámultam, aki finoman körbemutatott a helyiségben jelezve, hogy sokáig vendégeskedtem itt – azokban az időkben, , mikor még nem voltam jól. Így már érthetőnek találtam Simone heves viselkedését.

– Sajnálom – mentegetőzött Simone és elfordult, hogy letörölje a könnyeit. Gyorsan lófarokba fogta fekete haját, majd megpróbálkozott egy újabb mosollyal.

– Üljetek le – cammogott ki Gordon a nappaliból. – Örülök, hogy ismét nálunk jársz, Lotte.

– Én is örülök – mondtam mosolyogva és megöleltem a férfit. Johannes elfogadta a felajánlást és leült a konyhaasztal mellé, én viszont állva maradtam és kérdéssel fordultam a ház lakói felé.

– Itthon van Bill?

A házaspár összenézett. Simone kínos fintort vágott, Gordon szemlátomást fontolgatta, mit mondjon. A feszült csendet Tom törte meg, aki épp lefelé ballagott a lépcsőn, kezében egy üres pizzásdobozzal.

– Hé, Lotte! – kiáltotta vidáman, mikor meglátott. – Ismét megtisztelsz a látogatásaiddal?

– Nagyon úgy tűnik – vigyorogtam. Tom a tenyerembe csapott, majd az asztalra lökte a dobozt.

– Feljössz? – kérdezte csendesen, kissé sejtelmesen. – Mutatni akarok valamit.

Megvontam a vállam. Johannes sürgetően bólintott, így követtem Tomot a lépcső irányába. Valahogy sejtettem, hogy amíg fent leszek, Johannes és a Trümper-házaspár ki fogja beszélni az ügyes-bajos gondjaimat.

– Tartani kell Gittytől, igaz? – tért a lényegre Tom, miután becsuktam magam mögött a szobája ajtaját. – Azért nem jöhetsz ide. Azért vagy őrizet alatt, ugye?

Nem válaszoltam. Tom az arcomat fürkészte. Szeme ijesztően felcsillant, majd közelebb lépett hozzám és átölelt. Valahogy nem értettem a gesztust, míg rá nem döbbentem, hogy Tom rájött a titkomra.

– Nem hiszem el – suttogta nagyon halkan, mintha attól tartana, hogy Bill esetleg meghallja a szavait a szemben lévő szobából. – Jól vagy. Végre, jól vagy!

– Honnan tudod? – kérdeztem tréfásan, és hatalmas pólójába temettem az arcom, hogy ne lássa a mosolyomat.

Tom elengedett és az asztalához szökdécselt.

– Az osztályfotózásotok – magyarázta, s előhúzott egy képet. Átadta nekem, hogy megnézhessem. Könnyen megtaláltam magam – Anni és Klara között.

– Én nem látok rajta semmi érdekeset – vontam fel a szemöldököm és tovább tanulmányoztam az arcomat.

– A szemedet nézd – mosolygott Tom és a képre bökött.

Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Mindent néztem, csak a szemeimet nem, pedig Mike és Tom is azokat figyelte. A fotón a mélyzöld szemek sötétszürkék voltak, s egyáltalán nem fénylettek. Mintha nem az én szemeim bámultak volna rám. Fintort vágtam és visszaadtam Tomnak a képet.

– Már értem – bólintottam, miközben a gitáros egy halom papír alá rejtette a fotót. – Egyébként miért van nálad a kép?

– Anni adta – világosított fel szomorúan. – Természetesen nem nekem szánta, de a testvérem...

Sóhajtva elhallgatott és lehajtotta a fejét. Érezhető volt, mennyire megviseli, hogy Bill nem olyan, mint amilyennek lennie kéne.

– Azt ígérte, hogy olyan lesz, mint rég… sőt még annál is jobb! – fakadt ki Tom. – De semmi! Most sokkal rosszabb!

– Tom! – kiáltottam rá keményen. Látszott rajta, hogy nem bírja már sokáig a feszültséget, mely közte és az ikertestvére között húzódik. Odaléptem hozzá és a vállára tettem a kezem. – Én is jobban lettem. Ő is jobban lesz.

Ellépett tőlem és a tarkójára nyomta a kezeit. Az arcán valamiféle megbánást láttam, mintha bocsánatot akart volna kérni azért, amiért elvesztette az uralmát az érzelmei fölött. A sápadt, téli napfény bevilágított a a szobát, így csak a sziluettjét tudtam kivenni, miközben az ablakhoz lépett és elfordult tőlem. Nem szólt, s én is csöndben maradtam. Hagytam, hadd nyugtassa le magát, de egy kérdés még mindig a levegőben függött. Az a kérdés, melyet már odalent is feltettem, s akkor nem kaptam választ rá.

– Bill itthon van – morogta Tom, csatlakozva a gondolatmenetemhez. Biztosan meghallotta, hogy rákérdeztem az énekes hollétére. – De ne várd, hogy kedvesen fog fogadni.

A kabátom zsebébe nyúltam és előhúztam a Billnek szánt csomagocskát. Erről Tomnak is eszébe jutott, hogy meg kéne köszönnie az ajándékot, amit Florenz a nevemben küldött neki, de mégsem tette, csak a kezét nyújtotta, hogy megfoghassam – ezzel ő elintézettnek tekintette a hálálkodást.

– A szobájában van – jegyezte meg Billre célozva, majd ledobta magát az ágyra és elővette a telefonját, engem pedig utamra bocsátott.

Bill szobája pontosan szenben volt Toméval. Máskor nem kellett megerőltetnem magam, hogy megtegyem azt a pár lépést, ami az ajtajához vezetett, most mégis úgy éreztem, hogy a lábaim szinte ólomsúlyúak. Emlékeztem rá, milyen volt, mikor utoljára jártam ebben a szobában. Akkor történt, mikor – átmenetileg – itt laktam. Az egész csak pár percig tartott, de az a pár perc is megédesítette amúgy igencsak keserű napjaimat. Mi van, ha most is ugyanez fog történni? Szívem vidáman dobbant erre a gondolatra. De mi van, ha Bill elutasító lesz?

Nem maradhattam kétségek között. Oda kellett adnom az ajándékomat. Lenyomtam a kilincset, és az ajtó kis nyikordulással ugyan, de engedelmesen kinyílt. Beléptem a szobába. A helyiségben nagyobb rend volt, mint eddig bármikor. Nem voltak szanaszét heverő papírfecnik, vagy pizzásdobozok, sem kiürült üdítős üvegek. Az asztalon tornyokba rendezve foglaltak helyet a félig teleírt, vagy teljesen üres papírok, néhány könyv és Bill laptopja. Az énekes az ágyán feküdt, de nem nézett fel, mikor bezártam az ajtót és az ablakhoz sétáltam.

Úgy gondoltam, egyszerűen csak leteszem az ajándékot az asztalra és távozom. Nem akartam magamra haragítani Billt. Amint a kis csomag finoman végigcsúszott a barna tölgyfaasztal fényes lakkozásán, Bill érdeklődve emelte tekintetét az ablak irányába. Pillantása találkozott az enyémmel. Mélyzöld szemek a hideg, szürke szemek ellen. A látvány elborzasztó volt, s tudtam, most meg sem szabad próbálnom beszélni vele. Tétován az ajándékra, majd a kinti, téli tájra mutattam és vállat vontam.

– Köszönöm. Neked is boldog karácsonyt – biccentett Bill hidegen. Egy pillantásra sem méltatott. Felállt, félretette a kezében tartott könyvet, majd ruganyos léptekkel kisétált a szobából. Ügyet sem vetett arra, hogy ott vagyok és épp őt nézem.

Ahogy az ablaknál álltam, Mike szavai visszhangoztak a fejemben. „Ne add fel! Ne add fel!”. De mégis hogy tudnám nem feladni?

Bill nem volt önmaga. Borzalmas volt arra gondolni, hogy én is pontosan ilyen voltam. Hallottam, hogy kiált valamit, majd csapódott az ajtó, s felbőgött a jól ismert BMW motorja. Bill tehát elment.

Az asztalon hagytam az ajándékot, majd távoztam. Már mindenki odalent volt. Tom és Gordon hatalmas sakkpartit játszott a nappaliban, Johannes bíráskodott köztük, mert nem tudták eldönteni, melyikük játszik szabálytalanul. Simone a kanapén ült és varrt. Gyorsan mozgó ujjai között felismerni véltem Bill egyik pólóját. Mikor meglátta, hogy csatlakoztam a társasághoz, félretette a ruhadarabot és hozzám fordult.

– Beszélhetnék veled, Lotte?

– Persze.

Fogalmam se volt, mit akar, de azért engedelmesen követtem a kisebbik nappaliba. Utunkat Gordon méltatlankodásának hangja kísérte – Johannes ugyanis úgy ítélte meg, hogy Tom a győztes.

– Foglalj helyet – mondta, miután becsukta az ajtót, kizárva a fiúk ordibálását. – Kérsz valamit enni vagy inni?

– Nem, köszönöm – feleltem és összegömbölyödtem a kanapé végében. Simone mellém ült. Puha kezeibe vette az arcomat és – mint eddig oly sokan – ő is a szemeimbe nézett. Valószínűleg Tom mondta el neki, hogy ott keresse a változást. Miután meglátta, amit akart, elmosolyodott és simogatni kezdte sötétvörös hajamat.

– Ne félj, Lotte – duruzsolta anyáskodva. – Minden rendben lesz. Annyira sajnálom, hogy Bill ilyen...

– Nem kell sajnálnod – ellenkeztem hevesen. – Bill nem a saját hibájából ilyen, te is tudod. Mike mindig azt mondja, hogy ne adjam fel. Nehéz, de tudom, hogy mindent meg kell próbálnom annak érdekében, hogy Bill újra önmaga legyen. Talán mégjobban megnehezíti a dolgot az a tény, hogy ismét láttam Gittyt. Félek, hogy Billt is követi, és esetleg... újabb adagokat ad neki... Én nem tartom kizártnak. Ezért lenne szükséges, hogy Tom mindig Billel legyen.

Simone érdeklődve figyelt. Szemlátomást ezek a dolgok nem jutottak eszébe. De elvégre is, ki tudna hideg fejjel gondolkodni, mikor a fia az őrület határán mozog? Sokáig

nem szólalt meg, és nekem még egy kérdés feszítette a mellkasomat. Eszembe jutottak Bill bulizásainak estéi és az a tény, hogy már nem érez irántam semmit. Nem bírtam tovább és Simone felé fordultam, hogy kibökjem a kérdést, melyet egyszer már feltettem Anni-nek is.

– Simone, szerinted Bill megcsalt?

Elgondolkodva nézett, de nem kelt a fia védelmére. Nem vádolt, amiért gyanú ébredt bennem.

– Erre nem tudok választ adni, Lotte. Kérdezzük meg Tomot.

Amíg saját zavarommal voltam elfoglalva, Simone behívta Tomot, aki kicsit mérges arcot vágott, mert félbeszakították a mostohaapjával játszott sakkdöntőt.

– Lotte kérdezni szeretne valamit – vezette be a dolgokat Simone – és úgy gondolom, te választ adhatsz neki.

Tom kérdően rám tekintett, mire ismét kinyögtem a kérdést.

– Bill megcsalt?

– Mi? – kérdezett vissza meghökkenve Tom.

– A bulizós estéken Bill megcsalt? – kérdeztem ismét, már tagoltabban és nyugodtabban.

Tom helyet foglalt az egyik karosszékben, pont a kanapéval szemben.

– Lotte... Bill hülye, de nem lenne képes ilyesmire... Addig, amíg le nem zár egy kapcsolatot, kalandot se keres. Ti pedig még nem végeztetek, azt hiszem...

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ezek szerint Bill hűséges maradt. Kicsit furdalt a lelkiismeret, hiszen nagyon közel kerültem Artihoz, de megnyugtató volt a tudat, hogy mi sem tettünk olyasmit, ami megcsalásnak minősülne.

– Mehetünk? – kukucskált be az ajtón Johannes. – Florenz kérdezte, hogy merre járunk.

Gyorsan felpattantam a kanapéról és a kabátom gombjaival kezdtem babrálni. Simone óvatosan hátrasimította arcomba lógó hajtincseimet, majd megpuszilt és egészen az ajtóig kísért. Az ajtónál Gordon és Tom csatlakozott hozzánk, na meg a háziállatok is. Megsimogattam a kutyákat és a macskát, majd Johannesszel együtt kiléptem a hólepte udvarra.

Amíg hazafelé buszoztunk, Bill viselkedésén és a kérdésemen járt az eszem. Bill nem szeret a közelemben lenni, de nem csalt meg. Nem szegte meg az irántam tanusított hűségét. Szívem vidáman kalapált a gondolatra, de éreztem, hogy nincs még vége a harcnak.