Tom nem mondta el a többieknek, miről beszélgettünk Gittyvel. Igazság szerint senki nem lett volna kíváncsi rá. Mindenki egyöntetűen a pokolba kívánta a megszállott lányt.
- Azt hiszem, talán el kéne vinni Billt egy orvoshoz - morfondírozott Simone, mikor Loitschébe értünk.
- Minek? – morogta Gordon. – Nem lesz semmi baja!
- De nem tetszik nekem, hogy ennyit alszik! – ellenkezett a nő és Billre pillantott, aki mélyen, egyenletesen szuszogott. Feje a vállamon nyugodott, keze a kezemben pihent.
- Jobban lesz – biztosítottam Simonét. – A méreg lassan távozik a szervezetéből. Jobb, ha alszik, mert az ébrenlét csak összezavarná. Még mindig keresi önmagát és ha megpróbálna visszaemlékezni a történtekre, csak nehezebbé tenné a gyenge szervezet védekezését.
Hamarosan megérkeztünk a Kaulitz-házhoz. Sajnáltam felébreszteni Billt, de muszáj volt, hisz mégsem cipelhettük be a házba már megint.
- Ébredj, Kaulitz. Megérkeztünk.
- Jó… jó… ébredek – morogta Bill, s hamarosan kinyitotta mélybarna szemeit. – Hogy ment a találkozás Gittyvel? Nem volt semmi zűr, ugye?
- Ne aggódj, nem volt gond – mondtam nyugodtan. Elhatároztam, hogy nem szólok arról, hogy Tom nyíltan a halálát kívánta.
Bill Tom segítségével lassan besétált a házba, én pedig követtem őket. Őszintén szólva rosszul esett, hogy nem beszélhettünk egymással. Mióta magához tért, nem volt alkalmam egyedül maradni vele, pedig annyi mindent el akartam mondani neki.
- Tudom, hogy beszélni akarsz vele – mosolygott Simone, mikor csalódott képpel léptem át a ház küszöbét. Tom felkísérte Billt, így az énekes nem hallhatta a nővel váltott szavakat.
- Igen, szeretnék – sóhajtottam. – De tudom, hogy várnom kell. Nem izgathatom fel. Hiszen csak így gyógyulhat meg, nem igaz?
- Pontosan. Ne félj. Rengeteg időtök lesz megbeszélni a történteket. Az a fő, hogy mindketten jól vagytok. És azt hiszem, most már végleg visszakapod a szabadságodat. Akkor jössz el, amikor csak akarsz. Jut eszembe, lefogadom, hogy amint Bill jobban lesz, le se tudod majd vakarni magadról.
Az utolsó mondatnál önfeledt nevetésben tört ki, nekem pedig annyira jólesett hallani. Vajon tényleg így lesz? Lehet-e meg nem történtté nyilvánítani ezeket a hosszú, szenvedésteli hónapokat?
- Köszönöm, Simone – mosolyogtam hálásan, majd magára hagytam a nőt és Linda szobája felé indultam. A lány, aki valószínűleg akkor ért haza, mikor még a rendőrségen múlattuk az időt, most az ágyon ült és elmélyülten olvasott valamit.
- Mit olvasol? – kérdeztem érdeklődve és a könyv címlapjára pillantottam, de a szöveg magyarul volt írva, így nem értettem.
- Gena Showalter könyve. Az alvilág urai-sorozat harmadik része. Éjsötét bosszú – adta meg a feleletet a lány. – Tök érdekes könyv. Hat démonharcosról szól.
- Komolyan? Mesélj! – huppantam le az ágyra. Szerettem a misztikus könyveket, úgyhogy érdeklődve vártam Linda beszámolóját. A lány behajtotta a könyv egyik lapját, majd félretette és mesélni kezdett.
- Nos, a történet, mint említettem, hat démonharcosról szól. Igen, jól hallottad, démonharcosról. Egykor mindannyian görög harcosok voltak, s az Olümposzon éltek, ahol a főistent, Zeuszt szolgálták. Mindannyian az ő teremtményei voltak és feltétlen engedelmességet fogadtak neki. Igazság szerint nemcsak hatan voltak, hanem jóval többen… Maddox, Aeron, Torin, Reyes, Lucien, Galen, Gideon, Cameo, Kane, Amun, Strider, Paris. A harcosok azonban megszegték Zeusznak tett ígéretüket. Mindenkinek más oka volt, hogy így tegyen. Emlékszel Pandóra szelencéjének legendájára, igaz?
- Aha – bólintottam bizonytalanul. Derengett valami, de fogalmam se volt, hogy pontosan miről szóltak a történelemkönyvek.
- Nos. Ez a legenda van kicsit kifordítva. Az eredeti történet szerint Pandóra saját maga nyitotta ki a szelencét, hogy a világra szabadítsa a dobozban rejtőző démonokat. Gena írása szerint ez máshogy történt. A könyvben a harcosok nyitják ki a szelencét. Mindenkinek más oka volt rá, hogy megtegye, hiszen mindannyian meg akarták leckéztetni a főistent. Például Galen azért akart bosszút állni Zeuszon, mert nem őt választotta a harcosok vezérévé, hanem Lucient. Cameo, aki az egyetlen női harcos volt, azért, mert Zeusz Pandórára bízta a szelence őrzését, nem pedig rá. A történet szerint az egyik harcos, Paris elcsábította Pandórát, mialatt a többiek kinyitották a szelencét. Kiengedték a démonokat, de a nagy kavarodásban a szelence, vagy ahogy a könyvben említik, DimOuniak elveszett… A démonok szabadon kószáltak és pusztítottak. Azonban Zeusz előtt nem lehetett titkolózni. Tudta, hogy a harcosoknak bűnhődnie kell. Galen elárulta a többieket, de nem kapott kegyelmet. Ugyanaz a büntetés járt neki, mint a többieknek: mégpedig az, hogy a saját testébe kellett fogadnia a szelence egyik démonját. Galen a Remény örzőjévé vált. Gyűlöletes feladatául kapta, hogy az emberek fejébe ültesse azt az utált kis szikrát, hogy az utolsó utáni pillanatban is várják a csodát. Ami pedig a többi harcost illeti… Paris, aki elcsábította Pandórát, a Paráznaság démonját kapta osztályrészül. Minden harcos hihetetlenül erős volt, de ezek után ahhoz, hogy ne veszítsék el erejüket, engedelmeskedniük kellett a testükben élő démon akaratának. Szóval, Paris naponta több nővel is együtt volt, hogy szinten tartsa erejét…
- Azt mondtad, hat harcosról szól a történet, de mégis jóval többet említettél. Mi az oka annak, hogy az írónő csak hatot szerepeltet? – kérdeztem közbe érdeklődve.
- Óh, nem, dehogyis. Csak a történet elején hisszük azt, hogy mindössze hat harcos létezik. Miután megkapták a démonokat, a harcosok szétváltak. Hatan egy budapesti erődbe költöztek és igyekeztek normális életet élni. Torin kamerákkal figyelte a területet, hogy az emberek ne merészkedjenek az erőd közelébe. Ő volt a Kórság őrzője. Egyetlen érintése is járványt okozhatott. Bár meg kell hagyni, szerintem messzemenően ő volt a leghelyesebb! Hosszú, angyalszőke haj, zöld szemek. Mindig fekete ruhában járt, s hosszú, fekete kesztyűt húzott, nehogy hozzáérjen valakihez… Bár a démonokra nem volt hatással, tudta, hogy például Paris érintkezik halandókkal és veszélyes lett volna megérinteni őt, hiszen a férfi elterjeszthette volna a járványt. Maddox az Erőszak démonját kapta, Reyes maga lett a Fájdalom. Hát, elég szar lehetett neki ,mert állandóan vagdosta magát, szóval folyton ömlött belőle a vér. Aeron a Harag őrzőjévé vált. Ő volt az egyetlen démon Galenen kívül, aki tudott repülni. És Lucien. A legérdekesebb démon. Nem is démon… Inkább halálangyal. Az ő feladata volt, hogy a túlvilágra kísérje a lelkeket. Szóval, ezek a harcosok Budapesten éltek, míg a többiek Görögországban maradtak. Viszont vadásztak rájuk. Egy fanatikus csoportnak feltett szándéka volt kinyírni őket. Ebben a kötetben derül ki, hogy a vadászok vezetője a Remény őrzője, azaz Galen. Szóval a társai ellen áskálódik. A hat harcos kénytelen volt újra összefogni a Görögországban maradtakkal, szóval mindenki a budapesti erődbe költözött. Az első kötetben szó van egy másik érdekes átokról is. Miután a harcosok saját testükbe fogadták a démonokat, Maddoxon eluralkodott az erőszak utáni vágy és egy karddal hatszor gyomron szúrta Pandórát. Az istenek keményen megbüntették. Az átok szerint minden éjjel meg kellett halnia, s társainak kellett meggyilkolnia őt. Ugyanúgy kellett meghalnia, ahogy ő gyilkolta meg Pandórát. Reyes hatszor gyomron szúrta, aztán Lucien a pokolba kísérte a lelkét, majd reggel visszavitte az addig élettelen testbe. Mivel minden harcos halhatatlan volt, a sebeik is begyógyultak, tehát Maddoxon reggel már semmi sem látszott. Szerintem ez a történet sokkal izgisebb, mint ami a törikönyvekben van leírva.
- És te mindezt elhiszed? – nevettem el magam.
- Dehogy! – kérte ki magának dacosan. – Viszont szuper olvasni! Például… Zeusz elveszti hatalmát, a helyét pedig a saját apja, Kronosz veszi át, aki vissza akarja állítani az ókori rendszert, azaz el akarja érni, hogy az emberek ismét áldozatokat mutassanak be az isteneknek. Fura lenne, ha ilyesmik történnének a valóságban is. Mindenesetre én nagyon élvezném!
- Még ne kiabálj el semmit – morogtam kedveszegetten. – Elmebontó mérgek után én már ezen sem csodálkoznék! Mindenesetre azt hiszem, el fogom olvasni ezt a könyvet.
- Jó, oké, értem, hogy most ki vagy akadva ezektől a misztikus cuccoktól, de azért valld be, hogy nem lenne ellenedre néhány furcsaság.
A nevetésem fékezhetetlen volt, s Lindán látszott, hogy roppant büszke magára, amiért sikerült jókedvre derítenie.
- Miért nevetsz? Vagy tudod, mi lenne igazán csúcs?
- Mi? – kérdeztem és előre féltem a választól.
- Hát vámpírok!
- Van elég ember, aki az életemre tör, nem kellenek még vérszívók is – legyintettem hanyagul.
- Hogy te mindig lelombozod az ember lelkesedését – korholt Linda és sértődötten felvette a könyvét.
- Ne haragudj, csak… - kezdtem, de a lány szélesen elvigyorodott.
- Nehogy már komolyan vedd! Csak hülyültem. Tudom, hogy ki vagy dőlve. Szerintem aludnod kéne.
- De előbb megfejtem azt a titkot – morogtam, mert hirtelen eszembe jutott egy beszélgetés, melyet Simone és Tom folytatott le a szobám előtt egy álmos vasárnap reggelen.
- Aztaaaaaa! Tényleg – csillant fel Linda szeme. – Veled tartok!
Feltápászkodott az ágyról, majd együtt sétáltunk ki a nappaliba, ahol Simone épp Gordonnal beszélgetett. Azonban, mikor megláttak minket, mindketten elhallgattak.
- Sziasztok, lányok. Jól mulattok? – kérdezte érdeklődve Gordon, s közben idióta vigyorba torzult az arca.
- Tudni akarjuk, mit titkoltok – tértem a lényegre. – Emlékszem egy beszélgetésre, melyet az ajtóm előtt folytattál le Tommal, Simone. Mit mondott Lili? Miről nem szabad tudnom?
Simone belátta, hogy nem érdemes tovább hallgatni előttem. Nagyot sóhajtott, majd belefogott, hogy mindent megmagyarázzon.
- Bill eltűnését követően felkeresett minket egy lány. A neve, azt hiszem, Lili Freitag. Nem azt mondom, hogy megfenyegetett minket, inkább csak figyelmeztetett. Azt állította, hogy ismeri Gittyt és attól tart, hogy a lány valami súlyos dologra készül. Nem mondta, ki a célpont, de… úgy véltük, egész biztos te vagy veszélyben. Bejelentést tettünk a rendőrségen, de ők csak annyit mondtak, hogy vigyázzunk rád és ne foglalkozzunk a lány butaságaival.
- Hogy kezelhették ezt butaságként? – háborodtam fel. – Egyszer már meg akart ölni!
- Tudom, édesem! – rázta a fejét Simone. – Nem értem, miért reagáltak így, hiszen nagyon jól tudják, mi történt. Úgy érzem, máshogy kéne intézni a dolgokat, de Gordon és én kevesek vagyunk ehhez. Célszerűbb lenne, ha Bill és te magatok vennétek kézbe az ügyet, de erre még várnunk kell. Jobb, ha Bill egyelőre az utcára sem lép ki.
- Szerinted tud valamit? – kérdezte kíváncsian Linda. – Hiszen Gitty sokszor járt a szobájában… Előfordulhat, hogy beszélt neki a tervéről.
- Meglehet – hagyta ránk Simone. – Nem tudom… Menjetek fel és kérdezzétek meg tőle…
Linda és én azonnal az emeletre siettünk. Billt a szobájában találtuk, a változatosság kedvéért aludt. Muszáj volt megkérdeznünk, hogy tud-e valamit, így kénytelen-kelletlen felébresztettem.
- Bill, el kell mondanod néhány fontos dolgot – kértem halkan, mikor álmosan azt morogta, hogy „már fent vagyok”.
- Mit? – nézett rám értetlenkedve.
- Azt, hogy Gitty tett-e említést egy új tervről… Ne haragudj, Kaulitz, hogy ilyesmivel zaklatlak, de életbevágó lenne, hogy megtudjak valamit.
Bill nagy nehezen felült, majd gondolkodó arckifejezést öltött. Látszott rajta, hogy borzasztóan megerőlteti magát, de igyekszik felidézni azokat az estéket, melyeken Gitty nála vendégeskedett.
- Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit. Igazság szerint az is csak homályosan rémlik, hogy nálam járt. Sajnálom, lányok. Nem tudok segíteni.
- Semmi baj – legyintett csüggedten Linda. – Azt hiszem jobb, ha most magadra hagyunk. Aludnod kell.
- Fárasztó, hogy ennyit alszom, ugye, angyal? – mosolyodott el az énekes és tétován a kezem után nyúlt.
- Valahogy csak túlélem – biztosítottam, majd megszorítottam a kezét, aztán távoztam a szobából.
- Ezzel sem megyünk semmire – mondogatta Linda, miközben visszamentünk a földszintre.
- Meg kell tudnunk – erősködtem határozottan. – Rólam van szó! Ki kell derítenünk, mit tervezett!
Linda szeme szokatlanul csillogott. Megragadta a kezem, majd szembenézett velem.
- Arra gondolsz, amire én? – suttogta izgatottan. Valahogy sejtettem, mi jár a fejében.
- Azt hiszem – feleltem bátortalanul.
- Oké. Fogd a cuccod és hozd ki a Cadillacket a garázsból. Indulunk!
Úgy tettem, ahogy kérte. Sejtettem, hogy közli Simonével a tervet, épp ezért csak intettem a nőnek, mielőtt kiléptem volna az udvarra. A hatalmas garázs felé vettem az irányt. Nagy nehezen sikerült megtalálnom a fekete Cadillacket és csodák csodájára egészben is maradt, mikor kiálltam vele a ház elé.
- Vezethetek? – kérdeztem lelkesen, mikor Linda sietős léptekkel közeledett az autó felé.
- Mit bánom én – legyintett türelmetlenül. – De taposs bele! Sietünk!
- És elmondanád, hova parancsolod? – gúnyolódtam vállvonogatva.
- A magdeburgi rendőrkapitányságra. Simone azt mondta, említették Lilit a rendőröknek. Azt hiszem, a kapitányságon közelebb vihetnek minket a megoldáshoz.
- Zseniális – morogtam elgondolkodva és rájöttem, hogy ez nekem is igazán eszembe juthatott volna.
Hamar célhoz értünk. Beálltam az egyik közeli parkolóba, majd gondosan lezártam az ajtókat, aztán Lindával a nyomomban elindultam a kapitányság épülete felé.
- Kicsit sem néznek majd idiótának – motyogtam magamban. Ma már másodjára járok itt Én is elkísértem Billt a kihallgatásra.
- Óh, értem. És Bill mindent elmondott? – kérdezte kíváncsian Linda.
- Nem tudom… Az a helyzet, hogy nem voltam ott… Amíg Bill vallomást tett, Tom és én meglátogattuk Gittyt. Itt őrzik.
- Komolyan? Mit gondolsz, esetleg…
Tudtam, mire gondol és már a feltevéstől is kirázott a hideg, így gyorsan közbevágtam.
- Nem. Semmiképp sem. Elég volt belőle. Nem engedlek a közelébe.
- Lotte, ne csináld már! Gitty mindent elmondhat!
- Azt mondtam, nem! Vagy a rendőröktől kérdezel, vagy most rögtön húzunk vissza az autóhoz és elmegyünk!
Linda meglepetésénél csak az enyém volt nagyobb. Nem gondoltam volna, hogy képes leszek így ordítani szegény lánnyal.
- Oké – hagyta rám bosszúsan. – Forduljunk a rendőrökhöz, bár továbbra is az a véleményem, hogy jobban járnánk, ha Gittyt kérdeznénk.
- Na persze, majd egyszerűen közli velünk, hogy mire készült. Ugyan már, Linda. Egyébként is, te akartál idejönni!
- Oké, tudom! Úgy voltam vele, hogy kérdezzük meg a nyomozókat, mert tuti, hogy beszéltek Lilivel. Biztosra vettem, hogy a csaj olyan dolgokat is elmondott nekik, amit Gordonéknak nem. Az meg se fordult a fejemben, hogy nem a nyomozókat, hanem Gittyt kéne kifaggatni!
- Állj le, Linda. Rendőrök, vagy semmi – jegyeztem meg fásultan. – Egy ostoba titok sem ér annyit, hogy kockára tedd az életed miatta! Egyébként is, már nem jelenthet veszélyt!
- Jó. Legyen – vont vállat és az épület bejárata felé csörtetett. Lassan utolértem, s együtt sétáltunk be a kapitányságra. Egy magas, szőke nő fogadott minket. Furcsán végignézett rajtunk, majd pötyögött valamit a számítógépén, csak aztán kérdezte meg, hogy miben segíthet.
- Az a helyzet, hogy beszélni szeretnénk egy nyomozóval – fogott bele Linda. – Fontos ügyről lenne szó.
- Brigitte Hasselbergről és Liliről – szóltam közbe. Sikerült palástolnom a bizonytalanságomat, s még Lilit is úgy említettem meg, mintha tudnám, kiről van szó.
A szőke nő egy pillanatra elsápadt, majd elsietett, s hamarosan egy egyenruhás férfival tért vissza. Ismertem a nyomozót, Herr Darrow volt az.
- Áh, Krüger kisasszony! – mosolygott a férfi, mikor felismert. – Mi járatban erre? Örülök, hogy újra látom. Hallottam, hogy végre Herr Kaulitz is vallomást tett. Sajnos nem lehettem jelen a kihallgatáson, de a kollégám, Holstiéc nyomozó mindenről beszámolt. Mondja csak, jobban van már?
- Bill? Óh, igen, már jobban van – válaszoltam készséggel. – Elnézést, hogy raboljuk az idejét, Herr Darrow, de azt hiszem, ön talán választ tudna adni néhány egyszerű kérdésre.
- Rendben – hadarta a nyomozó. – Kérem, fáradjanak az irodámba.
Végiggyalogoltunk egy hosszú folyosón, melynek két oldalán egyforma fehér ajtók nyíltak. Darrow nyomozó megállt az utolsó ajtó előtt és kinyitotta, majd betessékelt minket a helyiségbe. Az iroda kicsi volt és meglepően zsúfolt. Egy aztal, mögötte egy faragott szék, néhány irattartó és egy kétszemélyes kanapé alkotta a bútorzatot. Az asztalon halomban hevertek a jelentések, az irattartó roskadásig volt telve dossziékkal. A férfi nem nyitott ablakot, így a helyiséget fullasztó, áporodott levegő járta át, de Linda és én nem mertük felhívni a nyomozó figyelmét erre.
- Tehát, miről van szó, hölgyeim? – kérdezte a férfi és helyet foglalt a faragott székben. A kanapé felé intett, mi pedig leültünk, majd lassan belefogtam látogatásunk céljának részletes ismertetésébe.
- Nos, tudomásom van róla, hogy néhány héttel ezelőtt Herr Kaulitz szülei egy Lili nevű lányról tettek bejelentést. Fenyegetve érezték magukat. Elmondaná, hogy pontosan miről volt szó?
- Sajnos nem tehetem – rázta a fejét határozottan a nyomozó. – Nem adhatok ki ilyen jellegű információt. Ez csak a rendőrségre és Herr Kaulitz szüleire tartozik.
- Nézze, nyomozó. Éppen a Kaulitz-szülőktől jövök. Egyébként is, jogom van megtudni, hogy beszéltek-e Lilivel, aki állítólag Brigitte Hasselberg legjobb barátnője. Tudja, hogy Hasselberg kisasszony mekkora veszélyt jelentett rám.
A nyomozó gondolkodott egy ideig, aztán sóhajtva kifújta a levegőt.
- Bizonyára tudja, hogy azt tanácsoltuk a Trümper-házaspárnak, hogy vigyázzanak magára és ne foglalkozzanak Lili Freitag kijelentéseivel. Nos, ezt továbbra is így gondoljuk. Felkerestük Lilit, aki elmondta, hogy Hasselberg kisasszony az utóbbi időben új terveken dolgozott. Nem tudott részleteket, de szinte biztosra vette, hogy maga lesz a célpont, Krüger kisasszony.
- Nem nagy újdonság – vetettem közbe csendesen. Linda kuncogott mellettem, de nem szólalt meg. Mindketten vártuk, hogy a férfi folytassa.
- Nem gondoltuk, hogy veszélyes lehet, hiszen csak tervek voltak… Butaságnak tartottuk…
- És mit gondol – kérdeztem szinte suttogva – mi történhetett volna, ha a terv elkészül, még mielőtt elfogják Hasselberg kisasszonyt?
- Ami azt illeti… - kezdte a férfi, de határozottan csendre intettem.
- Mit gondol, mi lett volna, ha a terv nemcsak elkészül, de Hasselberg kisasszony esetleg véghez is viszi?
- Mi csak…
- Darrow nyomozó, kérem! Brigitte Hasselberg kisasszony után már legalább egy éve kutattak, de csak egy kést találtak, melyen minő véletlenségből épp az én vérem volt! De most közlök magával valamit. Önök egyszer már megtalálták Brigitte Hasselberget, mégpedig a berlini erdő mellett. Viszont nem megfelelő bizonyítékokra hivatkozva elengedték.
Darrow nyomozó nagyot nézett, megigazította a jelvényét, majd kis idő múlva így felelt:
- Nem mi találtuk meg a kisasszonyt, hanem a hamburgi kapitányság nyomozói. Természetesen mi is megkaptuk a jelentést, hiszen országos körözés volt kiadva Brigitte Hasselberg ellen, de azt biztosra veheti, Krüger kisasszony, hogy nem mi hagytuk futni azt az őrült nőszemélyt.
- Már mindegy, hiszen rács mögött van és jó sokáig ott is marad… legalábbis remélem, hogy így lesz – nyugtáztam lehiggadva. – Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre, Darrow nyomozó. Elnézést, ha nyers és durva voltam, de…
- Ne mentegetőzzön, kisasszony – emelte fel a kezét a férfi. - Teljesen érthető, hogy így reagált, hiszen közvetlen veszélynek volt kitéve. Ennek ellenére azt kell mondjam, meglepően jól viseli a történteket.
- Köszönöm. A családom és a barátaim sokat segítenek – mondtam, s közben Lindára pillantottam.
- Biztosra veszem, hogy minden jobbra fordul – bólogatott Darrow nyomozó. – És ne felejtse el átadni üdvözletemet Herr Kaulitznak! Remélem, hogy hamarosan újra színpadra áll. A kislányom már teljesen meg van őrülve, hogy nem tudja, mi történt a kedvenc énekesével. Én pedig semmit sem mondhatok neki. Nem fogadtam titoktartást, de úgy döntöttem, jobb diszkréten kezelni az ügyet.
- Nagyon hálás vagyok, nyomozó. Köszönöm a segítségét! – biccentettem, majd felálltam és Lindát követve elhagytam az irodát.
- Ezzel sem értünk el semmit – morgolódott Linda. – Lili nem tudott részleteket!
- Még szép, hogy nem. Gitty nem olyan ostoba, hogy csak úgy, akárkivel megossza a terveit. Pláne nem olyanokkal, mint Lili. Ha rábízta volna a titkot, a csaj egyből kitálalt volna a rendőröknek. És ha a rendőrök tudomást szereznek Gitty akciójáról, a lány nem napok óta, hanem hónapok óta csücsülne a rácsok mögött. Lili csak azért nem sietett előbb a Kaulitzokhoz, mert biztosra akart menni, de csak a megérzéseire hallgathatott. Semmit sem tudott, mégis elmondta, mit sejt. Gitty nem merte volna ilyen emberre bízni a titkot.
- Ebben igazad van. És akkor most mihez kezdjünk? Feladjuk?
- Jobb, ha sosem tudjuk meg, mi volt a terv. Félig-meddig ígyis fény derült arra, mit titkoltak a Kaulitzok.
- Igaz. Menjünk haza.
- Szóltál Simonének, hol vagyunk? – kérdeztem, mikor már a kocsiban ültünk. Rápillantottam ugyanis Linda mobiljára és gyanúsan sok nem fogadott hívása volt, melyeket a Kaulitz-házban fellelhető telefonokról bonyolítottak.
- Öööööö… azt hiszem, nem – nézett rám Linda, s közben bevett egy kanyart. – Miért?
- Mert a telefonodon vagy húsz nem fogadott hívás van – feleltem, majd a kezembe vettem az iPhone-t és megnéztem, ki kereste a lányt. A listán ilyen nevek szerepeltek: Tom, Tom2, Bill, Simone, Kaulitz-ház, Gordon, Régi Tom, Nem használt telefon, Bill régi, Gordon2…
- A kocsiban maradt a telefon – cincogta a lány és inkább az utat kezdte fürkészni. – Azt hiszem, nagy szarban leszünk…
Nem tévedett. Rossz érzéssel figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat, az első loitschei házakat. Már messziről láttam, hogy a Kaulitz-ház teljes fényárban úszik. Nem tudtam, mennyi lehet az idő, de azt nagyon is sejtettem, hogy nem két órát vacakoltunk Magdeburgban.
Linda lassan ráfordult a kapubejáróra, majd felállt az udvarra, ahol szembe kellett néznünk a majdnem teljes Kaulitz-családdal. Bill nem volt köztük.
- Ti meg vagytok húzatva? – rikoltotta Tom, mikor Linda kikászálódott az autóból.
- Se szó, se beszéd, elmentek és még csak a telefont sem veszitek fel? – kontrázott Simone.
- De hiszen nem az éjszaka közepén indultunk el! – védekeztem sértődötten.
- Ez az oka annak, hogy nem hívtam fel a nénikédet – nézett rám szigorúan Gordon. – Nem akartam feleslegesen idegesíteni őket.
- JÓ, oké, de minden rendben van! – tárta szét a karját Linda. – Gitty rács mögött ül!
- Te jó ég, bébi! Azt hiszed, hogy csak Gittytől kell tartani? Interjút adtál egy újságnak! Nem Gitty miatt aggódtunk, hanem azért, hogy el ne kapjon titeket egy csapat tini!
- Csak Magdeburgban voltunk. A rendőrkapitányságra mentünk.
- Nem volt még elég a rendőrökből? – kérdezte Simone. – Miért mentetek oda?
- Azért, hogy megtudjuk, mit tervezett Gitty – feleltem készséggel. – A rendőrök beszéltek Lilivel, de a lány nem ismerte a részleteket, így nem sikerült lelepleznünk a tervet.
- Tehát feleslegesen akasztottatok ki minket – vonta le a következtetést Tom, miközben magához ölelte a barátnőjét. Kedvtelve néztem őket, mikor Simone lágyan megjegyezte:
- Bill a szobájában várja, hogy hírt vigyünk neki. Nem akartuk lehozni, mert elég hűvös van idekint. Azt hiszem, jobb, ha saját magad bizonyítod be, hogy nem vesztél el. Szegénykém szörnyen aggódik.
- Rendben – mosolyodtam el és a bejárati lépcsők felé indultam. Scotty és a többi kutya a nyomomban járt, de ezúttal nem törődtem velük. Beléptem a házba, felsiettem az emeletre és elsétáltam Bill szobájáig. Az ajtó félig nyitva volt, így óvatosan besurrantam a szobába. Bill felhúzott lábakkal feküdt az ágyon. Úgy látszott, hogy csak nemrég dőlt fekvő helyzetbe, mert karjai még a térdei köré voltak kulcsolva.
- Ébren vagy, Bill? – kérdeztem halkan. Az énekes lassan rám nézett. Arcára kiült a megkönnyebbülés. Tudtam, hogy nem fog leszidni, mert nincs ereje hozzá, de azt is tudtam, hogy pont olyan ideges, mint mindig, ha zűrbe keveredek. Ahogy ránéztem, hálát adtam az égnek, hogy nem tud az utána folytatott hajtóvadászatomról. Elhatároztam, hogy soha nem is fogom elmondani neki.
- Ébren vagyok – mondta halkan, félig lehunyt szemmel. – Semmit sem aludtam. Vártam, hogy előkerülj.
- Sajnálom – vontam vállat bűnbánóan. – Meg kellett tudnunk, mit tervezett Gitty.
- És megtudtátok?
- Nem. A rendőrök kihallgatták a barátnőjét, de a lány nem tudott semmit.
Bill morgott valamit, aztán teljesen lehunyta a szemét.
- Mondok valamit, Lotte. Hagyj fel a kutatással. Gitty terve már úgysem árthat nekünk.
- Lehetetlent kérsz, de most az egyszer hallgatok rád – vigyorogtam, majd magára hagytam. Idegesített, hogy állandóan alszik, de sejtettem, hogy most is hagynom kell. Vele akartam lenni, de tudtam, hogy még nem lehet.
Lesétáltam a földszintre, ahol Linda és Tom a rendőröknél tett látogatásunkról beszélgetett.
- Azért kár, hogy semmit sem tudtatok meg – mondta fancsali képpel Tom. – Ha kiderült volna, mit tervezett az a ringyó, talán rávarrhattak volna még néhány évet.
- Bill szerint egész egyszerűen hagyjak fel a kutatással – közöltem szárazon.
- Hát, nem sok értelme van tovább erőltetni a titok felderítését – értett egyet Linda. – Billnek talán igaza van.
- Tudom – húztam el a számat. – Mindegy. Azt hiszem, ideje hazamennem.
- Oké - ölelt meg Tom. – Holnap találkozunk.
A kocsimhoz siettem, majd hazahajtottam. Sötét volt, de hála az éjjeli túráknak, már nem voltam határozatlan.
A nagynéném érdeklődő arckifejezéssel fogadott, de nem tűnt idegesnek.
- Sokáig maradtál – jegyezte meg kicsit csípkelődve. – Mi történt?
- Semmi. A rendőrségen voltunk. Kihallgatták Billt, így végre békén hagyják a családot.
- Ez nagyszerű – mosolyodott el a nénikém. – Hogy van Bill?
- Hát… őszintén szólva… nem tudom… Olyan sokat alszik, hogy képtelenség megállapítani, mi a helyzet vele…
- De jobban lesz, ugye? – aggodalmaskodott Sofie néni és leült egy székre.
- Jobban lesz… Remélem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése