– Rohadt, semmirekellő firkászok – morogta Tom, megtörve a csendet, ami körülvett minket.
A gitáros egy újságot tartott a kezében, annak is a címlapjára meredt. Nem lepődtem meg a cikken, mikor felém dobta a kissé megtépett lapokat, hogy elolvashassam.
– Ez hihetetlen – kuncogtam és letettem az újságot. – Pedig te azt mondtad nekik, hogy a rokonaid vagyunk.
– Látod, mennyire hallgatnak az emberre – morogta Tom és elnyújtózott a fotelben. – Ha azt mondanám nekik, hogy kékre festetem a hajam és az óceánba ugrok, azt is kiszíneznék valami ostobasággal. Hiszen mennyivel érdekesebb így a cikk, hogy „Tom Kaulitznak két barátnője van” minthogy „Tom Kaulitz a két unokatestvérével karöltve sétált ki a Tokio Hotel hamburgi stúdiójának ajtaján”... rohadékok...
– Holnap buli lesz Davidnál – hallatszott Linda apró megjegyzése, aki időközben csatlakozott hozzánk és magához ragadta az újságot.
A Kaulitz-házban tartózkodtunk és épp azon fáradoztunk, hogy segítsünk beköltözni Lindának. A lány a lenti vendégszobát választotta magának – elég messze Tomtól – amit a gitáros nem is vett jó néven, de a lány azzal érvelt, hogy ez így helyes, mert Simone és Gordon nem hozhat létre több szabályt a számukra.
– De marhaság ez a cikk! – nevetett fel Linda és széthajtotta az újságot, hogy hangosan olvasni kezdjen.
...
TOM KAULITZ KÉT GROUPIE-VAL?
Számos fotó igazolja, hogy – korábbi híresztelések és kósza pletykák ellenére – Tom Kaulitz, a Tokio Hotel gitárosa egyszerűen képtelen változtatni szokásain.
Pár hónapja egy különösen megbízható forrás azt állította, hogy Tom majdnem egy éve tartós párkapcsolatban él, ami ugyan megmagyarázná a 2010-es európai turnén tanúsított önmegtartóztató életmódját, DE...
Lapunk riporterei néhány nappal ezelőtt a hamburgi stúdiónál jártak, hogy az együttest és annak menedzsmentjét kérdezzék az énekes, Bill – Tom ikertestvérének - állapotáról. Az ügyről senki nem kívánt nyilatkozni. Tom épp akkor lépett elő valahonnan, két feltűnően csinos lánnyal az oldalán. A lányok nem zavartatták magukat, önfeledten fogták a gitáros kezét. Mikor észrevettek minket, az idősebbik Kaulitz nem túl gyengéd mozdulatokkal betuszkolta őket a saját fehér Audi R8-asába, majd rövid interjúban kifejtette kolleganőnknek, hogy a lányok csupán kedves rokonai. Vajon hihetünk-e a fiúnak? Elvégre is, ha megnézzük a fotókat, nem találunk túl sok hasonlóságot a lányok és Tom között.
...
– Tom, ne húzd fel magad ezen az apróságon – nyugtattam a gitárost, mert látszott rajta, hogy mindjárt. felrobban – Nem vészes a helyzet.
– És ha kutatni kezdenek utánatok? – ijedezett Tom – Akkor mit tudunk tenni?
– Miért kutatnának? Az arcunk még nem árult el semmit.
– És nem árultál el a médiának, hogy kizárólag Lottére lehetne koncentrálni – bölcselkedett Linda. – Ne aggódj. Teljes biztonságban vagyunk.
Tom lehorgasztotta a fejét és ökölbe szorította a kezeit.
– Akkor is aggódom. Ezek a firkászok bármit ki tudnak deríteni. Néha parázok a módszereiktől.
– De nem kell – Linda megnyugtatóan mosolygott. – Minket se faragtak ám olyan fából. Nem vagyunk olyanok, akik megijednek egy-két újságírótól, igaz, Lotte?
Határozottan bólintottam. Elvégre az újságíróknak nem áll szándékában megölni – sőt, így belegondolva, talán Gittynek sem... Persze ezt az új feltevésemet nem kötöttem a rokonaim, a barátaim vagy épp a Kaulitz-család orrára.
Elgondolkodtam azon, vajon meddig kell még védőkísérettel járnom az utcákon?
Sofie néniék megkegyelmeztek nekem és nem szóltak Florenznek az éjszakai kiruccanásról, habár megtehették volna. Természetes volt tehát, hogy én sem szóltam neki, így ez előtte sötét titok volt és jobbnak láttam, ha az is marad.
Miközben a védőőrizet alóli szabadulásomon gondolkodtam, Tom még mindig füstölgött és egyre hangosabban nyilvánította ki nemtetszését. Ennyire kiborította volna az a hülye cikk?
– Tom, ez már nevetséges – csapta össze a kezeit Linda és leült a gitáros mellé.
– Nem az! – Tom már szinte őrjöngött – Linda, fel sem fogod, mivel jár ez? Te tényleg a barátnőm vagy és eszem ágában sincs, hogy eláruljalak a médiának! Rögtön megjelennének a sáskahadak és az azt jelentené... azt jelentené, hogy lőttek a normális életednek! Nem akarom, hogy úgy kelljen élned, ahogy nekem. Meg akarlak védeni a reflektorfénytől és a rajongóktól, hiszen tudod, mire képesek. Nem akarom, hogy bajod essen.
Linda és én is tudtuk, miért fontos ez Tomnak. Okulni akart a tavalyi esetből, mikor is Gitty rám támadt.
– Tudom – enyhült meg Linda – de Gitty más volt. Ő komplett elmebeteg. Hidd el, nemcsak azért tette, mert rajong Billért....
– Lehetnek más őrültek is – morgott közbe Tom.
– Igen, lehetnek – folytatta Linda – de tudod, mit? Vállalom a kockázatot. Benne van a pakliban, hogy lebukunk és megjelenik rólunk egy-két cikk, de elviselem. Ha gondolod, hivatalosan is megejtheted a bemutatást. Ideköltöztem hozzád, Tom. Nem azért tettem, mert gyűlöltem, hogy a szüleimtől kell függnöm. Azért döntöttem így, mert a barátnőd akarok lenni... úgy igazán. Ehhez pedig hozzátartozik, ha bemutatsz a családodnak – Linda kuncogott egy kicsit – azaz a médiának.
– És a rajongók? – érdeklődött Tom.
– Titeket sem támadnak meg – vont vállat a lány. – Valahogy majd túlélem én is.
– Jaj, te lány – sóhajtozott Tom. – Jól van. Bemutatlak pár újságírónak de csak azért, hogy leszálljanak rólunk. De mit fogunk mondani Lottéről? Elvégre a képeken őt is látták.
– Mondd meg az igazat – a szavak gépiesen törtek elő belőlem. Szinte fel sem fogtam, mit mondok. – Felesleges titkolózni. Ha Linda vállalja, én miért ne tehetném?
Linda cinkosan vigyorgott, Tom arcvonásai viszont ellenkezésről árulkodtak.
– Na neee – emelte fel a kezét – Linda még oké, de te, Lotte? Érted nem vállalhatok felelősséget! Bill leszedi a fejem, ha megtudja!
– Szerinted érdekli? – tártam szét a karjaimat – Épp azt szeretném, ha felfigyelne erre!
Tom értetlenül meredt rám, én pedig folytattam.
– Mike hónapokkal ezelőtt azt mondta, a méreg hatását érzelmi sokkhatás törheti meg. Ha Bill meglátja a cikket az újságban... ez nem biztos, csak talán... illetve feltételezem, hogy újra normális lesz. Ez persze csak egy ötlet, de megígértem Simonének, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy Bill újra önmaga lehessen. Ha az kell, hogy felfedjem magam a média előtt, hát legyen.
– Jól van! – kiáltott fel vesztesen Tom – Csináljatok, amit akartok!
A következő néhány nap azzal telt, hogy vártuk, mikor jelenti be Tom, hogy mehetünk interjút adni. A bemutatás ideje azonban csak nem akaródzott eljönni. Tom húzta az időt, ameddig lehetett. Húzta volna tovább is, de Linda türelmetlenkedni kezdett, így végül kénytelen volt beadni a derekát.
– Holnap mehetünk – újságolta Linda telefonon keresztül egyik szombat este. A szobámban ültem és vártam, hogy Sofie néni felkiabálja, hogy kész a vacsi. A hír hallatán azonban letettem a telefont és azonnal a földszintre rohantam. A rokonaimnak még nem szóltam a lehetséges interjúról, ugyanis nem akartam feleslegesen izgatni őket addig, amíg nem biztos a dolog. De most, hogy Tom megingathatatlan ígéretet tett nekünk, ideje volt bejelenteni a hírt.
– Mi történt? – kérdezte kíváncsian Sofie néni, mikor csúszva lefékeztem a konyha padlóján.
- Beszélnünk kell néhány dologról, amelyekről eddig hallgattam előttetek. Nem akartalak idegesíteni titeket. Lehet, hogy hamarosan megismer a nagyvilág. Ne ellenkezzetek, kérlek. Én döntöttem így. Muszáj, hogy megpróbáljam. Azt remélem, Bill ettől talán helyrejön. Elvégre is, sosem akarná, hogy felfedjem magam az újságírók és a rajongók előtt, de mivel most nincs teljesen öntudatánál, saját magam irányíthatom a döntéseimet.
– Felnőtt vagy – hangzott Rodolpho bácsi megállapítása – azt teszel, amit akarsz. Nem gátolunk meg. Ha fel akarod fedni magad, tedd azt.
– Tudtuk, hogy előbb-utóbb sor kerül erre – magyarázta Sofie néni. – Mi már felkészültünk. Igazság szerint úgy gondoltuk, a bejelentés akkor lett volna a legideálisabb, mikor tavaly májusban ismét egymásra találtatok.
– Most pedig pletykálhatnának a szakításról – morogtam kedvetlenül.
– Miért? Szerinted így nem fognak? – értetlenkedett Sofie néni – Lotte, nem gondolhatod, hogy sikerül titokban tartani. Mi van, ha nem jön be a terved és Bill dühös lesz? Ha például elmegy a Deutschland Über Alles szerkesztőségébe és elmondja a saját verzióját? Mindenki szánalmasnak fog tartani, édesem!
A nagynéném szavai elgondolkodtadtak, és – őszintén szólva – teljesen megváltoztatták az elképzeléseimet. Nem gondoltam bele, hogy a terv másképp is elsülhet. Én csak azzal az eshetőséggel számoltam, hogy Bill helyrejön. Az a lehetőség, hogy dühös lesz, eszembe se jutott. Ha pedig Bill dühös lesz, én maradok pácban, ráadásul akkorában, amekkorából senki nem tud kihúzni egyhamar.
– Mégsem jó ötlet – mondtam halkan – mert lehet, hogy Bill tényleg dühös lesz...
– Mi nem akarunk lebeszélni – hangzott fel Rodolpho bácsi kissé rekedtes kijelentése – csak azt szeretnénk, hogy tisztában legyél a következményekkel. Felfedheted magad, de ki tudja… Jót teszel-e vele Billnek és magadnak??
– A tanácsom – kontrázott a nénikém. – Addig mindenképp maradj titokban, amíg Bill fel nem épül. Aztán kitalálhatjátok, mi legyen és ha úgy látjátok jónak, vonulj csak be a médiába. Mi nem fogunk megállítani.
– Köszönöm – biccentettem hálásan. – Nagyon sokat jelentenek a tanácsaitok. Túl nagy hévvel akartam belevágni az egészbe és át sem gondoltam, hogy mi fog történni a bejelentés után. Igazatok van. Meg kell várnom, hogy Bill meggyógyuljon. Csak az a kérdés, hogy Linda képes lesz-e végigcsinálni...
– Ebben biztos vagyok – mosolygott biztatóan a nénikém. – Linda egyedül is vállalta volna a kockázatot. Semmi kétség afelől, hogy megállja majd a helyét a kamerák kereszttüzében.
– Oké – mosolyodtam el – de közölnöm kéne vele...
Nem akartam rávenni magam, hogy elmondjam Lindának: holnap egyedül kell szembenéznie az újságírókkal, de kénytelen voltam megtenni, ha nem akartam, hogy ott helyben érje a csalódás. SMS-t írtam neki, mert nem akartam személyesen elhúzni a beszélgetést, hagyni akartam, hadd koncentráljon a holnapi megmérettetésre.
...
Címzett: Linda
Szia! Holnap nem tarthatok veled. Sofie néni tanácsát megfogadva rejtve kell maradnom egy időre, legalábbis addig, amíg Bill fel nem épül. Tudom, belevágtam volna, de az eszembe se jutott, hogy ha Bill meglátja a cikket, talán dühös lesz. Sajnálom. Sok sikert!
...
Őszintén reméltem, meg fogja érteni. A legjobb barátnőm, meg kell, hogy értse a helyzetet és azt, hogy kénytelen vagyok így tenni.
Nem kaptam választ az SMS-re. Még akkor is a telefonom kijelzőjét bámultam, mikor egy távoli harang elütötte az éjfélt. Féltem. Nem tudtam, hogy Linda haragszik-e, vagy csak egész egyszerűen nincs ideje írni. Nem tudtam, el merjem-e olvasni valamelyik netes újság holnapi friss közleményét és ha igen, mit találok majd benne? Borzasztóan ideges lettem. Mindig túldramatizálom a dolgokat, ráadásul folyton apró butaságokon akadok ki, de mit tehetnék? Ilyen vagyok. Keserűen felnevettem. Florenzt állandóan megszóltam ezért, s észre se vettem, hogy ugyanazt csinálom én is.
Nagy nehezen sikerült elaludnom. Forgolódtam, rémálmok gyötörtek, de a rémképzetek már nem tudtak megijeszteni. Vártam, hogy az első napsugár lassan bekússzon az ablakomon és lágyan érintse meg az arcomat. Félálomban a telefonom után nyúltam, hogy zenét keressek. A zene mindig megnyugtatott, néha jólesett elaludni a folyamként áradó dallamokra.
Másnap reggel sem jött válasz az SMS-re. Úgy gondoltam, nem hívom fel lindát, ugyanis nem tudtam,hogy jó ötlet lenne-e. Vasárnap volt, így iskolába se kellett mennem, de azt, hogy egyedül múlassam az időt, teljességgel kizártnak tartottam. Felhívtam Johannest, hogy megkérdezzem, szándékoznak-e ma is őrizni. Mivel a srác azt felelte, hogy éppen ő a soros, rábeszéltem, hogy hagyjon fel a lelkiismeretes szolgálattal és engedje, hogy éljek. Nem helyeselt, de nem is ellenkezett, így kocsiba pattantam és elhajtottam Hamburgba.
Tudtam, hol kell keresnem Annit. Az útvonal már olyan ismerős volt, mintha gyermekkorom óta mindennap jártam volna a Hamburgi táncstúdióhoz. A barátnőmet azonban nem találtam a szokásos, emeleti kis táncteremben. Gondoltam, hogy a tánccsoport begyűjtésén fáradozik. Gustav születésnapja még nagyon messze volt, de Anni hihetetlenül nagy lendülettel vetette magát az előkészületekbe. Lelkesen válogatta a legjobb táncosokat, élvezettel nézegette a ruhakatalógusokat megfelelő fellépőruhaminták után kutatva, érdeklődéssel figyelt a TV-ben mindenféle táncos műsort, melyekből elleshetett egy-két lépést, aztán beleépíthette azokat a koreográfiába. Csodáltam őt ezért. Nekem nem lett volna türelmem ennyi mindennel foglalkozni. Anni egy energiabomba volt, és ha az ember a közelében tartózkodott, ő maga is energiabombává vált. Néha ez jól jött, máskor kevésbé. Mostanában nagyon nyomott volt a hangulatom, de ha Annival voltam, egész biztos volt, hogy vigyorra húzódik a szám sarka.
Céltalanul jártam a táncstúdió hatalmas folyosóit, mindhiába keresve Annit. Végül a földszinten, a legnagyobb teremben akadtam rá. Épp egy csapat lánnyal konzultált, de mikor meglátta, hogy beléptem az ajtón, azonnal félbehagyta az elkezdett mondatot és felém szökdécselt.
– Sziaaa! – köszönt kitörő lelkesedéssel – Na, ők itt a választottaim. Már elkezdtük betanulni a táncot, bár tudom, hogy még korai, de mindent tökéletesen szeretnék csinálni. Tettem bele pár bonyolult lépéssort, amit jobb, ha többször gyakorolunk. Mielőtt megkérdeznéd, elmondtam nekik, hol lesz a fellépés. Mázlim van, egyikük sem Tokio Hotel rajongó, így nem fogják elveszteni az eszüket, ha meglátják a srácokat. Az anyagi háttér is biztosítva van. Anyáméktól és a rokonaimtól a tizennyolcadik szülinapomra csak pénzt kaptam. Nem túl sok, de arra pont elég, hogy megvegyem a ruhaanyagokat. Simone pedig megígérte, hogy segít megvarrni a ruhákat. A varratás túl drága lenne, na és persze tuti, hogy nem azt kapnám kézhez, amit szeretnék. Simone a festés mellett imád varrni is, tehát egész biztos, hogy meg tudja valósítani az elképzeléseimet. Már beszéltünk erről, szerintem fantasztikus lesz!
Anni lelkesedését hallva köpni-nyelni nem tudtam. Talán az energiabomba kifejezés még csekélynek mondható a lány temperamentumának leírására.
– Ez hihetetlen – néztem körbe a táncosokon. – Te aztán elképesztő vagy.
– Dehogy – legyintett – csak van egy célom. A cél vezérel. Átküzdöm magam az akadályokon, mert azt szeretném, hogy Gustav születésnapja a lehető legtökéletesebb legyen. Beszéltem az ikrekkel is, illetve Tommal... azt mondta, ő úgyse akart partizni... túlzottan emlékezteti Bill hülyeségére... meg a méregre...
– Ja, engem is – sóhajtottam. – Őszintén remélem, hogy nem fordul elő hasonló eset Gustav partiján... a szeptember enyhén feszült hónap lesz...
– A pincéreket is saját magam fogom kiválogatni, erre megesküszöm! – csapta össze a kezeit Anni – Nem viselném el, ha valami balul ütne ki.
– Szeretném, ha jól sikerülne a buli – mosolyogtam a barátnőmre. – Éppen ezért, most hagylak gyakorolni. Lehet, hogy elvánszorgok a Kaulitz-házba... úgyis ott töltöm a napjaimat mostanság.
– Nehogy úgy érezd, hogy teher vagy! – emelte fela kezeit Anni. – Csak tudod, sokat kell próbálnunk és rengeteg a tennivaló. Felőlem itt maradhatsz, de félek, csak unatkoznál. Ígérem, bepótoljuk az elvesztegetett időt.
– Anni, ne mentegetőzz – nyugtattam. – Nem kell paráznod. Semmi gond. Örülök, hogy jól érzed magad és, hogy van egy célod. Azt hiszem, nekem is ki kéne tűznöm egyet. Szerintem a Kaulitz-házban lesz is rá alkalom.
Anni hátrébb lépett, én biccentettem és becsuktam magam mögött az ajtót. Átsétáltam a táncstúdió folyosóin, majd a kocsimhoz rohantam és Loitsche felé vettem az irányt. Bő két órát szenvedtem a forgalmas utakon, s mire már éppen Magdeburg határához értem volna, egy rendőr közölte, hogy egy baleset miatt a Magdeburg-Loitsche közötti útszakaszt lezárták, így kerülnöm kell. Mérges voltam, mert a kerülőutat sosem használtam még, nem tudtam, el fogok-e találni Loitschébe. Hát igen, mégiscsak tapasztalatlan voltam vezetés terén. De hogy a fenébe szerezhettem volna tapasztalatokat, ha egyszer folyamatosan védőőrizet alá vagyok vonva?
Ujjaimmal a kormányon doboltam, miközben az ajkaim szélét rágcsáltam és arra vártam, hogy a lámpa zöldre váltson. A kezeim remegtek, a gyomromba hatalmas gombóc költözött, de mindezek ellenére kénytelen voltam továbbhajtani.
A kerülőút kihalt volt és teljesen ismeretlen. Mintha a végtelennel néztem volna farkasszemet. Csak mentem és mentem és mentem. Az aszfalt kátyúkkal volt borítva – átkoztam is rendesen, mert tudtam, hogy az úthibákon való zötykölődés egy cseppet sem használ a kocsi karosszériájának. Az út két oldalán nem voltak fák, csupán elhanyagolt legelők és sok-sok lámpaoszlop, melyek nem nyújtottak valami biztató látványt. Az egész hely emlékeztetett valamire... nem tudtam, mire, csak olyan ismerős volt... pár perc gondolkodás után rájöttem... Az út pontosan olyan volt, mint egy régi álmomban... egy olyan álomban, melyben Bill halott volt.
A kezem megcsúszott a kormányon, így az autó jobbra sodródott. Sikerült megfognom az út szélén, így az ijedtségen kívül nem történt nagyobb baj. A régi álom hatására tágra nyílt szemekkel lestem az előttem elterülő egyenes aszfaltcsíkot, hátha meglátom a földön fekvő Billt, vagy Gittyt, amint véres kést tart egy nyöszörgő alak felé pont úgy, mint abban az álomban... Azzal nyugtattam magam, hogy nappal van, ilyenkor az elmebetegek sem támadhatnak emberre... és különben is, mit keresne Bill egy kihalt útszakasz mellett? A fiú viselkedését lehetetlen volt ugyan előre megfejteni, de azt gondoltam, hogy a semmiért nem jelenne meg a máskor mindig üres kerülőút közelében. Biztosra vettem, hogy csak a képzelőerőm játszik velem, de néha, mintha megelevenedett volna az álom egy-egy jelenete. Láttam a halványan égő, összetört autót és a gyenge Billt az úttesten feküdni, hallottam Gitty észveszelytően örömittas kacagását és azt az éles sikolyt... a halál sikolyát...
Félre kellett állnom a kocsival, mert tudtam, nem vagyok képes tovább vezetni. A kormányra hajtottam a fejem és hallgattam a szívverésem szapora ritmusát. Már azon gondolkodtam, felhívok valakit, hogy jöjjön értem, de telefonom még mindig nem volt, így ez a terv másodpercek alatt kútba esett. Nemsokára aztán összeszedtem magam és úgy döntöttem, ha itt rostokolok, azzal nem javítok a helyzetemen, így vettem a bátorságot és újra nekivágtam a végtelennek.
További tíz perc elteltével a szívem nagyot dobbant. Az elkerülő útszakasz a végéhez ért, és egy kanyar után egyenesen a Bahnhof utca elején találtam magam. Eszeveszett tempóban hajtottam a Kaulitz-házhoz és fékcsikorgatva megálltam a kapu előtt.
– Mi a fene? – hallottam Gordon meglepett kiáltását a kerítés mögül. Bizonyára a fékcsikorgásra figyelt fel. Sietős léptek közeledtek felém, majd a férfi arca megjelent a látóteremben. Gordon nagy szemeket meresztett az autóra, majd rám. Nem nézhettem ki valami fényesen, mert a kezét nyújtotta, hogy kisegítsen a kocsiból. Mikor teljes súlyommal ránehezedtem a lábaimra, azok felmondták a szolgálatot, így a férfi karjaiba zuhantam. Úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Gordon aggodalmas arcot vágott, miközben a kapu felé támogatott.
– Mi történt, Lotte? – kérdezte érdeklődve.
– Semmi – feleltem erőtlenül – nem fontos...
– A semmitől nem néznél ki így – morogta és felvonszolt a bejárati lépcsősoron. Scottyék távol maradtak, így nem kellett attól félnem, hogy hasra vágódom valamelyik házikedvencben.
Gordon belökte a bejárati ajtót és átemelt a küszöbön. Jóformán levegőt venni se volt időm, mert egy hangos, meglepett kiáltás azonnal elvonta a figyelmemet.
– Te jóságos isten, mi történt?
Simone felénk futott és kikapta ernyedt testemet Gordon karjaiból. A nappali felé cipelt, majd óvatosan lefektetett a kanapéra.
– Emeld fel a lábait – utasította Gordont. A férfi nem tiltakozott, bár arca értetlenséget tükrözött.
– Miért kell így kínozni szegényt? – kérdezte, miközben fejjel lefelé függőleges testhelyzetbe emelt.
– Majdnem elájult – Simone hangja reszketeg volt az ijedtségtől. – Kíváncsi lennék, mennyit evett ma. Az utóbbi időben nem nagyon nyúlt az ételekhez. Már akkor megfigyeltem, mikor velünk lakott.
– Ettem – tiltakoztam gyengén. – Reggel tíz körül egy fél tányér müzlit.
– Reggel tízkor? – a kérdés nagyonis vádló volt – Tudod te, mennyi az idő? Este hat! Ne csodálkozz, ha elájulsz!
– ki ájul el? Mi van? – hallottam egy ismerős hangot. Oldalra fordítottam a fejem és láttam, hogy Tom ballag le a lépcsőn. Az arcát nem tudtam kivenni, a látásom valamiért homályos volt, de gondoltam, hogy csodálkozva mered rám.
– Lotte, te mi a jó büdös francot csináltál? – kérdezte, szinte nem is figyelve a szavaira. A kérdés csak úgy kibukott belőle, teljesen váratlanul, kontrolálatlanul.
– Semmit – feleltem mogorván – csak...
– Semmit? – Linda is csatlakozott a társaságunkhoz, óh, már csak ez hiányzott. Tényleg, nem úgy volt, hogy haragszik rám? Vagy mi a fene volt vele?
– Miért nem írtál? – ültem fel a kanapén, igaz, Gordon segítségével – Küldtem neked SMS-t!
– Ja, tudom – ingatta a fejét. – Akartam írni, de nem jöttem rá, hogy kell használni ezt a flancos iPhone-t.
Elnevettem magam. Csak ennyi lett volna? Erre nem is gondoltam! Már variációk tucatja fordult meg a fejemben, de az, hogy Lindán kifogjon az iPhone, eszembe se jutott.
– A csajom egy műszaki zseni – vigyorgott Tom és megpaskolta Linda karját – nincs mit tenni. Ezt tanítani kéne!
– Fogd már be, Tom, legalább te ne röhögj rajtam! – korholta Linda. – Épp elég szar volt anélkül is. Ráadásul az interjú miatt is paráztam!
– Tényleg, hogy ment az interjú? – váltottam témát, mielőtt Linda méginkább dühbe gurulhatott volna.
– Egész jól – csendesedett el a lány. – Nem kötöttek túlzottan belém, hiszen Tom végig mellettem ült. Igazából csak annyi volt, hogy mindenki rohadtul meglepődött. Asszem nem is nagyon hitték el. Úgy tűnt, azt gondolják „na igen, egy újabb Tom-barátnő.” Rólad végül csak egyszer kérdeztek... azt mondtuk, hogy azt a témát később folytatjuk... szóval így most találgatnak, de már egy biztos, nem gondolják, hogy Tom csaja vagy.
– Milyen megnyugtató – sóhajtottam és felálltam. Gordon és Simone még félve lépett el mellőlem, készen arra, hogy ha esnék, bármelyikük elkaphasson.
– Jobban vagy? – kérdezte Simone. – Nem akarsz még ülve maradni egy kicsit?
– Semmi bajom. . Bill fent van?
– Bill? – Tom elhúzta a száját, mintha nem óhajtana válaszolni.
– Miért, talán nem róla érdeklődtem? – vontam fel a szemöldökömet.
– Hááát.... – habozott, tördelte a kezeit, majd folytatta – fent van, de most még a szokásosnál is kattantabb. Két napja nem láttam, pedig szemben van a szobám az övével. Az is lehet, hogy meghalt.
– Tom! – reccsent rá Simone – Ne halljak mégegyszer ilyet!
– Jó, jó – emelte fel védekezően a kezét a gitáros – csak úgy mondtam. Elvégre ez is egy lehetőség.
– Miért nem mész be hozzá és nézed meg? – érdeklődött Linda.
– Majd én.
Határozottan indultam el a hófehér lépcsők felé és kettesével szedve a fokokat, hamarosan felértem az emeletre. Végigrohantam a folyosón, félrelökve minden nyitott ajtót. Bill szobája előtt hirtelen fékeztem le. Az ajtóra tapasztottam a fülemet. Nem szűrődött ki zaj. A kilincsre tettem a kezem és vártam a pillanatot, hogy benyissak a szobába. Mindenem remegett és ismét az ájulás környékezett. Eszembe jutott, hogy még mindig nem ettem semmit, így bármikor összeeshetek, de az kizárt, hogy ez pont most következzen be. Annyira szerencsétlen mégsem lehetek! A kezem a kilincsen tétovázott, de nem tudtam rávenni remegő végtagomat, hogy cselekedjen. Leültem az ajtó elé és vártam. Szívem ritmusa felgyorsult, lélegzetvételeim egyre hangosabbakká váltak. Ne, csak most ne – kérleltem a saját testem – a fenébe, csak most ne hagyj cserben.
Felküzdöttem magam, majd ismét szembefordultam az ajtóval. A világ forogni kezdett, de tudtam, hogy most nem veszthetem el az öntudatomat. Óh, a francba, észnél lehettem volna! Legalább egy szendvicset vehettem volna valamelyik gyorsétteremben!
Kisebb erőlködésbe került, de sikerült lenyomnom a kilincset. Az ajtó nyikorogva tárult fel. Egy résen át engedte láttatni a szobát. Lélegzetvisszafojtva lestem be. A sötétítőfüggönyök be voltak húzva, fényforrás nem volt a szobában. Bill az ágyán feküdt, vélhetőleg aludt. Úgy gondoltam, békén hagyom. Gyorsan becsuktam az ajtót és lesiettem a lépcsőkön – már amennyire a szédülésem lehetővé tette ezt. Simone láthatta, hogy ismét nem vagyok jól, mert a kanapéra tuszkolt, majd egy pirítóst nyomott a kezembe.
– Edd meg – utasított és az a sztalra tett egy bögre kakaót. – Jót fog tenni.
– Köszönöm – bólintottam és elfogyasztottam a pirítóst, majd kiittam a bögre tartalmát. Miután jobban lettem, úgy döntöttem, visszaballagok Bill szobája elé, de mégsem indultam el rögtön.
– Visszamész az öcsémhez? – érdeklődött Tom. – Tényleg, él még?
– Alszik – feleltem készségesen. – Azt hiszem, megvárom, míg felébred.
– Szard már le – legyintett az idősebbik Kaulitz. – Menj be, pofozd fel és add elő, mit akarsz!
– Honnan tudod, hogy akarok valamit? – tettem csípőre a kezem, mert Tom pontosan fején találta a szöget.
– Hát azért vagy itt, nem? – tárta szét a karját – Különben biztos nem keresnéd azt a vadbarmot.
– Jó – emeltem fel a kezem megadóan – győztél. Igazad van.
– Mégis mit akarsz attól az idiótától? – érdeklődött tovább Tom. – Tudod, hogy úgyis csak bántani fog, mert egy határtalanul nagy seggfej!
– Tom Kaulitz – szólt rá Simone, de a gitáros nem törődött a megjegyzéssel.
– Igazam van! – harciaskodott tovább. – Bil már az agyamra megy!
– A testvéred! – vitatkozott vele Simone – Tudhatnád, min kell most keresztülmennie!
– De képzeld, nem tudom! – csattant fel Tom – Nem tudom, mert nem mondja el!m!
– Tom, elég! – mennydörögte Gordon – Hagyd abba!
– Mindig csak én? – Tom idegei talán most készültek végleg befuccsolni – Mindig én hagyjam abba? Én fogjam be, én maradjak nyugton! És Bill? Bill is sérteget, de erre senki sem figyel! Tudjátok is ti, milyen szar érzés!
Tom nem várt reagálásra, kiviharzott a nappaliból, majd nemsokkal később döngve csapódott be mögötte a hátsó ajtó.
- Elszakadt a cérna – kommentálta Linda. – Lotte, nem baj, ha...?
– Menj csak utána – biztosítottam a lányt, mert tudtam, hogy ez a szándéka. – Tomnak szüksége van rád.
Linda elmosolyodott és ő is futásnak eredt. A Kaulitz-szülők értetlenkedve pislogtak a hátsó ajtó felé. Szinte meg sem tudtak szólalni a döbbenettől. Gyanítottam, hogy nem látták még az idősebbik ikert így kikelni magából.
– Mi lesz a családunkkal? – suttogta megtörten Simone. – Vissza akarom kapni az ikreimet! Olyan nagy kérés ez?
Letettem a bögrémet és vigasztalásképp átöleltem a nőt. Simone zokogni kezdett. Gordon gyengéden megfogta felesége egyik kezét és szeretetteljes pillantással nézett annak könnyes arcára, mondani azonban semmit nem tudott, nem mintha ebben a helyzetben bármi értelmeset ki lehetett volna nyögni.
– Mi mindig itt leszünk neked – suttogtam a nő fülébe. – Sosem fogsz elveszíteni minket.
Tudtam, hogy sántít, amit mondok, hiszen anno pont olyan ellenséges voltam, mint Bill. Tisztában voltam vele, hogy Simone nem feltétlenül hiszi el, hogy mindig vele maradok, elvégre is, rácáfoltam már erre az állításra, a nő ezúttal mégsem tett megjegyzést. Kihúzta a kezét Gordon ujjai közül és szorosan magához ölelt. Érezhettem szívének lágy zakatolását... Egy anyai szív fájdalmas dobogását... Gyermeki eszemmel nem voltam képes felfogni, mennyire szenvedhet. A család sorsát mindig az anyák cipelik a vállukon. Ez Kaulitzéknál sincs másképp. Gordon bármennyire is kiveszi a részét a családi életből, mégsem pótolhatja Jörgöt. Simonének a régi, egykor csodásnak hitt családból csak a fiai maradtak. Bele sem tudtam gondolni, mekkora fájdalmat érezhet, mikor azt látja, hogy az ikrek egyre jobban eltávolodnak egymástól, vagy hogy mindennapossá válik a veszekedés.
Pár másodperc múlva elengedett és megtörölgette könnyben úszó szemeit. Tudtam, hogy itt az ideje cselekedni, mert ez így nem mehet tovább. A lépcső felé intettem a fejemmel, és Simone egyből tudta, mit akarok. Láttam az arcán, hogy nem tartja jó ötletnek, de engem már lehetetlen volt megállítani. A szemem sarkából még láttam, hogy a házaspár helyet foglal a kanapén, s kezüket összekulcsolva várják a talán soha el nem érkező csodát.
A lépcsőfokok lassan fogytak a lábaim alatt, ahogy ismét megtettem az emeletre vezető utat. A kezem már nem remegett, így mikor Bill szobájához értem, magabiztosan nyúltam a kilincs után.
Mintha órák teltek volna el azóta, hogy belestem a kicsiny résen, és néztem, ahogy Bill alszik. A szobába márciusi napfény áradt a nyitott ablakokon át, ragyogó aranysárga fénybe vonva mindent. Bill az ágyon feküdt, de már nem az álomvilágban járt, hanem olvasott. Olyan békésnek tűnt, hogy majdnem odamentem hozzá, hogy összekócoljam a haját, vagy, hogy puszit nyomjak az arcára.
Az ajtókeretnek támaszkodva figyeltem őt, próbáltam beleolvasni a könyvébe, de a vakító napfény nem tette lehetővé, hogy kivegyem a betűk alakját. Pár perc telt el így, csendben és szinte teljes mozdulatlanságban. Aztán Bill lapozott egyet a könyvben és ugyanebben a pillanatban árnyék vetült a hófehér papírra. Nesztelenül hátrébb léptem, hogy észrevétlen maradjak, s közben megtudjam, mi vetett árnyékot a könyv lapjára, de ekkor a torkomra fagyott még az a szó is, amit ki sem akartam mondani.
Bill ágyának másik szélén egy lány ült. Nem is igazán lány volt, hiszen tudtam, ki az, de nem mertem elhinni, hogy Gitty ismét az ablakos trükkjét használta, hogy bejusson egy szobába. Márpedig ez történt. Hosszú, élénken melírozott haja copfba volt fogva, szögletes arca erős koncentrációról árulkodott, sárbarna szemeivel Billt fixírozta. Kezét óvatosan végighúzta pengevékony ajkain, majd közelebb araszolt az olvasó sráchoz. Fel akartam kiáltani, figyelmeztetni akartam Billt, hogy tűnjön el onnan, de teljesen megbénultam a döbbenettől. Csak álltam, mint egy hülye, és néztem, ahogy Gitty és Bill között egyre kisebb lesz a távolság. Láttam, hogy Gitty apró fiolát húz elő a zsebéből, és tűt helyez a végére, azután Bill hozzá közelebb eső karja felé közelíti a vörös folyadékkal teli fecskendőt.
Ekkor hirtelen megtört a bénultság.
- Neeeem!
Úgy éreztem, a feltörő sikoly átszakítja a tüdőmet és a légcsövemet, de ez most a legkevésbé sem tudott érdekelni. A hang borzasztóan csengett, s fogalmam se volt, hogyan voltam képes kiadni magamból.
Bill felpattant az ágyról és pajzsként vetette elém magát. Átfogtam a derekát és abban a pillanatban nem érdekelt, ha ellök magától. Biztonságban akartam tudni őt. Kihátráltunk a szobából, és a nyitott ajtónak dőltünk, várva a folytatást.
Gittyt váratlanul érte tervének rossz befejezése, bénultan ült Bill ágyán, kezében a fecskendővel. Hallottam, hogy valaki az emeletre tart, majd lélekszakadva rohan végig a folyosón.
– Mi történt? – kérdezte kifulladva Tom, mikor belesett Bill szobájába, majd szemei megakadtak Gittyn – Bill... Anyaaaa!! Hívd a rendőrséget!
A földszinten azonnal mozgás támadt, valaki káromkodva kereste a telefont, majd felhangzott Simone rémült hadarása.
– Jó estét kívánok. Simone Trümper vagyok. Kérem, jöjjenek ki a Bahnhof utca 19-es szám elé... kérem... sürgős.
Számomra teljesen úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Nem tudtam egészen értelmezni a körülöttem zajló eseményeket, csak homályos foltokként érzékeltem a mellettem elsuhanó alakot. Bill még mindig az ajtónak dőlt, és hagyta, hogy szaporán lüktető mellkasára hajtsam a fejem. Nem akartam elengedni. Nem tudtam elengedni. Éreztem, hogy szívverése gyorsul és gyorsul, őrült tempót jár. A teste remegni kezdett és tudtam, mi történik. Láttam, hogy Tomot figyeli, aki csak egy másodpercig volt látható. Futva, zihálva, kiabálva üldözte Gittyt, aki – hirtelen megzavarodva nem tudta, mit tegyen, így buta módon a lépcsők felé futott – talán a földszinten remélt menekülési lehetőséget.
– Undorító, mocskos ribanc! – üvöltötte Tom és átugrotta az utolsó pár lépcsőfokot. – A saját két kezemmel foglak ízekre szaggatni,! Kapd el, Gordon!
Bámultam Tomot, míg el nem tűnt a szemem elől, aztán további megfigyelésre nem méltattam az eseményeket. Abban a percben csak az számított, hogy ismét a karjaimban tartottam Billt. Csak ő létezett, körülöttünk talán megszűnt a világ. A rendőrautók szirénája távolból hangzott fel, de engem csak az érdekelt, hogy akit szeretek, szenved. Bill teste már egészében reszketett, fájdalmas kiáltások és nyögések hagyták el ajkait, arca kínoktól zavaros vonásokba torzult. Tudtam, hogy pokoli fájdalmakat kell átélnie, emlékeztem rá, milyen volt, mikor én szenvedtem végig ugyanezt.
A teste beadta a kulcsot: lassan csúszott le a fényes tölgyfaajtó mellett, finoman huppanva a földön. Még időben nyújtottam ki a kezeimet, hogy némileg felfogjam az esést, bár gondoltam, nem érezné a zuhanás okozta fájdalmat. Nem beszéltem hozzá, nem is lett volna értelme. Csak tartottam őt, figyelve a remegésre, az arcvonásaira. Vele akartam lenni, még a szenvedésében is. Legszívesebben osztoztam volna abban, de tudtam, hogy ez lehetetlen.
A kettőnk között létrejött gyenge, törékeny, csendes kis buborékot egy női kiáltás törte össze. Simone volt az. A nő kifulladt a futástól és meglehetősen rémültnek látszott.
– Bill! Kisfiam! – sikította, mikor meglátta a földön fekvő fiát. – Mi történt veled, édes kicsikém?
– Helyrejön – suttogtam – vége lesz... Csak be kéne vinni... még mindig nem tudom elhinni, hogy Gitty fel tudott jutni a szobájába...
– Máskor is megtette? – tűnődött Simone, miközben felemelte Bill felsőtestét. – Mert ha igen, ki tudja, miket művelt szegénykémmel...
– Fogalmam sincs - ráztam a fejem – de jobb inkább bele sem gondolni.
– Gondolod, hogy tényleg rendbe jön? – kérdezte aggodalmasan Simone, miután lefektettük Billt az ágyára. – Nem akarom beleélni magam, hogy újra csalódnom kelljen...
– Rendben lesz – simogattam meg Bill falfehér arcát. – Rendben kell, hogy legyen...
– Anya, nem sikerült elkapnom – esett be a szobába Tom és Gordon szinte egyszerre – pedig megpróbáltam...
– Mi van Billel? – rémüldözött Gordon.
– Helyre fog jönni – mosolygott Simone. – Minden rendben lesz.
Odalépett Tomhoz és Gordonhoz, majd átölelte őket. Olyan szép és idillikus látvány volt – az újra egymásra találásnak leírhatatlan példája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése