Másnap reggel bemutattak a család egyetlen olyan tagjának, akivel előző este nem találkoztam. Ő volt Mike nagyanyja. Az idős hölgynek pont olyan zöld szemei voltak, mint Mike-nak, de arca a lányáéhoz hasonlított, pont olyan szép és fiatalos volt még. Haja teljesen fehér volt, s gyönyörűen lengte körbe keskeny vállait. Apró kezével gyengéden rázta meg az enyémet, miután Mike bemutatott neki.
– Örülök, hogy ismerhetlek meg – fordította az idős hölgy szavait Mike. – A nevem Polja.
- Én is örülök – mondtam megilletődötten.
– Vagy az unokám barátnője? – kérdezte a hölgy, amit ezúttal Lena tolmácsolt, hűen utánozva nagyanyja remegő hangstílusát.
– Nem – felelte gyorsan Mike és rám nevetett. – Lotte legjobb barátom… barátnőm… Barátok csak.
– De megkapni szeretnéd, igaz? – poénkodott tovább Lena, még mindig parodizálva idős nagymamáját. Polja néni és Mike is nevetett a játékon.
- Igazán te már mamácska lehetnél! – vihogta önfeledten Mike. – Mamácska meg lesz te akkor…
- Mamácska olyan, mint én, nem lehet már, mert öreg. De jó vicc!
Lena tovább nevetett, Mike pedig óvatosan visszakísérte az idős hölgyet a szobájába.
- Tudod, Lotte – mondta a fiú, mikor visszatért – mamácska öreg nagyon, említett jól Lenocska. És ő volt, aki mesél sokat legendákról és történetekről. Ő tud nagyon sokat. Olvasott sokat és hisz abban, mit mond nekünk el még kiskorunkban. Papa néha mond neki, hogy ne mondjon nekünk olyan sok legendát el, mert hinni fogunk mi is benne. Lenocska nem hisz, de én igen, mert én többet hallok azokból, mint húgom.
- Te látod, mikor Lotte és Bill voltak már nem jóban egymással. Kénytelennek kell lennem, hogy higgyek neked – mondta halkan Lena.
- Köszönök, Lenocska. Nekem fontos nagyon, hogy hidd, mit mondok neked.
És még mond el nekem nem mindent – húzta össze a szemöldökeit a lány. – Nem mondod, Arti van merre?
Egy pillanatra összerezzentem. Artiról teljesen megfeledkeztem, s csak most jutott eszembe, hogy Lena segítségével talált rá Mike-ra Németországban.
- Nem tudok – felelte Mike elkedvetlenedve. – Nem is akarok tudni. Mikor beszéltem utoljára vele, mond, hazajön. Járt erre?
- Kérdezem, ha járt volna? – vágott vissza Lena.
- Nem akarok hallani többet róla ideig – morogta Mike és felballagott az emeletre.
Lena mérgesen csapta össze a kezét.
- Tudok, rám haragszik – motyogta magának. – Persze, én bocsátok meg azt neki, hogy eltűnik hónapokra, mert van veled! És ő képes nem bocsát meg azt, hogy Artinak árultam el, hol van!
- Lena – kezdtem óvatosan – mondd csak, miért árultad el neki? Tudtad, hogy engem fog keresni, nem?
- Azt nem tudok, hogy lesz ennyire veszélyes, ahogy mint Mike említ, mikor hívott fel telefonon. Én mond el Artinak, Mike van merre, mert kérdezte. Mike és ő voltak nem jó viszonyban egymással. És én Artit szerettem Mike mellett. És tudok nem, hogy Arti Mike után megy majd és ott talál meg téged. Mike sokat beszél rólad, mikor volt itthon… mikor jött el tőled februárban, vagy márciusban… emlékszek nem már pontosan… És Arti volt sokat velünk és látott téged… És tetszettél neki… És akart olyan barát lenni neked, mint Mike. És akkor én nem tudok még, hogy Arti később akar majd más lenni.
- Senki sem tudta – sóhajtottam szomorúan. – De mindegy is… Arti már nem jelent veszélyt.
- De – ellenkezett Lena. – Arti jelent veszélyt. Ő néha tud más lenni nagyon, nem olyan, mint megismerted. Ő néha… néha bánt másokat… Nem róla tehet ő… Ez neki baja…
- Bánt másokat? Úgy érted, agresszív?
- Néha… Mike nem szeret őt ezért… Artinak volt kiskorában baja és ezért ilyen… Nem tudom, mi volt, mert sosem mond el senki ezt… Titok volt, mint a neve… És nevét is kérdeztük hiába, de sosem mond el… Senki se mond el, még anyám se. És ezért azt se, hogy mi történt akkor kiskorában vele. De tudok, ezért bánt néha kicsi gyerekeket… és lányokat néha… amikor iszik kicsit többet, mint kellene.
- Engem sosem bántott…
- Nem téged fog talán bántani, de biztosra tudok nem mondani ezt… Arti számítható nem ki nagyon. Nem kell hibáztatni, de Mike érti ezt nem meg… Ő hibáztatja.
- Menjünk fel és beszéljünk vele, rendben? – javasoltam bizonytalanul, de Lena örömmel kapott az ötleten.
Mike-ra a közös szobánkban találtunk rá. Magában motyogott és fel-alá járkált. Vadik egy fotelben ült és tanácstalanul nézte őt. Mikor észrevette, hogy megérkeztünk, azonnal az ajtóhoz rohant, hogy betessékeljen minket.
- Végre érkeztetek meg. Ideges nagyon és nem szeret ilyenkor én vele lenni.
Lena dühösen fújt egyet.
- Mike – szólaltam meg higgadtan. A fiú abbahagyta a járkálást és rám nézett.
- Tessék?
- Ne idegeskedj. Nem lesz semmi baj. Lena mindent elmondott. Tudom, hogy aggódsz és azzal is tisztában vagyok, hogy nem bírod Artit…
- Te értesz nem most engem, Lotte. Arti veszélyes és én leszek képtelen tőle megvédeni téged!
- De hát miért kéne megvédened? – értetlenkedtem csípőre tett kézzel. – Valószínűleg nem fogok találkozni vele!
- Fogsz – morogta közbe Vadik. – Arti karácsonykor jön ide.
- És mi van akkor? – már-már nevetnem kellett. Annyira abszurd volt az egész. – Beszéltem Artival, miután tesztelted az emlékezetemet, Mike. Semmi sem történt!
- És most ha fog?
- Elég legyen ebből! Semmi sem fog történni és kész. Világos? Lazíts már egy kicsit, kérlek! Nem akarom, hogy a testőröm legyél. Inkább legyél a barátom. Érted?
Mike beharapta az ajkait, majd annyit motyogott:
- Jó.
Tudtam, hogy hazudik, de inkább nem kötözködtem vele tovább.
- Nyertél, nyertél! – kiáltotta diadalmasan Lena. – Mike-kal nehéz ilyet nyerni! Vitát veszt, Mike! Hahaha!
Mike barátságtalanul morgott valamit.
Az ellenséges hangulatot végül Vadik törte meg egy teljesen nem odaillő megjegyzéssel.
- Kellene Tomnak szólni, hogy jól vagy és érkeztél rendben meg ide. Gondolok, aggód miattad.
A Müllerek szeme felcsillant.
- Igaz van, Vade! – lelkesedett Mike. – Lotte, gyere. Mutatok meg, hol van a számítógép!
Vonakodva követtem a barátaimat egy földszinti szobába. Leültem a számítógép mellé és bepötyögtem a Skype-azonosítómat, majd vártam, hogy a program betöltse a partnerlistát. Valamely különös indoknál fogva Tom fent volt. Győzedelmesen elmosolyodtam és hívást kezdeményeztem.
– Lotte! – kiáltotta Tom. Ismerős, megnyugtató csengésű hangja recsegve tört elő az ócska hangszórókból, de örültem, hogy egyáltalán hallhatom.
– Szia, Tom – feleltem a tőlem telhető legnyugodtabb hangon. Az ajkaimra tettem a mutatóújjamat jelezve a körülöttem állóknak, hogy maradjanak csendben. Vadik már épp megszólalni készült, de Mike gyorsan hátba vágta, így végül csak némán tátogta el mondandóját.
– Kérdést várok – folytatta Tom. Hangjában mosoly bújkált.
– Miféle kérdést?.
– Te i s tudod.
– Azt akarod, hogy feltegyek egy kérdést, amit nagyon nem szeretnék? – emeltem fel a hangomat.
A túloldalon kis csönd támadt, majd Tom újra megszólalt. A hangjából eltűnt a vidámság.
– Megértem, ha így vélekedsz Billről – mondta kis hezitálás után. – Én már régebben léptem volna. De ugye azért barátok maradunk?
– Tom, te meg miről beszélsz?
Szörnyű gyanúm támadt. Mike nagyokat pislogott, várva a választ. Tom azt hitte, hogy már nem akarom Billt? A sejtésem beigazolódni látszott, legalábbis ezt vettem ki a válaszból.
– Nem érdeklődsz Bill iránt. Nem kérdezel felőle.
– Mit kérdezzek? – a szorongásomat azonnal elfújta a megkönnyebbülés. – Tom, meg kell értened ! Jobb, ha nem kérdezek, mert a válaszaid csak felkavarnának.
Tom újra hallgatott.
– Sajnálom – mondta végül. – Már azt hittem, hogy feladod. Ha te feladod, nem tudom, ki áll majd mellette. Én csak azért tartok ki, mert te is megteszed.
Mike az ajkaiba harapott. Ugyanaz járt a fejében, mint nekem. „Kitartok, de meddig?”
– Minden rendben lesz… – jegyeztem meg halkan.
– Nem, Lotte! – kiáltott fel árnyalatnyi kétségbeeséssel. – Bill teljesen ki fog fordulni magából. Nem eszik, nem alszik. Dolgozik, mint egy gép, de semmi mást nem csinál! Anya lassan beleőrül, hogy nem tud segíteni neki. A minap Gordon halkan megjegyezte Billnek, hogy meg kellene próbálnia változtatni a viselkedésén, az öcsém pedig annyit mondott neki: „Hallgass! Nem vagy az apám!” Higgy nekem, Lotte! Bill lett volna az utolsó ember a Földön, aki ezt mondja Gordonnak!
Megrökönyödve bámultam magam elé. Eszembe jutott egy tavaly novemberi családi este a Kaulitzokkal. Láttam mennyire szeretik Gordont az ikrek. Nem tudtam elhinni, hogy Bill szembeszegült a mostohaapjával.
– És Gordon mit szólt? – kérdeztem nagy sokára.
– Kiakadt. Anya órákig sírt, meg minden. Bill pedig szokás szerint elrohant. Azt se tudom, merre jár. Mindenesetre Gordon tudja, hogy Bill nem önszántából mondta. Bármikor kész megbocsátani. Úgy gondolom, rosszul eshetett neki, mert aznap elég kedvetlen volt. Én mindent megtettem. Megnyugtattam, hogy semmi nem fog megváltozni... de kezdek kételkedni ebben... Félek, hogy Bill már sose lesz a régi. El fogom veszíteni őt.
– Nem! – kiáltottam erőteljesen. Ez még talán Tomot is meglepte. – Tom, te mondtad, hogy nem szabad feladni! Tarts ki! Beszélj Lindával, amikor csak teheted. Ő segíthet neked.
- Nem segíthet. Nem tudom elérni – motyogta halkan a gitáros. – De mindegy… Mondd, jól vagy?
- Jól… - kezdtem habozva. – Hogyhogy nem tudod elérni Lindát?
- Ki van kapcsolva a telefonja… De mondom, hogy mindegy. Az a lényeg, hogy te jól vagy. Üdvözlöm Mike-ot. Mennem kell, Lotte. Szia!
Tom bontotta a hívást.
Mike kérdő tekintettel fürkészett. Szemlátomást nagyon érdekelték a fejlemények.
- Bill teljesen elvesztette önmagát. Megtagadta Gordont. Jaj, Mike! Annyira félek… Mi lesz vele? Mi lesz velem? Mi lesz velünk? Óh, édes kis Kaulitzom… Mit művelsz?
December 24-e reggelén az egész Müller-család lázasan készült a karácsony estére. Elina Müller szép vonású arcán finom mosoly ült, miközben kedvtelve nézte gyermekeit, akik ügyetlenül díszítették a karácsonyfát. Herr Müller az egész házat teleaggatta színes lámpákkal, így aki a házra pillantott, azt hihette, hogy különleges formájú karácsonyfát lát.
A nappaliban álló karácsonyfa azonban csak nem akart díszbe öltözni.
– Rosszul csináljátok – vigyorogtam és a Müller-testvérekhez léptem, hogy segítsek nekik. Mike épp a csúcsdísznek szánt hatalmas, kék csillagot egyensúlyozta, miközben a húga égősorral fűzte körbe a fát.
– Lena, hagyd azt a fűzért. Segíts inkább Mike-nak
.- Így másabb már – biccentett Frau Müller és elvette Mike-tól a csúcsdíszt, hogy ő maga helyezze a fa tetejére.
- Szép nagyon lett! – nevetett Lena. – Mama, már volt karácsonyfánk ilyen szép valaha?
- Emlékszek nem, kislányom – válaszolt Frau Müller és meggyújtott egy csillagszórót. – Boldog karácsonyt is előre!
Körbeálltuk a fát. Olyan meghitt volt az egész. A család rám mosolygott és kénytelen voltam viszonozni a mosolyt. Kívülállónak éreztem magam. Óvatos pillantást vetettem Vadikra, de úgy tűnt, hogy a fiú családtagként tekint magára. Önfeledt volt és vidám.
Izgatottan vártam az estét. Frau Müller közölte, hogy Arti is hivatalos a vacsorára. A hírt Mike csalódott hurrogással, Lena arcfintorgatással, én pedig valami oknál fogva heves szívdobbanásokkal fogadtam. Tudtam, hogy a srác nem az, akinek megismertem, mégis vártam, hogy újra lássam.
Aznap este szép akartam lenni. Lena egyáltalán nem értette, miért fektetek ekkora hangsúlyt a külsőmre, de szívesen segített kontyba csavarni sötétvörös hajamat, s még az arcomat is megajándékozta egy elegáns sminkkel.
- Tudom, hogy furcsánnak találod a viselkedésemet – magyaráztam, miközben nyakláncokat válogattam. Lena nevetve szakította félbe a mondatot.
- Akármit mondok Artiról neked, fogod nem elhinni. És Arti ma itt lesz. És szereted te még Billt, de Arti neked fontos volt. Látni újra akarod. És fogod ma. Fontos nap mai neked. Szerintem édes ez inkább. Mike lesz dühös, de az ő dolga az.
Elmosolyodtam. Annyira sajnáltam szegény Mike-ot.
- Vagytok készen már? – kopogott türelmetlenül Mike. - Mehetünk vacsorázni! Rátok várni kell mindig!
Igaza volt. Lena és én egyszerre vontunk vállat, majd hagytuk el a kicsi szobát.
A nappali gyönyörű, karácsonyi díszben pompázott. Az asztalt gyertyák és fenyőágak díszítették, a falakról pedig magyal- és fagyöngycsokrok lógtak. A hatalmas karácsonyfa alatt ajándékhalmok hevertek. Megbűvölve pillantottam az ablak felé. Odakint ismét tombolt az orosz tél. Hihetetlenül szépnek találtam.
Arti felé pillantottam. A srác az asztal távolabbi végén foglalt helyet Herr Müller és Vadik közt. Tekintete találkozott az enyémmel. Ajkát egyszerű kis mosolyra húzta, majd elegánsan biccentett. Mondani akartam valamit, de a torkomon akadtak a szavak. Arti várt egy pillanatig, majd elfordította a fejét.
Az asztalnál mindenki oroszul beszélgetett, így a társalgásból semmit sem értettem. Különösebben nem bántam, mert legalább feltűnés nélkül bámulhattam a hóesés és a karácsonyi fények észveszelytő harmóniáját.
– Ajándékosztás! – kiáltotta Frau Müller körülbelül negyed óra múlva, túlharsogva minden más zajt. Ez engem is visszatérített a valóságba. Gyorsan a mellettem ülő Mike-ra pillantottam, akinek csillogott a szeme az izgatottságtól.
Mindenki a fa köré gyűlt. Az ajándékdobozokon nevek álltak. Nagyon meglepődtem, mikor felfedeztem a saját nevem egy elegáns kis csomagon. Kérdő tekintettel meredtem Mike-ra, aki csak ennyit mondott:
– Én is tőled kapok. Gondolod nem, hogy én adok majd nem neked.
– De azt Florenztől kaptad – méltatlankodtam. – Nem én adtam.
Mike vigyorgott és átadta az ajándékot. Megadóan sóhajtottam és kibontottam a csomagot, melyből egy sötétbíbor bársonnyal fedett könyvecske csúszott ki.
– Tetszik nem, hogy verseid kerül ócska füzetbe – vonta meg a vállát Mike, és csibészes mosollyal elővette a versesfüzetemet az övére csatolt táskából. Ijedten néztem körül. Elhoztam a füzetet , de nem vettem elő. Lena megtalálta volna a táskámban, mikor kipakolta a ruháimat?
– Kicsit csak értek belőlük. Gyönyörű. Érdemlik meg nem, hogy végezzék rossz füzetben. Egyszer majd… nekem írj… ilyen verset… Írd majd abba a könyvbe. Én kérek ajándéknak ezt tőled.
– Száz meg száz verset érdemelnél, Mike Müller! – jelentettem ki hevesen és önfeledten öleltem magamhoz a fiút.
- Ugyan… Lotte… - motyogta zavartan, de éreztem, hogy nagy örömet szereztem neki.
- A legeslegszebb verset fogom megírni neked. Ígérem.
- Boldog karácsonyt, Lotte – suttogta meghatódva.
- Neked is boldog karácsonyt.
- Jó, hogy vagy itt most. Szép nem lenne annyira ez az ünnep nélküled. Köszönök neked. Nekem ajándék is ez, hogy vagy itt. Legszebb ajándék.
Az ajkamba haraptam. Isten tudja csak, mennyire fontos volt nekem, mégsem tudtam igazán szeretni őt.
A csendes, ajándékozós pillanatok után ismét halk zsivaj töltötte be a nappalit. Az a néhány perc, melyet Mike-kal és az ajándékával töltöttem, csupán egy édes, megható emlék maradt. A fiú felállt a földről és csatlakozott Lenához meg Vadikhoz. Hagyta, hogy egyedül üldögéljek a karácsonyfa előtt. Tudta, hogy Billre gondolok. Sejtette, hogy a loitschei karácsony jár a fejemben. Egy hideg, szomorú, szürke karácsony.
Kis idő múlva úgy döntöttem, jobb, ha nem emésztem magam. Kerestem Mike-ék társaságát, akik hatalmas hócsatára készülődtek. Jó ötletnek tűnt velük tartani.
- Keresek neked kabátot, mert sajátodban fogsz fázni – mondta Frau Müller és elsietett, majd néhány másodperccel később egy hosszú, fekete kabáttal tért vissza.
- Köszönöm - mosolyogtam hálásan, miközben felvettem a kabátot.
Lena, Vadik, Mike és én belevetettük magunkat a csatába. Sötét volt már, és az udvart csak a tornác lámpája világította meg. Lena hatalmas találatokkal jutalmazta a figyelmetlenkedő Mike-ot. Vadik állandóan engem támadott, mert szerinte viccesen menekültem. Én persze nem voltam jó játékos. Néha-néha sikerült eltalálnom Mike kezét, vagy Lena lábát, de pontos találatokat nem tudtam végrehajtani.
Néhány percig békén hagytak, így volt időm körülnézni. Figyelmem a ház mellett lévő sűrű erdőre koncentrálódott. Mike észrevette, hogy senki sem támad és úgy hihette, szándékomban áll hógolyózáport zúdítani rá, mert gyorsan felém küldött egy nagy adag jeges gombócot. Felsikoltottam és a házat körülölelő vaskerítéshez futottam. Tudtam, hogy ha elhagyom az udvart, az erdőben találom majd magam. Nem tudtam megállni. Lenyomtam a kilincset és kisurrantam a kerítésen. Mike találata a ház téglatornácának ütközött. A srác káromkodott, de nem küldött utánam újabb hógolyókat.
- Lotte, csak félsz talán? – kiáltotta nevetve Vadik. – Gyere elő!
- Mindjárt megyek! – kiáltottam vissza és őszintén reméltem, hogy nem figyelték, merről érkezett a hangom.
A kerítésnek támaszkodtam. Szükségem volt az egyedüllétre. Szükségem volt a gondolatokra. Szükségem volt Billre.
- Lotte?
A suttogó hang hallatán borzasztóan megrémültem. Dermedten figyeltem. A hang megismételte a nevem. Megnyugodtam. Ismertem ezt a hangot.
- Arti?
Arti átszökkent a kerítésen és megállt mellettem. Nem láttam az arcát és tudtam, hogy ő sem lát engem, épp ezért adtam hálát az égnek, mert így esélye sem volt észrevenni, hogy az arcom lángvörös színt ölt.
- Figyeltelek – folytatta csevegve. – Ügyesen kerülted Mike támadását, de lenne még mit tanulnod. Mit keresel az udvaron kívül?
- Egyedül kell lennem – válaszoltam esetlenül.
- Egyedül? – Arti hangsúlya gúnyos volt. – Miért nem mentél vissza a házba?
- Nem akartam megbántani Mike-ot – motyogtam halkan.
- Nem bántottad volna. Ismerheted már őt. Nem olyan, aki ilyen ügyek miatt megbántódna. Erős. Mindent kibír.
- Miért nem jöttél hócsatázni? Hallottam, hogy Lena téged is hívott.
- Mike nem szeret engem. Jobb kerülnöm őt. Sajnálom. Jó, hogy itt vagy. Örülök, hogy látlak. Tudod, mikor ott feküdtél a szobában és néztelek az ajtóból… és mondtad a nevem, pedig alig emlékeztél rám, csak Mike mondta el neked, ki vagyok… Nem hittem volna, hogy újra látlak még. Nagyon szép vagy ma.
- Köszönöm – mondtam zavartan. – Én is örülök, hogy találkoztunk. Boldog karácsonyt.
Arti lemondóan sóhajtott. Lélegzete fehér felhőként szállt a magasba.
- Csak egyet engedj, Lotte. Esküszöm, utána a közeledbe se megyek többé!
Kezeimbe temettem az arcomat. Tudtam, mit akar és azzal is tisztában voltam, hogy Mike-nak nem engedtem annak idején.
Akkor még voltam valakié.
Nem tudtam, hogy most vagyok-e valakié.
Zaklatottan néztem Artira. Annyira elcsigázottnak éreztem magam. Hónapok óta gyötrődtem és kínlódtam. Fáradt voltam. Az elmém készült végleg feladni a harcot.
Arti türelmesen várt. Karjait összefonta maga előtt és egyenesen rám nézett. Arcát kísértetiesen világította meg egy elhaladó autó lámpájának fehér fénye. A fiú kék szemei, melyek egyáltalán nem hasonlítottak Bill gyönyörű, barna szemeire,jegesen csillogtak. Nem volt bennük érzelem.
És abban a pillanatban barnának láttam a kék szemeket, ferdének láttam a tökéletes mosolyt.
Végem volt. Elvesztem.
Én tettem meg az első lépést. Tudta, hogy engedek neki.
Fogvacogtató hideg vett körül minket, mégis úgy éreztem, izzik a levegő. Arti karjai a derekam köré fonódtak. Ajka lassan az enyémhez ért. A csók idegen és hideg volt. A fiú ajkainak hűvös érintése semmit sem jelentett számomra. Csalódottság lett úrrá rajtam. Az áhított barna szemek ismét kékek voltak, az édes, ferde mosoly újra tökéletes volt.
- Köszönöm – suttogta Arti, majd elengedett és hátrálni kezdett.
- Menj el! – dadogtam rémülten. Nevetve intett, majd eltűnt az erdő sötétjében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése