24. Fejezet: Gitty meséje

Jópár napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy úgy igazából felfogjak mindent. Tudatosodnia kellett bennem, hogy nincs többé Gitty-veszély, hogy Bill jobban lesz és hogy nem kell a rokonaimra várnom, ha el akarok menni valahova.

Az események után három nappal megjelent nálunk Florenz, természetesen Johannes társaságában, hogy megtudakolja a részleteket, mert Sofie néniék csak a történet nagyját voltak hajlandóak megosztani vele. Azt már persze mondanom se kell, hogy a nővérem kellően kiakadt, mikor megtudta, hogy közvetlenül ki voltam téve a veszélynek.

– Hogy lehettél ennyire felelőtlen? – sápítozott, mint mindig, ha közel jártam a tűréshatárához. Magamban motyogva hálát adtam az égnek, hogy nem tud az éjszakai túrákról.

– Nem voltam közvetlen veszélyben – ellenkeztem hevesen – hiszen Billt akarta bántani!

– Óh, olyan naív vagy, húgocskám! Annak az elmebetegnek mindegy, hogy te, vagy Bill, neki ez csak játék! Különben is, mi lett volna, ha észrevesz? El ne hidd, hogy nem változtatott volna a döntésén! A te halálodat szívesebben nézné végig, mint Billét, hiszen őt nem megölni, csak megszerezni akarja!

– Tudom – csattantam fel – de nem vett észre és ez a lényeg, nem?

– Hahhhh, nem vett észre, ez jó! – Florenz teljesen kikelt magából, amit próbáltam ugyan megérteni, de valahogy nem sikerült. – Gitty egy őrült, hisz meg is támadott. Neked kéne a legjobban tudnod ezt, Lotte, most mégis szemethunysz e felett és csak azt hajtogatod, hogy nem voltál veszélyben? A semmiért alakítottuk ki a védőkíséretedet, meg azt a sok baromságot? Nem, húgocskám, mindez a védelmedet szolgálta! Te mégis semmibeveszed a fáradozásunkat és csak úgy kocsikázol, ha kedved tartja?

– Ne őt szidd, Florenz – szólalt meg Johannes és a védelmemre kelt. – Aznap én voltam a soros. Megengedtem, hogy egyedül menjen. Igaz, úgy tudtam, Hamburgba utazik. Azt gondoltam, ott talán nincs veszélyben.

– Tudom, hogy te voltál aznap a soron – sziszegte a nővérem mérgesen. – Veled még külön számolok ezért.

– Florenz, kezded túlzásba vinni – felelt neki Johannes. – Nem hibáztathatsz azért, mert elengedtem! Mi lett volna, ha vele megyek? Ugyanez, mert Bill szobájába mégsem követhetem! A húgocskádnak magánélete is van, bármennyire nehéz ezt felfogni! Ugyanúgy meglátja Gittyt, ugyanúgy ki lett volna téve a veszélynek! Azzal, hogy lent ülök és kávét iszogatva elcsevegek a Trümper-házaspárral, vajmi keveset segítek neki! Most meg akkor azon lennél kiakadva, hogy én is veszélyben forogtam volna, ha Gitty után futok!

Florenz elcsendesedett, látszólag összedöntötték az elképzeléseit. Nem szólaltam meg, vártam, mi sül ki ebből.

– Sajnálom – folytatta Johannes – nem akartam kiabálni veled. Csak tényleg nagyon eltúlzod a dolgokat. A húgod is felnőtt nő, tudja, mit tehet és mit nem.

– Dehogy tudja – Florenz halkan beszélt, tehát valóban elgondolkodhatott Johannes szavain, de ez csak egy pillanatig tartott, mert a következő mondata már ismét megütötte a nyolcvan decibelles hangerősséget. – Nem tud értelmes döntést hozni! Látod, mi történik, ha Lotte önállóan határoz el valamit?

– Na, mi? – tárta szét a karját Johannes. – Elkapták Gittyt és valószínűleg jó időre lecsukják. Bill felépül és Lotte meg ő újra együtt lesznek. Mondd csak, Florenz. Olyan szörnyű dolgok ezek?

– Hogy te mindig össze tudsz zavarni – sóhajtott Florenz és Johanneshez sétált, hogy összeborzolja annak szőkés haját – Jól van, felfogtam. Sajnálom, hogy túldramatizáltam a helyzetet. Mindkettőtöknek igaza van. Lotte, ne haragudj, amiért kiakadtam. Csak máskor ne csinálj ilyet, oké?

– Úgy érted, ne menjek el többé a Kaulitz-házba? – értetlenkedtem, már csak úgy poénból, hogy felbosszantsam a nővéremet. A hatás nem is maradt el. Florenz artikulálatlan torokhangot hallatott, majd elfordult, hogy kis idő múlva lehiggadva forduljon vissza és jót nevessen az egészen.

– Kajás vagyok – törte meg a beállt csendet Johannes, ezen pedig én nevettem el magam. Ő aztán tudta, hogyan kell oldani a feszültséget. Johannes szerencséjére Sofie néni uzsonnával is készült, úgyhogy senki nem halt éhen. A délután további része meglepően kellemesen telt, hiszen Florenz nem melodrámázott és nem veszekedett Johannesszel, na meg nagyrészt békén hagyott engem is. Ez jó volt, mert lehetőségem adódott arra, hogy MSN-en értekezzek Lindával és megtudjam, hogy van Bill. Az utóbbi három napban szinte csak ezt kérdeztem tőle - már amikor nem voltam a Kaulitz-házban. Kicsit irigyeltem őt, hiszen ott lakott, így mindennap láthatta Billt, ha akarta. Persze én is laktam a Kaulitzoknál egy ideig és mondanom se kell, mennyire átkoztam az akkori viselkedésemet. Ha rendben lettem volna, oly sokmindent másképp csináltam volna! Mi lett volna, ha Gitty nem teszi tönkre az életem? Valószínűleg olyan vidámak lettek volna a napjaim, hogy azt talán el sem tudom képzelni. Istenem, mennyire más lehetett volna!

A múltat azonban kár felhozni, nem érdemes rágódni rajta. Leültem a számítógép elé és vártam, hogy Linda életjelet adjon magáról. A lány ezt hamarosan meg is tette, így rögtön a szokásos kérdésemmel kezdtem a beszélgetést. Az iskola miatt keveset jártam Loitschébe, na meg készülnöm kellett az érettségire is, tehát a napjaim meglehetősen zsúfolttá váltak, ez pedig azt jelentette, hogy nem volt időm a Kaulitz-ház lakóira. Meg is fogadtam, hogy mégegyszer nem lesz ilyen, mert mindig szakítok majd időt arra, hogy meglátogassam Billt.

...

Linda üzenete:

Bill pontosan úgy van, ahogy tegnap is volt. Illetve mégse. Kezd emlékezni dolgokra, de csak olyasmikre, ami aznap történt, mikor rátaláltál Gittyre. Nem nagyon tud másra összpontosítani, egyelőre ezeket rakja össze. Olyan, mintha mindent, de szó szerint mindent elölről kéne kezdenie. Néha olyan, mintha nem tudná , ki ő, máskor pedig azt kérdezi, mikor lesz koncert! Teljesen össze van zavarodva: mintha két Bill küzdene egymással. Ijesztően hangzik, de sajnos ez a helyzet. Simone orvost akar hívni hozzá, Gordon pedig nem engedi, így köztük is dúl a harc. Azt hiszem, tanácsot kéne kérni Mike-tól, és ha jónak látod, írok neki egy e-mailt, hogy legalább megtudja a hírt. Rendben?

...

Linda válasza nem volt megnyugtató, de legalább nem hagyott bizonytalanságban. Természetesen áldásomat adtam arra, hogy e-mailt írjon Mike-nak. Bosszankodtam is, hogy miért nem nekem jutott ez eszembe, hiszen – mint rájöttem – Mike még nem is tudott arról, hogy nagyvalószínűséggel nem forgok már veszélyben, és Bill is rendbe fog jönni - remélhetőleg elég rövid időn belül.

Hallottam, mikor jó félórával később Florenz és Johannes távozott. Egyikük sem jött fel, hogy elköszönjön tőlem – hiszen felesleges lett volna. Ha akarok, elkocsikázok hozzájuk, akár naponta. Erre a gondolatra kuncogni kezdtem – Johannes ugyanis még mindig nem rendelkezett autóval, és nagyon nézegette az enyémet. Úgy gondolom, nem utasította volna vissza, ha azt mondom neki, menjen vele egy kört.

Linda eltűnt MSN-ről, így én sem találtam értelmét, hogy tovább üljek a gép előtt. Az ágyamhoz vánszorogtam és elővettem az iskolatáskámat meg néhány könyvet. Jobbnak láttam, ha nem Billen rágódom, hanem tanulok egy kicsit. Az érettségik alig két hónap múlva kezdődnek, s én úgy éreztem, semmit sem tanultam az utóbbi két évben. Ezt valahogy még hazugságnak sem lehetett mondani, mivel mindig akadt fontosabb, mint a tanulás.

Nem tudom, hány óra telt el számok és betűk végtelen sorozatának bámulásával, mire végre meguntam és elhajítottam az utolsó matek könyvet is. Végigdőltem az ágyon, majd lassan-lassan elaludtam.

A csütörtöki napot nagyon utáltam. Ennek csak azért van nagy jelentősége, mert a következő nap reggele azzal a szomorú hírrel köszöntött rám, hogy újra elérkezett egy csütörtök. A suliban dupla történelem és dupla német óra várta, hogy elunjam az életem. Ráadásul az érettségik közeledtével a tanárok előszeretettel írattak velünk váratlan teszteket, úgyhogy, ha nem lettem volna olyan szemfüles – mint ahogy azt néhány napja Holstiéc nyomozó volt szíves megjegyezni – talán összeszedtem volna pár nem túl szép jegyet, az pedig nem jött volna annyira jól a nagy megmérettetés előtt.

Ez a csütörtök délelőtt tesztek és felelések nélkül zajlott, helyettük viszont írtunk és írtunk és írtunk. Még szerencse, hogy néha tartottunk egy kis szünetet, különben egész biztos begörcsöltek volna az ujjaim.

– Zsong a fejem – sóhajtott fel utolsó óra után Anni. – Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni az érettségit.

– És még ez semmi – mondtam csüggedten. – Gondold el, mi lesz, ha belelendülnek a ruha – és táncpróbákba. Hiszen bál is lesz!

Anni kétségbeesetten felnyögött.

– Tényleg, még az is! Tudod, milyen ruhánk lesz a ballagásra?

– Őszintén szólva, a legkevésbé sem érdekel – vontam vállat – de ha van némi információd, megoszthatnád velem.

– Azt hiszem, már kiválasztották. Hétfőn megyünk próbálni. Égkék kosztümszerűség. Nem olyan rossz, mint amilyenre számítottam.

– Az egyáltalán nem rossz – a hangom megkönnyebbültnek hangzott. – Én azt hittem, hogy rózsaszín cukorbabajelmezt kell magunkra rángatnunk majd. Hálát adhatok az égnek, hogy az osztály nagyobbik részének megjött az esze.

Anni elmosolyodott és a táskájába csúsztatta a tolltartóját.

– Nem az osztálynak jött meg az esze, csak Frau Engelin volt résen – javította ki az előbbi állításomat. – Nem hagyta, hogy Lela legyen a ruhafelelős.

– Így már minden világos – nevettem el magam. – Ha nem haragszol, nekem rohannom kell.

– A Kaulitz-házba mész, ha nem tévedek – állapította meg Anni, vidám fénnyel a szemében.

– Nem tévedsz, de muszáj sietnem. Igénybe vettem a tömegközlekedést. Ki akartam élvezni a visszakapott szabadságomat. Tudod, nincs Gitty, nincs kíséret.

Természetesen a lánynak is beszámoltam a Gittyvel történtekről - egy nagyon hosszú telefonbeszélgetés alkalmával. A lány is megkönnyebbült, hiszen már nem forogtam életveszélyben, így bármikor meglátogathattam őt, vagy ő engem.

– Hazamész még? – kérdezte érdeklődve.

– Igen – feleltem vállat vonva – mert kell a kocsim.

– Akkor ne buszozz – mondta és felkapta a táskáját a padról. – Apám két perc múlva ideér. Útbaejthetjük a házatokat.

Mire a suli aulájába értünk, Anni apja már meg is érkezett. Nem volt kifogása a potyafuvar ellen, így végül hazavittek.

Villámgyorsan megebédeltem – mióta a Kaulitz-házban nem sok választott el a teljes tudatvesztéstől, próbáltam odafigyelni a helyes étkezésre – majd átöltöztem, felkaptam az irataimat meg a kocsikulcsot, és már indultam is Loitschébe.

A Kaulitz-ház elé érve meglepetés fogadott. Bill a kerti medence szélén ült, arcán apró mosollyal figyelte a medence vizének gyenge hullámzását. Néhány lépésre tőle Tom állt, türelmes tekintettel nézte a testvérét, de mikor észrevette, hogy megérkeztem, egy pillanatra megfeledkezett Billről és felém rohant.

– Képzeld, Bill már el tudja mondani, mi történt, mikor a szobájában találtad Gittyt, úgyhogy indulunk a kihallgatásra – újságolta, mikor odaért hozzám. – Az egész család elkíséri őt. Velünk jössz?

– Ezt meg kellett kérdezned? – nevettem és a tenyerébe csaptam, majd együtt sétáltunk vissza Billhez.

– Szia, Bill – ültem le a srác mellé. Próbáltam vidámnak tűnni, belül azonban nagyon türelmetlennek éreztem magam. Mindennap azt vártam, mikor lesz végre olyan, mint régen. Az utóbbi pár napban inkább hasonlított egy önmagát kereső, zavarodott srácra, mint egy énekesre. Tudtam, hogy várnom kell, hogy türelemmel kell viseltetnem iránta, csak azt nem tudtam, meddig fogom bírni.

– Szia, Lotte – felelt Bill. Jólesett, hogy emlékezett a nevemre. Reményt öntött belém. Tovább akartam faggatni, kíváncsi voltam, hogy tényleg tudja-e, ki vagyok.

– Sok dologra emlékszem már – mosolyodott el őszintén, mielőtt akármit kérdezhettem volna, így csak vártam, hogy folytassa. – Nagyon gondolkodsz valamin. Netalántán azon, hogy tényleg tudom-e, ki vagy? Nem kell félned. A barátnőm vagy, ha nem tévedek.

– Eltaláltad – bólintottam nevetve. Alig akartam elhinni, hogy a változás már egészen tapasztalható. Két nappal ezelőtt Bill még a saját nevét is alig tudta megmondani, most pedig folyékonyan beszél, sőt, minden archoz nevet és státuszt tud társítani.

Bill csettintett a nyelvével és felnevetett. Milyen rég hallottam már ezt a nevetést! Tom is felénk nézett és érdeklődve méregette az öccsét. Talán ezekben a percekben is emlékek tértek vissza Bill elméjének rejtett zugaiba?

– Sajnálom – motyogta Bill, amivel kissé rám hozta a frászt, de nem volt időm reagálni, mert azonnal folytatta – hogy mindez velünk történt. Azt hittem, a tavalyi dolgoknál rosszabb már nem jöhet... Azt hittem, ennyi volt… hogy nem kell már szenvednünk...

– Bill – kezdtem, de felemelte a kezét, hogy ismét magához ragadja a beszéd jogát.

– Van egy halvány emlékképem arról, hogyan viselkedtem veled. Ha jól emlékszem, veszekedtünk... nem is egyszer talán?

– Vitáztunk párszor – vontam vállat, mintha ez is a kellemes emlékeim közé tartozna, pedig korántsem így volt.

– Elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is vitázni fogunk – mosolygott kicsit szánakozva saját magán. – Mindenesetre már tudjuk, milyenek vagyunk, ha veszekszünk. Személy szerint nincs kedvem újra végigcsinálni. Óh, annyi mindent szeretnék még mondani, csak nem emlékszem...

– Bill! – hangzott a távolban Simone kiáltása, mely félbeszakította a srác mondatát. – Készülj, indulunk!

– Megyek, anya! – kiáltott vissza Bill és igyekezett segítség nélkül felállni, de a próbálkozása nem járt sikerrel. Tom odalépett hozzá és felhúzta őt, majd Simone utcán parkoló Opelje felé vezette. Követtem őket. Mikor a kocsihoz értünk, láttam, hogy Tom szó szerint értette, hogy a teljes család elkíséri Billt. Simone, Gordon, Tom, Bill és mostmár én álltuk körül az autót. Lindát azonban nem láttam sehol.

– Linda Anni-nél van – jegyezte meg Tom, mikor látta, hogy a tekintetemmel keresek valakit.

Beültünk a kocsiba és elindultunk. Én hátul foglaltam helyet - az ikrek között - ez persze nem volt éppenséggel kényelmes helyzet.

Szerencsére nem tartott sokáig a kocsikázás, mert a magdeburgi rendőrkapitányság épülete a város szélén helyezkedett el.

– Gitty előzetesben van – mondta Tom, miután kiszálltunk, ő pedig kisegítette Billt. – Úgy gondoltam, bemegyek hozzá.

– Tom, nem – szólt rá Simone, de a fiú elengedte a tiltást a füle mellett.

– Veled tartok – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.

– Nem – mordult fel Bill. – Te és Gitty nem lehettek egy légtérben soha, de soha többé.

– Jó, de akkor Tomnak miért engeded? – harciaskodtam az elveimet védve. – Mikor ő mondta, hogy bemegy, meg se mukkantál!

– Tom meg tudja védeni magát – felelt Bill kimérten. – Te pedig nem vagy képes erre, angyal.

Angyal! Ismét angyalnak nevezett! Visszakaptam őt! Most már egész biztos, hogy visszakaptam őt!

– Vigyázok rá, öcskös – biztosította Tom vigyorogva. – Engedd el. Ha velem akar jönni, hagyd neki. Joga van hozzá, hogy szembenézzen azzal a nővel.

Bill morgott valamit, amit beleegyezésnek és tiltásnak is lehetett venni. Tom az előbbinek vette. Elindultunk az épület irányába. A bejárat előtt szétváltunk: Simone, Gordon és Bill egy kint álldogáló, nagydarab rendőrnő felé igyekezett, Tom és én ellenben egy hátsó épület felé vettük az irányt.

– Honnan tudod, hogy merre kell menni? – méregettem gyanúsan a gitárost.

– Volt időm bejárni a környéket – vont vállat Tom. – Bill elviselhetetlenségének ideje alatt sokszor jártam erre. Minden egyes átkozott nappal egyre jobban vártam, hogy az a ribanc végre ide kerüljön… El sem tudom mondani, mennyire gyűlölöm…

Nem tudtam, mit feleljek. Tom általában a jókedvéről és a hülye vicceiről volt nevezetes, nem pedig a mérhetetlen utálatáról.

A kisebbik épület bejáratánál két rendőr beszélgetett. Mikor megláttak minket, abbahagyták a csevegést és érdeklődve fordultak felénk.

– Brigitte Hasselberghez jöttünk – mondta Tom szenvtelen hangon, mielőtt a rendőrök bármit is kérdezhettek volna. – Úgy tudom, most van a látogatási idő, nemde?

Az egyik rendőr, aki alacsony volt és hatalmas pocakkal rendelkezett, megpöckölte a bajuszát, majd bólintott.

– Akkor, talán bemehetnénk? – kérdezett tovább Tom.

– Rokon, avagy barát? – érdeklődött a másik rendőr, aki jóval fiatalabbnak tűnt az elsőnél. Homokszőke haja és babaarca azt sejtette, csak nemrég végezte el a rendőrtisztit.

– Barát – felelt Tom és kezdett türelmetlenné válni.

– Rendben, kövessenek – szólt a fiatal rendőrsrác és előttünk lépkedett az épületben rejlő folyosó felé. A másik rendőr nem követett, de még jópár lépés után is hallottam tiltakozó morgásait. – Figyelmeztetnem kell önöket, hogy Hasselberg kisasszony nincs éppenséggel fogadóképes állapotban – hadarta el a srác, miközben előszedett egy adó-vevőt és kiadta a parancsot, mégpedig azt, hogy Brigitte Hasselberg kisasszonynak látogatói érkeztek, ezért vezessék őt a beszélőhöz.

Mire odaértünk, Gitty már a rácsok mögött ült. Szemlátomást meglepődött, mikor látta, kik érkeztek hozzá. Viseltes rabruhája nem dobta fel amúgyis rendezetlen külsejét. Arca beesett volt, szemei még a szokásosnál is mélyebben ültek, hegyes fogai közé ételdarabkák ragadtak, egyszóval nem volt egy szép látvány.

– Tooooom – suttogta erőtlenül. Úgy sejtettem, közel áll az idegösszeomláshoz – ohh, ééééés Lotte... milyen kellemes meglepetés. Minek köszönhetem a látogatást?

Tom arcán megfeszült egy izom. Kezeit ökölbe szorította és próbált lenyugodni.

– Lenne pár kérdésem – szólalt meg végül, nagyjából higgadtan.

– Rajta – susogta Gitty. – Várom a kérdéseidet.

– Miért bántottad az öcsémet?

Tom minden egyes szót olyan tagoltan ejtett ki, mintha egy öt éveshez beszélne. Emellett még suttogott is, így az összhatás egészen horrorisztikusra sikerült.

– Nem bántottam – felelt Gitty, most meglepően tiszta hangon. – Tudod, hogy sosem bántanám őt!

Tom beharapta alsó ajkát és határozottan rázta meg a fejét.

– Szerinted, el is hiszem?.

– Hinned kell nekem! – sikoltott fel Gitty . – Hinned kell nekem!

– Tönkretetted a családunkat! – Tom még fékezte magát, de látszott rajta, hogy nincs már messze a kitörés. – Tudtad, hogy mindennél többet ér nekem, te pedig hónapokra elszakítottál tőle! Elszakítottad mindenkitől, a családjától, a barátaitól és a szerelmétől!

– Nem, nem, nem, nem, nem! – Gitty a füleire szorította a kezét – Hallgass! Hallgass!

– Miért kéne hallgatnom? – susogta Tom. – Még csak most kezdek belejönni...

– Nem akartam ártani Billnek! – védekezett Gitty – Sosem állt szándékomban fájdalmat okozni neki! Szeretem őt!

– Akkor felejtsd már el! – kiáltotta Tom.

– Nem! Sosem adom fel!

Tomnak ideje sem volt reagálni, Gitty egyszerre beszélni kezdett. A hangsúlya monoton volt, mintha akarata ellenére buknának ki belőle a szavak.

– Az első tervem nem sikerült, bár így visszagondolva tényleg nem volt megfelelően kivitelezve. Semmit sem értem volna el azzal, ha megölöm – itt rám mutatott, de egy lélegzetvétel után folytatta is. – Bill egész biztos meggyűlölt volna, s tudtam, így is történt. De nem adhattam fel. Mindig harcoltam az igazamért, mindig tudtam küzdeni azért, amit meg akartam szerezni magamnak. A nyáron Ukrajnába utaztam a nagyanyámmal. Ott hallottam a kievi legendáról.

- Kievi legenda? – vetettem közbe önkéntelenül. – Mike mesélt róla.

Gitty elmosolyodott. Torz, csúnya mosolya volt. Tom értetlenül fürkészett minket, a tekintetében mintha rosszallást láttam volna. Nem tetszett neki, hogy van valami, amiről Gitty és én tudunk, ő viszont nem.

- A legendából merítettem erőt. Éjjel-nappal kutattam az interneten és különféle könyvtárakban, hogy mindent megtudjak arról a méregről. Természetesen az összetevők listája sehol sem szerepelt. A saját nagyanyámon kezdtem kísérletezni. Tudtam, hogy a legenda nem igaz, én mégis a fejembe vettem, hogy megpróbálom a lehetetlent. Ne akard tudni, mit kevertem a kóládba azon a szeptemberi napon, Lotte! Túlságosan könnyű prédák voltatok Billel! Gyerekjáték volt bejutni a Monsun-Theaterbe. Elaltattam az egyik pincérnőt, aztán elvettem a ruháit és besétáltam dolgozni. Jól elő kellett készítenem az akciót, így a parti előtt egy héttel már az elkábított pincérnő helyébe léptem. A szórakozóhely tulaja azon a héten közölte, hogy hamarosan minden pincérre szükség lesz, mert szeptember elsején óriási születésnapi partit rendeznek. Tudtam, kiké lesz az a parti! A pincérek nem vették észre, hogy valami nem oké a kolleganőjükkel. Charicleának szólítottak, én pedig hallgattam arra a borzalmas névre, csakhogy ne keltsek feltűnést. Nemsokára elérkezett a szeptember. Örömmel vállaltam munkát aznap. Minden pincér megkapta az ülésrendet és a saját feladatkörét. Én az italokért voltam felelős. Kapóra jött, mikor üdítőket rendeltetek. Besurrantam a konyhába két pohárért. Túl könnyű volt a kólába csöpögtetni a mérget! Először úgy gondoltam, elég, ha Billt kínzom, de aztán rájöttem, hogy te, Lotte, mindent elkövetnél annak érdekében, hogy helyrehozd mindazt, amit én elrontottam. Jobbnak láttam, ha kivonlak a forgalomból téged is.

Borzongva hallgattam és közben csodálkoztam, amiért Gitty ilyen nyugodtan tud erről beszélni. A lány nagy levegőt vett, és kibámult a keskeny ablakon. Nem kívánta folytatni a történetet, Tomnak viszont megjött a kedve a kérdezősködéshez.

– Többször jártál Billnél? Úgy értem, a szobájában?

– Óh, igen – Gitty szeme ijesztően megcsillant. – Nagyon sokszor jártam nála. Szinte minden éjjel. Bill nagyszerű kísérleti alanynak bizonyult. Nem akartam, hogy úgy viselkedjen, mint Lotte, ezért nyugtatókkal kombináltam a mérget. Ennek köszönhetően nem akarta megölni magát, nem hisztizett és nem támadt másokra. Nem akartam, hogy feltűnést keltsen a viselkedésével, ezért ki kellett találnom valamit. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. A nyugtatók miatt volt képes továbbra is koncertezni.

– Oda is követted? – kérdezte Tom meghökkenve.

– Dehogy, te buta – legyintett Gitty. – A gorilláitok miatt képtelenség lett volna. A koncertek előtt Bill annyit kapott, hogy nem volt szüksége újabb adagra.

– Miért döntöttél úgy, hogy csak Billt adagolod? – érdeklődtem csendesen.

– Te nem kellettél – felelt Gitty. – Mint már említettem, nem téged akartalak irányítani. Miután valami csoda folytán kikerültél a szer hatása alól, nem foglalkoztam veled. A kis barátaid folyton körülvettek, és tudtam, hogy esélyed sincs Bill közelébe kerülni. Egyébként is, gondoskodtam róla, hogy kellően gyűlöljön.

Tom megvetése jeléül prüszkölt egyet, ezzel pedig magára vonta Gitty figyelmét.

- Most megvetsz, Tom? – nevetett Gitty. – Épp te undorodsz tőlem és attól, amit tettem? Pont te, aki ugyanolyen aljadék vagy, mint én?

- Hogy képzeled? – suttogta remegve Tom. Megfogtam a kezét, hogy csitítsam, de sejtettem, hogy ha a srác Gitty felé indul, vajmi keveset fog érni az én gyönge visszatartó erőm.

- Hát, így képzelem. Tom, ne nevettess már! Egy agyonszilikonozott műliba is elég volt ahhoz, hogy megcsald az édes kis barátnődet! Jártam a házatoknál. Mindent láttam! Mikor már nem bírtad elviselni Billt, kocsmákban és diszkókban múlattad az időt. Nem egyszer Andreas vitt haza! Láttam!

- Tévedsz. Anyám nem engedett volna be holtrészegen… - rázta a fejét Tom, de valamilyen oknál fogva úgy tűnt, mintha csak hárítaná a felelősséget. Mintha nem akarta volna beismerni, hogy Gittynek ezúttal igaza van.

- Persze, hogy nem! Hiszen nem Loitschébe vitt! A hamburgi villádban kötöttetek ki. Ugye, ugye, harcos. Azt a villát csak kivételes alkalmakkor használod, de a lerészegedéseid pontosan ilyen kivételes alkalmak voltak… habár az utóbbi időben… Hahahahaha! Mindent tudok. Oda vitted azt a szőke libát is…

- Lotte, menjünk innen – morogta Tom.

- Ne fuss el. Még ne – suttogta ijesztő szemvillanások közepedte Gitty. – Hadd meséljek még.

- Nem vagyunk kíváncsiak a mesédre – vetettem oda a lánynak, majd elfordultam tőle.

- Ej, ej, Lotte. Milyen bátrak lettünk. Megjegyzem, az éjszakai autókázásaid alkalmával nem voltál ilyen vakmerő. Elhajtottál mellettem egy piros Mercedesszel. Szép autó. Gondolom, Billtől kaptad. Meg kell hagyni, hogy nagyon ügyelt a biztonságodra. Golyóálló üveg és páncélozás… Hát, akinek futja rá…

- Mi közöd hozzá?

- Nekem ugyan semmi. Egyszerűen csak tettem egy megjegyzést. Vagy már ezt sem szabad? Jaj, talán még ezért az apró elszólásért is a nyakamba varrnak vagy tíz évet!

- Te őrült vagy – köpte Tom.

- Nem őrült – javította ki Gitty. – Csak megszállott.

- Orvoshoz kéne fordulnod. Ez beteges.

- Nem! – sikoltotta a lány. – Ez a rajongás tart életben, Tom! Ha nem rajonghatnék, meghalnék.

- Mennyivel jobban járna a világ – morogta a gitáros, majd megszorította a kezem és elindult kifelé. Út közben még hallhattuk Gitty sikoltozását és a bilincsek csörgését, mely azt jelezte, hogy a lányt visszavezetik a cellájába.

- Ezt jól megcsináltad – morogtam, mikor kiértünk az autóhoz.

- Miért, mit tettem? – érdeklődött vállvonogatva.

- Megsértettél egy elmebeteget.

- És? Ki nem szarja le? Jó időre hűvösre teszik. Nem árthat nekünk többé!

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Tomnak igaza volt.