Az április is elérkezett, s ez számunkra – végzős gimisek számára – egyet jelentett a közelgő halállal. Egyre jobban féltem az érettségiktől, és a suliban már mást se lehetett hallani, csak a vizsgák időpontjait, feladattípusait, tételeit. Legszívesebben elhallgattattam volna minden hangot, hogy ne kelljen figyelnem a fontos dolgokra, elbújtam volna a felelősség elől, akár egy kisgyerek. Ezt azonban nem tehettem meg, mert már rég kinőttem abból az édes, annyiszor visszasírt gyermekkorból.
– Nos, gondolkodtak-e már azon, hogy a februárban kiválasztott felsőoktatási intézmény követel-e nyelvvizsgát, vagy emelt szintű érettségit?
Frau Engelin kérdése villámcsapásként ért. Mielőtt a tanárnő megszólította volna az osztályt, azzal voltam elfoglalva, hogy ne aludjak el – vagyis próbáltam úgy tenni, mintha figyelnék arra, hogy a történelemtételek között szerepelni fog a Német-Római Császárság kialakulása is.
– Te gondolkodtál már ezen? – bökött meg Anni. – Nekem még eszembe se jutott! Egyetlen egyetemi katalógust se néztem meg! Mi van, ha elbénázom az érettségit? Nem tudom, hova fognak felvenni!
– Dehogy gondolkodtam – suttogtam, áthajolva Linda előtt. – Körülbelül ott tartok, mint te. Sehol.
– És te, Linda, tudod már, hogy fel fognak-e venni? – kíváncsiskodott Anni.
– Természetesen – felelt a lány. Ő ült középen, így Anni és én is hallhattuk a választ.
– Komolyan? Milyen szakra mész? – csodálkoztunk elkerekedett szemekkel.
– Gazdaságpolitika – adta meg a választ. – Mázlim van, mert a hamburgi egyetemen is indul ez a fakultás. Tavaly nem indították el, mert kevés volt a jelentkező. De azt hiszem, az egyetem mellett szeretnék rajzzal is foglalkozni.
– Te Hamburgba akarsz utazni minden egyes nap? Hát mégsem gondoltad meg magad? Nem lesz az kicsit sok? Hidd el, én is nehezen bírom, hogy naponta onnan jövök ! – lepődött meg Anni.
– Hogyhogy nem jössz inkább az Otto von Guericke-re? Az közel lenne. Én oda adtam be a jelentkezési lapot.
– Én is inkább oda mennék – mondta Linda – mert tényleg jobb lenne Magdeburgban maradni, de már mindegy, mert a fiúk hamarosan úgyis elköltöznek.
– Micsoda? – hangzott a kissé hangos kérdés, melyet Anni és én egyszerre tettünk fel.
– Lányok – szólt ránk Frau Engelin – ha már ennyire nagy beszélgetésbe merültek, megosztanák velünk a terveiket? Melyik egyetemet is választották?
– Otto von Guericke Egyetem – feleltük egyszerre gondolkodás nélkül, csakhogy megszabaduljunk a tanárnő kérdéseitől és tovább folytathassuk a beszélgetést, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint holmi felvételi lapokat érintő kérdésekről társalogni.
A tanárnő azonban nem adta fel, tovább kérdezgette az új lányt, azaz Lindát. Kicsit kuncognom kellett, mert eszembe jutott a tavalyi tanév első napja a budapesti gimnáziumban. Anni nem értette, min nevetek, úgyhogy, amíg a tanárnő arról faggatta szegény barátnőnket, hogy új diákként mennyire lesz nehéz leérettségiznie, hiszen szinte senkit nem ismer az osztályból, elmeséltem neki a megismerkedést Lindával.
– Új diák volt az osztályban – mutattam a jókedvem tárgyára – és most is ő az új diák. Szegénykém.
– Óh, már értem – csillantak fel Anni kék szemei. – Micsoda sorsfordulatok.
Nem folytathattuk tovább a beszélgetést, mert Lindának elég hamar sikerült megszabadulnia a tanárnőtől, így újra csatlakozott hozzánk.
– Szóval, mi van ezzel a költözéssel? – kérdeztem egyből, mikor a lány lehuppant a székére.
Linda az ajkaira tette a kezét jelezve, hogy majd máskor mondja el, de végül mégiscsak kibökte.
– Úgy néz ki, hogy végleg Hamburgba költöznek. Nem bírják az ingázást Hamburg és Loitsche, valamint Magdeburg között, hiszen tényleg fárasztó mindennap órákat utazni. Úgy gondoltuk Tommal, hogy... hogy velük megyek, mert nincs más lehetőségem... Persze maradhatnék Loitschében, de annak nem igazán lenne értelme... Szóval nagyon úgy tűnik, hogy össze kell cuccolnunk... Még nem tudjuk, hogy lesz megoldva a dolog, mert David valami olyasmit is említett, hogy a birtoka mellett van egy eladó családi ház, ami egész nagy, lehet, hogy mindannyian elférnénk.
– Hogy érted, hogy mindannyian? – meresztettem a szemeimet. Láttam, hogy Anni-nek már leesett, de csendben maradt, várta, hogy Linda elmagyarázza nekem is.
– A ház, mint említettem, hatalmas. Elférnénk benne akár nyolcan is. Georg, Helga, Gus, Anni, Bill, te, Tom és én. David azt mondta, hogy most lenne miből kifizetni a házat, hiszen az elmúlt egy évben nem volt kiadásuk Bill összeomlása miatt. Úgy gondolja, jó lenne, ha a fiúk végre elszakadnának a szülői háztól. Nem kéne utazgatni a stúdióhoz vagy a próbateremhez, rögtön meg tudnának vitatni mindenféle problémát, hiszen lényegében David szomszédai lennének. A birtok nem olyan óriási, mint a Davidé, de jóval nagyobb, mint egy átlag családi ház udvara. Van néhány kisebb melléképület a ház körül. Ha felújítanánk őket, aranyos kis kunyhókat lehetne kialakítani belőlük. Remek pihenőhelyek lehetnének nyáron, mikor olyan kellemesen süt a nap. Hogy tetszik az ötlet?
Végre nekem is leesett a dolog, de korántsem vágtam olyan képet, mint Anni. A fejemben egy égető kérdés visszhangzott: Költözzek össze Billel?
– A srácok tudnak róla? – kapott a témán Anni. – Mert, ha Gustav belement , nekem sincs ellenemre. Tizenkilenc leszek a nyáron, tehát ideje, hogy elhúzzak otthonról.
– Én simán benne vagyok – vigyorgott Linda. – Asszem jól ellennénk. Szerintem Helgának sincs kifogása, de fel fogom hívni, hogy megkérdezzem. Mi a véleményed, Lotte?
– Ööö... fogalmam sincs – egész biztos bamba képet vágtam, majd kissé összeszedtem magam és kimondtam az első majdnem ellenérvet. – Még meg kell beszélnem a nagynénémékkel. Meg hát ott van az apám… és Florenz. Nekik is tudniuk kell róla.
Linda elhúzta a száját.
– Na igen, ha az apádnak is tudnia kell róla, akkor lőttek az egésznek. Azt mondtad, hogy megváltozott, de nem tudok hinni neki. Sajnálom.
– Semmi baj, nem kell bocsánatot kérned – nyugtattam meg nevetve. – Én sem mindig hiszem el. Néha úgy gondolom, hogy az egész csak egy olcsó átverés. Újra magához édesget minket, aztán ismét kitalál valamit, hogy megint… áh, mindegy….
Anni fintort vágott.
– Sose gondoltam volna, hogy egyes szülők képesek ilyesmire – ingatta szomorúan a fejét.
– Én sem hittem régebben – értettem egyet a lánnyal.
– Tóth, Krüger és Lichtkopf kisasszony! Volnának szívesek befejezni a csevegést? – kiáltott ránk ismét Frau Engelin. – Igaz, hogy az önök választását már hallhattuk, ettől függetlenül szeretnénk odafigyelni a többiekére is. Nyomatékosan megkérném önöket, hogy hagyják abba a magánbeszélgetések folytatását. Krüger és Lichtkopf kisasszony, teljes mértékben megértem, hogy a barátnőjük ittléte nagy örömmel tölti el önöket, de már ideje lenne az órára koncentrálni. Linda Tóth, ha szabad így fogalmaznom, már nem számít újdonságnak. Amennyiben az óra további részében is pusmogást hallok a padjuk tájékáról, szét kell, hogy ültessem önöket, úgy, ahogy azt az általános iskola első osztályában szokás! Gondolom, nem akarják magukon viselni ezt a szégyent.
Az osztály egyes tanulói felnevettek, mi pedig megszeppenve bólintottunk és csöndben maradtunk.
Valahogy túl lassan telt el az óra hátralévő része. Nagy sokára – már azt hittem, sosem fog megtörténni – végre kicsengettek. Mindenki meglepetésére az elsők közt voltam, aki felpattant a helyéről, a táskájába gyömöszölte a cuccait és kiviharzott a teremből.
Leszáguldottam az aulába és bevártam a lányokat. Néztem, hogyan árad le a tömeg a lépcsőkről, hallgattam a szokásos, iskolai hangzavart. Még így, a történtek után jópár nappal is örömmel tudott eltölteni az élet minden egyes másodperce – na jó, kivéve a tanórákon töltött másodpercek. Tudatosodott bennem, hogy Florenz teljesen jogosan borult ki, elvégre mégiscsak az életem forgott veszélyben. Nem méltányoltam kellőképpen a rokonaim és a barátaim cselekedeteit, akik csupán meg akartak védeni.
A lányok hamarosan csatlakoztak hozzám, és együtt sétáltunk ki az iskola napfényben fürdő parkolójához. Annit – mint mindig – most is az apja várta. A szürkészöld Volvo már a betonjárda mellett parkolt, Herr Lichtkopf pedig mosolyogva integetett a volán mögül.
Lindával végignézhettük, ahogy a szőke lány bepattan az autóba, de az emberáradat hamar elsodort minket a közelből. Mindenki a kocsija, vagy a motorja felé sietett, úgy tűnt, senki nem óhajt a szükségesnél több időt tölteni a suli környékén.
– Szóval, mit gondolsz a költözésről? Mi lenne, ha a családod is belemenne? – kérdezte hirtelen Linda és megragadta a kezem.
Elgondolkodtam és rájöttem, hogy az lenne életem legboldogabb napja. Igazán felnőtt válhatna belőlem, elvégre is, Florenz tizenkilenc évesen már saját lakásba költözött és teljesen egyedül élt. Én viszont nem lennék magányos, hisz jópáran körülvennének, köztük Bill és Linda is.
– Azt hiszem, fejet hajtanék az ötlet előtt – mondtam ki végül.
– ÉLJEEEEEN! – kiáltotta Linda és a levegőbe bokszolt. Abban a pillanatban motorozott felénk egyik – immár közös osztálytársunk, Lutz Richter. Az egész suli tudta, hogy Lutz szülei 2001 óta Magdeburg legbefolyásosabb emberei közé tartoznak, hiszen évtizedek óta nagyszerű barátságot ápolnak a jelenlegi polgármesterrel, Lutz Trümperrel - a szülők a férfi tiszteletére nevezték el fiukat Lutznak annak idején. A család meglehetősen jó anyagi helyzetbe került, amit Lutz előszeretettel hangoztatott is. A fiú magas volt és erős testalkatú – még izmosnak is nevezném. Szőke haja arcába lógott, kék szemeitől lányok sokasága olvadt el, napbarnított bőrén pedig látszott, hogy nemcsak a mallorcai strandokon sült ilyen szépre, hanem a szolárium is besegített egy kicsit. Álla enyhén szögletes volt, orra lányosan pisze, ajkai folyton vigyorba torzultak. Világoskék izompólót és fekete sportnadrágot viselt – még a vak is láthatta, hogy szereti, ha minden helyzetben kizárólag rá figyelnek. Napszemüvegét hanyagul szőke fejére dobta, fehér baseballsapkája pedig csilli-villi motorja kormányán lógott.
– Ejha, szép motor – dicsérte a járgányt Linda és a zsebébe nyúlt a Cadillac kulcsaiért, Tom ugyanis beleegyezett, hogy a lány a Caddyvel járjon iskolába.
– Köszönöm – vigyorgott Lutz, akinek szemmel láthatólag tetszett a dicséret. – Kérdezhetnék valamit?
– Már megtetted v – etettem oda és szándékomban állt kikerülni őt, de egyik karjával finoman megállított. Lutz nem volt ugyan rossz srác, de túlságosan sokat képzelt magáról, amit nagyon nem bírtam elviselni, épp ezért nem is kedveltem őt. Persze Tomot is lehetett egoistának tartani, de míg a Kaulitz-srác számára más is volt a világon, Lutz Richter számára kizárólag önmaga létezett.
– Ne csináld már, Lotte. Kérlek – mondta halkan és most először eltűnt ajkáról az önelégült vigyor. – Csak kérdezni szeretnék valamit.
– Kérdezz – tettem csípőre a kezem. Lindának eközben sikerült kereket oldania. Végignézhettem, ahogy elhagyja a parkolót, majd nemsokára eltűnik a városi forgatagban. Köszi, Lutz. Még a barátnőm is lelépett miattad – gondoltam és dühösen méregetni kezdtem a fiút. Néhány – magára túl sokat adó lány amint meglátta, hogy a nagymenő Lutzcal társalgok, azonnal hatalmas sikoltozásban tört ki, majd megkezdődött a szokásos, bájosnak szánt szempillarebegtetések sorozata. Lutz most azonban csak újra felöltötte önelégült mosolyát, de különben figyelmen kívül hagyta a lányok próbálkozásait.
– Tudsz az érettségi bálról, ugye? – kérdezte a fiú, miután a lányok feladták és elkullogtak a környékről.
- Azt hiszem, tudok – válaszoltam nevetve.
– Oh, értem – Lutzon látszott, hogy nagyon elbizonytalanodott. Feljegyeztem magamnak, hogy azt a bamba képet, amit akkor vágott, sosem szabad elfelejteni, mert nem lesz rá alkalom, hogy újból megcsodáljam.
– Mi van a bállal? – érdeklődtem, csakhogy mondjak valamit.
– Háááát – kezdte Lutz – arra gondoltam... hogy... velem jöhetnél...
Na, ilyet se hallott még a nagyvilág. Az egocentrikus, nagymenő srác, Lutz Richter, egy olyan lányt hív el az érettségi bálra, mint én?
Nem mondhatnám, hogy túl jól ismertem Lutzot. Mindössze párszor beszéltünk, főként, ha segítségre volt szüksége a házi feladatok megoldásában, vagy, ha egy csoportba kerültünk kémián. Amíg nem voltam önmagam, különösebb figyelemre sem méltattam a fiút. Nem is emlékeztem rá, hogy egyáltalán az osztályba jár, de Anni felvilágosított, hogy így van, ezért aztán nem hessegettem el, ha a háziért könyörgött.
Tudtam, hogy a suli lánytársaságának 80%-a azonnal igent mondott volna Lutz felkérésére, de én nem voltam az a fajta. Én nem voltam átlagos. Rám valaki más várt. Bár nem akartam megbántani, mert láttam rajta, hogy valamilyen okból kifolyólag nagyonis reménykedik. Az ajkaimba haraptam, majd tanulmányozni kezdtem a tornacipőm orrát, csak aztán néztem fel Lutzra. A fiú még mindig a motorjának támaszkodva állt és várta, mit felelek. Egész türelmesnek látszott, most valahogy nem kellett rohannia, mint más iskolai napokon, mikor az elsők között tépte fel az osztályterem ajtaját, s mire a többiek leértek a parkolóba, ő már rég messze járt.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – feleltem sóhajtva. Szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam, hogy beszéljen. Lelkiismeretfurdalásom volt, amiért visszautasítottam, így folytattam
– Lutz, én már mással megyek. Rengeteg csaj rajong érted, így biztosra veszem, hogy találsz magadnak valakit.
Igazság szerint nem ígértem magam senkinek, de nagyon reméltem, hogy Bill jobban lesz és el tud majd kísérni a bálra – ha pedig mégsem javulna az állapota, nem megyek el.
– Valakit? – morogta kedvetlenül Lutz. – Nekem nem egyszerűen valaki kell. Nekem értelmes csaj kell, akiben maradt még természetesség. Vicces, és nem olyan beképzelt liba, mint azok, akik folyton körülvesznek. Hidd el, néha a pokolba kívánnám őket. Persze, bírom, ha riszálják magukat a folyosón, meg hogy csapatostól követnek, de teljesen bele lehet fáradni ebbe….
A srác szomorú tekintettel meredt rám. Igazán meg tudtam érteni őt, hiszen a Tokio Hotel nap mint nap nézett szembe ilyesmivel, bár igaz, hogy ők sokkal nagyobb számú lánycsapatot vonzottak, mint Lutz.
– Miért én? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam a válaszra, hiszen alig ismertem őt, fogalmam se volt, miért pont rám gondolt.
– Érdekes vagy – felelte vállvonogatva. – Év elején olyan fagyos voltál. Senkivel sem beszéltél. Még a barátnődet, Annit se méltattad figyelemre. Sokat hiányoztál az órákról, pedig egy éltanuló nem tesz ilyet, de a jegyeid alapján mégis a stréberek között lenne a helyed. Fura, de tippelgettem, mikor jössz suliba, és mikor nem. Legtöbbször tévedtem... ezt már mondanom se kell... Aztán nemsokkal karácsony előtt, mintha valaki más lépett volna a terembe. A lány életvidám volt, megölelte a padtársát, az órai fecsegéseivel pedig kikészítette a tanárokat. Közvetlen volt és nevetett. El se akartam hinni, hogy az a lány ugyanaz, mint aki a tanév első napján új diákként lépte át a tantermünk küszöbét. Bevallom, az volt az első benyomásom, hogy olyan lány vagy, aki bármiféle indok nélkül levetné magát egy épület tetejéről... most pedig foggal-körömmel élni akarsz...
A szemeim igencsak elkerekedtek. Lutz nem is volt olyan nyápic kölyök, mint ahogy gondoltam. Nagyon jól kiismert, bár megijesztett egy kicsit, hogy folyton rólam gondolkodott, noha alig beszéltünk egymással. Emlékeztetett Artira, és ez rémülettel töltött el, habár tudtam – reméltem – hogy Lutz mégsem olyan, mint az egykor annyira megkedvelt orosz srác.
– Elmennék veled, hidd el – mosolyogtam rá, mert arcán még mindig látszott, hogy mély nyomot hagyott benne az elutasítás – de a partnerem hét hónapja várja, hogy eljöhessen.
– Óh. Megértem – visszakozott kicsit ijedten. – Sajnálom, hogy feltartottalak. Már megyek is.
– Lutz! – szóltam utána, mikor felbőgette a motort.
– Tessék?
– Miért nem hívod el Lelát? – kérdeztem egyre növekvő érdeklődéssel, mert tudtam, hogy Lutz és Lela nagyjából haveroknak mondhatók.
Lela – a Smith-ikrek helyett – az osztályunk egyik ügyeletes plázacicája volt, emellett a két majdnem elveszett cserediákunk, Regina és Emmeline legjobb barátnőjének mondta magát. Egész nap képes volt divatlapokat olvasni, körmöt lakkozni, szemet festeni, arcot púderezni – ahelyett, hogy a tananyagra koncentrált volna. Édesen – már-már bájosan együgyűnek tűnt, bár ha nagyon akarta, meg tudta mutatni, hogy nemhiába tanul gimnáziumban. Szinte biztosra vettem, hogy nem áll szándékában felsőoktatásban részesülni, hisz ő maga is tisztában volt saját korlátaival – én talán modellként tudtam volna leginkább elképzelni őt csakúgy, mint Reginát és Emmeline-t
A jelenleg Los Angelesben tartózkodó cserediákjainkról mindössze annyi új információt sikerült megtudnunk, hogy az oktatási törvények értelmében a németországi érettségirendszert kell követniük, így az írásbeli érettségi feladatlapjait az iskolánk néhány bizottsági tagja – köztük az osztályfőnökünk, Frau Engelin – Amerikába viszik nekik, a szóbelit pedig már Magdeburgban teszik majd le.
– Lela azt mondta, mással megy – felelt Lutz -, de gondolod, van esélyem, ha próbálkozom?
– lutz, a legmenőbb pasi vagy a suliban! Hülye lenne visszautasítani! Így legalább lesz mivel dicsekednie a többi plasztikbabának. Gondolj csak bele, hány meg hány lány szeretne elmenni veled! És ha Lelát választod, hidd el nekem, bálkirálynőnek fogja érezni magát!
Ezzel sikerült apró mosolyt csalnom a fancsali képére. Nem az az önelégült mosoly volt, amit már úgy megszoktam, hanem inkább bizakodó, olyan leírhatatlan.
– Lela nem olyan csaj, hidd el. Mindenesetre... Köszi – intett Lutz, majd újra felbőgette a motort és hamarosan már csak a kavargó por maradt utána.
Csendesen sétáltam a kocsim felé. Beültem a volán mögé, de néhány másodpercig csak fagyottan bámultam magam elé. Nem tudtam észhez térni Lutz viselkedésétől.
Aztán – nagy nehezen rászántam magam az indulásra, és egyenesen hazahajtottam. Az ebédem az asztalon várt, így gyorsan megettem, majd felsiettem a szobámba és leültem tanulni. Észre sem vettem, mikor valaki kopogott az ajtón, csak arra figyeltem fel, hogy az a valaki leült mellém.
– Mi volt Lutz-cal? – kérdezte az idegen, aki nem volt más, mint Linda.
– A bálba hívott – vontam vállat – de azt mondtam neki, már mással megyek. Szerinted van esély arra, hogy Bill jobban lesz?
– Miért ne lenne, te buta?! Pont azért jöttem, hogy jó híreket hozzak! – nevetett fel élénken a lány. – Bill már egyedül jött le a lépcsőn és a sétához sem volt szüksége Tom segítségére. Szerintem június végére olyan lesz, mintha kicserélték volna.
Nagyot sóhajtottam és kezeim közé temettem arcomat.
– És az emlékei is egész jól visszatértek – folytatta Linda, további örömhullámokat árasztva szét bennem. – Ma már téged követelt. Azt üzeni, nem érdekli, hogy tanulsz és hogy érettségizni készülsz. Látni akar. Közöltem vele, hogy a suli parkolójában hagytalak Lutz-cal, a gimis lányok kedvencével. El se tudod képzelni, mennyire kiakadt!
– Milyen gonosz vagy – fakadtam nevetésre. Őszinte nevetés volt, olyan igazi, szívből jövő, testet rázó nevetés.
Újra kopogtattak. Linda szélesen elvigyorodott, majd engedélyt adott a belépésre, amit az érkező örömmel vett és kitárta a szobám ajtaját.
A lélegzetem is elakadt, mikor az ajtó felé tévedt a pillantásom. Bill a küszöbön állt. Kezeit hanyagul támasztotta az ajtókeretnek. Furcsán csillogó szemekkel nézett rám. Nem jött közelebb. Linda vigyorogva felpattant az ágyról és gyorsan kisurrant Bill karja alatt. Felálltam és az ajtó felé sétáltam. Minden egyes lépés lassú, kimért mozdulatsor volt.
Megálltam előtte, de nem szóltam semmit, még csak be sem invitáltam a szobámba. A nap barátságosan sütött be az ablakon, megvilágítva Bill sápadt arcát és ragyogó szemeit, melyek most a barna mindenféle árnyalatában csillogtak. Ajkain tétova mosoly játszott, egyik kezét az ajtókereten tartotta, a másikat hanyagul a zsebébe ejtette. Ő is csöndben maradt. Valószínűleg olyan pillanatok voltak ezek, amelyekben nem fontosak a szavak. Nem tudtam, mit kéne mondani. Félénken pillantottam a kezeimre, majd ismét Bill mosolygó arcára néztem. A helyzet kicsit olyan volt, mintha újra meg kéne ismernem őt. Fekete haja csillogó kerete volt naptól megvilágított fehér arcának, s egészében úgy festett, mint egy égből pottyant sötét angyal.
– Gyere be – törtem meg a kínos csöndet, mely beárnyékolt kettőnket.
– Itt is jó – felelt és még szélesebbre húzta ajkain táncoló édes mosolyát.
– Felőlem álldogálhatunk is – vontam vállat, majd csípőre tettem a kezeimet.
– Az tökéletes lesz – biccentett, s továbbra sem változtatott testhelyzetén. – Hallom, ma igencsak körülrajongtak a fiúk. Még a suli legmenőbbb pasija is, igaz?
A megjegyzés színtelennek hangzott, gondolom, Bill annak is szánta, mégsem tudtam nem elvigyorodni, mikor meghallottam benne a csipetnyi féltékenységet jelző apró remegést.
– Igen. Lutz Richter elhívott az érettségi bálba – feleltem széles vigyorral.
Bill szemei hatalmasra nyíltak. Igaz, nem tudhatta, ki az a Lutz Richter, de ez annyira talán nem is érdekelte. Az már inkább felkeltette a figyelmét, hogy valaki velem akar menni az érettségi bálba, ráadásul az a valaki igyekezett értésemre adni ezt. Billt nagyon idegesítette, hogy az a valaki nem ő volt.
– És, mit mondtál neki? – kérdezte, mintha nem lenne biztos a válaszban.
– Mit mondtam volna? – néztem rá, mesterien felöltve a hitetlenkedés álcáját – Persze, hogy igent! Látnod kéne azt a srácot! Magas, szőke, kék szemű… Minden csaj odavan érte!
Arca elsápadt, láttam, hogy fehér fogai alsó ajkába mélyednek.
– Nem gondoltad, hogy velem kéne jönnöd? – kérdezte csendesen. Nem bírtam tovább, újra felnevettem és lendületesen a vállai köré vetettem karjaimat.
– Bill, ennyire azért nem lehetsz buta! Még szép, hogy visszautasítottam!
Felsóhajtott és ismét mosolygott. Alsó ajkán élénken rajzolódtak ki a saját harapásának nyomai. Elengedte az ajtókeretet és mindkét kezével átölelt. Éreztem, ahogy lassul a szívverése, s fokozatosan normális ritmusba tér.
– Akkor velem jössz? – kérdezett ismét.
– Ez kérdés volt? – feleltem kérdéssel.
– Velem jössz – formálta át kijelentéssé.
– Így már jobban hangzik – bólintottam. – I gen, veled megyek.
A csend újra beburkolt minket, s ismét úgy vett körül, mint egy buborék. A régen várt csend, ami nem unalmas, nem félelmetes, hanem nyugodt, békés és végre, nem magányos.
Holywoodi jelenet volt ez kettőnk szereplésével: az ajtóban álltunk, egymást ölelve, tudtam, minek kell következnie. Vártam, hogy Bill lépjen, s ő jól tudta ezt. Eltartott magától, újra meg újra végigsiklatta tekintetét az arcomon, csak aztán jött közelebb és közelebb. Ajkunk gyengéd csókban forrt össze, mely nem volt tele szenvedéllyel. Ismertük már egymást mégis új volt minden mozdulat. Nem akartam követelni, így türtőztetnem kellett magam. Bill még túl gyenge volt, de láttam a szemében, hogy többet akar, mint amennyit adni tud.
– Az enyém vagy, angyal – jelentette ki, s kezeit visszahúzódóan támasztotta ismét az ajtókeretnek. – Nem vesznek el tőlem. Már nem. Tudom, hogy nem egyszer ígértem hasonlót, de most be is fogom tartani az ígéretet.
A szavai olyan határozottnak és biztosnak tűntek, hogy kénytelen voltam bízni benne. Újra hittem neki.
– Oké, próbáljuk meg. Elvégre is, ennél rosszabb már nem nagyon jöhet.
– Most már azért behívhatnál – vonta meg a vállát Bill. – A holywoodi csöpögős részen túl vagyunk, azt hiszem.
– Hát akkor, fáradjon be, uram – mutattam körbe a könyvekkel teleszórt szobán. – Egyébként elnézést a rendetlenségért, de sokat tanulok és nincs időm takarítani.
Bill kényelmesen lehuppant az ágyra és elégedetten nézett körül.
– Mintha csak az én szobámban lennénk – mondta és végighúzta egyik ujját az állán.
– Miért, meguntad a rendrakást? – vontam fel a szemöldökömet – Mikor utoljára ott jártam, elég nagy volt a tisztaság.
Bill tekintete elkomorodott.
– Az nem én voltam. Én sosem pakolnék el magam után. Csodálkoztam is, mikor felébredtem abban a sterilizált helyiségben, ami nagyjából úgy nézett ki, mint a szobám. Na, de most már újra olyan, mint régen. Hiányoztak már a chipses zacskóim, meg a műanyag flakonjaim
– Mindenre emlékszel? – kérdeztem csendesen. A rendrakási mánia említése eszembe juttatta Gitty löttyét és tudni akartam, hogyan élte át a rosszabb időket.
– Igen, mindenre – felelte eltorzult arccal – de bár ne emlékeznék semmire!
– Idővel jobb lesz – suttogtam hadarva. – Hidd el, jobb lesz.
– Azt mondtam Gordonnak, hogy ne szóljon bele a dolgaimba – nyögte ki elkínzottan. – Hogy tehettem ilyet? Tisztán bennem él Gordon arcvonásainak eltorzulása, ahogy nem tudja, fogadja el az igazamat, vagy tartsa meg a sajátját. Emlékszem, anyám napokig sírt... Nem segítettem Tomnak, mikor szüksége lett volna rám, és elkövette élete egyik legnagyobb hibáját! Lotte, ha nem vagy velük, már rég szétmentek volna!És én mit csináltam? A szobámban kuksoltam! Emlékszem, mikor karácsony előtt eljöttél és átadtad azt a verset. Szép volt, de nem jelentett semmit. Érted, angyal? Semmit! A versed… számomra semmi sem volt! Belül meg voltam fagyva. Érzések közt ingadoztam, jó és rossz között próbáltam egyensúlyt tartani, de nem ment. Meg akartam ütni Tomot, mielőtt összetörtem azt a francos diszkógömböt! Kezet mertem volna emelni a saját ikertestvéremre? Egy szörnyeteg voltam. Napokig azt sem tudtam, hol vagyok! Sosem tettem volna ilyet! Utcákon bolyongtam, alig ettem, nem aludtam és minduntalan kerestem a helyem, de sehol sem találtam. Csillogó üzletek betört kirakatai, kisboltok összetört ablakai jelennek meg előttem és csak nemrég jöttem rá, hogy mind-mind én tettem tönkre! Talán kérhetném, hogy felejtsetek el mindent és lépjünk túl ezen, de ez a kérés olyan sablonos lenne. Mit kéne tennem, angyal?
– Fogalmam sincs – ráztam tanácstalanul a fejem. – Én sem tettem semmit. Minden megoldódik, Bill. Nem kell félned, hogy elfordulnak tőled csak azért, mert olyan voltál, amilyen. Senki sem hagyna el téged. Nem hiszem, hogy emlékszel arra, mikor először magadhoz tértél, de...
– Akkor, mikor elkapták Gittyt? – kérdezet közbe.
– Igen – bólintottam helyeselve. – Emlékszel?
– Nem igazán – ingatta a fejét. – Azt hiszem, csak egy sikolyra. Előtte és utána, mintha elvágták volna a filmet. Van ennek értelme?
– Az elmebontó méregnek van egy ilyen kellemetlen mellékhatása – nevettem, immár könnyeden. – Ne aggódj, van értelme annak, amit mondasz.
– Még mindig nem bírom felfogni, hogy hét hónapon keresztül mérgeztek – sóhajtott fel Bill hitetlenkedve. – Ezentúl nem eszek éttermekben, az biztos.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz – biccentettem és úgy, ahogy Tomnál szoktam, Bill felemelt tenyerébe csaptam.
– Linda hozott el? – kérdeztem kíváncsiskodva, mert kezdett nagyon gyanússá válni a lány viselkedése. Linda ugyanis, ahelyett, hogy visszatért volna hozzánk, szépen elhúzott, én pedig megláttam, ahogy elhajt a kocsifeljáróról, mert éppen akkor haladt el a ház előtt, mikor kíváncsi pillantást vetettem az ablak felé.
– Kérleltem – Bill próbált olyan kicsinek tűnni és úgy összegömbölyödött, amennyire csak testalkata és lehetőségei engedték. – Gondolom, sejted, hogy egyáltalán nem örültem, mikor azt a Lutz-gyereket emlegette. Amúgy is, valld be, volt okom félni, elvégre mégiscsak hét hónapot csesztünk el.
– Lutz egy egoista barom – jegyeztem meg nyugtatásképp.
– Pont olyan, mint Tom – vetette közbe vigyorogva. – Oh, tényleg, mit akartál mondani az előbb? Sajnálom, hogy másra tereltem a beszélgetésünk fonalát.
– Mikor? Mit akartam mondani? – néztem rá értetlenül. El voltam veszve az ismerős mosolyában.
– Mikor azt kérdezted, emlékszem-e, mi történt, miután megtaláltad nálam Gittyt. A válaszom: nem.
– Óh, igen – kaptam észbe – szóval, hogy senki nem lenne képes elfordulni tőled, különösen Tom nem. Mikor felébredtél, rögtön őt kerested. Tom dühöngött, mert nem sikerült elkapnia Gittyt, de mikor meghallotta a hangodat, mindenkit félrelökve hajolt le hozzád. Engedte, hogy átkarold a vállát, próbált nyugtatni, bizonygatta, hogy minden rendben lesz. Tudta, hogy visszakapott téged.
Bill álmélkodva hallgatta a beszámolómat.
– Mégiscsak hiányoztam annak a vadbaromnak – vigyorodott el önelégülten.
– Viccelsz? Akárhogy tagadja! Egy hónapot se bírna ki nélküled!
Bill jót nevetett a megjegyzésen és fontolgatta, hogy mostantól ezzel fogja az őrületbe kergetni szegény bátyját.
– Tényleg, és David tudja? Mi van a rajongókkal meg a koncertekkel? – váltott ismét komoly hangstílusra. – Mesélj nekem arról, mi lett a munkámmal. Sajnos még mindig nem emlékszem mindenre.
– David lemondott egy csomó koncertet miattad. A rajongók sírnak. Számtalan verset írtak neked. Mutathatok párat, ha szeretnéd. Remélik, hogy hamar meggyógyulsz. Elmentem David farsangi bulijára, ahol megismerkedtem néhány külföldi fickóval. Ismerősen csengenek olyan nevek, mintpéldául Nahuel, vagy Yugo?
– Természetesen – felelt Bill automatikusan, fel se fogva a szavaim értelmét. – Ők a kenyai és a japán koncertszervező cégek tulajdonosai. Micsoda? – esett le neki végre – Te komolyan beszéltél velük?
– Tréfálsz? Imádtak – vigyorogtam büszkén. – David azt mondta, jópár évre biztosítottam a megélhetéseteket, úgyhogy most nagyon örülhetsz. Jut eszembe, még nem is kaptam köszönetet ezért a jótéteményért.
– Hát te eszméletlen vagy – mondta Bill csodálkozva. – Komolyan, erre már nem is tudok mit mondani. Találkoztál Jamesszel, meg Elvirával is?
– Jamesszel igen – feleltem elgondolkodva – Ki az az Elvira? Lehet, hogy vele is beszéltem, de biztos nem mutatkozott be.
– Őt könnyű felismerni. Az ír cég vezérigazgatónője. Ha ez segít valamit, úgy néz ki, mint egy svéd.
– Igen – bólogattam – emlékszem rá. Ő küldte el Davidot, hogy tovább beszélgethessenek velem.
Bill már nem mondott semmit, csak nevetett.
– És... – kezdte, mikor ismét képes volt beszélni – mit adtatok be Davidnak? Mivel magyaráztátok a viselkedésemet?
– Az igazat mondtuk – feleltem őszintén.
Bill szemei ismét elkerekedtek és arca újra elvesztette pirosas színét.
– Az igazat? – rémüldözött szinte kiáltva. – Mondd, hogy csak szórakozol.
– Nem – ráztam a fejem. – David tudja, hogy mérgeztek. Nem kételkedett a szavunkban, teljes mértékben elhitte, hogy igaz. Nem nézett hülyének minket, mikor azzal álltunk elő, hogy elmebontó mérget kaptál a szülinapi partin.
– David realista, így csak azt hiszi el, amit lát – vonogatta a vállát Bill. – Hogy a fenébe volt képe sigazat adni nektek?
– Végülis, ha úgy vesszük, látta – mutattam rá a lényegre – hiszen nap mint nap változtál.
– Azt hiszem, most már nem kellene csodálkoznom – csapta össze a kezeit Bill. – Van még valami, amiről tudnom kéne?
Óh, persze, hogy nincs semmi – gondoltam, mivel eszembe sem jutott, hogy említést tegyek neki a hajtóvadászatokról. Még csak az kéne!
De tudtam, hogy még tartozom egy vallomással. Nagyot sóhajtottam, mielőtt belekezdtem volna.
- Emlékszel Artira? – kérdeztem erőtlenül. Bill figyelmesen nézett és lassan bólintott.
- Mike unokatestvére, ha nem tévedek. Emlékszem, hogy csúnyán veszekedett Mike-kal a házunk udvarán, de nem tudom, mit kerestek ott.
- Arti azért jött Németországba, hogy találkozzon velem – mondtam halkan. – Mike sokat mesélt rólam, ő pedig meg akart ismerni. Nem voltam önmagam… találkozgattam vele… Azt hitte, lehet folytatás. Tápláltam benne a reményt, de soha nem akartam tőle semmit. Tudod, mi gyógyított ki a méreg bűvöletéből, Kaulitz?
Bill elmosolyodott. Tetszett neki, hogy újra Kaulitznak neveztem.
- Mesélj, angyal. Hallgatlak – mondta és körém fonta karjait.
- Arti megmutatta a panziót, ahol lakott – sóhajtottam és Bill fekete ingébe fúrtam az arcomat, hogy elrejtsem a könnyeimet. – Jól éreztem magam, ha vele voltam… nem gyanítottam semmit… de… ott a panzióban… Arti meg akart csókolni… És ekkor felébredtem a kábulatból…
Bill megnyugtatóan simogatta a hajamat. Nyugodt, lassú lélegzése jótékonyan hatott rám. Erőt adott.
- Mikor rájöttem, hogy Gitty választott el minket egymástól, Mike úgy döntött, magával visz Szentpétervárra, hogy megvédjen… Ki kellett kapcsolódnom és jó ötletnek tűnt elhagyni az országot… Gyönyörű volt az a karácsony… A Müllerek nagyon jók voltak hozzám…
Bill kuncogott és a fülembe súgott:
- Hát akkor mi a baj, Lotte?
- A karácsonyi vacsorára Arti is hivatalos volt. Tartózkodó maradt velem szemben, szóval nem történt semmi… De… ajándékosztás után kimentünk hócsatázni… és nekem szükségem volt az egyedüllétre, meg arra, hogy rád gondoljak… A házat körülölelő erdő széléhez sétáltam. Ott talált rám Arti. Gúnyos volt, de tisztelettudónak és mértékletesnek mutatta magát. Azt mondta, csak egy csókot kér, aztán örökre eltűnik az életemből… És akkor én… barnának láttam Arti kék szemeit… ferdének a mosolyát… Téged láttalak, Kaulitz. Mindvégig téged! El voltam veszve… nem tehettem róla… Gitty mérge összezavart, hónapokig kínzott. Nem tudtam parancsolni magamnak. Mintha te álltál volna előttem… Hagytam neki, hogy megcsókoljon… És egy percig se bántam… Bocsáss meg nekem, Bill!
Bill gyengéden megcsókolta a homlokomat.
- Nincs miért bocsánatot kérned, angyal. Tudom, mit éreztél. Nem hibáztatlak érte… De azt a rohadékot igen! Kihasználta a helyzetedet! Ellopja a külsőmet… a stílusomat… És még a szeretett nőmet is? Azt már nem!
- Bill, kérlek – esdekeltem – ne haragudj rá! Vigyázott rám, mikor…
- Ne haragudjak rá? – kérdezte felindulva Bill és felpattant. Dühösnek tűnt. – Méghogy ne haragudjak rá?! Nem kérhetsz erre, angyal! Elfogadtam, elviseltem, megkedveltem Mike-ot, mert gyengéd és kedves volt veled, mert vigyázott rád, mert szeretett téged. És mert erre kértél. Megtettem. Tudtam, hogy bízhatok benne. Néha még mosolyogtam is, látva, hogy mennyire rajong érted, mert tudtam, hogy te az enyém vagy. Tisztában vagyok vele, hogy Mike sosem állna közénk !Na de Arti? Semmit sem tudtam róla, és most azzal jössz, hogy találkozgattatok, meg hogy csókolóztatok? Mégis mit gondolsz, angyal, milyen véleménnyel lehetek arról a srácról? Mielőtt arra kérsz, hogy bocsássak meg neki és legyünk puszipajtások, gondolkodj el azon, mi történt köztetek!
- Sajnálom – suttogtam megtörten. – Nem akarok megint veszekedni.
Bill sóhajtott, majd újra elmosolyodott.
- Jól van, angyal. Én sem akarok veszekedni – mondta és szorosan magához ölelt. – De legközelebb ne védd előttem, Artit, oké? Jobb, ha elfelejtjük.
Erőtlenül felnevettem és bólintottam.
- Mondd csak, Bill. Olyan lesz, mint rég? – kérdeztem kíváncsian.
- Pontosan olyan – felelte és lassan összefűzte ujjait az enyémekkel.
