26. Fejezet: Pont úgy, mint rég

Az április is elérkezett, s ez számunkra – végzős gimisek számára – egyet jelentett a közelgő halállal. Egyre jobban féltem az érettségiktől, és a suliban már mást se lehetett hallani, csak a vizsgák időpontjait, feladattípusait, tételeit. Legszívesebben elhallgattattam volna minden hangot, hogy ne kelljen figyelnem a fontos dolgokra, elbújtam volna a felelősség elől, akár egy kisgyerek. Ezt azonban nem tehettem meg, mert már rég kinőttem abból az édes, annyiszor visszasírt gyermekkorból.

– Nos, gondolkodtak-e már azon, hogy a februárban kiválasztott felsőoktatási intézmény követel-e nyelvvizsgát, vagy emelt szintű érettségit?

Frau Engelin kérdése villámcsapásként ért. Mielőtt a tanárnő megszólította volna az osztályt, azzal voltam elfoglalva, hogy ne aludjak el – vagyis próbáltam úgy tenni, mintha figyelnék arra, hogy a történelemtételek között szerepelni fog a Német-Római Császárság kialakulása is.

– Te gondolkodtál már ezen? – bökött meg Anni. – Nekem még eszembe se jutott! Egyetlen egyetemi katalógust se néztem meg! Mi van, ha elbénázom az érettségit? Nem tudom, hova fognak felvenni!

– Dehogy gondolkodtam – suttogtam, áthajolva Linda előtt. – Körülbelül ott tartok, mint te. Sehol.

– És te, Linda, tudod már, hogy fel fognak-e venni? – kíváncsiskodott Anni.

– Természetesen – felelt a lány. Ő ült középen, így Anni és én is hallhattuk a választ.

– Komolyan? Milyen szakra mész? – csodálkoztunk elkerekedett szemekkel.

– Gazdaságpolitika – adta meg a választ. – Mázlim van, mert a hamburgi egyetemen is indul ez a fakultás. Tavaly nem indították el, mert kevés volt a jelentkező. De azt hiszem, az egyetem mellett szeretnék rajzzal is foglalkozni.

– Te Hamburgba akarsz utazni minden egyes nap? Hát mégsem gondoltad meg magad? Nem lesz az kicsit sok? Hidd el, én is nehezen bírom, hogy naponta onnan jövök ! – lepődött meg Anni.

– Hogyhogy nem jössz inkább az Otto von Guericke-re? Az közel lenne. Én oda adtam be a jelentkezési lapot.

– Én is inkább oda mennék – mondta Linda – mert tényleg jobb lenne Magdeburgban maradni, de már mindegy, mert a fiúk hamarosan úgyis elköltöznek.

– Micsoda? – hangzott a kissé hangos kérdés, melyet Anni és én egyszerre tettünk fel.

– Lányok – szólt ránk Frau Engelin – ha már ennyire nagy beszélgetésbe merültek, megosztanák velünk a terveiket? Melyik egyetemet is választották?

– Otto von Guericke Egyetem – feleltük egyszerre gondolkodás nélkül, csakhogy megszabaduljunk a tanárnő kérdéseitől és tovább folytathassuk a beszélgetést, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint holmi felvételi lapokat érintő kérdésekről társalogni.

A tanárnő azonban nem adta fel, tovább kérdezgette az új lányt, azaz Lindát. Kicsit kuncognom kellett, mert eszembe jutott a tavalyi tanév első napja a budapesti gimnáziumban. Anni nem értette, min nevetek, úgyhogy, amíg a tanárnő arról faggatta szegény barátnőnket, hogy új diákként mennyire lesz nehéz leérettségiznie, hiszen szinte senkit nem ismer az osztályból, elmeséltem neki a megismerkedést Lindával.

– Új diák volt az osztályban – mutattam a jókedvem tárgyára – és most is ő az új diák. Szegénykém.

– Óh, már értem – csillantak fel Anni kék szemei. – Micsoda sorsfordulatok.

Nem folytathattuk tovább a beszélgetést, mert Lindának elég hamar sikerült megszabadulnia a tanárnőtől, így újra csatlakozott hozzánk.

– Szóval, mi van ezzel a költözéssel? – kérdeztem egyből, mikor a lány lehuppant a székére.

Linda az ajkaira tette a kezét jelezve, hogy majd máskor mondja el, de végül mégiscsak kibökte.

– Úgy néz ki, hogy végleg Hamburgba költöznek. Nem bírják az ingázást Hamburg és Loitsche, valamint Magdeburg között, hiszen tényleg fárasztó mindennap órákat utazni. Úgy gondoltuk Tommal, hogy... hogy velük megyek, mert nincs más lehetőségem... Persze maradhatnék Loitschében, de annak nem igazán lenne értelme... Szóval nagyon úgy tűnik, hogy össze kell cuccolnunk... Még nem tudjuk, hogy lesz megoldva a dolog, mert David valami olyasmit is említett, hogy a birtoka mellett van egy eladó családi ház, ami egész nagy, lehet, hogy mindannyian elférnénk.

– Hogy érted, hogy mindannyian? – meresztettem a szemeimet. Láttam, hogy Anni-nek már leesett, de csendben maradt, várta, hogy Linda elmagyarázza nekem is.

– A ház, mint említettem, hatalmas. Elférnénk benne akár nyolcan is. Georg, Helga, Gus, Anni, Bill, te, Tom és én. David azt mondta, hogy most lenne miből kifizetni a házat, hiszen az elmúlt egy évben nem volt kiadásuk Bill összeomlása miatt. Úgy gondolja, jó lenne, ha a fiúk végre elszakadnának a szülői háztól. Nem kéne utazgatni a stúdióhoz vagy a próbateremhez, rögtön meg tudnának vitatni mindenféle problémát, hiszen lényegében David szomszédai lennének. A birtok nem olyan óriási, mint a Davidé, de jóval nagyobb, mint egy átlag családi ház udvara. Van néhány kisebb melléképület a ház körül. Ha felújítanánk őket, aranyos kis kunyhókat lehetne kialakítani belőlük. Remek pihenőhelyek lehetnének nyáron, mikor olyan kellemesen süt a nap. Hogy tetszik az ötlet?

Végre nekem is leesett a dolog, de korántsem vágtam olyan képet, mint Anni. A fejemben egy égető kérdés visszhangzott: Költözzek össze Billel?

– A srácok tudnak róla? – kapott a témán Anni. – Mert, ha Gustav belement , nekem sincs ellenemre. Tizenkilenc leszek a nyáron, tehát ideje, hogy elhúzzak otthonról.

– Én simán benne vagyok – vigyorgott Linda. – Asszem jól ellennénk. Szerintem Helgának sincs kifogása, de fel fogom hívni, hogy megkérdezzem. Mi a véleményed, Lotte?

– Ööö... fogalmam sincs – egész biztos bamba képet vágtam, majd kissé összeszedtem magam és kimondtam az első majdnem ellenérvet. – Még meg kell beszélnem a nagynénémékkel. Meg hát ott van az apám… és Florenz. Nekik is tudniuk kell róla.

Linda elhúzta a száját.

– Na igen, ha az apádnak is tudnia kell róla, akkor lőttek az egésznek. Azt mondtad, hogy megváltozott, de nem tudok hinni neki. Sajnálom.

– Semmi baj, nem kell bocsánatot kérned – nyugtattam meg nevetve. – Én sem mindig hiszem el. Néha úgy gondolom, hogy az egész csak egy olcsó átverés. Újra magához édesget minket, aztán ismét kitalál valamit, hogy megint… áh, mindegy….

Anni fintort vágott.

– Sose gondoltam volna, hogy egyes szülők képesek ilyesmire – ingatta szomorúan a fejét.

– Én sem hittem régebben – értettem egyet a lánnyal.

– Tóth, Krüger és Lichtkopf kisasszony! Volnának szívesek befejezni a csevegést? – kiáltott ránk ismét Frau Engelin. – Igaz, hogy az önök választását már hallhattuk, ettől függetlenül szeretnénk odafigyelni a többiekére is. Nyomatékosan megkérném önöket, hogy hagyják abba a magánbeszélgetések folytatását. Krüger és Lichtkopf kisasszony, teljes mértékben megértem, hogy a barátnőjük ittléte nagy örömmel tölti el önöket, de már ideje lenne az órára koncentrálni. Linda Tóth, ha szabad így fogalmaznom, már nem számít újdonságnak. Amennyiben az óra további részében is pusmogást hallok a padjuk tájékáról, szét kell, hogy ültessem önöket, úgy, ahogy azt az általános iskola első osztályában szokás! Gondolom, nem akarják magukon viselni ezt a szégyent.

Az osztály egyes tanulói felnevettek, mi pedig megszeppenve bólintottunk és csöndben maradtunk.

Valahogy túl lassan telt el az óra hátralévő része. Nagy sokára – már azt hittem, sosem fog megtörténni – végre kicsengettek. Mindenki meglepetésére az elsők közt voltam, aki felpattant a helyéről, a táskájába gyömöszölte a cuccait és kiviharzott a teremből.

Leszáguldottam az aulába és bevártam a lányokat. Néztem, hogyan árad le a tömeg a lépcsőkről, hallgattam a szokásos, iskolai hangzavart. Még így, a történtek után jópár nappal is örömmel tudott eltölteni az élet minden egyes másodperce – na jó, kivéve a tanórákon töltött másodpercek. Tudatosodott bennem, hogy Florenz teljesen jogosan borult ki, elvégre mégiscsak az életem forgott veszélyben. Nem méltányoltam kellőképpen a rokonaim és a barátaim cselekedeteit, akik csupán meg akartak védeni.

A lányok hamarosan csatlakoztak hozzám, és együtt sétáltunk ki az iskola napfényben fürdő parkolójához. Annit – mint mindig – most is az apja várta. A szürkészöld Volvo már a betonjárda mellett parkolt, Herr Lichtkopf pedig mosolyogva integetett a volán mögül.

Lindával végignézhettük, ahogy a szőke lány bepattan az autóba, de az emberáradat hamar elsodort minket a közelből. Mindenki a kocsija, vagy a motorja felé sietett, úgy tűnt, senki nem óhajt a szükségesnél több időt tölteni a suli környékén.

– Szóval, mit gondolsz a költözésről? Mi lenne, ha a családod is belemenne? – kérdezte hirtelen Linda és megragadta a kezem.

Elgondolkodtam és rájöttem, hogy az lenne életem legboldogabb napja. Igazán felnőtt válhatna belőlem, elvégre is, Florenz tizenkilenc évesen már saját lakásba költözött és teljesen egyedül élt. Én viszont nem lennék magányos, hisz jópáran körülvennének, köztük Bill és Linda is.

– Azt hiszem, fejet hajtanék az ötlet előtt – mondtam ki végül.

– ÉLJEEEEEN! – kiáltotta Linda és a levegőbe bokszolt. Abban a pillanatban motorozott felénk egyik – immár közös osztálytársunk, Lutz Richter. Az egész suli tudta, hogy Lutz szülei 2001 óta Magdeburg legbefolyásosabb emberei közé tartoznak, hiszen évtizedek óta nagyszerű barátságot ápolnak a jelenlegi polgármesterrel, Lutz Trümperrel - a szülők a férfi tiszteletére nevezték el fiukat Lutznak annak idején. A család meglehetősen jó anyagi helyzetbe került, amit Lutz előszeretettel hangoztatott is. A fiú magas volt és erős testalkatú – még izmosnak is nevezném. Szőke haja arcába lógott, kék szemeitől lányok sokasága olvadt el, napbarnított bőrén pedig látszott, hogy nemcsak a mallorcai strandokon sült ilyen szépre, hanem a szolárium is besegített egy kicsit. Álla enyhén szögletes volt, orra lányosan pisze, ajkai folyton vigyorba torzultak. Világoskék izompólót és fekete sportnadrágot viselt – még a vak is láthatta, hogy szereti, ha minden helyzetben kizárólag rá figyelnek. Napszemüvegét hanyagul szőke fejére dobta, fehér baseballsapkája pedig csilli-villi motorja kormányán lógott.

– Ejha, szép motor – dicsérte a járgányt Linda és a zsebébe nyúlt a Cadillac kulcsaiért, Tom ugyanis beleegyezett, hogy a lány a Caddyvel járjon iskolába.

– Köszönöm – vigyorgott Lutz, akinek szemmel láthatólag tetszett a dicséret. – Kérdezhetnék valamit?

– Már megtetted v – etettem oda és szándékomban állt kikerülni őt, de egyik karjával finoman megállított. Lutz nem volt ugyan rossz srác, de túlságosan sokat képzelt magáról, amit nagyon nem bírtam elviselni, épp ezért nem is kedveltem őt. Persze Tomot is lehetett egoistának tartani, de míg a Kaulitz-srác számára más is volt a világon, Lutz Richter számára kizárólag önmaga létezett.

– Ne csináld már, Lotte. Kérlek – mondta halkan és most először eltűnt ajkáról az önelégült vigyor. – Csak kérdezni szeretnék valamit.

– Kérdezz – tettem csípőre a kezem. Lindának eközben sikerült kereket oldania. Végignézhettem, ahogy elhagyja a parkolót, majd nemsokára eltűnik a városi forgatagban. Köszi, Lutz. Még a barátnőm is lelépett miattad – gondoltam és dühösen méregetni kezdtem a fiút. Néhány – magára túl sokat adó lány amint meglátta, hogy a nagymenő Lutzcal társalgok, azonnal hatalmas sikoltozásban tört ki, majd megkezdődött a szokásos, bájosnak szánt szempillarebegtetések sorozata. Lutz most azonban csak újra felöltötte önelégült mosolyát, de különben figyelmen kívül hagyta a lányok próbálkozásait.

– Tudsz az érettségi bálról, ugye? – kérdezte a fiú, miután a lányok feladták és elkullogtak a környékről.

- Azt hiszem, tudok – válaszoltam nevetve.

– Oh, értem – Lutzon látszott, hogy nagyon elbizonytalanodott. Feljegyeztem magamnak, hogy azt a bamba képet, amit akkor vágott, sosem szabad elfelejteni, mert nem lesz rá alkalom, hogy újból megcsodáljam.

– Mi van a bállal? – érdeklődtem, csakhogy mondjak valamit.

– Háááát – kezdte Lutz – arra gondoltam... hogy... velem jöhetnél...

Na, ilyet se hallott még a nagyvilág. Az egocentrikus, nagymenő srác, Lutz Richter, egy olyan lányt hív el az érettségi bálra, mint én?

Nem mondhatnám, hogy túl jól ismertem Lutzot. Mindössze párszor beszéltünk, főként, ha segítségre volt szüksége a házi feladatok megoldásában, vagy, ha egy csoportba kerültünk kémián. Amíg nem voltam önmagam, különösebb figyelemre sem méltattam a fiút. Nem is emlékeztem rá, hogy egyáltalán az osztályba jár, de Anni felvilágosított, hogy így van, ezért aztán nem hessegettem el, ha a háziért könyörgött.

Tudtam, hogy a suli lánytársaságának 80%-a azonnal igent mondott volna Lutz felkérésére, de én nem voltam az a fajta. Én nem voltam átlagos. Rám valaki más várt. Bár nem akartam megbántani, mert láttam rajta, hogy valamilyen okból kifolyólag nagyonis reménykedik. Az ajkaimba haraptam, majd tanulmányozni kezdtem a tornacipőm orrát, csak aztán néztem fel Lutzra. A fiú még mindig a motorjának támaszkodva állt és várta, mit felelek. Egész türelmesnek látszott, most valahogy nem kellett rohannia, mint más iskolai napokon, mikor az elsők között tépte fel az osztályterem ajtaját, s mire a többiek leértek a parkolóba, ő már rég messze járt.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – feleltem sóhajtva. Szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam, hogy beszéljen. Lelkiismeretfurdalásom volt, amiért visszautasítottam, így folytattam

– Lutz, én már mással megyek. Rengeteg csaj rajong érted, így biztosra veszem, hogy találsz magadnak valakit.

Igazság szerint nem ígértem magam senkinek, de nagyon reméltem, hogy Bill jobban lesz és el tud majd kísérni a bálra – ha pedig mégsem javulna az állapota, nem megyek el.

– Valakit? – morogta kedvetlenül Lutz. – Nekem nem egyszerűen valaki kell. Nekem értelmes csaj kell, akiben maradt még természetesség. Vicces, és nem olyan beképzelt liba, mint azok, akik folyton körülvesznek. Hidd el, néha a pokolba kívánnám őket. Persze, bírom, ha riszálják magukat a folyosón, meg hogy csapatostól követnek, de teljesen bele lehet fáradni ebbe….

A srác szomorú tekintettel meredt rám. Igazán meg tudtam érteni őt, hiszen a Tokio Hotel nap mint nap nézett szembe ilyesmivel, bár igaz, hogy ők sokkal nagyobb számú lánycsapatot vonzottak, mint Lutz.

– Miért én? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam a válaszra, hiszen alig ismertem őt, fogalmam se volt, miért pont rám gondolt.

– Érdekes vagy – felelte vállvonogatva. – Év elején olyan fagyos voltál. Senkivel sem beszéltél. Még a barátnődet, Annit se méltattad figyelemre. Sokat hiányoztál az órákról, pedig egy éltanuló nem tesz ilyet, de a jegyeid alapján mégis a stréberek között lenne a helyed. Fura, de tippelgettem, mikor jössz suliba, és mikor nem. Legtöbbször tévedtem... ezt már mondanom se kell... Aztán nemsokkal karácsony előtt, mintha valaki más lépett volna a terembe. A lány életvidám volt, megölelte a padtársát, az órai fecsegéseivel pedig kikészítette a tanárokat. Közvetlen volt és nevetett. El se akartam hinni, hogy az a lány ugyanaz, mint aki a tanév első napján új diákként lépte át a tantermünk küszöbét. Bevallom, az volt az első benyomásom, hogy olyan lány vagy, aki bármiféle indok nélkül levetné magát egy épület tetejéről... most pedig foggal-körömmel élni akarsz...

A szemeim igencsak elkerekedtek. Lutz nem is volt olyan nyápic kölyök, mint ahogy gondoltam. Nagyon jól kiismert, bár megijesztett egy kicsit, hogy folyton rólam gondolkodott, noha alig beszéltünk egymással. Emlékeztetett Artira, és ez rémülettel töltött el, habár tudtam – reméltem – hogy Lutz mégsem olyan, mint az egykor annyira megkedvelt orosz srác.

– Elmennék veled, hidd el – mosolyogtam rá, mert arcán még mindig látszott, hogy mély nyomot hagyott benne az elutasítás – de a partnerem hét hónapja várja, hogy eljöhessen.

– Óh. Megértem – visszakozott kicsit ijedten. – Sajnálom, hogy feltartottalak. Már megyek is.

– Lutz! – szóltam utána, mikor felbőgette a motort.

– Tessék?

– Miért nem hívod el Lelát? – kérdeztem egyre növekvő érdeklődéssel, mert tudtam, hogy Lutz és Lela nagyjából haveroknak mondhatók.

Lela – a Smith-ikrek helyett – az osztályunk egyik ügyeletes plázacicája volt, emellett a két majdnem elveszett cserediákunk, Regina és Emmeline legjobb barátnőjének mondta magát. Egész nap képes volt divatlapokat olvasni, körmöt lakkozni, szemet festeni, arcot púderezni – ahelyett, hogy a tananyagra koncentrált volna. Édesen – már-már bájosan együgyűnek tűnt, bár ha nagyon akarta, meg tudta mutatni, hogy nemhiába tanul gimnáziumban. Szinte biztosra vettem, hogy nem áll szándékában felsőoktatásban részesülni, hisz ő maga is tisztában volt saját korlátaival – én talán modellként tudtam volna leginkább elképzelni őt csakúgy, mint Reginát és Emmeline-t

A jelenleg Los Angelesben tartózkodó cserediákjainkról mindössze annyi új információt sikerült megtudnunk, hogy az oktatási törvények értelmében a németországi érettségirendszert kell követniük, így az írásbeli érettségi feladatlapjait az iskolánk néhány bizottsági tagja – köztük az osztályfőnökünk, Frau Engelin – Amerikába viszik nekik, a szóbelit pedig már Magdeburgban teszik majd le.

– Lela azt mondta, mással megy – felelt Lutz -, de gondolod, van esélyem, ha próbálkozom?

– lutz, a legmenőbb pasi vagy a suliban! Hülye lenne visszautasítani! Így legalább lesz mivel dicsekednie a többi plasztikbabának. Gondolj csak bele, hány meg hány lány szeretne elmenni veled! És ha Lelát választod, hidd el nekem, bálkirálynőnek fogja érezni magát!

Ezzel sikerült apró mosolyt csalnom a fancsali képére. Nem az az önelégült mosoly volt, amit már úgy megszoktam, hanem inkább bizakodó, olyan leírhatatlan.

– Lela nem olyan csaj, hidd el. Mindenesetre... Köszi – intett Lutz, majd újra felbőgette a motort és hamarosan már csak a kavargó por maradt utána.

Csendesen sétáltam a kocsim felé. Beültem a volán mögé, de néhány másodpercig csak fagyottan bámultam magam elé. Nem tudtam észhez térni Lutz viselkedésétől.

Aztán – nagy nehezen rászántam magam az indulásra, és egyenesen hazahajtottam. Az ebédem az asztalon várt, így gyorsan megettem, majd felsiettem a szobámba és leültem tanulni. Észre sem vettem, mikor valaki kopogott az ajtón, csak arra figyeltem fel, hogy az a valaki leült mellém.

– Mi volt Lutz-cal? – kérdezte az idegen, aki nem volt más, mint Linda.

– A bálba hívott – vontam vállat – de azt mondtam neki, már mással megyek. Szerinted van esély arra, hogy Bill jobban lesz?

– Miért ne lenne, te buta?! Pont azért jöttem, hogy jó híreket hozzak! – nevetett fel élénken a lány. – Bill már egyedül jött le a lépcsőn és a sétához sem volt szüksége Tom segítségére. Szerintem június végére olyan lesz, mintha kicserélték volna.

Nagyot sóhajtottam és kezeim közé temettem arcomat.

– És az emlékei is egész jól visszatértek – folytatta Linda, további örömhullámokat árasztva szét bennem. – Ma már téged követelt. Azt üzeni, nem érdekli, hogy tanulsz és hogy érettségizni készülsz. Látni akar. Közöltem vele, hogy a suli parkolójában hagytalak Lutz-cal, a gimis lányok kedvencével. El se tudod képzelni, mennyire kiakadt!

– Milyen gonosz vagy – fakadtam nevetésre. Őszinte nevetés volt, olyan igazi, szívből jövő, testet rázó nevetés.

Újra kopogtattak. Linda szélesen elvigyorodott, majd engedélyt adott a belépésre, amit az érkező örömmel vett és kitárta a szobám ajtaját.

A lélegzetem is elakadt, mikor az ajtó felé tévedt a pillantásom. Bill a küszöbön állt. Kezeit hanyagul támasztotta az ajtókeretnek. Furcsán csillogó szemekkel nézett rám. Nem jött közelebb. Linda vigyorogva felpattant az ágyról és gyorsan kisurrant Bill karja alatt. Felálltam és az ajtó felé sétáltam. Minden egyes lépés lassú, kimért mozdulatsor volt.

Megálltam előtte, de nem szóltam semmit, még csak be sem invitáltam a szobámba. A nap barátságosan sütött be az ablakon, megvilágítva Bill sápadt arcát és ragyogó szemeit, melyek most a barna mindenféle árnyalatában csillogtak. Ajkain tétova mosoly játszott, egyik kezét az ajtókereten tartotta, a másikat hanyagul a zsebébe ejtette. Ő is csöndben maradt. Valószínűleg olyan pillanatok voltak ezek, amelyekben nem fontosak a szavak. Nem tudtam, mit kéne mondani. Félénken pillantottam a kezeimre, majd ismét Bill mosolygó arcára néztem. A helyzet kicsit olyan volt, mintha újra meg kéne ismernem őt. Fekete haja csillogó kerete volt naptól megvilágított fehér arcának, s egészében úgy festett, mint egy égből pottyant sötét angyal.

– Gyere be – törtem meg a kínos csöndet, mely beárnyékolt kettőnket.

– Itt is jó – felelt és még szélesebbre húzta ajkain táncoló édes mosolyát.

– Felőlem álldogálhatunk is – vontam vállat, majd csípőre tettem a kezeimet.

– Az tökéletes lesz – biccentett, s továbbra sem változtatott testhelyzetén. – Hallom, ma igencsak körülrajongtak a fiúk. Még a suli legmenőbbb pasija is, igaz?

A megjegyzés színtelennek hangzott, gondolom, Bill annak is szánta, mégsem tudtam nem elvigyorodni, mikor meghallottam benne a csipetnyi féltékenységet jelző apró remegést.

– Igen. Lutz Richter elhívott az érettségi bálba – feleltem széles vigyorral.

Bill szemei hatalmasra nyíltak. Igaz, nem tudhatta, ki az a Lutz Richter, de ez annyira talán nem is érdekelte. Az már inkább felkeltette a figyelmét, hogy valaki velem akar menni az érettségi bálba, ráadásul az a valaki igyekezett értésemre adni ezt. Billt nagyon idegesítette, hogy az a valaki nem ő volt.

– És, mit mondtál neki? – kérdezte, mintha nem lenne biztos a válaszban.

– Mit mondtam volna? – néztem rá, mesterien felöltve a hitetlenkedés álcáját – Persze, hogy igent! Látnod kéne azt a srácot! Magas, szőke, kék szemű… Minden csaj odavan érte!

Arca elsápadt, láttam, hogy fehér fogai alsó ajkába mélyednek.

– Nem gondoltad, hogy velem kéne jönnöd? – kérdezte csendesen. Nem bírtam tovább, újra felnevettem és lendületesen a vállai köré vetettem karjaimat.

– Bill, ennyire azért nem lehetsz buta! Még szép, hogy visszautasítottam!

Felsóhajtott és ismét mosolygott. Alsó ajkán élénken rajzolódtak ki a saját harapásának nyomai. Elengedte az ajtókeretet és mindkét kezével átölelt. Éreztem, ahogy lassul a szívverése, s fokozatosan normális ritmusba tér.

– Akkor velem jössz? – kérdezett ismét.

– Ez kérdés volt? – feleltem kérdéssel.

– Velem jössz – formálta át kijelentéssé.

– Így már jobban hangzik – bólintottam. – I gen, veled megyek.

A csend újra beburkolt minket, s ismét úgy vett körül, mint egy buborék. A régen várt csend, ami nem unalmas, nem félelmetes, hanem nyugodt, békés és végre, nem magányos.

Holywoodi jelenet volt ez kettőnk szereplésével: az ajtóban álltunk, egymást ölelve, tudtam, minek kell következnie. Vártam, hogy Bill lépjen, s ő jól tudta ezt. Eltartott magától, újra meg újra végigsiklatta tekintetét az arcomon, csak aztán jött közelebb és közelebb. Ajkunk gyengéd csókban forrt össze, mely nem volt tele szenvedéllyel. Ismertük már egymást mégis új volt minden mozdulat. Nem akartam követelni, így türtőztetnem kellett magam. Bill még túl gyenge volt, de láttam a szemében, hogy többet akar, mint amennyit adni tud.

– Az enyém vagy, angyal – jelentette ki, s kezeit visszahúzódóan támasztotta ismét az ajtókeretnek. – Nem vesznek el tőlem. Már nem. Tudom, hogy nem egyszer ígértem hasonlót, de most be is fogom tartani az ígéretet.

A szavai olyan határozottnak és biztosnak tűntek, hogy kénytelen voltam bízni benne. Újra hittem neki.

– Oké, próbáljuk meg. Elvégre is, ennél rosszabb már nem nagyon jöhet.

– Most már azért behívhatnál – vonta meg a vállát Bill. – A holywoodi csöpögős részen túl vagyunk, azt hiszem.

– Hát akkor, fáradjon be, uram – mutattam körbe a könyvekkel teleszórt szobán. – Egyébként elnézést a rendetlenségért, de sokat tanulok és nincs időm takarítani.

Bill kényelmesen lehuppant az ágyra és elégedetten nézett körül.

– Mintha csak az én szobámban lennénk – mondta és végighúzta egyik ujját az állán.

– Miért, meguntad a rendrakást? – vontam fel a szemöldökömet – Mikor utoljára ott jártam, elég nagy volt a tisztaság.

Bill tekintete elkomorodott.

– Az nem én voltam. Én sosem pakolnék el magam után. Csodálkoztam is, mikor felébredtem abban a sterilizált helyiségben, ami nagyjából úgy nézett ki, mint a szobám. Na, de most már újra olyan, mint régen. Hiányoztak már a chipses zacskóim, meg a műanyag flakonjaim

– Mindenre emlékszel? – kérdeztem csendesen. A rendrakási mánia említése eszembe juttatta Gitty löttyét és tudni akartam, hogyan élte át a rosszabb időket.

– Igen, mindenre – felelte eltorzult arccal – de bár ne emlékeznék semmire!

– Idővel jobb lesz – suttogtam hadarva. – Hidd el, jobb lesz.

– Azt mondtam Gordonnak, hogy ne szóljon bele a dolgaimba – nyögte ki elkínzottan. – Hogy tehettem ilyet? Tisztán bennem él Gordon arcvonásainak eltorzulása, ahogy nem tudja, fogadja el az igazamat, vagy tartsa meg a sajátját. Emlékszem, anyám napokig sírt... Nem segítettem Tomnak, mikor szüksége lett volna rám, és elkövette élete egyik legnagyobb hibáját! Lotte, ha nem vagy velük, már rég szétmentek volna!És én mit csináltam? A szobámban kuksoltam! Emlékszem, mikor karácsony előtt eljöttél és átadtad azt a verset. Szép volt, de nem jelentett semmit. Érted, angyal? Semmit! A versed… számomra semmi sem volt! Belül meg voltam fagyva. Érzések közt ingadoztam, jó és rossz között próbáltam egyensúlyt tartani, de nem ment. Meg akartam ütni Tomot, mielőtt összetörtem azt a francos diszkógömböt! Kezet mertem volna emelni a saját ikertestvéremre? Egy szörnyeteg voltam. Napokig azt sem tudtam, hol vagyok! Sosem tettem volna ilyet! Utcákon bolyongtam, alig ettem, nem aludtam és minduntalan kerestem a helyem, de sehol sem találtam. Csillogó üzletek betört kirakatai, kisboltok összetört ablakai jelennek meg előttem és csak nemrég jöttem rá, hogy mind-mind én tettem tönkre! Talán kérhetném, hogy felejtsetek el mindent és lépjünk túl ezen, de ez a kérés olyan sablonos lenne. Mit kéne tennem, angyal?

– Fogalmam sincs – ráztam tanácstalanul a fejem. – Én sem tettem semmit. Minden megoldódik, Bill. Nem kell félned, hogy elfordulnak tőled csak azért, mert olyan voltál, amilyen. Senki sem hagyna el téged. Nem hiszem, hogy emlékszel arra, mikor először magadhoz tértél, de...

– Akkor, mikor elkapták Gittyt? – kérdezet közbe.

– Igen – bólintottam helyeselve. – Emlékszel?

– Nem igazán – ingatta a fejét. – Azt hiszem, csak egy sikolyra. Előtte és utána, mintha elvágták volna a filmet. Van ennek értelme?

– Az elmebontó méregnek van egy ilyen kellemetlen mellékhatása – nevettem, immár könnyeden. – Ne aggódj, van értelme annak, amit mondasz.

– Még mindig nem bírom felfogni, hogy hét hónapon keresztül mérgeztek – sóhajtott fel Bill hitetlenkedve. – Ezentúl nem eszek éttermekben, az biztos.

– Csatlakozom az előttem szólóhoz – biccentettem és úgy, ahogy Tomnál szoktam, Bill felemelt tenyerébe csaptam.

– Linda hozott el? – kérdeztem kíváncsiskodva, mert kezdett nagyon gyanússá válni a lány viselkedése. Linda ugyanis, ahelyett, hogy visszatért volna hozzánk, szépen elhúzott, én pedig megláttam, ahogy elhajt a kocsifeljáróról, mert éppen akkor haladt el a ház előtt, mikor kíváncsi pillantást vetettem az ablak felé.

– Kérleltem – Bill próbált olyan kicsinek tűnni és úgy összegömbölyödött, amennyire csak testalkata és lehetőségei engedték. – Gondolom, sejted, hogy egyáltalán nem örültem, mikor azt a Lutz-gyereket emlegette. Amúgy is, valld be, volt okom félni, elvégre mégiscsak hét hónapot csesztünk el.

– Lutz egy egoista barom – jegyeztem meg nyugtatásképp.

– Pont olyan, mint Tom – vetette közbe vigyorogva. – Oh, tényleg, mit akartál mondani az előbb? Sajnálom, hogy másra tereltem a beszélgetésünk fonalát.

– Mikor? Mit akartam mondani? – néztem rá értetlenül. El voltam veszve az ismerős mosolyában.

– Mikor azt kérdezted, emlékszem-e, mi történt, miután megtaláltad nálam Gittyt. A válaszom: nem.

– Óh, igen – kaptam észbe – szóval, hogy senki nem lenne képes elfordulni tőled, különösen Tom nem. Mikor felébredtél, rögtön őt kerested. Tom dühöngött, mert nem sikerült elkapnia Gittyt, de mikor meghallotta a hangodat, mindenkit félrelökve hajolt le hozzád. Engedte, hogy átkarold a vállát, próbált nyugtatni, bizonygatta, hogy minden rendben lesz. Tudta, hogy visszakapott téged.

Bill álmélkodva hallgatta a beszámolómat.

– Mégiscsak hiányoztam annak a vadbaromnak – vigyorodott el önelégülten.

– Viccelsz? Akárhogy tagadja! Egy hónapot se bírna ki nélküled!

Bill jót nevetett a megjegyzésen és fontolgatta, hogy mostantól ezzel fogja az őrületbe kergetni szegény bátyját.

– Tényleg, és David tudja? Mi van a rajongókkal meg a koncertekkel? – váltott ismét komoly hangstílusra. – Mesélj nekem arról, mi lett a munkámmal. Sajnos még mindig nem emlékszem mindenre.

– David lemondott egy csomó koncertet miattad. A rajongók sírnak. Számtalan verset írtak neked. Mutathatok párat, ha szeretnéd. Remélik, hogy hamar meggyógyulsz. Elmentem David farsangi bulijára, ahol megismerkedtem néhány külföldi fickóval. Ismerősen csengenek olyan nevek, mintpéldául Nahuel, vagy Yugo?

– Természetesen – felelt Bill automatikusan, fel se fogva a szavaim értelmét. – Ők a kenyai és a japán koncertszervező cégek tulajdonosai. Micsoda? – esett le neki végre – Te komolyan beszéltél velük?

– Tréfálsz? Imádtak – vigyorogtam büszkén. – David azt mondta, jópár évre biztosítottam a megélhetéseteket, úgyhogy most nagyon örülhetsz. Jut eszembe, még nem is kaptam köszönetet ezért a jótéteményért.

– Hát te eszméletlen vagy – mondta Bill csodálkozva. – Komolyan, erre már nem is tudok mit mondani. Találkoztál Jamesszel, meg Elvirával is?

– Jamesszel igen – feleltem elgondolkodva – Ki az az Elvira? Lehet, hogy vele is beszéltem, de biztos nem mutatkozott be.

– Őt könnyű felismerni. Az ír cég vezérigazgatónője. Ha ez segít valamit, úgy néz ki, mint egy svéd.

– Igen – bólogattam – emlékszem rá. Ő küldte el Davidot, hogy tovább beszélgethessenek velem.

Bill már nem mondott semmit, csak nevetett.

– És... – kezdte, mikor ismét képes volt beszélni – mit adtatok be Davidnak? Mivel magyaráztátok a viselkedésemet?

– Az igazat mondtuk – feleltem őszintén.

Bill szemei ismét elkerekedtek és arca újra elvesztette pirosas színét.

– Az igazat? – rémüldözött szinte kiáltva. – Mondd, hogy csak szórakozol.

– Nem – ráztam a fejem. – David tudja, hogy mérgeztek. Nem kételkedett a szavunkban, teljes mértékben elhitte, hogy igaz. Nem nézett hülyének minket, mikor azzal álltunk elő, hogy elmebontó mérget kaptál a szülinapi partin.

– David realista, így csak azt hiszi el, amit lát – vonogatta a vállát Bill. – Hogy a fenébe volt képe sigazat adni nektek?

– Végülis, ha úgy vesszük, látta – mutattam rá a lényegre – hiszen nap mint nap változtál.

– Azt hiszem, most már nem kellene csodálkoznom – csapta össze a kezeit Bill. – Van még valami, amiről tudnom kéne?

Óh, persze, hogy nincs semmi – gondoltam, mivel eszembe sem jutott, hogy említést tegyek neki a hajtóvadászatokról. Még csak az kéne!

De tudtam, hogy még tartozom egy vallomással. Nagyot sóhajtottam, mielőtt belekezdtem volna.

- Emlékszel Artira? – kérdeztem erőtlenül. Bill figyelmesen nézett és lassan bólintott.

- Mike unokatestvére, ha nem tévedek. Emlékszem, hogy csúnyán veszekedett Mike-kal a házunk udvarán, de nem tudom, mit kerestek ott.

- Arti azért jött Németországba, hogy találkozzon velem – mondtam halkan. – Mike sokat mesélt rólam, ő pedig meg akart ismerni. Nem voltam önmagam… találkozgattam vele… Azt hitte, lehet folytatás. Tápláltam benne a reményt, de soha nem akartam tőle semmit. Tudod, mi gyógyított ki a méreg bűvöletéből, Kaulitz?

Bill elmosolyodott. Tetszett neki, hogy újra Kaulitznak neveztem.

- Mesélj, angyal. Hallgatlak – mondta és körém fonta karjait.

- Arti megmutatta a panziót, ahol lakott – sóhajtottam és Bill fekete ingébe fúrtam az arcomat, hogy elrejtsem a könnyeimet. – Jól éreztem magam, ha vele voltam… nem gyanítottam semmit… de… ott a panzióban… Arti meg akart csókolni… És ekkor felébredtem a kábulatból…

Bill megnyugtatóan simogatta a hajamat. Nyugodt, lassú lélegzése jótékonyan hatott rám. Erőt adott.

- Mikor rájöttem, hogy Gitty választott el minket egymástól, Mike úgy döntött, magával visz Szentpétervárra, hogy megvédjen… Ki kellett kapcsolódnom és jó ötletnek tűnt elhagyni az országot… Gyönyörű volt az a karácsony… A Müllerek nagyon jók voltak hozzám…

Bill kuncogott és a fülembe súgott:

- Hát akkor mi a baj, Lotte?

- A karácsonyi vacsorára Arti is hivatalos volt. Tartózkodó maradt velem szemben, szóval nem történt semmi… De… ajándékosztás után kimentünk hócsatázni… és nekem szükségem volt az egyedüllétre, meg arra, hogy rád gondoljak… A házat körülölelő erdő széléhez sétáltam. Ott talált rám Arti. Gúnyos volt, de tisztelettudónak és mértékletesnek mutatta magát. Azt mondta, csak egy csókot kér, aztán örökre eltűnik az életemből… És akkor én… barnának láttam Arti kék szemeit… ferdének a mosolyát… Téged láttalak, Kaulitz. Mindvégig téged! El voltam veszve… nem tehettem róla… Gitty mérge összezavart, hónapokig kínzott. Nem tudtam parancsolni magamnak. Mintha te álltál volna előttem… Hagytam neki, hogy megcsókoljon… És egy percig se bántam… Bocsáss meg nekem, Bill!

Bill gyengéden megcsókolta a homlokomat.

- Nincs miért bocsánatot kérned, angyal. Tudom, mit éreztél. Nem hibáztatlak érte… De azt a rohadékot igen! Kihasználta a helyzetedet! Ellopja a külsőmet… a stílusomat… És még a szeretett nőmet is? Azt már nem!

- Bill, kérlek – esdekeltem – ne haragudj rá! Vigyázott rám, mikor…

- Ne haragudjak rá? – kérdezte felindulva Bill és felpattant. Dühösnek tűnt. – Méghogy ne haragudjak rá?! Nem kérhetsz erre, angyal! Elfogadtam, elviseltem, megkedveltem Mike-ot, mert gyengéd és kedves volt veled, mert vigyázott rád, mert szeretett téged. És mert erre kértél. Megtettem. Tudtam, hogy bízhatok benne. Néha még mosolyogtam is, látva, hogy mennyire rajong érted, mert tudtam, hogy te az enyém vagy. Tisztában vagyok vele, hogy Mike sosem állna közénk !Na de Arti? Semmit sem tudtam róla, és most azzal jössz, hogy találkozgattatok, meg hogy csókolóztatok? Mégis mit gondolsz, angyal, milyen véleménnyel lehetek arról a srácról? Mielőtt arra kérsz, hogy bocsássak meg neki és legyünk puszipajtások, gondolkodj el azon, mi történt köztetek!

- Sajnálom – suttogtam megtörten. – Nem akarok megint veszekedni.

Bill sóhajtott, majd újra elmosolyodott.

- Jól van, angyal. Én sem akarok veszekedni – mondta és szorosan magához ölelt. – De legközelebb ne védd előttem, Artit, oké? Jobb, ha elfelejtjük.

Erőtlenül felnevettem és bólintottam.

- Mondd csak, Bill. Olyan lesz, mint rég? – kérdeztem kíváncsian.

- Pontosan olyan – felelte és lassan összefűzte ujjait az enyémekkel.

25. Fejezet: A titokra fény derül

Tom nem mondta el a többieknek, miről beszélgettünk Gittyvel. Igazság szerint senki nem lett volna kíváncsi rá. Mindenki egyöntetűen a pokolba kívánta a megszállott lányt.

- Azt hiszem, talán el kéne vinni Billt egy orvoshoz - morfondírozott Simone, mikor Loitschébe értünk.

- Minek? – morogta Gordon. – Nem lesz semmi baja!

- De nem tetszik nekem, hogy ennyit alszik! – ellenkezett a nő és Billre pillantott, aki mélyen, egyenletesen szuszogott. Feje a vállamon nyugodott, keze a kezemben pihent.

- Jobban lesz – biztosítottam Simonét. – A méreg lassan távozik a szervezetéből. Jobb, ha alszik, mert az ébrenlét csak összezavarná. Még mindig keresi önmagát és ha megpróbálna visszaemlékezni a történtekre, csak nehezebbé tenné a gyenge szervezet védekezését.

Hamarosan megérkeztünk a Kaulitz-házhoz. Sajnáltam felébreszteni Billt, de muszáj volt, hisz mégsem cipelhettük be a házba már megint.

- Ébredj, Kaulitz. Megérkeztünk.

- Jó… jó… ébredek – morogta Bill, s hamarosan kinyitotta mélybarna szemeit. – Hogy ment a találkozás Gittyvel? Nem volt semmi zűr, ugye?

- Ne aggódj, nem volt gond – mondtam nyugodtan. Elhatároztam, hogy nem szólok arról, hogy Tom nyíltan a halálát kívánta.

Bill Tom segítségével lassan besétált a házba, én pedig követtem őket. Őszintén szólva rosszul esett, hogy nem beszélhettünk egymással. Mióta magához tért, nem volt alkalmam egyedül maradni vele, pedig annyi mindent el akartam mondani neki.

- Tudom, hogy beszélni akarsz vele – mosolygott Simone, mikor csalódott képpel léptem át a ház küszöbét. Tom felkísérte Billt, így az énekes nem hallhatta a nővel váltott szavakat.

- Igen, szeretnék – sóhajtottam. – De tudom, hogy várnom kell. Nem izgathatom fel. Hiszen csak így gyógyulhat meg, nem igaz?

- Pontosan. Ne félj. Rengeteg időtök lesz megbeszélni a történteket. Az a fő, hogy mindketten jól vagytok. És azt hiszem, most már végleg visszakapod a szabadságodat. Akkor jössz el, amikor csak akarsz. Jut eszembe, lefogadom, hogy amint Bill jobban lesz, le se tudod majd vakarni magadról.

Az utolsó mondatnál önfeledt nevetésben tört ki, nekem pedig annyira jólesett hallani. Vajon tényleg így lesz? Lehet-e meg nem történtté nyilvánítani ezeket a hosszú, szenvedésteli hónapokat?

- Köszönöm, Simone – mosolyogtam hálásan, majd magára hagytam a nőt és Linda szobája felé indultam. A lány, aki valószínűleg akkor ért haza, mikor még a rendőrségen múlattuk az időt, most az ágyon ült és elmélyülten olvasott valamit.

- Mit olvasol? – kérdeztem érdeklődve és a könyv címlapjára pillantottam, de a szöveg magyarul volt írva, így nem értettem.

- Gena Showalter könyve. Az alvilág urai-sorozat harmadik része. Éjsötét bosszú – adta meg a feleletet a lány. – Tök érdekes könyv. Hat démonharcosról szól.

- Komolyan? Mesélj! – huppantam le az ágyra. Szerettem a misztikus könyveket, úgyhogy érdeklődve vártam Linda beszámolóját. A lány behajtotta a könyv egyik lapját, majd félretette és mesélni kezdett.

- Nos, a történet, mint említettem, hat démonharcosról szól. Igen, jól hallottad, démonharcosról. Egykor mindannyian görög harcosok voltak, s az Olümposzon éltek, ahol a főistent, Zeuszt szolgálták. Mindannyian az ő teremtményei voltak és feltétlen engedelmességet fogadtak neki. Igazság szerint nemcsak hatan voltak, hanem jóval többen… Maddox, Aeron, Torin, Reyes, Lucien, Galen, Gideon, Cameo, Kane, Amun, Strider, Paris. A harcosok azonban megszegték Zeusznak tett ígéretüket. Mindenkinek más oka volt, hogy így tegyen. Emlékszel Pandóra szelencéjének legendájára, igaz?

- Aha – bólintottam bizonytalanul. Derengett valami, de fogalmam se volt, hogy pontosan miről szóltak a történelemkönyvek.

- Nos. Ez a legenda van kicsit kifordítva. Az eredeti történet szerint Pandóra saját maga nyitotta ki a szelencét, hogy a világra szabadítsa a dobozban rejtőző démonokat. Gena írása szerint ez máshogy történt. A könyvben a harcosok nyitják ki a szelencét. Mindenkinek más oka volt rá, hogy megtegye, hiszen mindannyian meg akarták leckéztetni a főistent. Például Galen azért akart bosszút állni Zeuszon, mert nem őt választotta a harcosok vezérévé, hanem Lucient. Cameo, aki az egyetlen női harcos volt, azért, mert Zeusz Pandórára bízta a szelence őrzését, nem pedig rá. A történet szerint az egyik harcos, Paris elcsábította Pandórát, mialatt a többiek kinyitották a szelencét. Kiengedték a démonokat, de a nagy kavarodásban a szelence, vagy ahogy a könyvben említik, DimOuniak elveszett… A démonok szabadon kószáltak és pusztítottak. Azonban Zeusz előtt nem lehetett titkolózni. Tudta, hogy a harcosoknak bűnhődnie kell. Galen elárulta a többieket, de nem kapott kegyelmet. Ugyanaz a büntetés járt neki, mint a többieknek: mégpedig az, hogy a saját testébe kellett fogadnia a szelence egyik démonját. Galen a Remény örzőjévé vált. Gyűlöletes feladatául kapta, hogy az emberek fejébe ültesse azt az utált kis szikrát, hogy az utolsó utáni pillanatban is várják a csodát. Ami pedig a többi harcost illeti… Paris, aki elcsábította Pandórát, a Paráznaság démonját kapta osztályrészül. Minden harcos hihetetlenül erős volt, de ezek után ahhoz, hogy ne veszítsék el erejüket, engedelmeskedniük kellett a testükben élő démon akaratának. Szóval, Paris naponta több nővel is együtt volt, hogy szinten tartsa erejét…

- Azt mondtad, hat harcosról szól a történet, de mégis jóval többet említettél. Mi az oka annak, hogy az írónő csak hatot szerepeltet? – kérdeztem közbe érdeklődve.

- Óh, nem, dehogyis. Csak a történet elején hisszük azt, hogy mindössze hat harcos létezik. Miután megkapták a démonokat, a harcosok szétváltak. Hatan egy budapesti erődbe költöztek és igyekeztek normális életet élni. Torin kamerákkal figyelte a területet, hogy az emberek ne merészkedjenek az erőd közelébe. Ő volt a Kórság őrzője. Egyetlen érintése is járványt okozhatott. Bár meg kell hagyni, szerintem messzemenően ő volt a leghelyesebb! Hosszú, angyalszőke haj, zöld szemek. Mindig fekete ruhában járt, s hosszú, fekete kesztyűt húzott, nehogy hozzáérjen valakihez… Bár a démonokra nem volt hatással, tudta, hogy például Paris érintkezik halandókkal és veszélyes lett volna megérinteni őt, hiszen a férfi elterjeszthette volna a járványt. Maddox az Erőszak démonját kapta, Reyes maga lett a Fájdalom. Hát, elég szar lehetett neki ,mert állandóan vagdosta magát, szóval folyton ömlött belőle a vér. Aeron a Harag őrzőjévé vált. Ő volt az egyetlen démon Galenen kívül, aki tudott repülni. És Lucien. A legérdekesebb démon. Nem is démon… Inkább halálangyal. Az ő feladata volt, hogy a túlvilágra kísérje a lelkeket. Szóval, ezek a harcosok Budapesten éltek, míg a többiek Görögországban maradtak. Viszont vadásztak rájuk. Egy fanatikus csoportnak feltett szándéka volt kinyírni őket. Ebben a kötetben derül ki, hogy a vadászok vezetője a Remény őrzője, azaz Galen. Szóval a társai ellen áskálódik. A hat harcos kénytelen volt újra összefogni a Görögországban maradtakkal, szóval mindenki a budapesti erődbe költözött. Az első kötetben szó van egy másik érdekes átokról is. Miután a harcosok saját testükbe fogadták a démonokat, Maddoxon eluralkodott az erőszak utáni vágy és egy karddal hatszor gyomron szúrta Pandórát. Az istenek keményen megbüntették. Az átok szerint minden éjjel meg kellett halnia, s társainak kellett meggyilkolnia őt. Ugyanúgy kellett meghalnia, ahogy ő gyilkolta meg Pandórát. Reyes hatszor gyomron szúrta, aztán Lucien a pokolba kísérte a lelkét, majd reggel visszavitte az addig élettelen testbe. Mivel minden harcos halhatatlan volt, a sebeik is begyógyultak, tehát Maddoxon reggel már semmi sem látszott. Szerintem ez a történet sokkal izgisebb, mint ami a törikönyvekben van leírva.

- És te mindezt elhiszed? – nevettem el magam.

- Dehogy! – kérte ki magának dacosan. – Viszont szuper olvasni! Például… Zeusz elveszti hatalmát, a helyét pedig a saját apja, Kronosz veszi át, aki vissza akarja állítani az ókori rendszert, azaz el akarja érni, hogy az emberek ismét áldozatokat mutassanak be az isteneknek. Fura lenne, ha ilyesmik történnének a valóságban is. Mindenesetre én nagyon élvezném!

- Még ne kiabálj el semmit – morogtam kedveszegetten. – Elmebontó mérgek után én már ezen sem csodálkoznék! Mindenesetre azt hiszem, el fogom olvasni ezt a könyvet.

- Jó, oké, értem, hogy most ki vagy akadva ezektől a misztikus cuccoktól, de azért valld be, hogy nem lenne ellenedre néhány furcsaság.

A nevetésem fékezhetetlen volt, s Lindán látszott, hogy roppant büszke magára, amiért sikerült jókedvre derítenie.

- Miért nevetsz? Vagy tudod, mi lenne igazán csúcs?

- Mi? – kérdeztem és előre féltem a választól.

- Hát vámpírok!

- Van elég ember, aki az életemre tör, nem kellenek még vérszívók is – legyintettem hanyagul.

- Hogy te mindig lelombozod az ember lelkesedését – korholt Linda és sértődötten felvette a könyvét.

- Ne haragudj, csak… - kezdtem, de a lány szélesen elvigyorodott.

- Nehogy már komolyan vedd! Csak hülyültem. Tudom, hogy ki vagy dőlve. Szerintem aludnod kéne.

- De előbb megfejtem azt a titkot – morogtam, mert hirtelen eszembe jutott egy beszélgetés, melyet Simone és Tom folytatott le a szobám előtt egy álmos vasárnap reggelen.

- Aztaaaaaa! Tényleg – csillant fel Linda szeme. – Veled tartok!

Feltápászkodott az ágyról, majd együtt sétáltunk ki a nappaliba, ahol Simone épp Gordonnal beszélgetett. Azonban, mikor megláttak minket, mindketten elhallgattak.

- Sziasztok, lányok. Jól mulattok? – kérdezte érdeklődve Gordon, s közben idióta vigyorba torzult az arca.

- Tudni akarjuk, mit titkoltok – tértem a lényegre. – Emlékszem egy beszélgetésre, melyet az ajtóm előtt folytattál le Tommal, Simone. Mit mondott Lili? Miről nem szabad tudnom?

Simone belátta, hogy nem érdemes tovább hallgatni előttem. Nagyot sóhajtott, majd belefogott, hogy mindent megmagyarázzon.

- Bill eltűnését követően felkeresett minket egy lány. A neve, azt hiszem, Lili Freitag. Nem azt mondom, hogy megfenyegetett minket, inkább csak figyelmeztetett. Azt állította, hogy ismeri Gittyt és attól tart, hogy a lány valami súlyos dologra készül. Nem mondta, ki a célpont, de… úgy véltük, egész biztos te vagy veszélyben. Bejelentést tettünk a rendőrségen, de ők csak annyit mondtak, hogy vigyázzunk rád és ne foglalkozzunk a lány butaságaival.

- Hogy kezelhették ezt butaságként? – háborodtam fel. – Egyszer már meg akart ölni!

- Tudom, édesem! – rázta a fejét Simone. – Nem értem, miért reagáltak így, hiszen nagyon jól tudják, mi történt. Úgy érzem, máshogy kéne intézni a dolgokat, de Gordon és én kevesek vagyunk ehhez. Célszerűbb lenne, ha Bill és te magatok vennétek kézbe az ügyet, de erre még várnunk kell. Jobb, ha Bill egyelőre az utcára sem lép ki.

- Szerinted tud valamit? – kérdezte kíváncsian Linda. – Hiszen Gitty sokszor járt a szobájában… Előfordulhat, hogy beszélt neki a tervéről.

- Meglehet – hagyta ránk Simone. – Nem tudom… Menjetek fel és kérdezzétek meg tőle…

Linda és én azonnal az emeletre siettünk. Billt a szobájában találtuk, a változatosság kedvéért aludt. Muszáj volt megkérdeznünk, hogy tud-e valamit, így kénytelen-kelletlen felébresztettem.

- Bill, el kell mondanod néhány fontos dolgot – kértem halkan, mikor álmosan azt morogta, hogy „már fent vagyok”.

- Mit? – nézett rám értetlenkedve.

- Azt, hogy Gitty tett-e említést egy új tervről… Ne haragudj, Kaulitz, hogy ilyesmivel zaklatlak, de életbevágó lenne, hogy megtudjak valamit.

Bill nagy nehezen felült, majd gondolkodó arckifejezést öltött. Látszott rajta, hogy borzasztóan megerőlteti magát, de igyekszik felidézni azokat az estéket, melyeken Gitty nála vendégeskedett.

- Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit. Igazság szerint az is csak homályosan rémlik, hogy nálam járt. Sajnálom, lányok. Nem tudok segíteni.

- Semmi baj – legyintett csüggedten Linda. – Azt hiszem jobb, ha most magadra hagyunk. Aludnod kell.

- Fárasztó, hogy ennyit alszom, ugye, angyal? – mosolyodott el az énekes és tétován a kezem után nyúlt.

- Valahogy csak túlélem – biztosítottam, majd megszorítottam a kezét, aztán távoztam a szobából.

- Ezzel sem megyünk semmire – mondogatta Linda, miközben visszamentünk a földszintre.

- Meg kell tudnunk – erősködtem határozottan. – Rólam van szó! Ki kell derítenünk, mit tervezett!

Linda szeme szokatlanul csillogott. Megragadta a kezem, majd szembenézett velem.

- Arra gondolsz, amire én? – suttogta izgatottan. Valahogy sejtettem, mi jár a fejében.

- Azt hiszem – feleltem bátortalanul.

- Oké. Fogd a cuccod és hozd ki a Cadillacket a garázsból. Indulunk!

Úgy tettem, ahogy kérte. Sejtettem, hogy közli Simonével a tervet, épp ezért csak intettem a nőnek, mielőtt kiléptem volna az udvarra. A hatalmas garázs felé vettem az irányt. Nagy nehezen sikerült megtalálnom a fekete Cadillacket és csodák csodájára egészben is maradt, mikor kiálltam vele a ház elé.

- Vezethetek? – kérdeztem lelkesen, mikor Linda sietős léptekkel közeledett az autó felé.

- Mit bánom én – legyintett türelmetlenül. – De taposs bele! Sietünk!

- És elmondanád, hova parancsolod? – gúnyolódtam vállvonogatva.

- A magdeburgi rendőrkapitányságra. Simone azt mondta, említették Lilit a rendőröknek. Azt hiszem, a kapitányságon közelebb vihetnek minket a megoldáshoz.

- Zseniális – morogtam elgondolkodva és rájöttem, hogy ez nekem is igazán eszembe juthatott volna.

Hamar célhoz értünk. Beálltam az egyik közeli parkolóba, majd gondosan lezártam az ajtókat, aztán Lindával a nyomomban elindultam a kapitányság épülete felé.

- Kicsit sem néznek majd idiótának – motyogtam magamban. Ma már másodjára járok itt Én is elkísértem Billt a kihallgatásra.

- Óh, értem. És Bill mindent elmondott? – kérdezte kíváncsian Linda.

- Nem tudom… Az a helyzet, hogy nem voltam ott… Amíg Bill vallomást tett, Tom és én meglátogattuk Gittyt. Itt őrzik.

- Komolyan? Mit gondolsz, esetleg…

Tudtam, mire gondol és már a feltevéstől is kirázott a hideg, így gyorsan közbevágtam.

- Nem. Semmiképp sem. Elég volt belőle. Nem engedlek a közelébe.

- Lotte, ne csináld már! Gitty mindent elmondhat!

- Azt mondtam, nem! Vagy a rendőröktől kérdezel, vagy most rögtön húzunk vissza az autóhoz és elmegyünk!

Linda meglepetésénél csak az enyém volt nagyobb. Nem gondoltam volna, hogy képes leszek így ordítani szegény lánnyal.

- Oké – hagyta rám bosszúsan. – Forduljunk a rendőrökhöz, bár továbbra is az a véleményem, hogy jobban járnánk, ha Gittyt kérdeznénk.

- Na persze, majd egyszerűen közli velünk, hogy mire készült. Ugyan már, Linda. Egyébként is, te akartál idejönni!

- Oké, tudom! Úgy voltam vele, hogy kérdezzük meg a nyomozókat, mert tuti, hogy beszéltek Lilivel. Biztosra vettem, hogy a csaj olyan dolgokat is elmondott nekik, amit Gordonéknak nem. Az meg se fordult a fejemben, hogy nem a nyomozókat, hanem Gittyt kéne kifaggatni!

- Állj le, Linda. Rendőrök, vagy semmi – jegyeztem meg fásultan. – Egy ostoba titok sem ér annyit, hogy kockára tedd az életed miatta! Egyébként is, már nem jelenthet veszélyt!

- Jó. Legyen – vont vállat és az épület bejárata felé csörtetett. Lassan utolértem, s együtt sétáltunk be a kapitányságra. Egy magas, szőke nő fogadott minket. Furcsán végignézett rajtunk, majd pötyögött valamit a számítógépén, csak aztán kérdezte meg, hogy miben segíthet.

- Az a helyzet, hogy beszélni szeretnénk egy nyomozóval – fogott bele Linda. – Fontos ügyről lenne szó.

- Brigitte Hasselbergről és Liliről – szóltam közbe. Sikerült palástolnom a bizonytalanságomat, s még Lilit is úgy említettem meg, mintha tudnám, kiről van szó.

A szőke nő egy pillanatra elsápadt, majd elsietett, s hamarosan egy egyenruhás férfival tért vissza. Ismertem a nyomozót, Herr Darrow volt az.

- Áh, Krüger kisasszony! – mosolygott a férfi, mikor felismert. – Mi járatban erre? Örülök, hogy újra látom. Hallottam, hogy végre Herr Kaulitz is vallomást tett. Sajnos nem lehettem jelen a kihallgatáson, de a kollégám, Holstiéc nyomozó mindenről beszámolt. Mondja csak, jobban van már?

- Bill? Óh, igen, már jobban van – válaszoltam készséggel. – Elnézést, hogy raboljuk az idejét, Herr Darrow, de azt hiszem, ön talán választ tudna adni néhány egyszerű kérdésre.

- Rendben – hadarta a nyomozó. – Kérem, fáradjanak az irodámba.

Végiggyalogoltunk egy hosszú folyosón, melynek két oldalán egyforma fehér ajtók nyíltak. Darrow nyomozó megállt az utolsó ajtó előtt és kinyitotta, majd betessékelt minket a helyiségbe. Az iroda kicsi volt és meglepően zsúfolt. Egy aztal, mögötte egy faragott szék, néhány irattartó és egy kétszemélyes kanapé alkotta a bútorzatot. Az asztalon halomban hevertek a jelentések, az irattartó roskadásig volt telve dossziékkal. A férfi nem nyitott ablakot, így a helyiséget fullasztó, áporodott levegő járta át, de Linda és én nem mertük felhívni a nyomozó figyelmét erre.

- Tehát, miről van szó, hölgyeim? – kérdezte a férfi és helyet foglalt a faragott székben. A kanapé felé intett, mi pedig leültünk, majd lassan belefogtam látogatásunk céljának részletes ismertetésébe.

- Nos, tudomásom van róla, hogy néhány héttel ezelőtt Herr Kaulitz szülei egy Lili nevű lányról tettek bejelentést. Fenyegetve érezték magukat. Elmondaná, hogy pontosan miről volt szó?

- Sajnos nem tehetem – rázta a fejét határozottan a nyomozó. – Nem adhatok ki ilyen jellegű információt. Ez csak a rendőrségre és Herr Kaulitz szüleire tartozik.

- Nézze, nyomozó. Éppen a Kaulitz-szülőktől jövök. Egyébként is, jogom van megtudni, hogy beszéltek-e Lilivel, aki állítólag Brigitte Hasselberg legjobb barátnője. Tudja, hogy Hasselberg kisasszony mekkora veszélyt jelentett rám.

A nyomozó gondolkodott egy ideig, aztán sóhajtva kifújta a levegőt.

- Bizonyára tudja, hogy azt tanácsoltuk a Trümper-házaspárnak, hogy vigyázzanak magára és ne foglalkozzanak Lili Freitag kijelentéseivel. Nos, ezt továbbra is így gondoljuk. Felkerestük Lilit, aki elmondta, hogy Hasselberg kisasszony az utóbbi időben új terveken dolgozott. Nem tudott részleteket, de szinte biztosra vette, hogy maga lesz a célpont, Krüger kisasszony.

- Nem nagy újdonság – vetettem közbe csendesen. Linda kuncogott mellettem, de nem szólalt meg. Mindketten vártuk, hogy a férfi folytassa.

- Nem gondoltuk, hogy veszélyes lehet, hiszen csak tervek voltak… Butaságnak tartottuk…

- És mit gondol – kérdeztem szinte suttogva – mi történhetett volna, ha a terv elkészül, még mielőtt elfogják Hasselberg kisasszonyt?

- Ami azt illeti… - kezdte a férfi, de határozottan csendre intettem.

- Mit gondol, mi lett volna, ha a terv nemcsak elkészül, de Hasselberg kisasszony esetleg véghez is viszi?

- Mi csak…

- Darrow nyomozó, kérem! Brigitte Hasselberg kisasszony után már legalább egy éve kutattak, de csak egy kést találtak, melyen minő véletlenségből épp az én vérem volt! De most közlök magával valamit. Önök egyszer már megtalálták Brigitte Hasselberget, mégpedig a berlini erdő mellett. Viszont nem megfelelő bizonyítékokra hivatkozva elengedték.

Darrow nyomozó nagyot nézett, megigazította a jelvényét, majd kis idő múlva így felelt:

- Nem mi találtuk meg a kisasszonyt, hanem a hamburgi kapitányság nyomozói. Természetesen mi is megkaptuk a jelentést, hiszen országos körözés volt kiadva Brigitte Hasselberg ellen, de azt biztosra veheti, Krüger kisasszony, hogy nem mi hagytuk futni azt az őrült nőszemélyt.

- Már mindegy, hiszen rács mögött van és jó sokáig ott is marad… legalábbis remélem, hogy így lesz – nyugtáztam lehiggadva. – Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre, Darrow nyomozó. Elnézést, ha nyers és durva voltam, de…

- Ne mentegetőzzön, kisasszony – emelte fel a kezét a férfi. - Teljesen érthető, hogy így reagált, hiszen közvetlen veszélynek volt kitéve. Ennek ellenére azt kell mondjam, meglepően jól viseli a történteket.

- Köszönöm. A családom és a barátaim sokat segítenek – mondtam, s közben Lindára pillantottam.

- Biztosra veszem, hogy minden jobbra fordul – bólogatott Darrow nyomozó. – És ne felejtse el átadni üdvözletemet Herr Kaulitznak! Remélem, hogy hamarosan újra színpadra áll. A kislányom már teljesen meg van őrülve, hogy nem tudja, mi történt a kedvenc énekesével. Én pedig semmit sem mondhatok neki. Nem fogadtam titoktartást, de úgy döntöttem, jobb diszkréten kezelni az ügyet.

- Nagyon hálás vagyok, nyomozó. Köszönöm a segítségét! – biccentettem, majd felálltam és Lindát követve elhagytam az irodát.

- Ezzel sem értünk el semmit – morgolódott Linda. – Lili nem tudott részleteket!

- Még szép, hogy nem. Gitty nem olyan ostoba, hogy csak úgy, akárkivel megossza a terveit. Pláne nem olyanokkal, mint Lili. Ha rábízta volna a titkot, a csaj egyből kitálalt volna a rendőröknek. És ha a rendőrök tudomást szereznek Gitty akciójáról, a lány nem napok óta, hanem hónapok óta csücsülne a rácsok mögött. Lili csak azért nem sietett előbb a Kaulitzokhoz, mert biztosra akart menni, de csak a megérzéseire hallgathatott. Semmit sem tudott, mégis elmondta, mit sejt. Gitty nem merte volna ilyen emberre bízni a titkot.

- Ebben igazad van. És akkor most mihez kezdjünk? Feladjuk?

- Jobb, ha sosem tudjuk meg, mi volt a terv. Félig-meddig ígyis fény derült arra, mit titkoltak a Kaulitzok.

- Igaz. Menjünk haza.

- Szóltál Simonének, hol vagyunk? – kérdeztem, mikor már a kocsiban ültünk. Rápillantottam ugyanis Linda mobiljára és gyanúsan sok nem fogadott hívása volt, melyeket a Kaulitz-házban fellelhető telefonokról bonyolítottak.

- Öööööö… azt hiszem, nem – nézett rám Linda, s közben bevett egy kanyart. – Miért?

- Mert a telefonodon vagy húsz nem fogadott hívás van – feleltem, majd a kezembe vettem az iPhone-t és megnéztem, ki kereste a lányt. A listán ilyen nevek szerepeltek: Tom, Tom2, Bill, Simone, Kaulitz-ház, Gordon, Régi Tom, Nem használt telefon, Bill régi, Gordon2…

- A kocsiban maradt a telefon – cincogta a lány és inkább az utat kezdte fürkészni. – Azt hiszem, nagy szarban leszünk…

Nem tévedett. Rossz érzéssel figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat, az első loitschei házakat. Már messziről láttam, hogy a Kaulitz-ház teljes fényárban úszik. Nem tudtam, mennyi lehet az idő, de azt nagyon is sejtettem, hogy nem két órát vacakoltunk Magdeburgban.

Linda lassan ráfordult a kapubejáróra, majd felállt az udvarra, ahol szembe kellett néznünk a majdnem teljes Kaulitz-családdal. Bill nem volt köztük.

- Ti meg vagytok húzatva? – rikoltotta Tom, mikor Linda kikászálódott az autóból.

- Se szó, se beszéd, elmentek és még csak a telefont sem veszitek fel? – kontrázott Simone.

- De hiszen nem az éjszaka közepén indultunk el! – védekeztem sértődötten.

- Ez az oka annak, hogy nem hívtam fel a nénikédet – nézett rám szigorúan Gordon. – Nem akartam feleslegesen idegesíteni őket.

- JÓ, oké, de minden rendben van! – tárta szét a karját Linda. – Gitty rács mögött ül!

- Te jó ég, bébi! Azt hiszed, hogy csak Gittytől kell tartani? Interjút adtál egy újságnak! Nem Gitty miatt aggódtunk, hanem azért, hogy el ne kapjon titeket egy csapat tini!

- Csak Magdeburgban voltunk. A rendőrkapitányságra mentünk.

- Nem volt még elég a rendőrökből? – kérdezte Simone. – Miért mentetek oda?

- Azért, hogy megtudjuk, mit tervezett Gitty – feleltem készséggel. – A rendőrök beszéltek Lilivel, de a lány nem ismerte a részleteket, így nem sikerült lelepleznünk a tervet.

- Tehát feleslegesen akasztottatok ki minket – vonta le a következtetést Tom, miközben magához ölelte a barátnőjét. Kedvtelve néztem őket, mikor Simone lágyan megjegyezte:

- Bill a szobájában várja, hogy hírt vigyünk neki. Nem akartuk lehozni, mert elég hűvös van idekint. Azt hiszem, jobb, ha saját magad bizonyítod be, hogy nem vesztél el. Szegénykém szörnyen aggódik.

- Rendben – mosolyodtam el és a bejárati lépcsők felé indultam. Scotty és a többi kutya a nyomomban járt, de ezúttal nem törődtem velük. Beléptem a házba, felsiettem az emeletre és elsétáltam Bill szobájáig. Az ajtó félig nyitva volt, így óvatosan besurrantam a szobába. Bill felhúzott lábakkal feküdt az ágyon. Úgy látszott, hogy csak nemrég dőlt fekvő helyzetbe, mert karjai még a térdei köré voltak kulcsolva.

- Ébren vagy, Bill? – kérdeztem halkan. Az énekes lassan rám nézett. Arcára kiült a megkönnyebbülés. Tudtam, hogy nem fog leszidni, mert nincs ereje hozzá, de azt is tudtam, hogy pont olyan ideges, mint mindig, ha zűrbe keveredek. Ahogy ránéztem, hálát adtam az égnek, hogy nem tud az utána folytatott hajtóvadászatomról. Elhatároztam, hogy soha nem is fogom elmondani neki.

- Ébren vagyok – mondta halkan, félig lehunyt szemmel. – Semmit sem aludtam. Vártam, hogy előkerülj.

- Sajnálom – vontam vállat bűnbánóan. – Meg kellett tudnunk, mit tervezett Gitty.

- És megtudtátok?

- Nem. A rendőrök kihallgatták a barátnőjét, de a lány nem tudott semmit.

Bill morgott valamit, aztán teljesen lehunyta a szemét.

- Mondok valamit, Lotte. Hagyj fel a kutatással. Gitty terve már úgysem árthat nekünk.

- Lehetetlent kérsz, de most az egyszer hallgatok rád – vigyorogtam, majd magára hagytam. Idegesített, hogy állandóan alszik, de sejtettem, hogy most is hagynom kell. Vele akartam lenni, de tudtam, hogy még nem lehet.

Lesétáltam a földszintre, ahol Linda és Tom a rendőröknél tett látogatásunkról beszélgetett.

- Azért kár, hogy semmit sem tudtatok meg – mondta fancsali képpel Tom. – Ha kiderült volna, mit tervezett az a ringyó, talán rávarrhattak volna még néhány évet.

- Bill szerint egész egyszerűen hagyjak fel a kutatással – közöltem szárazon.

- Hát, nem sok értelme van tovább erőltetni a titok felderítését – értett egyet Linda. – Billnek talán igaza van.

- Tudom – húztam el a számat. – Mindegy. Azt hiszem, ideje hazamennem.

- Oké - ölelt meg Tom. – Holnap találkozunk.

A kocsimhoz siettem, majd hazahajtottam. Sötét volt, de hála az éjjeli túráknak, már nem voltam határozatlan.

A nagynéném érdeklődő arckifejezéssel fogadott, de nem tűnt idegesnek.

- Sokáig maradtál – jegyezte meg kicsit csípkelődve. – Mi történt?

- Semmi. A rendőrségen voltunk. Kihallgatták Billt, így végre békén hagyják a családot.

- Ez nagyszerű – mosolyodott el a nénikém. – Hogy van Bill?

- Hát… őszintén szólva… nem tudom… Olyan sokat alszik, hogy képtelenség megállapítani, mi a helyzet vele…

- De jobban lesz, ugye? – aggodalmaskodott Sofie néni és leült egy székre.

- Jobban lesz… Remélem…

24. Fejezet: Gitty meséje

Jópár napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy úgy igazából felfogjak mindent. Tudatosodnia kellett bennem, hogy nincs többé Gitty-veszély, hogy Bill jobban lesz és hogy nem kell a rokonaimra várnom, ha el akarok menni valahova.

Az események után három nappal megjelent nálunk Florenz, természetesen Johannes társaságában, hogy megtudakolja a részleteket, mert Sofie néniék csak a történet nagyját voltak hajlandóak megosztani vele. Azt már persze mondanom se kell, hogy a nővérem kellően kiakadt, mikor megtudta, hogy közvetlenül ki voltam téve a veszélynek.

– Hogy lehettél ennyire felelőtlen? – sápítozott, mint mindig, ha közel jártam a tűréshatárához. Magamban motyogva hálát adtam az égnek, hogy nem tud az éjszakai túrákról.

– Nem voltam közvetlen veszélyben – ellenkeztem hevesen – hiszen Billt akarta bántani!

– Óh, olyan naív vagy, húgocskám! Annak az elmebetegnek mindegy, hogy te, vagy Bill, neki ez csak játék! Különben is, mi lett volna, ha észrevesz? El ne hidd, hogy nem változtatott volna a döntésén! A te halálodat szívesebben nézné végig, mint Billét, hiszen őt nem megölni, csak megszerezni akarja!

– Tudom – csattantam fel – de nem vett észre és ez a lényeg, nem?

– Hahhhh, nem vett észre, ez jó! – Florenz teljesen kikelt magából, amit próbáltam ugyan megérteni, de valahogy nem sikerült. – Gitty egy őrült, hisz meg is támadott. Neked kéne a legjobban tudnod ezt, Lotte, most mégis szemethunysz e felett és csak azt hajtogatod, hogy nem voltál veszélyben? A semmiért alakítottuk ki a védőkíséretedet, meg azt a sok baromságot? Nem, húgocskám, mindez a védelmedet szolgálta! Te mégis semmibeveszed a fáradozásunkat és csak úgy kocsikázol, ha kedved tartja?

– Ne őt szidd, Florenz – szólalt meg Johannes és a védelmemre kelt. – Aznap én voltam a soros. Megengedtem, hogy egyedül menjen. Igaz, úgy tudtam, Hamburgba utazik. Azt gondoltam, ott talán nincs veszélyben.

– Tudom, hogy te voltál aznap a soron – sziszegte a nővérem mérgesen. – Veled még külön számolok ezért.

– Florenz, kezded túlzásba vinni – felelt neki Johannes. – Nem hibáztathatsz azért, mert elengedtem! Mi lett volna, ha vele megyek? Ugyanez, mert Bill szobájába mégsem követhetem! A húgocskádnak magánélete is van, bármennyire nehéz ezt felfogni! Ugyanúgy meglátja Gittyt, ugyanúgy ki lett volna téve a veszélynek! Azzal, hogy lent ülök és kávét iszogatva elcsevegek a Trümper-házaspárral, vajmi keveset segítek neki! Most meg akkor azon lennél kiakadva, hogy én is veszélyben forogtam volna, ha Gitty után futok!

Florenz elcsendesedett, látszólag összedöntötték az elképzeléseit. Nem szólaltam meg, vártam, mi sül ki ebből.

– Sajnálom – folytatta Johannes – nem akartam kiabálni veled. Csak tényleg nagyon eltúlzod a dolgokat. A húgod is felnőtt nő, tudja, mit tehet és mit nem.

– Dehogy tudja – Florenz halkan beszélt, tehát valóban elgondolkodhatott Johannes szavain, de ez csak egy pillanatig tartott, mert a következő mondata már ismét megütötte a nyolcvan decibelles hangerősséget. – Nem tud értelmes döntést hozni! Látod, mi történik, ha Lotte önállóan határoz el valamit?

– Na, mi? – tárta szét a karját Johannes. – Elkapták Gittyt és valószínűleg jó időre lecsukják. Bill felépül és Lotte meg ő újra együtt lesznek. Mondd csak, Florenz. Olyan szörnyű dolgok ezek?

– Hogy te mindig össze tudsz zavarni – sóhajtott Florenz és Johanneshez sétált, hogy összeborzolja annak szőkés haját – Jól van, felfogtam. Sajnálom, hogy túldramatizáltam a helyzetet. Mindkettőtöknek igaza van. Lotte, ne haragudj, amiért kiakadtam. Csak máskor ne csinálj ilyet, oké?

– Úgy érted, ne menjek el többé a Kaulitz-házba? – értetlenkedtem, már csak úgy poénból, hogy felbosszantsam a nővéremet. A hatás nem is maradt el. Florenz artikulálatlan torokhangot hallatott, majd elfordult, hogy kis idő múlva lehiggadva forduljon vissza és jót nevessen az egészen.

– Kajás vagyok – törte meg a beállt csendet Johannes, ezen pedig én nevettem el magam. Ő aztán tudta, hogyan kell oldani a feszültséget. Johannes szerencséjére Sofie néni uzsonnával is készült, úgyhogy senki nem halt éhen. A délután további része meglepően kellemesen telt, hiszen Florenz nem melodrámázott és nem veszekedett Johannesszel, na meg nagyrészt békén hagyott engem is. Ez jó volt, mert lehetőségem adódott arra, hogy MSN-en értekezzek Lindával és megtudjam, hogy van Bill. Az utóbbi három napban szinte csak ezt kérdeztem tőle - már amikor nem voltam a Kaulitz-házban. Kicsit irigyeltem őt, hiszen ott lakott, így mindennap láthatta Billt, ha akarta. Persze én is laktam a Kaulitzoknál egy ideig és mondanom se kell, mennyire átkoztam az akkori viselkedésemet. Ha rendben lettem volna, oly sokmindent másképp csináltam volna! Mi lett volna, ha Gitty nem teszi tönkre az életem? Valószínűleg olyan vidámak lettek volna a napjaim, hogy azt talán el sem tudom képzelni. Istenem, mennyire más lehetett volna!

A múltat azonban kár felhozni, nem érdemes rágódni rajta. Leültem a számítógép elé és vártam, hogy Linda életjelet adjon magáról. A lány ezt hamarosan meg is tette, így rögtön a szokásos kérdésemmel kezdtem a beszélgetést. Az iskola miatt keveset jártam Loitschébe, na meg készülnöm kellett az érettségire is, tehát a napjaim meglehetősen zsúfolttá váltak, ez pedig azt jelentette, hogy nem volt időm a Kaulitz-ház lakóira. Meg is fogadtam, hogy mégegyszer nem lesz ilyen, mert mindig szakítok majd időt arra, hogy meglátogassam Billt.

...

Linda üzenete:

Bill pontosan úgy van, ahogy tegnap is volt. Illetve mégse. Kezd emlékezni dolgokra, de csak olyasmikre, ami aznap történt, mikor rátaláltál Gittyre. Nem nagyon tud másra összpontosítani, egyelőre ezeket rakja össze. Olyan, mintha mindent, de szó szerint mindent elölről kéne kezdenie. Néha olyan, mintha nem tudná , ki ő, máskor pedig azt kérdezi, mikor lesz koncert! Teljesen össze van zavarodva: mintha két Bill küzdene egymással. Ijesztően hangzik, de sajnos ez a helyzet. Simone orvost akar hívni hozzá, Gordon pedig nem engedi, így köztük is dúl a harc. Azt hiszem, tanácsot kéne kérni Mike-tól, és ha jónak látod, írok neki egy e-mailt, hogy legalább megtudja a hírt. Rendben?

...

Linda válasza nem volt megnyugtató, de legalább nem hagyott bizonytalanságban. Természetesen áldásomat adtam arra, hogy e-mailt írjon Mike-nak. Bosszankodtam is, hogy miért nem nekem jutott ez eszembe, hiszen – mint rájöttem – Mike még nem is tudott arról, hogy nagyvalószínűséggel nem forgok már veszélyben, és Bill is rendbe fog jönni - remélhetőleg elég rövid időn belül.

Hallottam, mikor jó félórával később Florenz és Johannes távozott. Egyikük sem jött fel, hogy elköszönjön tőlem – hiszen felesleges lett volna. Ha akarok, elkocsikázok hozzájuk, akár naponta. Erre a gondolatra kuncogni kezdtem – Johannes ugyanis még mindig nem rendelkezett autóval, és nagyon nézegette az enyémet. Úgy gondolom, nem utasította volna vissza, ha azt mondom neki, menjen vele egy kört.

Linda eltűnt MSN-ről, így én sem találtam értelmét, hogy tovább üljek a gép előtt. Az ágyamhoz vánszorogtam és elővettem az iskolatáskámat meg néhány könyvet. Jobbnak láttam, ha nem Billen rágódom, hanem tanulok egy kicsit. Az érettségik alig két hónap múlva kezdődnek, s én úgy éreztem, semmit sem tanultam az utóbbi két évben. Ezt valahogy még hazugságnak sem lehetett mondani, mivel mindig akadt fontosabb, mint a tanulás.

Nem tudom, hány óra telt el számok és betűk végtelen sorozatának bámulásával, mire végre meguntam és elhajítottam az utolsó matek könyvet is. Végigdőltem az ágyon, majd lassan-lassan elaludtam.

A csütörtöki napot nagyon utáltam. Ennek csak azért van nagy jelentősége, mert a következő nap reggele azzal a szomorú hírrel köszöntött rám, hogy újra elérkezett egy csütörtök. A suliban dupla történelem és dupla német óra várta, hogy elunjam az életem. Ráadásul az érettségik közeledtével a tanárok előszeretettel írattak velünk váratlan teszteket, úgyhogy, ha nem lettem volna olyan szemfüles – mint ahogy azt néhány napja Holstiéc nyomozó volt szíves megjegyezni – talán összeszedtem volna pár nem túl szép jegyet, az pedig nem jött volna annyira jól a nagy megmérettetés előtt.

Ez a csütörtök délelőtt tesztek és felelések nélkül zajlott, helyettük viszont írtunk és írtunk és írtunk. Még szerencse, hogy néha tartottunk egy kis szünetet, különben egész biztos begörcsöltek volna az ujjaim.

– Zsong a fejem – sóhajtott fel utolsó óra után Anni. – Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni az érettségit.

– És még ez semmi – mondtam csüggedten. – Gondold el, mi lesz, ha belelendülnek a ruha – és táncpróbákba. Hiszen bál is lesz!

Anni kétségbeesetten felnyögött.

– Tényleg, még az is! Tudod, milyen ruhánk lesz a ballagásra?

– Őszintén szólva, a legkevésbé sem érdekel – vontam vállat – de ha van némi információd, megoszthatnád velem.

– Azt hiszem, már kiválasztották. Hétfőn megyünk próbálni. Égkék kosztümszerűség. Nem olyan rossz, mint amilyenre számítottam.

– Az egyáltalán nem rossz – a hangom megkönnyebbültnek hangzott. – Én azt hittem, hogy rózsaszín cukorbabajelmezt kell magunkra rángatnunk majd. Hálát adhatok az égnek, hogy az osztály nagyobbik részének megjött az esze.

Anni elmosolyodott és a táskájába csúsztatta a tolltartóját.

– Nem az osztálynak jött meg az esze, csak Frau Engelin volt résen – javította ki az előbbi állításomat. – Nem hagyta, hogy Lela legyen a ruhafelelős.

– Így már minden világos – nevettem el magam. – Ha nem haragszol, nekem rohannom kell.

– A Kaulitz-házba mész, ha nem tévedek – állapította meg Anni, vidám fénnyel a szemében.

– Nem tévedsz, de muszáj sietnem. Igénybe vettem a tömegközlekedést. Ki akartam élvezni a visszakapott szabadságomat. Tudod, nincs Gitty, nincs kíséret.

Természetesen a lánynak is beszámoltam a Gittyvel történtekről - egy nagyon hosszú telefonbeszélgetés alkalmával. A lány is megkönnyebbült, hiszen már nem forogtam életveszélyben, így bármikor meglátogathattam őt, vagy ő engem.

– Hazamész még? – kérdezte érdeklődve.

– Igen – feleltem vállat vonva – mert kell a kocsim.

– Akkor ne buszozz – mondta és felkapta a táskáját a padról. – Apám két perc múlva ideér. Útbaejthetjük a házatokat.

Mire a suli aulájába értünk, Anni apja már meg is érkezett. Nem volt kifogása a potyafuvar ellen, így végül hazavittek.

Villámgyorsan megebédeltem – mióta a Kaulitz-házban nem sok választott el a teljes tudatvesztéstől, próbáltam odafigyelni a helyes étkezésre – majd átöltöztem, felkaptam az irataimat meg a kocsikulcsot, és már indultam is Loitschébe.

A Kaulitz-ház elé érve meglepetés fogadott. Bill a kerti medence szélén ült, arcán apró mosollyal figyelte a medence vizének gyenge hullámzását. Néhány lépésre tőle Tom állt, türelmes tekintettel nézte a testvérét, de mikor észrevette, hogy megérkeztem, egy pillanatra megfeledkezett Billről és felém rohant.

– Képzeld, Bill már el tudja mondani, mi történt, mikor a szobájában találtad Gittyt, úgyhogy indulunk a kihallgatásra – újságolta, mikor odaért hozzám. – Az egész család elkíséri őt. Velünk jössz?

– Ezt meg kellett kérdezned? – nevettem és a tenyerébe csaptam, majd együtt sétáltunk vissza Billhez.

– Szia, Bill – ültem le a srác mellé. Próbáltam vidámnak tűnni, belül azonban nagyon türelmetlennek éreztem magam. Mindennap azt vártam, mikor lesz végre olyan, mint régen. Az utóbbi pár napban inkább hasonlított egy önmagát kereső, zavarodott srácra, mint egy énekesre. Tudtam, hogy várnom kell, hogy türelemmel kell viseltetnem iránta, csak azt nem tudtam, meddig fogom bírni.

– Szia, Lotte – felelt Bill. Jólesett, hogy emlékezett a nevemre. Reményt öntött belém. Tovább akartam faggatni, kíváncsi voltam, hogy tényleg tudja-e, ki vagyok.

– Sok dologra emlékszem már – mosolyodott el őszintén, mielőtt akármit kérdezhettem volna, így csak vártam, hogy folytassa. – Nagyon gondolkodsz valamin. Netalántán azon, hogy tényleg tudom-e, ki vagy? Nem kell félned. A barátnőm vagy, ha nem tévedek.

– Eltaláltad – bólintottam nevetve. Alig akartam elhinni, hogy a változás már egészen tapasztalható. Két nappal ezelőtt Bill még a saját nevét is alig tudta megmondani, most pedig folyékonyan beszél, sőt, minden archoz nevet és státuszt tud társítani.

Bill csettintett a nyelvével és felnevetett. Milyen rég hallottam már ezt a nevetést! Tom is felénk nézett és érdeklődve méregette az öccsét. Talán ezekben a percekben is emlékek tértek vissza Bill elméjének rejtett zugaiba?

– Sajnálom – motyogta Bill, amivel kissé rám hozta a frászt, de nem volt időm reagálni, mert azonnal folytatta – hogy mindez velünk történt. Azt hittem, a tavalyi dolgoknál rosszabb már nem jöhet... Azt hittem, ennyi volt… hogy nem kell már szenvednünk...

– Bill – kezdtem, de felemelte a kezét, hogy ismét magához ragadja a beszéd jogát.

– Van egy halvány emlékképem arról, hogyan viselkedtem veled. Ha jól emlékszem, veszekedtünk... nem is egyszer talán?

– Vitáztunk párszor – vontam vállat, mintha ez is a kellemes emlékeim közé tartozna, pedig korántsem így volt.

– Elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is vitázni fogunk – mosolygott kicsit szánakozva saját magán. – Mindenesetre már tudjuk, milyenek vagyunk, ha veszekszünk. Személy szerint nincs kedvem újra végigcsinálni. Óh, annyi mindent szeretnék még mondani, csak nem emlékszem...

– Bill! – hangzott a távolban Simone kiáltása, mely félbeszakította a srác mondatát. – Készülj, indulunk!

– Megyek, anya! – kiáltott vissza Bill és igyekezett segítség nélkül felállni, de a próbálkozása nem járt sikerrel. Tom odalépett hozzá és felhúzta őt, majd Simone utcán parkoló Opelje felé vezette. Követtem őket. Mikor a kocsihoz értünk, láttam, hogy Tom szó szerint értette, hogy a teljes család elkíséri Billt. Simone, Gordon, Tom, Bill és mostmár én álltuk körül az autót. Lindát azonban nem láttam sehol.

– Linda Anni-nél van – jegyezte meg Tom, mikor látta, hogy a tekintetemmel keresek valakit.

Beültünk a kocsiba és elindultunk. Én hátul foglaltam helyet - az ikrek között - ez persze nem volt éppenséggel kényelmes helyzet.

Szerencsére nem tartott sokáig a kocsikázás, mert a magdeburgi rendőrkapitányság épülete a város szélén helyezkedett el.

– Gitty előzetesben van – mondta Tom, miután kiszálltunk, ő pedig kisegítette Billt. – Úgy gondoltam, bemegyek hozzá.

– Tom, nem – szólt rá Simone, de a fiú elengedte a tiltást a füle mellett.

– Veled tartok – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.

– Nem – mordult fel Bill. – Te és Gitty nem lehettek egy légtérben soha, de soha többé.

– Jó, de akkor Tomnak miért engeded? – harciaskodtam az elveimet védve. – Mikor ő mondta, hogy bemegy, meg se mukkantál!

– Tom meg tudja védeni magát – felelt Bill kimérten. – Te pedig nem vagy képes erre, angyal.

Angyal! Ismét angyalnak nevezett! Visszakaptam őt! Most már egész biztos, hogy visszakaptam őt!

– Vigyázok rá, öcskös – biztosította Tom vigyorogva. – Engedd el. Ha velem akar jönni, hagyd neki. Joga van hozzá, hogy szembenézzen azzal a nővel.

Bill morgott valamit, amit beleegyezésnek és tiltásnak is lehetett venni. Tom az előbbinek vette. Elindultunk az épület irányába. A bejárat előtt szétváltunk: Simone, Gordon és Bill egy kint álldogáló, nagydarab rendőrnő felé igyekezett, Tom és én ellenben egy hátsó épület felé vettük az irányt.

– Honnan tudod, hogy merre kell menni? – méregettem gyanúsan a gitárost.

– Volt időm bejárni a környéket – vont vállat Tom. – Bill elviselhetetlenségének ideje alatt sokszor jártam erre. Minden egyes átkozott nappal egyre jobban vártam, hogy az a ribanc végre ide kerüljön… El sem tudom mondani, mennyire gyűlölöm…

Nem tudtam, mit feleljek. Tom általában a jókedvéről és a hülye vicceiről volt nevezetes, nem pedig a mérhetetlen utálatáról.

A kisebbik épület bejáratánál két rendőr beszélgetett. Mikor megláttak minket, abbahagyták a csevegést és érdeklődve fordultak felénk.

– Brigitte Hasselberghez jöttünk – mondta Tom szenvtelen hangon, mielőtt a rendőrök bármit is kérdezhettek volna. – Úgy tudom, most van a látogatási idő, nemde?

Az egyik rendőr, aki alacsony volt és hatalmas pocakkal rendelkezett, megpöckölte a bajuszát, majd bólintott.

– Akkor, talán bemehetnénk? – kérdezett tovább Tom.

– Rokon, avagy barát? – érdeklődött a másik rendőr, aki jóval fiatalabbnak tűnt az elsőnél. Homokszőke haja és babaarca azt sejtette, csak nemrég végezte el a rendőrtisztit.

– Barát – felelt Tom és kezdett türelmetlenné válni.

– Rendben, kövessenek – szólt a fiatal rendőrsrác és előttünk lépkedett az épületben rejlő folyosó felé. A másik rendőr nem követett, de még jópár lépés után is hallottam tiltakozó morgásait. – Figyelmeztetnem kell önöket, hogy Hasselberg kisasszony nincs éppenséggel fogadóképes állapotban – hadarta el a srác, miközben előszedett egy adó-vevőt és kiadta a parancsot, mégpedig azt, hogy Brigitte Hasselberg kisasszonynak látogatói érkeztek, ezért vezessék őt a beszélőhöz.

Mire odaértünk, Gitty már a rácsok mögött ült. Szemlátomást meglepődött, mikor látta, kik érkeztek hozzá. Viseltes rabruhája nem dobta fel amúgyis rendezetlen külsejét. Arca beesett volt, szemei még a szokásosnál is mélyebben ültek, hegyes fogai közé ételdarabkák ragadtak, egyszóval nem volt egy szép látvány.

– Tooooom – suttogta erőtlenül. Úgy sejtettem, közel áll az idegösszeomláshoz – ohh, ééééés Lotte... milyen kellemes meglepetés. Minek köszönhetem a látogatást?

Tom arcán megfeszült egy izom. Kezeit ökölbe szorította és próbált lenyugodni.

– Lenne pár kérdésem – szólalt meg végül, nagyjából higgadtan.

– Rajta – susogta Gitty. – Várom a kérdéseidet.

– Miért bántottad az öcsémet?

Tom minden egyes szót olyan tagoltan ejtett ki, mintha egy öt éveshez beszélne. Emellett még suttogott is, így az összhatás egészen horrorisztikusra sikerült.

– Nem bántottam – felelt Gitty, most meglepően tiszta hangon. – Tudod, hogy sosem bántanám őt!

Tom beharapta alsó ajkát és határozottan rázta meg a fejét.

– Szerinted, el is hiszem?.

– Hinned kell nekem! – sikoltott fel Gitty . – Hinned kell nekem!

– Tönkretetted a családunkat! – Tom még fékezte magát, de látszott rajta, hogy nincs már messze a kitörés. – Tudtad, hogy mindennél többet ér nekem, te pedig hónapokra elszakítottál tőle! Elszakítottad mindenkitől, a családjától, a barátaitól és a szerelmétől!

– Nem, nem, nem, nem, nem! – Gitty a füleire szorította a kezét – Hallgass! Hallgass!

– Miért kéne hallgatnom? – susogta Tom. – Még csak most kezdek belejönni...

– Nem akartam ártani Billnek! – védekezett Gitty – Sosem állt szándékomban fájdalmat okozni neki! Szeretem őt!

– Akkor felejtsd már el! – kiáltotta Tom.

– Nem! Sosem adom fel!

Tomnak ideje sem volt reagálni, Gitty egyszerre beszélni kezdett. A hangsúlya monoton volt, mintha akarata ellenére buknának ki belőle a szavak.

– Az első tervem nem sikerült, bár így visszagondolva tényleg nem volt megfelelően kivitelezve. Semmit sem értem volna el azzal, ha megölöm – itt rám mutatott, de egy lélegzetvétel után folytatta is. – Bill egész biztos meggyűlölt volna, s tudtam, így is történt. De nem adhattam fel. Mindig harcoltam az igazamért, mindig tudtam küzdeni azért, amit meg akartam szerezni magamnak. A nyáron Ukrajnába utaztam a nagyanyámmal. Ott hallottam a kievi legendáról.

- Kievi legenda? – vetettem közbe önkéntelenül. – Mike mesélt róla.

Gitty elmosolyodott. Torz, csúnya mosolya volt. Tom értetlenül fürkészett minket, a tekintetében mintha rosszallást láttam volna. Nem tetszett neki, hogy van valami, amiről Gitty és én tudunk, ő viszont nem.

- A legendából merítettem erőt. Éjjel-nappal kutattam az interneten és különféle könyvtárakban, hogy mindent megtudjak arról a méregről. Természetesen az összetevők listája sehol sem szerepelt. A saját nagyanyámon kezdtem kísérletezni. Tudtam, hogy a legenda nem igaz, én mégis a fejembe vettem, hogy megpróbálom a lehetetlent. Ne akard tudni, mit kevertem a kóládba azon a szeptemberi napon, Lotte! Túlságosan könnyű prédák voltatok Billel! Gyerekjáték volt bejutni a Monsun-Theaterbe. Elaltattam az egyik pincérnőt, aztán elvettem a ruháit és besétáltam dolgozni. Jól elő kellett készítenem az akciót, így a parti előtt egy héttel már az elkábított pincérnő helyébe léptem. A szórakozóhely tulaja azon a héten közölte, hogy hamarosan minden pincérre szükség lesz, mert szeptember elsején óriási születésnapi partit rendeznek. Tudtam, kiké lesz az a parti! A pincérek nem vették észre, hogy valami nem oké a kolleganőjükkel. Charicleának szólítottak, én pedig hallgattam arra a borzalmas névre, csakhogy ne keltsek feltűnést. Nemsokára elérkezett a szeptember. Örömmel vállaltam munkát aznap. Minden pincér megkapta az ülésrendet és a saját feladatkörét. Én az italokért voltam felelős. Kapóra jött, mikor üdítőket rendeltetek. Besurrantam a konyhába két pohárért. Túl könnyű volt a kólába csöpögtetni a mérget! Először úgy gondoltam, elég, ha Billt kínzom, de aztán rájöttem, hogy te, Lotte, mindent elkövetnél annak érdekében, hogy helyrehozd mindazt, amit én elrontottam. Jobbnak láttam, ha kivonlak a forgalomból téged is.

Borzongva hallgattam és közben csodálkoztam, amiért Gitty ilyen nyugodtan tud erről beszélni. A lány nagy levegőt vett, és kibámult a keskeny ablakon. Nem kívánta folytatni a történetet, Tomnak viszont megjött a kedve a kérdezősködéshez.

– Többször jártál Billnél? Úgy értem, a szobájában?

– Óh, igen – Gitty szeme ijesztően megcsillant. – Nagyon sokszor jártam nála. Szinte minden éjjel. Bill nagyszerű kísérleti alanynak bizonyult. Nem akartam, hogy úgy viselkedjen, mint Lotte, ezért nyugtatókkal kombináltam a mérget. Ennek köszönhetően nem akarta megölni magát, nem hisztizett és nem támadt másokra. Nem akartam, hogy feltűnést keltsen a viselkedésével, ezért ki kellett találnom valamit. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. A nyugtatók miatt volt képes továbbra is koncertezni.

– Oda is követted? – kérdezte Tom meghökkenve.

– Dehogy, te buta – legyintett Gitty. – A gorilláitok miatt képtelenség lett volna. A koncertek előtt Bill annyit kapott, hogy nem volt szüksége újabb adagra.

– Miért döntöttél úgy, hogy csak Billt adagolod? – érdeklődtem csendesen.

– Te nem kellettél – felelt Gitty. – Mint már említettem, nem téged akartalak irányítani. Miután valami csoda folytán kikerültél a szer hatása alól, nem foglalkoztam veled. A kis barátaid folyton körülvettek, és tudtam, hogy esélyed sincs Bill közelébe kerülni. Egyébként is, gondoskodtam róla, hogy kellően gyűlöljön.

Tom megvetése jeléül prüszkölt egyet, ezzel pedig magára vonta Gitty figyelmét.

- Most megvetsz, Tom? – nevetett Gitty. – Épp te undorodsz tőlem és attól, amit tettem? Pont te, aki ugyanolyen aljadék vagy, mint én?

- Hogy képzeled? – suttogta remegve Tom. Megfogtam a kezét, hogy csitítsam, de sejtettem, hogy ha a srác Gitty felé indul, vajmi keveset fog érni az én gyönge visszatartó erőm.

- Hát, így képzelem. Tom, ne nevettess már! Egy agyonszilikonozott műliba is elég volt ahhoz, hogy megcsald az édes kis barátnődet! Jártam a házatoknál. Mindent láttam! Mikor már nem bírtad elviselni Billt, kocsmákban és diszkókban múlattad az időt. Nem egyszer Andreas vitt haza! Láttam!

- Tévedsz. Anyám nem engedett volna be holtrészegen… - rázta a fejét Tom, de valamilyen oknál fogva úgy tűnt, mintha csak hárítaná a felelősséget. Mintha nem akarta volna beismerni, hogy Gittynek ezúttal igaza van.

- Persze, hogy nem! Hiszen nem Loitschébe vitt! A hamburgi villádban kötöttetek ki. Ugye, ugye, harcos. Azt a villát csak kivételes alkalmakkor használod, de a lerészegedéseid pontosan ilyen kivételes alkalmak voltak… habár az utóbbi időben… Hahahahaha! Mindent tudok. Oda vitted azt a szőke libát is…

- Lotte, menjünk innen – morogta Tom.

- Ne fuss el. Még ne – suttogta ijesztő szemvillanások közepedte Gitty. – Hadd meséljek még.

- Nem vagyunk kíváncsiak a mesédre – vetettem oda a lánynak, majd elfordultam tőle.

- Ej, ej, Lotte. Milyen bátrak lettünk. Megjegyzem, az éjszakai autókázásaid alkalmával nem voltál ilyen vakmerő. Elhajtottál mellettem egy piros Mercedesszel. Szép autó. Gondolom, Billtől kaptad. Meg kell hagyni, hogy nagyon ügyelt a biztonságodra. Golyóálló üveg és páncélozás… Hát, akinek futja rá…

- Mi közöd hozzá?

- Nekem ugyan semmi. Egyszerűen csak tettem egy megjegyzést. Vagy már ezt sem szabad? Jaj, talán még ezért az apró elszólásért is a nyakamba varrnak vagy tíz évet!

- Te őrült vagy – köpte Tom.

- Nem őrült – javította ki Gitty. – Csak megszállott.

- Orvoshoz kéne fordulnod. Ez beteges.

- Nem! – sikoltotta a lány. – Ez a rajongás tart életben, Tom! Ha nem rajonghatnék, meghalnék.

- Mennyivel jobban járna a világ – morogta a gitáros, majd megszorította a kezem és elindult kifelé. Út közben még hallhattuk Gitty sikoltozását és a bilincsek csörgését, mely azt jelezte, hogy a lányt visszavezetik a cellájába.

- Ezt jól megcsináltad – morogtam, mikor kiértünk az autóhoz.

- Miért, mit tettem? – érdeklődött vállvonogatva.

- Megsértettél egy elmebeteget.

- És? Ki nem szarja le? Jó időre hűvösre teszik. Nem árthat nekünk többé!

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Tomnak igaza volt.

23. Fejezet: David bulija

A családi idillt az ajtó újabb kicsapódása törte meg. Linda beviharzott a szobába, pásztázó tekintettel végigmért mindent, majd miután nyugtázta, hogy mindenki él és nagyrészünk mozogni is képes, lenyugodva sóhajtott egyet.

– Itt sosem unatkozik az ember – mondta és nekitámaszkodott az ajtókeretnek. – Tulajdonképpen mi történt?

– Hol voltál? – érdeklődtem – Elég nagy balhéról maradtál le.

– Szerintem ne itt folytassátok – bökött Simone az alvó Bill felé, de nekem eszem ágában sem volt magárahagyni a kedvesemet. Simone tudhatta ezt, mert feladta és Gordon társaságában kivonult a szobából.

– Kintvoltunk a hátsó kertben – kezdett bele a lány. – Tom el akart menni David bulijára. A fenébe, azt már tuti le fogjuk késni, de mindegy. Szóval szegénykém nagyon ki volt akadva, kiabált, meg minden, tudod, hogy megy ez nála. Aztán hallottuk, hogy valaki sikoltott... Tom berohant... aztán nem tudom, mi történt. Én is a ház felé kezdtem futni, de Simone nem volt hajlandó beengedni. Csak most nyertem bebocsátást, mert az egyik rendőr mondta, hogy már tiszta a levegő. De mi a fenét kerestek itt a rendőrök? Én semmit sem láttam!

– Gittynk újra látogatást tett nálunk, egészen pontosan Bill szobájában – adtam meg a keserű választ. – Remélem, elkapták.

Linda nem tudott megszólalni. Talán a döbbenettől volt ennyire hallgatag?

– Mi-mi – dadogta – mármint Gitty tényleg itt volt? Ezen a szent helyen?

– Nem mondanám, ha nem lenne igaz – fogtam meg az alvó Bill kezét. – De van egy jó oldala is a dolognak. Bill valószínűleg jobban lesz. Meg kell várnunk, hogy felébredjen. Akkor végre minden kiderül.

Tom halványan elmosolyodott és bizakodással teli pillantással nézett az álomba merült öccsére.

– Remélem, igazad van – motyogta és közelebb lépett az ágyhoz – mert ideje lenne kitekernem a nyakát.

Félhangosan felkuncogtam. Tom már csak Tom marad.

– Mi történt Gittyvel? – tért vissza Linda az őt érdeklő témához – Nem láttam, azaz vagy elkapták, vagy villámgyorsan kereket oldott.

– Sokáig üldöztük Gordonnal, még mielőtt a rendőrök ideértek volna – magyarázta Tom – de nem sikerült elkapnunk. Aztán megérkeztek a rendőrautók. Láttam, ahogy négy fickó közrefogja és megbilincseli azt a ringyót. Őszintén kívánom, hogy jó időre hűvösre tegyék!

– Cssss, Tom – csitítottam a gitárost, mert Bill mocorogni kezdett – felébred az öcséd!

A nyugtatgatás azonban elkésett. Bill arcszíne újra megtelt élettel. Lassan kinyitotta a szemeit. Lélegzetemet visszafojtva néztem, hogy milyen színű szemek bukkannak elő a remegő szemhéjak alól. Mélybarnák vagy hideg, acélszürkék? A sűrű szempillák azonban nem nyíltak fel teljesen, így az írisz továbbra is rejtve maradt.

– Tom – suttogta Bill erőtlenül. – Tom.

– Itt vagyok, tesó, itt vagyok – lökött félre az útból Tom. A hangulata egy másodperc alatt változott meg. Már egyáltalán nem volt dühös, sokkal inkább gyengédnek tűnt.

– Csak hülyéskedtem – folytatta, Billnek beszélve. – Sosem szedném le a fejed… még akkor se, ha megérdemelnéd… mert hát… mit tagadjuk, jó, hogy a nyakadon van… Elég hülyén festenél nélküle….

Bill szélesen elmosolyodott és Tom felé emelte egyik karját. Az idősebbik Kaulitz közelebb hajolt hozzá és hagyta, hogy öccse félig-meddig átkarolja a vállát.

– Nem emlékszem, mi történt – suttogta Bill kissé rémülten – nem emlékszem semmire.

– Most pihenj – mondta Tom nyugtatásképp. – Aludnod kell, és meglátod, minden oké lesz. Elfelejtjük ezt a szarságot és újra olyanok leszünk, mint régen. Rendben?

– Megígéred? – kérdezte Bill, miközben ismét lehunyta szemeit.

– Megígérem – felelt Tom és hátrébb lépett.

Bill erőtlenül sóhajtott, majd ismerős, kedves szavakat mondott…

Csak szavak voltak. Hiányzott mellőlük a jól megszokott dallam, mégis ugyanolyan hatással bírtak, mint mikor Tom kezében gitár volt, az övében pedig mikrofon.

…

Tarts meg,

mert sodródom

Egyedül az éjszakában

Vigyél el és tarts meg

Mert sodródom

Egyedül az éjszakában

(Tokio Hotel – In die Nacht)

…

- Milyen jól emlékszem erre a dalra – mondta Tom és megszorította öccse kezét. – Kettőnkről írtad … Tudnod kell, Bill… mindig együtt leszünk… mindig testvérek leszünk…

- Mindig együtt… testvérek – biccentett Bill.

Tom elfordult tőle és ránk nézett. Arcán hatalmas vigyor ült.

– Bill visszatért – suttogta boldogan, és Lindához ugrott, hogy átölelje a lányt.

– Egész biztos? – kérdeztem félősen, habár sejtettem, hogy igaza van. Viszont nem tudtam meggyőzni magam addig, amíg nem láttam Bill szemeinek színét.

– A lehető legbiztosabb – bólintott Tom, még mindig Linda derekát karolva. – Hidd el, tudom. Ő az öcsém. Az egyetlen öcsém!

Lindából és belőlem egyszerre szakadtak fel a megkönnyebbülés sóhajai. Úgy tűnt, minden rendbe fog jönni. Elkapták Gittyt, Bill ismét önmaga lehet, megszabadulok a családom őrizetétől és talán visszakapom a kedvesemet is.

– Szerintem hagyjuk aludni – ingatta a fejét Linda. – Megértem, ha itt akarsz maradni, Lotte, de Tom és én lemegyünk, hogy megtudjuk, biztos elkapták-e Gittyt, mert ha Tom csak rosszul látta...

– Veletek megyek – mosolyodtam el. – Az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk egy időre.

Fájó szívvel ugyan, de követtem Lindát és Tomot a földszintre. Simone és Gordon a konyhában ült, két rendőr társaságában. Úgy gondoltuk, épp kihallgatás folyik, így távol maradtunk, nehogy megzavarjuk őket.

– Jegyzőkönyvezik a vallomásokat? – húzta fel a szemöldökét Linda. – Hát nem látták, mi történt?

– Mindenkit ki fognak kérdezni – huppant le a kanapéra Tom. – Asszem nemsokára mi kerülünk sorra.

Tomnak igaza lett. Pár perc múlva Simone bejött a nappaliba és közölte, hogy az ő vallomása következik. A gitáros távozott, Simone pedig leült hozzánk, majd nemsokára Gordon is megérkezett és együtt faggattak arról, hogy egészen pontosan mi is történt odafent, miután megláttam Gittyt Bill ágyán ücsörögni.

– A rendőrök is ugyanezt fogják kérdezni? – tettem fel egy kérdést, mielőtt belekezdtem volna. A Trümper-házaspár bólintott, így előadtam nekik, mit láttam és hogyan reagáltam a látottakra.

– Azt hiszem, a sikoltásom ijeszthette meg Gittyt – tűnődtem el – és talán az térítette észhez Billt.

Ennél a mondatnál Simone szemei felragyogtak, Gordon ajkai mosolyra húzódtak.

– Tényleg rendbe fog jönni? – kérdezte Gordon úgy, mint mikor egy kisgyermek kérdezi az anyját, hogy elmennek-e a cirkuszba.

– Már rendben van – vigyorodtam el. – Nemrég beszéltünk vele. Igaz, csak pár másodpercig volt ébren, de egész biztosra veszem, hogy újra a régi.

Hamarosan visszatért a kihallgatott gitárosunk, utána Linda következett. Mivel a lánynak nem volt túl sok mondanivalója, elképesztően rövid idő alatt végzett, és én kerültem sorra. A rendőrök is tudták, hogy nekem van a legnagyobb szerepem a jegyzőkönyvben, sőt, talán az egész bírósági hercehurcában vezető szerepet kapok, hiszen Gittyvel már korábban is voltak összetűzéseink, melyekre a két rendőrtiszt igencsak jól emlékezett.

– Neve? – kérdezte az első, egy magasabb, őszes hajú férfi, aki Holstiéc nyomozóként mutatkozott be. Közben a másik, Darrow nyomozó elővett egy diktafont és megnyomta a „Record” – felvétel – gombot az apró készüléken.

– Lotte Kerstina Schönemann Krüger – feleltem kalapáló szívvel. Ideges voltam, habár tudtam, a nyomozók nem akarnak ártani nekem, csupán Gitty bűnösségét kívánják bebizonyítani, valamiért azonban mégis féltem. Gitty így sem zárt túlzottan a szívébe, így nem tudom, mire kéne számítanom azután, hogy lényegében én juttatom rács mögé.

– Mondja csak, Krüger kisasszony. Tudomásunk szerint, ön nem ebben a házban él. Szeretném tudni, milyen okból döntött úgy, hogy ma ellátogat ide?

– Itt laknak a barátaim – feleltem készséggel. – Tom Kaulitz, Bill Kaulitz és Linda Tóth.

– Bill Kaulitz – mormogta Holstiéc nyomozó. – Látom, ki is lyukadtunk a sértett nevénél. Úgy tudom, persze javítson ki, ha tévedek, hogy önöket nem csupán baráti szálak fűzik össze – a nyomozó sötéten elvigyorodott, próbálva megijeszteni, ez azonban nem hatott rám. Határozott maradtam, bár közben keresztbe tettem két ujjamat, de csak a biztonság kedvéért.

– Jól tudja. Billel nem csak barátok vagyunk. Viszont én is szeretnék kérdezni valamit – a kijelentésem meglepte a rendőrt, de nem tiltakozott, így folytattam. – Ezek az információk titokban maradnak? Nem szeretném újságokban olvasni a hírt. Remélem, érti, mire gondolok. Nincs kedvem újabb hisztis rajongókkal küzdeni.

– Szemfülesebb, mint hittem, Krüger kisasszony – biccentett elismerően Holstiéc nyomozó, majd megigazította a szemüvegét. – Természetesen, az információkat kizárólag a rendőrség fogja felhasználni az eljárás során. Remélem, ezt nem bánja.

Megráztam a fejem, de nem feleltem, inkább vártam a következő kérdést.

– Ugye jól tudom, hogy önnek körülbelül másfél évvel ezelőtt is volt egy komoly összetűzése Brigitte Hasselberg kisasszonnyal? – folytatta a faggatást Holstiéc nyomozó. Ismét bólintottam, de a nyomozó többre volt kíváncsi, egészen pontosan minden részletet hallani akart, így előadtam a késelés éjszakáján történteket.

– Egész biztosra veszi, hogy az önt megtámadó rajongólány és Brigitte Hasselberg egy és ugyanazon személy?

– Úgy egész biztosra veszem, ha ez a bizonyos, előbb említett Brigitte Hasselberg Gittynek nevezteti magát – bólintottam határozottan. Láttam a nyomozón, hogy gondolkodik, mivel ingathatná meg a határozottságomat, de ettől csak méginkább megkeményítettem magam és egy páncélba burkolóztam. Eszembe jutott Bill mosolya, ahogy megölelte Tomot, ez pedig erőt tudott adni, hogy ne mutassam ki, mennyire ideges vagyok.

– Miután elvittük Hasselberg kisasszonyt – vette át a szót az eddig csendes Darrow nyomozó, aki szőke volt és társához képest kövér is – a hölgy azt állította, hogy tudatmódosító szereket alkalmazott Herr Kaulitzon és önön. Van erről bármiféle elképzelése, vagy tudomása?

– Igen – feleltem furcsán csengő hangon. – Bár nem gondoltam volna, hogy Gitty ilyen könnyen bevallja... szánalmas...

– Maradjon a tárgynál, kérem – szólt rám erélyesen Darrow nyomozó. – Tudna mesélni erről a tudatmódosító szerről?

– Nem tudok túl sokat mondani – vontam vállat. – Összefoglalva annyit, hogy lényegében megőrültem tőle. Kérem, ezt értsék szó szerint. Az öngyilkosság is megfordult a fejemben, sőt, tettem is kísérleteket... Bill pedig... ami azt illeti, őt kifejezetten gyűlöltem. Azt hiszem, sosem éreztem még annyi gyűlöletet egy ember iránt, mint amennyit az váltott ki belőlem, ha szembetalálkoztam vele. Többet sajnos nem tudok, talán még azt, hogy valami érzelmi sokkhatás kell a szer hatásának megtöréséhez.

– Ön is így gyógyult ki ebből a furcsa állapotból? – kérdezett közbe Holstiéc nyomozó.

– Igen, pontosan így – bólintottam – de nagyon fontos, mi volt a sokkoló élmény? Azt hiszem, az nem a tárgyhoz tartozik, mert se Gitty, se Bill nem játszottak benne közvetlen vagy közvetett szerepet.

– Ha ön így gondolja, ám legyen – bólintott Darrow nyomozó, bár a társán láttam, hogy szívesen kifaggatna a részletekről, de a magasabb férfi is csöndben maradt.

– Mondana valamit Herr Kaulitz jelenlegi állapotáról? Véleménye szerint, még mindig a tudatmódosító szer hatása alatt áll?

– Azt hiszem, nem – ráztam a fejem. – Bill most alszik, de úgy gondolom, ő is meggyógyult. A sokkhatás talán Gitty megjelenése lehetett, de ebben nem vagyok teljesen biztos.

– El tudná mondani, mi történt pontosan? Hogyan látta meg Hasselberg kisasszonyt a sértett szobájában? Van elképzelése, miként jutott fel az emeletre anélkül, hogy bárki észrevette volna?

– Valószínűleg kötelekkel pont úgy, ahogy azt nálam is tette annak idején. Fogalmam sem volt, hogy Bill szobájában fogom találni... Egyszerűen csak felmentem, mert beszélni akartam Billel. Benyitottam a szobába, Hasselberg kisasszony pedig az ágyon ült, alig pár centire Billtől, persze a srác semmit nem vett észre, mert túlzottan el volt foglalva a könyvvel, amit olvasott... vagy, ha észre is vette Gittyt, nem törődött vele. Gyanítom, hogy Hasselberg kisasszony – a kifejezést erősen megnyomtam – már máskor is tett efféle látogatást Billnél, de erre nincs bizonyítékom, ez csak amolyan saját feltevés. Visszatérve a történtekre, láttam, hogy Gitty valami vörös folyadékkal teli fecskendőt tart Bill karja fölött. Gondolom, az volt a terve, hogy azt a folyadékot a srác karjába fecskendezi. Ezt már nem hagyhattam. Felsikoltottam, erre teljesen felfordultak a dolgok. Bill elém vetette magát, Gitty megijedt és saját hülyeségének csapdájába esve a lépcső felé kezdett rohanni. Közben Simone, azaz Frau Trümper hívta magukat, Tom és Herr Trümper pedig igyekeztek elkapni Gittyt. Én Billel maradtam. Azt hiszem, ennyi történt.

– Köszönöm. Úgy gondolom, ez elég is lesz – bólintott a szőke Darrow nyomozó és eltette a diktafonját. – Nagyon köszönjük, hogy időt szakított ránk, Krüger kisasszony. Kérem, mondja meg Herr Kaulitznak, hogy amint jobban lesz, őt is várjuk egy kihallgatásra. Ha kívánja, ön is elkísérheti – tette hozzá mosolyogva, majd Holstiéc nyomozóval együtt elhagyta a Kaulitz-házat.

– Jó sokáig szívóztak a zsaruk – lépett a konyhába Tom, miután a rendőrök távoztak. – Már az életedről is kifaggattak, vagy mi a franc?

– A késelést is el kellett mondanom – adtam meg a választ. – Szóval, ha úgy vesszük, igen. A magasabbik még arra is kíváncsi lett volna, milyen sokkhatás törte meg a tudatmódosító szer hatását. Még szép, hogy nem mondtam el neki.

– Tudnak a löttyről? – nyíltak tágra Tom mélybarna szemei

– Brigitte Hasselberg kisasszony mesélt nekik róla – utánoztam Holstiéc nyomozó hanghordozását, amin Tom jót nevetett. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire szánalmas. Szinte azonnal bevallotta a mérget is. Legalább némi tartása lenne és küzdene a szabadságáért, de nem. Úgy tűnik, cseppet sem zavarja, hogy rács mögé kerül.

– Miért, az jobb lenne, ha tombolna? – tárta szét a karját Tom – Nagyobb lenne az esélye a szökésre, akkor pedig mindennek annyi….

– Jobb ezt inkább fel se hozni – morogtam és a nappali felé indultam. A gitáros követett. Úgy tűnt, szándékában áll beszélni velem. Mikor tudatosodott bennem eme furcsa terv, szembefordultam vele és kérdő pillantással fürkészni kezdtem az arcát. Tom a hátsó ajtó felé intett, majd együtt sétáltunk a kertbe. A nap már lenyugvóban járt: az alkonyat vörösbe, aranyba és lilába öltöztette a szürkés felhőkkel terhes, fáradt égboltot. Tom és én a kerthez közeli kis padra ültünk és egy ideig csak néztük az eget. Végül Tom törte meg a csendet. Hangja furcsán tónusozott volt, akár egy kérlelő, bizakodó, reménykedő és némileg csalódott, megtört emberé.

– És most hogyan tovább? Mi lesz? – kérdezte halkan, a naplementét kémlelve. – Úgy értem, veled és Billel? Tudod, hogy nem lehet elfelejteni azt a hét hónapnyi szarságot, amin keresztülmentetek. Nem boríthattok fekete függönyt a múltra és hangoztathatjátok, hogy majd csak lesz valami... tudom, hogy egyikőtök sem ilyen. Mindketten véghezviszitek, amit akartok, még akkor is, ha egymással kell csatákat vívnotok az igazatokért. Tudom, ez most oltári nyálas szöveg és hidd el, legszívesebben befognám a lepénylesőmet, de Bill mégiscsak az öcsém és tudnom kell, mi lesz, ha felébred. Tudnom kell, mi lesz, ha ismét normális életet kezd élni. . Tudnom kell, hogy mellette maradsz még akkor is, ha az a tudat piszkál, hogy hét hónapot vettek el az életedből… a közös életetekből… Fontos vagy Billnek. Ezt az is mutatja, hogy te okoztad azt az érzelmi sokkhatást, mely alapjaiban rengette meg a méreg hatását. A sikoltásod után nem hatott rá Gitty játéka, mert... na, tényleg ideje lenne befognom, csak még ezt elmondom… szóval mert te voltál ott. Nem hallotta volna meg, ha én kiáltok. Csak a te hangod volt képes észhez téríteni őt. Az elkövetkezendő jónéhány hónap pokoli nehéz lesz Bill számára. Újra koncertezni fogunk, turnékra járunk, rajongókkal találkozunk. Jó ideje nem csinált már ilyet… úgy értem őszintén, a saját tudatától vezérelve. Az sem biztos, hogy emlékszik a dél-amerikai turnéra. Nem tudom, hogy a fenébe volt képes kibírni és semmit sem mutatni, de erős volt és végigcsinálta. Viszont … most újra önmaga és mindent elölről kell kezdenie. Kell, hogy itt legyél... Persze, ha nem akarsz, azt is megértem, hiszen eddig is hihetetlenül példamutatóan viselkedtél, de tudom, hogy bele lehet fáradni. Csak… kérlek, mondd el, mi van, oké?

– Ha hagynál szóhoz jutni, talán elmondanám – mosolyogtam és megveregettem a vállát, mire némi bizakodás jelent meg az arcán. – Szerinted eljöttem volna, ha el akarnám hagyniBillt? Vajon erről beszélgetnék veled, ha semmit sem akarnék az öcsédtől? Nem érdekel, mi volt, csak az számít, mi lesz. Mikor meghallotta a sikoltásomat és felém futott, tudtam, hogy minden olyan lesz, mint rég. Nem mertem elhinni, mégis tudtam. Tudod, mit, Tom? Bombával sem üldözöl el többé!

Felnevetett és megszorította a kezemet.

– De ez a beszélgetés köztünk maradjon ám – ráncolta a homlokát – mert nem akarom, hogy napvilágra kerüljön az infó, miszerint Tom SzexIsten Kaulitz érzelgősködik.

– Lakat lesz a számon – biztosítottam és a ház felé indultam. Tom még kint maradt egy kicsit, gondolkodó arckifejezéssel bámulta a horizontot, majd hirtelen megszólalt. Már a ház hátsó lépcsősoránál jártam, de a srác hangjára visszafordultam.

– David bulija. A rohadt életbe! Ha sietünk, talán még odaérünk és a jó hírt is el tudjuk mondani neki. Velünk jössz, kiscsaj?

– Nos, már este hét van. Körülbelül kilencre sikerül megérkezni… ettől függetlenül … csábító az ajánlat, és őszintén szólva sokkal jobb, mint az alvó Billt bámulni – mondtam határozottan, bár némi lelkiismeretfurdalásom volt, hiszen Bill bármelyik pillanatban felébredhet és ha nem leszek mellette, egész biztos azt fogja gondolni, hogy semmi sincs rendben. Tom láthatta az arcomon a szavaimat meghazuttoló hezitálást, mert így szólt:

– Bill miatt ne aggódj. Úgy alszik, mint a tej. Nem valószínű, hogy fel fog ébredni. Visszaérünk, mire hajlandó lesz életjeleket adni. Rendben?

– Rendben – csaptam a gitáros tenyerébe – de előbb engedj haza.

– Miért?

– Ebben a ruhában mégsem mehetek bulizni!

– Jaj, nők! Majd Linda ad valami rongyot – pattant fel Tom és a karomnál fogva vonszolni kezdett. – Nem kell aggódni. Linda! Linda!

– Mi van? – sietett elénk a lány. Ahogy keresztülfutott a hátsó udvaron, copfba fogott, hullámos haja lobogott mögötte.

– Davidhoz megyünk – jelentette ki Tom. – Lottét is visszük. Elmondjuk a jó hírt. Adnál valami felvehető rongyot a barátnődnek?

Linda szívből kacagott, majd bólintott és a szobája felé indult, én pedig nevetve követtem.

– Na válassz, Lotte– tárt ki egy gardróbot. – Az új cuccok. A régieket elpakoltam. Ezeket itt Tomtól kaptam – bökött a gardrób felé.

Végig sem tudtam járatni a tekintetemet a temérdek ruhán, kiegészítőn és cipőn, Linda már kiválasztotta számomra a megfelelőt.

– Nem leszünk sokáig, épp ezért egy könnyed göncre gondoltam, bár március van és lehet, hogy megfagysz ebben a szerkóban – emelt fel egy vérvörös miniruhát, mely nem nézett ki túl bizalomgerjesztően. – Tetszik? Vagy válasszunk mást?

– Azt hiszem, jobb lenne, ha keresnél valami hosszabbat és melegebbet – mosolyogtam vidáman, kicsit tényleg kacagva a lány próbálkozásán.

– Oké – Linda az ágyra hajította a vörös ruhát. – Akkor azt majd felveszem én. Ha Tom eddig nem őrült meg értem, most egész biztos meg fog!

– Megszólalt az ego – kajánkodtam, miközben Linda egy pántnélküli, hosszú zöld bársonyruhát húzott elő.

– Ez megteszi? – kérdezte és a kezembe dobta a ruhát.

– Tökéletes – bólintottam buzgón. – Már csak az a kérdés, rám jön-e…

Linda segített felvenni a szokatlanul elegáns göncöt – mely szerencsére passzolt rám - ezután pedig nekilátott, hogy kiegészítőket és cipőt válasszon nekem. Mikor teljesen elkészültem, újra végigjártuk ugyanezt a procedúrát, hiszen neki is kellett cipő meg karkötő. Simone ügyes kezeinek köszönhetően a hajunk is hamar formát kapott, így már egészen úgy néztünk ki, mint akik alkalmasnak érzik magukat arra, hogy bulizni menjenek.

– Lesz ott egy csomó fejes, meg minden – kezdett bele Tom, de elkerekedett a szeme, mikor meglátott minket. – Óóóhhh... Fantasztikusan néztek ki. Várjatok, felkeltem Billt! Ezt mindenképp látnia kell!

– Tom – kezdte Simone, de Tom már el is tűnt a lépcsőfordulóban – ahh, reménytelen...

A gitáros pár perc múlva visszatért, karjaival támogatva a félig alvó Billt. Mikor leértek a lépcsőn, Bill erőtlenül felemelte fejét és kinyitotta szemeit. Most végre megláthattam, hogy a hosszú, fekete pillák alól gyönyörű, mélybarna szempár néz rám!

Nevetve futottam felé, most valahogy még a ruha szépsége sem zavart. Meg akartam ölelni, csak egy egészen kicsit, mert muszáj volt, nem tudtam ellenállni neki. Tom értette, és vigyorgott, miközben hagyta, hogy átvessem karjaimat Bill nyaka körül.

– Szép vagy – suttogta Bill, miközben elengedtem és a szemeibe néztem. Végre, azokat a szemeket láttam, amelyeket mindig látni akartam. Barnák voltak, kedvesen és kissé fáradtan csillogtak, de őszinteséget sugároztak.

– Te pedig álmos – vigyorogtam és megpaskoltam az arcát – úgyhogy nélküled megyek bulizni.

Tom is nevetett, miközben a nappali kanapéja felé hurcolta Billt, majd finoman ugyan, de ledobta őt, akár egy zsák krumplit.

– Na figyeld, öcskös, két nőm is van! – heherészett és kézen fogta Lindát, majd engem is.

Bill nem felelt, ismét elnyomta az álom. Kicsit aggasztott, miért alszik ilyen sokat, hiszen én sem voltam ennyire álomszuszék, miután felépültem.

– Lotte, hajthatom a Mercedest? – kérdezte reménykedve Tom, s az udvaron parkoló kocsimmal szemezett. – Kérleeeeeeeeek. Mikor Bill megvette, nem engedte, hogy kipróbáljam.

– Persze – bólintottam – a kulcs a gyújtásban van.

Ahogy – olyan Tom-tempóban – Hamburg felé hajtottunk, a gondolataimat továbbra is Bill aluszékonysága foglalta le. Sok időbe telt, amíg rájöttem, miért nyomja el folyton az álom, de megfejtettem a rejtvényt. Bill szervezetében sokkal tovább és sokkal nagyobb dózisban volt jelen a méreg, mint az enyémben, így érthető módon tovább is fog tartani, míg teljesen felépül. Napokig, sőt, hetekig alszik majd…

Valószínűleg még rám sem emlékezett, talán az, hogy megjegyezte, szép vagyok, nem is nekem szólt, hanem inkább csak az őt átölelő, valahonnan nagyon ismerős lánynak.

– Hééééé, srácok, végre, azt hittem, sosem értek ide – fogadott minket David, mikor a Jost-birtokra értünk – Lányok, fantasztikusan néztek ki!

– Köszönjük – feleltem egyszerre Lindával – de te sem panaszkodhatsz. Úgy látom, jó a buli.

David mosolygott és büszkén mutatott körbe a hatalmas birtokon. Mindenfelé lampionok, napernyők alatt helyet foglaló kisasztalok, színes szalagok és lámpák díszelegtek.

– Afféle farsangi mulatság – magyarázta lelkesen. – Nem egy koncertszervező iroda képviselője jelen van ma este. Szurkoltam, hogy ideérjetek, mert Georg és Gustav, na meg a hölgyeik már régen itt múlatják az időt. Ha szabad tudnom, mi az oka, hogy késtetek? Azt persze már meg sem kérdezem, hol mászkál az öcséd, Tom.

– Most ne szidd Bilt – vigyorodott el Tom. David értetlen képet vágott, mire a gitáros folytatta, bár igen nehezére esett leplezni kitörő örömét – Bill helyrejött! Teljesen jól van, de most alszik, mert a méreg – Tom lehalkította a hangját – csak lassan ürül ki a szervezetéből. Sokat fog még aludni.

– Óh, hála a jó égnek – David megölelte az első embert, aki a keze ügyébe akadt. Pechemre, én voltam az. Miután kellően összetörte a csontjaimat, beinvitált minket a parti közepébe, közben valahonnan előkerítette a TH-staff többi tagját és gyorsan beszámolt nekik a jó hírről. Persze a méregről csak maga David tudott, és ő úgy gondolta, a többieknek nem is kéne tudnia róla, mert nem biztos, hogy elhinnék a dolgot. David is csak azért hitte el, mert látta Billen a nap mint nap bekövetkező változást.

A TH-staff tagjai úgy tudták, Bill idegösszeomlást kapott, most viszont fellélegeztek, hogy a Tokio Hotel mégsem fog feloszlani, s így nem kell új munka után nézelődni.

– Aludjon csak, hogy minél hamarabb meggyógyuljon – bölcselkedett Silke. – Remélem, figyelsz majd rá, Lotte.

– Megígérem – fogadkoztam, ezúttal mosollyal kísérve a szavakat és a bólintást.

Silke mosolygott és újra meg újra körbejáratta a tekintetét a holdfényben fürdő udvaron. A nő ezüstszínű ruhát viselt, szőke haját illően felkontyolta, szép arcáról őszinte mosoly sugárzott.

– Buliiiiiii! – rikkantotta Tom és karon ragadta Lindát, majd eltűnt vele a táncolók forgatagában.

– Bemutathatlak pár embernek? – nézett rám könyörgően David. – Mint említettem, itt van néhány fejes…. Nem lenne rossz pont, ha megismernének téged.

– Mégis mit mondasz majd nekik? – kérdeztem aggodalmaskodva.

– Az igazat – felelte David – de ne aggódj. Ők nem a médiából szalajtott jött-ment újságírók! Hidd el, ők is szeretnek rejtve maradni, hiszen ha bármit is elmondanának a médiának, a rajongók őket kezdenék e-mailekkel zaklatni. Mehetünk?

– Rendben – adtam be a derekam. – Legyen, ahogy akarod.

David átvezetett a pázsitos udvaron, átszlalonoztunk jópár színes lámpákkal megpakolt fa között, kikerültünk néhány kisasztalt, míg a főhelyhez, David villájának teraszához értünk.

Milyen más volt ez a hely a nyugodt, békés Kaulitz-házhoz képest...

– Ismerik már Annit és Helgát – nyugtatott tovább David – Tomról meg higgyék csak azt, hogy őrült nőfaló, de ha sikerül elcsípnem Lindát, ő sem marad ki a bemutatásból.

– Lindáról már tud a média – vontam vállat. – Nem hiszem, hogy nagyon be kéne mutatni őt.

David megtorpant és lángoló tekintettel nézett rám.

– Mit mondtál? – a hangja remegett a dühtől. – Tom és Linda lebukott? Miért nem szóltatok? Már nem tudom elsimítani az ügyet!

– David, ugyan. Nem kell, mert Tom és Linda önként vállalta a dolgot. Linda interjút adott az újságíróknak, hogy véget vessen a találgatásoknak és a pletykáknak, miszerint Tomnak két barátnője van – kuncogtam egy kicsit, mert eszembe jutott az a béna cikk, közben pedig David egyik vállára tettem a kezem. – Linda tudta, mit tesz és úgy véli, jól döntött. Megnyugodtál?

– Szólhattak volna – füstölgött David. – Oltári mázlijuk van, hogy nem olvastam az interjút...

Közben odaértünk egy asztalhoz, amely mellett csupa öltönyös alak foglalt helyet, néhány csinosan öltözött nő társaságában.

– Jó estét – köszöntem színpadiasan, mikor minden szempár rám szegeződött – Lotte Krüger vagyok.

David csak ámult és bámult a lenyűgöző stílusomon, épp ezért nem is szólt közbe. Hagyta, hogy bemutassam magam, én pedig bátran folytattam.

– Úgy tudom, önök a világ legkülönbözőbb tájairól érkeztek – végigmértem a társaságot, akik között felfedeztem afrikaiakat és ázsiaiakat is. – Ha David jól mondta, önök mindannyian részvényesek egy-egy lemezcégnél, kiadónál, vagy koncertszervező irodánál.

A társaság minden tagja bólintott. Néhányuk arcán meglepetést láttam, de egyikük sem szólalt meg, várták, mit hozok ki ebből a beszélgetésből. Fogalmam se volt, honnan jött ez a hirtelen nagy bátorság, de nem hátráltam meg, a hangom pont olyan elbűvölően csengett, mintha én magam lettem volna a háziasszony.

– David szerette volna, ha önök mindenképp megismerkednek velem, bár még most sem értem, miért – mesterkélten elgondolkodó arckifejezést öltöttem. – Hát, mindenesetre már bemutatkoztam. A státuszom a Tokio Hotel-staffban maximum annyi lehet, hogy Bill Kaulitz állandó barátnőjének tudhatom magam.

Páran összenéztek. Pontosan ezt a hatást vártam. Az egyik ázsiai férfi megszólalt, s kicsit tört német tudással ugyan, de hangot adott csodálkozásának.

– Bill és barátnő? Érdekes. Sose gondoltam volna, legalábbis nem pont most, természetesen. Úgy hallottuk, beteg a fiatalember. Nem gondoltam volna, hogy most van ideje lányokra.

– Én sem gondoltam, Yugo – mosolyodott el az afrikai férfi, majd hozzám fordult. – Örülök, hogy megismerhettünk, Lotte. Elbűvölően édes teremtés vagy és azt hiszem, már értem, miért intézte úgy David, hogy találkozzunk veled. Óh, elnézést, még be sem mutatkoztam! A nevem Nahuel.

– Mondd csak, merre van a párod? – kérdezett egy másik férfi. Az öltözködéséből ítélve amerikainak gondoltam.

– Nem jött el – feleltem bátortalanul, majd Davidra néztem, remélve, hogy kisegít a kényelmetlen helyzetből. A férfi nem is okozott csalódást, inkább elmosolyodott és már folytatta is.

– Bill sajnos nem érzi jól magát. Mint tudjátok, rengeteg koncertet mondtunk le, mert állandóan betegségekkel küzd. Nagyon legyengült, s noha már jobban érzi magát, nem vállalta, hogy eljön a partira.

– De szívélyes üdvözletét küldi – ragadtam magamhoz a szót – és sajnálja, hogy nem lehet itt. Ő maga kért meg, hogy jöjjek el helyette.

– Milyen jó, hogy megkért – mosolygott az amerikai férfi. – Mint ahogy azt az előbb Nahuel barátom is említette, tényleg tündéri teremtés vagy. Örülünk, hogy csatlakoztál a társaságunkhoz. James vagyok.

– Örülök, hogy megismerhettem önt, James – adtam ismét a tisztelettudó háziasszonyt.

– Mondd csak, David, honnan szedtétek össze ezt a tűzrőlpattant kislányt? – érdeklődött egy újabb férfi. Ő tűnt a legidősebbnek: ősz haja és ráncos arca megélt korok sokaságáról árulkodott.

– Bill kereste magának – David elismerően mért végig. – Magyarországról hozta, ha jól tudom. Te jártál már Budapesten, Stephen, nemde?

– Magyarországról? – most először szólalt meg az egyik kosztümös nő, megelőzve Stephent, aki választ készült adni, de így csak bólintott. A nő barna, rövid haja és szögletes szemüvege szigorú külsőt kölcsönzött arcának, hangja viszont olyan édes, szinte cukormázas volt, mint egy kislányé. – Tényleg onnan jöttél? A nagymamám is magyar volt.

– A szüleim sokáig Magyarországon dolgoztak, de én már több, mint egy éve Németországban lakom – hangzott a feleletem. – Kölnben ismertem meg Billt.

– Billel együtt is laktok? – kérdezett tovább a nő.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Én még a nagynénéméknél lakom.

– Helyes, helyes – morgott James. – A fiataloknak nem is szabadna ilyen hamar összeköltözniük. Az is csak a munkától vonná el Bill figyelmét, ha ez a bájos kis hölgy minden másodpercben körülötte futkosna. Kérlek, ezt ne bántásnak vedd, kisangyal – tette hozzá, nagyvalószínűséggel nekem címezve – de hiszen láthatod, a mi figyelmünket is, bár akaratlanul, de teljesen másra terelted!

Davidon már látszott, hogy kezdi megelégelni, hogy a társaság tagjai kisajátítanak maguknak, és gyorsan a szavukba vágott.

– Azt hiszem, bármennyire is nem szeretném, el kell rabolnom a kis hölgyet – a hangja tele volt büszkeséggel és elismeréssel.

– Ilyen hamar? – nézett fel egy másik nő, aki hosszú, szőke hajával és égkék szemével úgy festett, mintha svéd lenne, bár íres akcentusa leleplezte. – Még csak most érkezett! Te menj a dolgodra, mi pedig nyugodtan elbeszélgetünk vele.

– Lotténak is mennie kell – erősködött David. – Késő van már, és nagyon fárasztó napja volt.

A társaság végül bosszús arcrántások és ciccegések közepette elköszönt tőlem, majd beszélgetésük ismét a munkára és a zenére terelődött, de addigra David és én távoztunk köreikből.

Mikor kiértünk a látóterükből, s az udvar egy félreeső részénél megálltunk, David kis híján a nyakamba ugrott örömében.

– Köszönöm! – lelkendezett és majdnem a levegőbe emelt. – Fogalmad sincs, te édes kis tündér, hogy kikkel beszélgettél olyan hű, de szívélyesen! Fantasztikus voltál!

– Miért, kikkel beszélgettem? – érdeklődtem nagy szemeket meresztve.

– Az amerikai, a japán, a kenyai, az ír, a francia, a német, az olasz, a spanyol, a portugál és a skót koncertszervező irodák és lemezcégek legnagyobb részvényeseivel. Ők nem csupán részvényesek, mint ahogy korábban mondtam… Ők a legnagyobbak! Ez azt jelenti, hogy szinte minden zenekar jövője tőlük függ. Rengeteg lemezkiadó céget vezetnek, például Jamesé az Interscope Records, tudod, az a lemezcég, ahol mi is kiadatjuk az albumokat meg a DVD-ket. Mindegyikük imád téged, angyalom! Köszönöm! Annyi borzasztó hónap után most végre történik valami jó is!

– Örülök, hogy segíthettem, de tényleg fárasztó napom volt – a szavaim nyomatékosításaképp még ásítottam is egyet. – Rendőrségi kihallgatástól kezdve üldözésig minden volt. Elképesztően elfáradtam.

David azonban még nem hagyott elmenni. Mindent tudni akart Gitty leleplezéséről, a rendőrségről, Billről és a történtekről, így újra sétálni kezdtünk, közben pedig a lehető legtöbbet elmondtam neki. Séta közben egy pillanatra láttam Tomot és Lindát, amint szenvedélyes tangót jártak – persze olyan Tom-féle tangót – majd nemsokkal később megérkeztünk egy apró faházikóhoz, mely előtt egy csinos, szőke nő üldögélt, csendes szemlélődéssel figyelve a parti eseményeit.

– Oh, sziasztok. Nem is vettem észre, hogy erre tartotok – pattant fel a nő.

– Semmi baj, Katie – nyugtatta David. – A kis hölgy előtt nem kell megjátszanod magad. Ő Lotte Krüger, Bill barátnője.

A Katie-nek nevezett nő széles mosolyt villantott rám, majd pár másodpercig törékeny kezeibe fogta az enyémet.

– Örülök, hogy megismerhettelek, Lotte. A nevem Katie Jost. David felesége vagyok.

– Nem is tudtam, hogy van feleséged – néztem szemrehányóan a menedzserre.

– Nem kérdezted – vágta ki magát ügyesen a kelepcéből, majd a kezébe vette Katie kezét.

– Mint láthatod – folytatta Katie – én nem igazán szeretem a feltűnést és az efféle rendezvényeket. Kedvesen bemutatkoztam mindenkinek, majd félrevonultam, hogy nyugtom legyen. Tudom, hogy nem így kéne tennem. Ragyognom kéne, szívélyesen táncolnom és innom kéne mindenkivel, de nem megy. David nem is ilyen nőt érdemelne.

– Ezt már megbeszéltük, Katie – a férfi hangja olyan lágy volt, akár az olvadt vaj. – Állításod szerint nem ilyet érdemlek, mégis ilyet kaptam. Nekem pedig eszem ágában sincs megválni tőle!

Katie elmosolyodott, ami némileg visszaadta az életkedvét.

– Tudod, mit, David? – nézett hirtelen a férfira szikrázó tekintettel – Menjünk táncolni! Most az egyszer ragyogni akarok!

David széles vigyorra, amolyan büszke vigyorra húzta a száját és átkarolta felesége derekát.

– Hazamehetek? – kérdeztem reménykedve. – Tök jó a buli, meg minden, de tudod, hogy most ki vagyok dőlve

– Mindent köszönök!

David csak ezt bírta hajtogatni. Még választ sem adott, inkább feleségével együtt átsétált az udvaron és belevetette magát a táncolók sűrűjébe. Én a kocsim felé indultam, de rájöttem, hogy a slusszkulcs a drága jó SzexIsten Tom Kaulitznál van, így keresőhadjáratot indítottam a fiú ellen. Hamar ráakadtam a srácra, aki egy pultnál állt, kezében koktéllal. Meglepő módon egyedül volt. Körbenéztem Linda után, s pár másodperc múlva tekintetem meg is akadt a vörös ruhán, melyet viselt. Linda Georggal és annak barátnőjével táncolt. Helga egy szerintem túlságosan rövid, mélyen dekoltált, égkék ruhában feszített, mely furcsamód jól passzolt világosbarna hajához.

– Tom, add ide a kocsikulcsot – kértem a fiút. – Hazamegyek.

Tom nem ellenkezett, szó nélkül a kezembe csúsztatta az apró fémtárgyat.

– Köszi – biccentettem és elindultam a táncolók felé, hogy legalább odaköszönjek Helgának és Georgnak. Balszerencsémre, amint megláttak, azonnal bevettek a körbe, így csak percek múlva voltam képes megszabadulni tőlük.

– Máris mész, te kis asszonyka? – kérdezte csalódottan Helga, miközben óvatosan megigazította kissé félrecsúszott ruháját. – Maradj még egy kicsit!

– Nem lehet – ráztam a fejem, s közben az asszonyka megszólításon nevettem. – Ne kérdezd! Linda majd elmeséli.

Helga nem ellenkezett tovább, utamra bocsátott, majd visszatért az időközben kettecskén táncolgató Georghoz és Lindához.

– Hééééé – kiáltott Linda – Ha te elmész, ki visz haza minket??

– Taxi, Linda, taxi! – kiáltottam vissza és már futottam is a kocsihoz.