23. Fejezet: David bulija

A családi idillt az ajtó újabb kicsapódása törte meg. Linda beviharzott a szobába, pásztázó tekintettel végigmért mindent, majd miután nyugtázta, hogy mindenki él és nagyrészünk mozogni is képes, lenyugodva sóhajtott egyet.

– Itt sosem unatkozik az ember – mondta és nekitámaszkodott az ajtókeretnek. – Tulajdonképpen mi történt?

– Hol voltál? – érdeklődtem – Elég nagy balhéról maradtál le.

– Szerintem ne itt folytassátok – bökött Simone az alvó Bill felé, de nekem eszem ágában sem volt magárahagyni a kedvesemet. Simone tudhatta ezt, mert feladta és Gordon társaságában kivonult a szobából.

– Kintvoltunk a hátsó kertben – kezdett bele a lány. – Tom el akart menni David bulijára. A fenébe, azt már tuti le fogjuk késni, de mindegy. Szóval szegénykém nagyon ki volt akadva, kiabált, meg minden, tudod, hogy megy ez nála. Aztán hallottuk, hogy valaki sikoltott... Tom berohant... aztán nem tudom, mi történt. Én is a ház felé kezdtem futni, de Simone nem volt hajlandó beengedni. Csak most nyertem bebocsátást, mert az egyik rendőr mondta, hogy már tiszta a levegő. De mi a fenét kerestek itt a rendőrök? Én semmit sem láttam!

– Gittynk újra látogatást tett nálunk, egészen pontosan Bill szobájában – adtam meg a keserű választ. – Remélem, elkapták.

Linda nem tudott megszólalni. Talán a döbbenettől volt ennyire hallgatag?

– Mi-mi – dadogta – mármint Gitty tényleg itt volt? Ezen a szent helyen?

– Nem mondanám, ha nem lenne igaz – fogtam meg az alvó Bill kezét. – De van egy jó oldala is a dolognak. Bill valószínűleg jobban lesz. Meg kell várnunk, hogy felébredjen. Akkor végre minden kiderül.

Tom halványan elmosolyodott és bizakodással teli pillantással nézett az álomba merült öccsére.

– Remélem, igazad van – motyogta és közelebb lépett az ágyhoz – mert ideje lenne kitekernem a nyakát.

Félhangosan felkuncogtam. Tom már csak Tom marad.

– Mi történt Gittyvel? – tért vissza Linda az őt érdeklő témához – Nem láttam, azaz vagy elkapták, vagy villámgyorsan kereket oldott.

– Sokáig üldöztük Gordonnal, még mielőtt a rendőrök ideértek volna – magyarázta Tom – de nem sikerült elkapnunk. Aztán megérkeztek a rendőrautók. Láttam, ahogy négy fickó közrefogja és megbilincseli azt a ringyót. Őszintén kívánom, hogy jó időre hűvösre tegyék!

– Cssss, Tom – csitítottam a gitárost, mert Bill mocorogni kezdett – felébred az öcséd!

A nyugtatgatás azonban elkésett. Bill arcszíne újra megtelt élettel. Lassan kinyitotta a szemeit. Lélegzetemet visszafojtva néztem, hogy milyen színű szemek bukkannak elő a remegő szemhéjak alól. Mélybarnák vagy hideg, acélszürkék? A sűrű szempillák azonban nem nyíltak fel teljesen, így az írisz továbbra is rejtve maradt.

– Tom – suttogta Bill erőtlenül. – Tom.

– Itt vagyok, tesó, itt vagyok – lökött félre az útból Tom. A hangulata egy másodperc alatt változott meg. Már egyáltalán nem volt dühös, sokkal inkább gyengédnek tűnt.

– Csak hülyéskedtem – folytatta, Billnek beszélve. – Sosem szedném le a fejed… még akkor se, ha megérdemelnéd… mert hát… mit tagadjuk, jó, hogy a nyakadon van… Elég hülyén festenél nélküle….

Bill szélesen elmosolyodott és Tom felé emelte egyik karját. Az idősebbik Kaulitz közelebb hajolt hozzá és hagyta, hogy öccse félig-meddig átkarolja a vállát.

– Nem emlékszem, mi történt – suttogta Bill kissé rémülten – nem emlékszem semmire.

– Most pihenj – mondta Tom nyugtatásképp. – Aludnod kell, és meglátod, minden oké lesz. Elfelejtjük ezt a szarságot és újra olyanok leszünk, mint régen. Rendben?

– Megígéred? – kérdezte Bill, miközben ismét lehunyta szemeit.

– Megígérem – felelt Tom és hátrébb lépett.

Bill erőtlenül sóhajtott, majd ismerős, kedves szavakat mondott…

Csak szavak voltak. Hiányzott mellőlük a jól megszokott dallam, mégis ugyanolyan hatással bírtak, mint mikor Tom kezében gitár volt, az övében pedig mikrofon.

…

Tarts meg,

mert sodródom

Egyedül az éjszakában

Vigyél el és tarts meg

Mert sodródom

Egyedül az éjszakában

(Tokio Hotel – In die Nacht)

…

- Milyen jól emlékszem erre a dalra – mondta Tom és megszorította öccse kezét. – Kettőnkről írtad … Tudnod kell, Bill… mindig együtt leszünk… mindig testvérek leszünk…

- Mindig együtt… testvérek – biccentett Bill.

Tom elfordult tőle és ránk nézett. Arcán hatalmas vigyor ült.

– Bill visszatért – suttogta boldogan, és Lindához ugrott, hogy átölelje a lányt.

– Egész biztos? – kérdeztem félősen, habár sejtettem, hogy igaza van. Viszont nem tudtam meggyőzni magam addig, amíg nem láttam Bill szemeinek színét.

– A lehető legbiztosabb – bólintott Tom, még mindig Linda derekát karolva. – Hidd el, tudom. Ő az öcsém. Az egyetlen öcsém!

Lindából és belőlem egyszerre szakadtak fel a megkönnyebbülés sóhajai. Úgy tűnt, minden rendbe fog jönni. Elkapták Gittyt, Bill ismét önmaga lehet, megszabadulok a családom őrizetétől és talán visszakapom a kedvesemet is.

– Szerintem hagyjuk aludni – ingatta a fejét Linda. – Megértem, ha itt akarsz maradni, Lotte, de Tom és én lemegyünk, hogy megtudjuk, biztos elkapták-e Gittyt, mert ha Tom csak rosszul látta...

– Veletek megyek – mosolyodtam el. – Az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk egy időre.

Fájó szívvel ugyan, de követtem Lindát és Tomot a földszintre. Simone és Gordon a konyhában ült, két rendőr társaságában. Úgy gondoltuk, épp kihallgatás folyik, így távol maradtunk, nehogy megzavarjuk őket.

– Jegyzőkönyvezik a vallomásokat? – húzta fel a szemöldökét Linda. – Hát nem látták, mi történt?

– Mindenkit ki fognak kérdezni – huppant le a kanapéra Tom. – Asszem nemsokára mi kerülünk sorra.

Tomnak igaza lett. Pár perc múlva Simone bejött a nappaliba és közölte, hogy az ő vallomása következik. A gitáros távozott, Simone pedig leült hozzánk, majd nemsokára Gordon is megérkezett és együtt faggattak arról, hogy egészen pontosan mi is történt odafent, miután megláttam Gittyt Bill ágyán ücsörögni.

– A rendőrök is ugyanezt fogják kérdezni? – tettem fel egy kérdést, mielőtt belekezdtem volna. A Trümper-házaspár bólintott, így előadtam nekik, mit láttam és hogyan reagáltam a látottakra.

– Azt hiszem, a sikoltásom ijeszthette meg Gittyt – tűnődtem el – és talán az térítette észhez Billt.

Ennél a mondatnál Simone szemei felragyogtak, Gordon ajkai mosolyra húzódtak.

– Tényleg rendbe fog jönni? – kérdezte Gordon úgy, mint mikor egy kisgyermek kérdezi az anyját, hogy elmennek-e a cirkuszba.

– Már rendben van – vigyorodtam el. – Nemrég beszéltünk vele. Igaz, csak pár másodpercig volt ébren, de egész biztosra veszem, hogy újra a régi.

Hamarosan visszatért a kihallgatott gitárosunk, utána Linda következett. Mivel a lánynak nem volt túl sok mondanivalója, elképesztően rövid idő alatt végzett, és én kerültem sorra. A rendőrök is tudták, hogy nekem van a legnagyobb szerepem a jegyzőkönyvben, sőt, talán az egész bírósági hercehurcában vezető szerepet kapok, hiszen Gittyvel már korábban is voltak összetűzéseink, melyekre a két rendőrtiszt igencsak jól emlékezett.

– Neve? – kérdezte az első, egy magasabb, őszes hajú férfi, aki Holstiéc nyomozóként mutatkozott be. Közben a másik, Darrow nyomozó elővett egy diktafont és megnyomta a „Record” – felvétel – gombot az apró készüléken.

– Lotte Kerstina Schönemann Krüger – feleltem kalapáló szívvel. Ideges voltam, habár tudtam, a nyomozók nem akarnak ártani nekem, csupán Gitty bűnösségét kívánják bebizonyítani, valamiért azonban mégis féltem. Gitty így sem zárt túlzottan a szívébe, így nem tudom, mire kéne számítanom azután, hogy lényegében én juttatom rács mögé.

– Mondja csak, Krüger kisasszony. Tudomásunk szerint, ön nem ebben a házban él. Szeretném tudni, milyen okból döntött úgy, hogy ma ellátogat ide?

– Itt laknak a barátaim – feleltem készséggel. – Tom Kaulitz, Bill Kaulitz és Linda Tóth.

– Bill Kaulitz – mormogta Holstiéc nyomozó. – Látom, ki is lyukadtunk a sértett nevénél. Úgy tudom, persze javítson ki, ha tévedek, hogy önöket nem csupán baráti szálak fűzik össze – a nyomozó sötéten elvigyorodott, próbálva megijeszteni, ez azonban nem hatott rám. Határozott maradtam, bár közben keresztbe tettem két ujjamat, de csak a biztonság kedvéért.

– Jól tudja. Billel nem csak barátok vagyunk. Viszont én is szeretnék kérdezni valamit – a kijelentésem meglepte a rendőrt, de nem tiltakozott, így folytattam. – Ezek az információk titokban maradnak? Nem szeretném újságokban olvasni a hírt. Remélem, érti, mire gondolok. Nincs kedvem újabb hisztis rajongókkal küzdeni.

– Szemfülesebb, mint hittem, Krüger kisasszony – biccentett elismerően Holstiéc nyomozó, majd megigazította a szemüvegét. – Természetesen, az információkat kizárólag a rendőrség fogja felhasználni az eljárás során. Remélem, ezt nem bánja.

Megráztam a fejem, de nem feleltem, inkább vártam a következő kérdést.

– Ugye jól tudom, hogy önnek körülbelül másfél évvel ezelőtt is volt egy komoly összetűzése Brigitte Hasselberg kisasszonnyal? – folytatta a faggatást Holstiéc nyomozó. Ismét bólintottam, de a nyomozó többre volt kíváncsi, egészen pontosan minden részletet hallani akart, így előadtam a késelés éjszakáján történteket.

– Egész biztosra veszi, hogy az önt megtámadó rajongólány és Brigitte Hasselberg egy és ugyanazon személy?

– Úgy egész biztosra veszem, ha ez a bizonyos, előbb említett Brigitte Hasselberg Gittynek nevezteti magát – bólintottam határozottan. Láttam a nyomozón, hogy gondolkodik, mivel ingathatná meg a határozottságomat, de ettől csak méginkább megkeményítettem magam és egy páncélba burkolóztam. Eszembe jutott Bill mosolya, ahogy megölelte Tomot, ez pedig erőt tudott adni, hogy ne mutassam ki, mennyire ideges vagyok.

– Miután elvittük Hasselberg kisasszonyt – vette át a szót az eddig csendes Darrow nyomozó, aki szőke volt és társához képest kövér is – a hölgy azt állította, hogy tudatmódosító szereket alkalmazott Herr Kaulitzon és önön. Van erről bármiféle elképzelése, vagy tudomása?

– Igen – feleltem furcsán csengő hangon. – Bár nem gondoltam volna, hogy Gitty ilyen könnyen bevallja... szánalmas...

– Maradjon a tárgynál, kérem – szólt rám erélyesen Darrow nyomozó. – Tudna mesélni erről a tudatmódosító szerről?

– Nem tudok túl sokat mondani – vontam vállat. – Összefoglalva annyit, hogy lényegében megőrültem tőle. Kérem, ezt értsék szó szerint. Az öngyilkosság is megfordult a fejemben, sőt, tettem is kísérleteket... Bill pedig... ami azt illeti, őt kifejezetten gyűlöltem. Azt hiszem, sosem éreztem még annyi gyűlöletet egy ember iránt, mint amennyit az váltott ki belőlem, ha szembetalálkoztam vele. Többet sajnos nem tudok, talán még azt, hogy valami érzelmi sokkhatás kell a szer hatásának megtöréséhez.

– Ön is így gyógyult ki ebből a furcsa állapotból? – kérdezett közbe Holstiéc nyomozó.

– Igen, pontosan így – bólintottam – de nagyon fontos, mi volt a sokkoló élmény? Azt hiszem, az nem a tárgyhoz tartozik, mert se Gitty, se Bill nem játszottak benne közvetlen vagy közvetett szerepet.

– Ha ön így gondolja, ám legyen – bólintott Darrow nyomozó, bár a társán láttam, hogy szívesen kifaggatna a részletekről, de a magasabb férfi is csöndben maradt.

– Mondana valamit Herr Kaulitz jelenlegi állapotáról? Véleménye szerint, még mindig a tudatmódosító szer hatása alatt áll?

– Azt hiszem, nem – ráztam a fejem. – Bill most alszik, de úgy gondolom, ő is meggyógyult. A sokkhatás talán Gitty megjelenése lehetett, de ebben nem vagyok teljesen biztos.

– El tudná mondani, mi történt pontosan? Hogyan látta meg Hasselberg kisasszonyt a sértett szobájában? Van elképzelése, miként jutott fel az emeletre anélkül, hogy bárki észrevette volna?

– Valószínűleg kötelekkel pont úgy, ahogy azt nálam is tette annak idején. Fogalmam sem volt, hogy Bill szobájában fogom találni... Egyszerűen csak felmentem, mert beszélni akartam Billel. Benyitottam a szobába, Hasselberg kisasszony pedig az ágyon ült, alig pár centire Billtől, persze a srác semmit nem vett észre, mert túlzottan el volt foglalva a könyvvel, amit olvasott... vagy, ha észre is vette Gittyt, nem törődött vele. Gyanítom, hogy Hasselberg kisasszony – a kifejezést erősen megnyomtam – már máskor is tett efféle látogatást Billnél, de erre nincs bizonyítékom, ez csak amolyan saját feltevés. Visszatérve a történtekre, láttam, hogy Gitty valami vörös folyadékkal teli fecskendőt tart Bill karja fölött. Gondolom, az volt a terve, hogy azt a folyadékot a srác karjába fecskendezi. Ezt már nem hagyhattam. Felsikoltottam, erre teljesen felfordultak a dolgok. Bill elém vetette magát, Gitty megijedt és saját hülyeségének csapdájába esve a lépcső felé kezdett rohanni. Közben Simone, azaz Frau Trümper hívta magukat, Tom és Herr Trümper pedig igyekeztek elkapni Gittyt. Én Billel maradtam. Azt hiszem, ennyi történt.

– Köszönöm. Úgy gondolom, ez elég is lesz – bólintott a szőke Darrow nyomozó és eltette a diktafonját. – Nagyon köszönjük, hogy időt szakított ránk, Krüger kisasszony. Kérem, mondja meg Herr Kaulitznak, hogy amint jobban lesz, őt is várjuk egy kihallgatásra. Ha kívánja, ön is elkísérheti – tette hozzá mosolyogva, majd Holstiéc nyomozóval együtt elhagyta a Kaulitz-házat.

– Jó sokáig szívóztak a zsaruk – lépett a konyhába Tom, miután a rendőrök távoztak. – Már az életedről is kifaggattak, vagy mi a franc?

– A késelést is el kellett mondanom – adtam meg a választ. – Szóval, ha úgy vesszük, igen. A magasabbik még arra is kíváncsi lett volna, milyen sokkhatás törte meg a tudatmódosító szer hatását. Még szép, hogy nem mondtam el neki.

– Tudnak a löttyről? – nyíltak tágra Tom mélybarna szemei

– Brigitte Hasselberg kisasszony mesélt nekik róla – utánoztam Holstiéc nyomozó hanghordozását, amin Tom jót nevetett. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire szánalmas. Szinte azonnal bevallotta a mérget is. Legalább némi tartása lenne és küzdene a szabadságáért, de nem. Úgy tűnik, cseppet sem zavarja, hogy rács mögé kerül.

– Miért, az jobb lenne, ha tombolna? – tárta szét a karját Tom – Nagyobb lenne az esélye a szökésre, akkor pedig mindennek annyi….

– Jobb ezt inkább fel se hozni – morogtam és a nappali felé indultam. A gitáros követett. Úgy tűnt, szándékában áll beszélni velem. Mikor tudatosodott bennem eme furcsa terv, szembefordultam vele és kérdő pillantással fürkészni kezdtem az arcát. Tom a hátsó ajtó felé intett, majd együtt sétáltunk a kertbe. A nap már lenyugvóban járt: az alkonyat vörösbe, aranyba és lilába öltöztette a szürkés felhőkkel terhes, fáradt égboltot. Tom és én a kerthez közeli kis padra ültünk és egy ideig csak néztük az eget. Végül Tom törte meg a csendet. Hangja furcsán tónusozott volt, akár egy kérlelő, bizakodó, reménykedő és némileg csalódott, megtört emberé.

– És most hogyan tovább? Mi lesz? – kérdezte halkan, a naplementét kémlelve. – Úgy értem, veled és Billel? Tudod, hogy nem lehet elfelejteni azt a hét hónapnyi szarságot, amin keresztülmentetek. Nem boríthattok fekete függönyt a múltra és hangoztathatjátok, hogy majd csak lesz valami... tudom, hogy egyikőtök sem ilyen. Mindketten véghezviszitek, amit akartok, még akkor is, ha egymással kell csatákat vívnotok az igazatokért. Tudom, ez most oltári nyálas szöveg és hidd el, legszívesebben befognám a lepénylesőmet, de Bill mégiscsak az öcsém és tudnom kell, mi lesz, ha felébred. Tudnom kell, mi lesz, ha ismét normális életet kezd élni. . Tudnom kell, hogy mellette maradsz még akkor is, ha az a tudat piszkál, hogy hét hónapot vettek el az életedből… a közös életetekből… Fontos vagy Billnek. Ezt az is mutatja, hogy te okoztad azt az érzelmi sokkhatást, mely alapjaiban rengette meg a méreg hatását. A sikoltásod után nem hatott rá Gitty játéka, mert... na, tényleg ideje lenne befognom, csak még ezt elmondom… szóval mert te voltál ott. Nem hallotta volna meg, ha én kiáltok. Csak a te hangod volt képes észhez téríteni őt. Az elkövetkezendő jónéhány hónap pokoli nehéz lesz Bill számára. Újra koncertezni fogunk, turnékra járunk, rajongókkal találkozunk. Jó ideje nem csinált már ilyet… úgy értem őszintén, a saját tudatától vezérelve. Az sem biztos, hogy emlékszik a dél-amerikai turnéra. Nem tudom, hogy a fenébe volt képes kibírni és semmit sem mutatni, de erős volt és végigcsinálta. Viszont … most újra önmaga és mindent elölről kell kezdenie. Kell, hogy itt legyél... Persze, ha nem akarsz, azt is megértem, hiszen eddig is hihetetlenül példamutatóan viselkedtél, de tudom, hogy bele lehet fáradni. Csak… kérlek, mondd el, mi van, oké?

– Ha hagynál szóhoz jutni, talán elmondanám – mosolyogtam és megveregettem a vállát, mire némi bizakodás jelent meg az arcán. – Szerinted eljöttem volna, ha el akarnám hagyniBillt? Vajon erről beszélgetnék veled, ha semmit sem akarnék az öcsédtől? Nem érdekel, mi volt, csak az számít, mi lesz. Mikor meghallotta a sikoltásomat és felém futott, tudtam, hogy minden olyan lesz, mint rég. Nem mertem elhinni, mégis tudtam. Tudod, mit, Tom? Bombával sem üldözöl el többé!

Felnevetett és megszorította a kezemet.

– De ez a beszélgetés köztünk maradjon ám – ráncolta a homlokát – mert nem akarom, hogy napvilágra kerüljön az infó, miszerint Tom SzexIsten Kaulitz érzelgősködik.

– Lakat lesz a számon – biztosítottam és a ház felé indultam. Tom még kint maradt egy kicsit, gondolkodó arckifejezéssel bámulta a horizontot, majd hirtelen megszólalt. Már a ház hátsó lépcsősoránál jártam, de a srác hangjára visszafordultam.

– David bulija. A rohadt életbe! Ha sietünk, talán még odaérünk és a jó hírt is el tudjuk mondani neki. Velünk jössz, kiscsaj?

– Nos, már este hét van. Körülbelül kilencre sikerül megérkezni… ettől függetlenül … csábító az ajánlat, és őszintén szólva sokkal jobb, mint az alvó Billt bámulni – mondtam határozottan, bár némi lelkiismeretfurdalásom volt, hiszen Bill bármelyik pillanatban felébredhet és ha nem leszek mellette, egész biztos azt fogja gondolni, hogy semmi sincs rendben. Tom láthatta az arcomon a szavaimat meghazuttoló hezitálást, mert így szólt:

– Bill miatt ne aggódj. Úgy alszik, mint a tej. Nem valószínű, hogy fel fog ébredni. Visszaérünk, mire hajlandó lesz életjeleket adni. Rendben?

– Rendben – csaptam a gitáros tenyerébe – de előbb engedj haza.

– Miért?

– Ebben a ruhában mégsem mehetek bulizni!

– Jaj, nők! Majd Linda ad valami rongyot – pattant fel Tom és a karomnál fogva vonszolni kezdett. – Nem kell aggódni. Linda! Linda!

– Mi van? – sietett elénk a lány. Ahogy keresztülfutott a hátsó udvaron, copfba fogott, hullámos haja lobogott mögötte.

– Davidhoz megyünk – jelentette ki Tom. – Lottét is visszük. Elmondjuk a jó hírt. Adnál valami felvehető rongyot a barátnődnek?

Linda szívből kacagott, majd bólintott és a szobája felé indult, én pedig nevetve követtem.

– Na válassz, Lotte– tárt ki egy gardróbot. – Az új cuccok. A régieket elpakoltam. Ezeket itt Tomtól kaptam – bökött a gardrób felé.

Végig sem tudtam járatni a tekintetemet a temérdek ruhán, kiegészítőn és cipőn, Linda már kiválasztotta számomra a megfelelőt.

– Nem leszünk sokáig, épp ezért egy könnyed göncre gondoltam, bár március van és lehet, hogy megfagysz ebben a szerkóban – emelt fel egy vérvörös miniruhát, mely nem nézett ki túl bizalomgerjesztően. – Tetszik? Vagy válasszunk mást?

– Azt hiszem, jobb lenne, ha keresnél valami hosszabbat és melegebbet – mosolyogtam vidáman, kicsit tényleg kacagva a lány próbálkozásán.

– Oké – Linda az ágyra hajította a vörös ruhát. – Akkor azt majd felveszem én. Ha Tom eddig nem őrült meg értem, most egész biztos meg fog!

– Megszólalt az ego – kajánkodtam, miközben Linda egy pántnélküli, hosszú zöld bársonyruhát húzott elő.

– Ez megteszi? – kérdezte és a kezembe dobta a ruhát.

– Tökéletes – bólintottam buzgón. – Már csak az a kérdés, rám jön-e…

Linda segített felvenni a szokatlanul elegáns göncöt – mely szerencsére passzolt rám - ezután pedig nekilátott, hogy kiegészítőket és cipőt válasszon nekem. Mikor teljesen elkészültem, újra végigjártuk ugyanezt a procedúrát, hiszen neki is kellett cipő meg karkötő. Simone ügyes kezeinek köszönhetően a hajunk is hamar formát kapott, így már egészen úgy néztünk ki, mint akik alkalmasnak érzik magukat arra, hogy bulizni menjenek.

– Lesz ott egy csomó fejes, meg minden – kezdett bele Tom, de elkerekedett a szeme, mikor meglátott minket. – Óóóhhh... Fantasztikusan néztek ki. Várjatok, felkeltem Billt! Ezt mindenképp látnia kell!

– Tom – kezdte Simone, de Tom már el is tűnt a lépcsőfordulóban – ahh, reménytelen...

A gitáros pár perc múlva visszatért, karjaival támogatva a félig alvó Billt. Mikor leértek a lépcsőn, Bill erőtlenül felemelte fejét és kinyitotta szemeit. Most végre megláthattam, hogy a hosszú, fekete pillák alól gyönyörű, mélybarna szempár néz rám!

Nevetve futottam felé, most valahogy még a ruha szépsége sem zavart. Meg akartam ölelni, csak egy egészen kicsit, mert muszáj volt, nem tudtam ellenállni neki. Tom értette, és vigyorgott, miközben hagyta, hogy átvessem karjaimat Bill nyaka körül.

– Szép vagy – suttogta Bill, miközben elengedtem és a szemeibe néztem. Végre, azokat a szemeket láttam, amelyeket mindig látni akartam. Barnák voltak, kedvesen és kissé fáradtan csillogtak, de őszinteséget sugároztak.

– Te pedig álmos – vigyorogtam és megpaskoltam az arcát – úgyhogy nélküled megyek bulizni.

Tom is nevetett, miközben a nappali kanapéja felé hurcolta Billt, majd finoman ugyan, de ledobta őt, akár egy zsák krumplit.

– Na figyeld, öcskös, két nőm is van! – heherészett és kézen fogta Lindát, majd engem is.

Bill nem felelt, ismét elnyomta az álom. Kicsit aggasztott, miért alszik ilyen sokat, hiszen én sem voltam ennyire álomszuszék, miután felépültem.

– Lotte, hajthatom a Mercedest? – kérdezte reménykedve Tom, s az udvaron parkoló kocsimmal szemezett. – Kérleeeeeeeeek. Mikor Bill megvette, nem engedte, hogy kipróbáljam.

– Persze – bólintottam – a kulcs a gyújtásban van.

Ahogy – olyan Tom-tempóban – Hamburg felé hajtottunk, a gondolataimat továbbra is Bill aluszékonysága foglalta le. Sok időbe telt, amíg rájöttem, miért nyomja el folyton az álom, de megfejtettem a rejtvényt. Bill szervezetében sokkal tovább és sokkal nagyobb dózisban volt jelen a méreg, mint az enyémben, így érthető módon tovább is fog tartani, míg teljesen felépül. Napokig, sőt, hetekig alszik majd…

Valószínűleg még rám sem emlékezett, talán az, hogy megjegyezte, szép vagyok, nem is nekem szólt, hanem inkább csak az őt átölelő, valahonnan nagyon ismerős lánynak.

– Hééééé, srácok, végre, azt hittem, sosem értek ide – fogadott minket David, mikor a Jost-birtokra értünk – Lányok, fantasztikusan néztek ki!

– Köszönjük – feleltem egyszerre Lindával – de te sem panaszkodhatsz. Úgy látom, jó a buli.

David mosolygott és büszkén mutatott körbe a hatalmas birtokon. Mindenfelé lampionok, napernyők alatt helyet foglaló kisasztalok, színes szalagok és lámpák díszelegtek.

– Afféle farsangi mulatság – magyarázta lelkesen. – Nem egy koncertszervező iroda képviselője jelen van ma este. Szurkoltam, hogy ideérjetek, mert Georg és Gustav, na meg a hölgyeik már régen itt múlatják az időt. Ha szabad tudnom, mi az oka, hogy késtetek? Azt persze már meg sem kérdezem, hol mászkál az öcséd, Tom.

– Most ne szidd Bilt – vigyorodott el Tom. David értetlen képet vágott, mire a gitáros folytatta, bár igen nehezére esett leplezni kitörő örömét – Bill helyrejött! Teljesen jól van, de most alszik, mert a méreg – Tom lehalkította a hangját – csak lassan ürül ki a szervezetéből. Sokat fog még aludni.

– Óh, hála a jó égnek – David megölelte az első embert, aki a keze ügyébe akadt. Pechemre, én voltam az. Miután kellően összetörte a csontjaimat, beinvitált minket a parti közepébe, közben valahonnan előkerítette a TH-staff többi tagját és gyorsan beszámolt nekik a jó hírről. Persze a méregről csak maga David tudott, és ő úgy gondolta, a többieknek nem is kéne tudnia róla, mert nem biztos, hogy elhinnék a dolgot. David is csak azért hitte el, mert látta Billen a nap mint nap bekövetkező változást.

A TH-staff tagjai úgy tudták, Bill idegösszeomlást kapott, most viszont fellélegeztek, hogy a Tokio Hotel mégsem fog feloszlani, s így nem kell új munka után nézelődni.

– Aludjon csak, hogy minél hamarabb meggyógyuljon – bölcselkedett Silke. – Remélem, figyelsz majd rá, Lotte.

– Megígérem – fogadkoztam, ezúttal mosollyal kísérve a szavakat és a bólintást.

Silke mosolygott és újra meg újra körbejáratta a tekintetét a holdfényben fürdő udvaron. A nő ezüstszínű ruhát viselt, szőke haját illően felkontyolta, szép arcáról őszinte mosoly sugárzott.

– Buliiiiiii! – rikkantotta Tom és karon ragadta Lindát, majd eltűnt vele a táncolók forgatagában.

– Bemutathatlak pár embernek? – nézett rám könyörgően David. – Mint említettem, itt van néhány fejes…. Nem lenne rossz pont, ha megismernének téged.

– Mégis mit mondasz majd nekik? – kérdeztem aggodalmaskodva.

– Az igazat – felelte David – de ne aggódj. Ők nem a médiából szalajtott jött-ment újságírók! Hidd el, ők is szeretnek rejtve maradni, hiszen ha bármit is elmondanának a médiának, a rajongók őket kezdenék e-mailekkel zaklatni. Mehetünk?

– Rendben – adtam be a derekam. – Legyen, ahogy akarod.

David átvezetett a pázsitos udvaron, átszlalonoztunk jópár színes lámpákkal megpakolt fa között, kikerültünk néhány kisasztalt, míg a főhelyhez, David villájának teraszához értünk.

Milyen más volt ez a hely a nyugodt, békés Kaulitz-házhoz képest...

– Ismerik már Annit és Helgát – nyugtatott tovább David – Tomról meg higgyék csak azt, hogy őrült nőfaló, de ha sikerül elcsípnem Lindát, ő sem marad ki a bemutatásból.

– Lindáról már tud a média – vontam vállat. – Nem hiszem, hogy nagyon be kéne mutatni őt.

David megtorpant és lángoló tekintettel nézett rám.

– Mit mondtál? – a hangja remegett a dühtől. – Tom és Linda lebukott? Miért nem szóltatok? Már nem tudom elsimítani az ügyet!

– David, ugyan. Nem kell, mert Tom és Linda önként vállalta a dolgot. Linda interjút adott az újságíróknak, hogy véget vessen a találgatásoknak és a pletykáknak, miszerint Tomnak két barátnője van – kuncogtam egy kicsit, mert eszembe jutott az a béna cikk, közben pedig David egyik vállára tettem a kezem. – Linda tudta, mit tesz és úgy véli, jól döntött. Megnyugodtál?

– Szólhattak volna – füstölgött David. – Oltári mázlijuk van, hogy nem olvastam az interjút...

Közben odaértünk egy asztalhoz, amely mellett csupa öltönyös alak foglalt helyet, néhány csinosan öltözött nő társaságában.

– Jó estét – köszöntem színpadiasan, mikor minden szempár rám szegeződött – Lotte Krüger vagyok.

David csak ámult és bámult a lenyűgöző stílusomon, épp ezért nem is szólt közbe. Hagyta, hogy bemutassam magam, én pedig bátran folytattam.

– Úgy tudom, önök a világ legkülönbözőbb tájairól érkeztek – végigmértem a társaságot, akik között felfedeztem afrikaiakat és ázsiaiakat is. – Ha David jól mondta, önök mindannyian részvényesek egy-egy lemezcégnél, kiadónál, vagy koncertszervező irodánál.

A társaság minden tagja bólintott. Néhányuk arcán meglepetést láttam, de egyikük sem szólalt meg, várták, mit hozok ki ebből a beszélgetésből. Fogalmam se volt, honnan jött ez a hirtelen nagy bátorság, de nem hátráltam meg, a hangom pont olyan elbűvölően csengett, mintha én magam lettem volna a háziasszony.

– David szerette volna, ha önök mindenképp megismerkednek velem, bár még most sem értem, miért – mesterkélten elgondolkodó arckifejezést öltöttem. – Hát, mindenesetre már bemutatkoztam. A státuszom a Tokio Hotel-staffban maximum annyi lehet, hogy Bill Kaulitz állandó barátnőjének tudhatom magam.

Páran összenéztek. Pontosan ezt a hatást vártam. Az egyik ázsiai férfi megszólalt, s kicsit tört német tudással ugyan, de hangot adott csodálkozásának.

– Bill és barátnő? Érdekes. Sose gondoltam volna, legalábbis nem pont most, természetesen. Úgy hallottuk, beteg a fiatalember. Nem gondoltam volna, hogy most van ideje lányokra.

– Én sem gondoltam, Yugo – mosolyodott el az afrikai férfi, majd hozzám fordult. – Örülök, hogy megismerhettünk, Lotte. Elbűvölően édes teremtés vagy és azt hiszem, már értem, miért intézte úgy David, hogy találkozzunk veled. Óh, elnézést, még be sem mutatkoztam! A nevem Nahuel.

– Mondd csak, merre van a párod? – kérdezett egy másik férfi. Az öltözködéséből ítélve amerikainak gondoltam.

– Nem jött el – feleltem bátortalanul, majd Davidra néztem, remélve, hogy kisegít a kényelmetlen helyzetből. A férfi nem is okozott csalódást, inkább elmosolyodott és már folytatta is.

– Bill sajnos nem érzi jól magát. Mint tudjátok, rengeteg koncertet mondtunk le, mert állandóan betegségekkel küzd. Nagyon legyengült, s noha már jobban érzi magát, nem vállalta, hogy eljön a partira.

– De szívélyes üdvözletét küldi – ragadtam magamhoz a szót – és sajnálja, hogy nem lehet itt. Ő maga kért meg, hogy jöjjek el helyette.

– Milyen jó, hogy megkért – mosolygott az amerikai férfi. – Mint ahogy azt az előbb Nahuel barátom is említette, tényleg tündéri teremtés vagy. Örülünk, hogy csatlakoztál a társaságunkhoz. James vagyok.

– Örülök, hogy megismerhettem önt, James – adtam ismét a tisztelettudó háziasszonyt.

– Mondd csak, David, honnan szedtétek össze ezt a tűzrőlpattant kislányt? – érdeklődött egy újabb férfi. Ő tűnt a legidősebbnek: ősz haja és ráncos arca megélt korok sokaságáról árulkodott.

– Bill kereste magának – David elismerően mért végig. – Magyarországról hozta, ha jól tudom. Te jártál már Budapesten, Stephen, nemde?

– Magyarországról? – most először szólalt meg az egyik kosztümös nő, megelőzve Stephent, aki választ készült adni, de így csak bólintott. A nő barna, rövid haja és szögletes szemüvege szigorú külsőt kölcsönzött arcának, hangja viszont olyan édes, szinte cukormázas volt, mint egy kislányé. – Tényleg onnan jöttél? A nagymamám is magyar volt.

– A szüleim sokáig Magyarországon dolgoztak, de én már több, mint egy éve Németországban lakom – hangzott a feleletem. – Kölnben ismertem meg Billt.

– Billel együtt is laktok? – kérdezett tovább a nő.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Én még a nagynénéméknél lakom.

– Helyes, helyes – morgott James. – A fiataloknak nem is szabadna ilyen hamar összeköltözniük. Az is csak a munkától vonná el Bill figyelmét, ha ez a bájos kis hölgy minden másodpercben körülötte futkosna. Kérlek, ezt ne bántásnak vedd, kisangyal – tette hozzá, nagyvalószínűséggel nekem címezve – de hiszen láthatod, a mi figyelmünket is, bár akaratlanul, de teljesen másra terelted!

Davidon már látszott, hogy kezdi megelégelni, hogy a társaság tagjai kisajátítanak maguknak, és gyorsan a szavukba vágott.

– Azt hiszem, bármennyire is nem szeretném, el kell rabolnom a kis hölgyet – a hangja tele volt büszkeséggel és elismeréssel.

– Ilyen hamar? – nézett fel egy másik nő, aki hosszú, szőke hajával és égkék szemével úgy festett, mintha svéd lenne, bár íres akcentusa leleplezte. – Még csak most érkezett! Te menj a dolgodra, mi pedig nyugodtan elbeszélgetünk vele.

– Lotténak is mennie kell – erősködött David. – Késő van már, és nagyon fárasztó napja volt.

A társaság végül bosszús arcrántások és ciccegések közepette elköszönt tőlem, majd beszélgetésük ismét a munkára és a zenére terelődött, de addigra David és én távoztunk köreikből.

Mikor kiértünk a látóterükből, s az udvar egy félreeső részénél megálltunk, David kis híján a nyakamba ugrott örömében.

– Köszönöm! – lelkendezett és majdnem a levegőbe emelt. – Fogalmad sincs, te édes kis tündér, hogy kikkel beszélgettél olyan hű, de szívélyesen! Fantasztikus voltál!

– Miért, kikkel beszélgettem? – érdeklődtem nagy szemeket meresztve.

– Az amerikai, a japán, a kenyai, az ír, a francia, a német, az olasz, a spanyol, a portugál és a skót koncertszervező irodák és lemezcégek legnagyobb részvényeseivel. Ők nem csupán részvényesek, mint ahogy korábban mondtam… Ők a legnagyobbak! Ez azt jelenti, hogy szinte minden zenekar jövője tőlük függ. Rengeteg lemezkiadó céget vezetnek, például Jamesé az Interscope Records, tudod, az a lemezcég, ahol mi is kiadatjuk az albumokat meg a DVD-ket. Mindegyikük imád téged, angyalom! Köszönöm! Annyi borzasztó hónap után most végre történik valami jó is!

– Örülök, hogy segíthettem, de tényleg fárasztó napom volt – a szavaim nyomatékosításaképp még ásítottam is egyet. – Rendőrségi kihallgatástól kezdve üldözésig minden volt. Elképesztően elfáradtam.

David azonban még nem hagyott elmenni. Mindent tudni akart Gitty leleplezéséről, a rendőrségről, Billről és a történtekről, így újra sétálni kezdtünk, közben pedig a lehető legtöbbet elmondtam neki. Séta közben egy pillanatra láttam Tomot és Lindát, amint szenvedélyes tangót jártak – persze olyan Tom-féle tangót – majd nemsokkal később megérkeztünk egy apró faházikóhoz, mely előtt egy csinos, szőke nő üldögélt, csendes szemlélődéssel figyelve a parti eseményeit.

– Oh, sziasztok. Nem is vettem észre, hogy erre tartotok – pattant fel a nő.

– Semmi baj, Katie – nyugtatta David. – A kis hölgy előtt nem kell megjátszanod magad. Ő Lotte Krüger, Bill barátnője.

A Katie-nek nevezett nő széles mosolyt villantott rám, majd pár másodpercig törékeny kezeibe fogta az enyémet.

– Örülök, hogy megismerhettelek, Lotte. A nevem Katie Jost. David felesége vagyok.

– Nem is tudtam, hogy van feleséged – néztem szemrehányóan a menedzserre.

– Nem kérdezted – vágta ki magát ügyesen a kelepcéből, majd a kezébe vette Katie kezét.

– Mint láthatod – folytatta Katie – én nem igazán szeretem a feltűnést és az efféle rendezvényeket. Kedvesen bemutatkoztam mindenkinek, majd félrevonultam, hogy nyugtom legyen. Tudom, hogy nem így kéne tennem. Ragyognom kéne, szívélyesen táncolnom és innom kéne mindenkivel, de nem megy. David nem is ilyen nőt érdemelne.

– Ezt már megbeszéltük, Katie – a férfi hangja olyan lágy volt, akár az olvadt vaj. – Állításod szerint nem ilyet érdemlek, mégis ilyet kaptam. Nekem pedig eszem ágában sincs megválni tőle!

Katie elmosolyodott, ami némileg visszaadta az életkedvét.

– Tudod, mit, David? – nézett hirtelen a férfira szikrázó tekintettel – Menjünk táncolni! Most az egyszer ragyogni akarok!

David széles vigyorra, amolyan büszke vigyorra húzta a száját és átkarolta felesége derekát.

– Hazamehetek? – kérdeztem reménykedve. – Tök jó a buli, meg minden, de tudod, hogy most ki vagyok dőlve

– Mindent köszönök!

David csak ezt bírta hajtogatni. Még választ sem adott, inkább feleségével együtt átsétált az udvaron és belevetette magát a táncolók sűrűjébe. Én a kocsim felé indultam, de rájöttem, hogy a slusszkulcs a drága jó SzexIsten Tom Kaulitznál van, így keresőhadjáratot indítottam a fiú ellen. Hamar ráakadtam a srácra, aki egy pultnál állt, kezében koktéllal. Meglepő módon egyedül volt. Körbenéztem Linda után, s pár másodperc múlva tekintetem meg is akadt a vörös ruhán, melyet viselt. Linda Georggal és annak barátnőjével táncolt. Helga egy szerintem túlságosan rövid, mélyen dekoltált, égkék ruhában feszített, mely furcsamód jól passzolt világosbarna hajához.

– Tom, add ide a kocsikulcsot – kértem a fiút. – Hazamegyek.

Tom nem ellenkezett, szó nélkül a kezembe csúsztatta az apró fémtárgyat.

– Köszi – biccentettem és elindultam a táncolók felé, hogy legalább odaköszönjek Helgának és Georgnak. Balszerencsémre, amint megláttak, azonnal bevettek a körbe, így csak percek múlva voltam képes megszabadulni tőlük.

– Máris mész, te kis asszonyka? – kérdezte csalódottan Helga, miközben óvatosan megigazította kissé félrecsúszott ruháját. – Maradj még egy kicsit!

– Nem lehet – ráztam a fejem, s közben az asszonyka megszólításon nevettem. – Ne kérdezd! Linda majd elmeséli.

Helga nem ellenkezett tovább, utamra bocsátott, majd visszatért az időközben kettecskén táncolgató Georghoz és Lindához.

– Hééééé – kiáltott Linda – Ha te elmész, ki visz haza minket??

– Taxi, Linda, taxi! – kiáltottam vissza és már futottam is a kocsihoz.