21. Fejezet: Az együttes akarat

Pár nap múlva Bill elhagyta a hamburgi stúdiólakást, de ezúttal nem tűnt el, csupán Loitschébe kocsikázott. Napjait a Kaulitz-ház falain belül töltötte. Nem beszélt senkivel, nem evett és hanyagolta a médiás megjelenéseit. David kezdett enyhén szólva kiakadni. Sorra mondta le a koncerteket Európa nagyvárosaiban, Amerikában és Ázsiában is. A Tokio Hotel-menedzsment minden tagja a fejét fogta Bill érthetetlen viselkedését látva, és délutánonként, mikor elkísértem Tomot és Lindát a stúdióhoz, engem nyaggattak, hogy csináljak végre valamit.

– A barátnője vagy. Rád talán hallgatna – kérlelt Peter a következő hét kedd délutánján.

A hangkeverő helyiségben ültem a technikusokkal, meg Peterrel és Patrickkal.

– Ugyan, Peter. Az az idő rég volt, mikor Bill Kaulitz hallgatott rám – vontam vállat.

– Megőrülök – lökte be az ajtót David és lehuppant a fekete bőrkanapéra. Arca nyúzott volt, szemei alatt lila karikák húzódtak. Látszott rajta, hogy rég nem pihente ki magát.

– Mi történt, David? – fordult a menedzser felé Patrick.

– Újabb öt koncertet mondtam le. Egyet Oroszországban, egyet Franciaországban, kettőt itt és egyet Magyarországon.

– Magyarországon? – néztem fel meglepetten.

– Igen – felelt David – miért?

– A magyar fanok igazán szeretnének már Tokio Hotel koncertet – jegyeztem meg. Emlékeztem még, mennyire vártam, hogy a 2007-es koncert után a Tokio Hotel ismét Budapestre látogasson, de az álmom nem vált valóra – vagyis kissé máshogy vált valóra, mint ahogy képzeltem.

– Ha dróton rángatnád Billt, esetleg összejöhet a dolog – fintorgott a menedzser. – Különben nem sok esélyt látok a magyarországi koncertre. Hidd el, én is sajnálom a rajongókat, de te magad is szemtanúja vagy Bill viselkedésének. Jelen helyzetben nem tehetek mást, minthogy sorban mondom le a koncerteket… minimum három hónapra…

– Három hónapra? – lépett a helyiségbe Dave Rotth, egy összetépett újságnak tűnő papírhalommal a kezében.

– Sajnos – ingatta a fejét David és érdeklődéssel vegyes pillantást vetett a Dave kezében lévő színes papírokra. – Minek van a kezedben az a szennylap?

– Mert benne vannak a srácok – morogta a szőke férfi és David kezébe dobta az újságot.

A cikk mellett fél oldalas fotó volt látható Billről. Rémülten vettem észre, hogy nem a szokásos, mosolygó Billt látom a képen, hanem azt a Billt, akit mostanában látni lehet. Sovány volt és sápadt.

– Mi a fene... – motyogta a menedzser és hangosan olvasni kezdett.

...

BILL KAULITZ MEGŐRÜLT?

Napvilágot látott néhány lesifotó, melyeken a Tokio Hotel frontembere látható. A képeket elnézve elgondolkodhatunk azon, hogy mi történhetett a fiatal énekessel. Bill ugyanis cseppet sem mindennapi viselkedést tanusít mostanában, s külseje is komoly átalakulásokon ment keresztül. „Az arca nagyon beesett, a szemei pedig furcsa színűek” nyilatkozta lapunknak egy biztosnak tűnő forrás.

Szerkesztőségünk tudomására jutott, hogy a Kaulitz-ikrek körülbelül egy hete csúnyán összevesztek, s a fiatalabb iker fejvesztve rohant el a helyszínről. Bizonyos állítások szerint azóta sem került elő. Ezt az információt azonban nem tekinthetjük teljesen hitelesnek, hiszen ha így lenne, a család és a menedzsment bizonyára értesítette volna a rendőrséget Bill eltűnéséről.

Értesüléseink szerint a Tokio Hotel menedzsere, David Jost öt egymást követő koncertet mondott le Európában. A fiatal énekes jelenlegi állapotát figyelembe véve talán még sokkal több elmaradt koncerttel számolhatnak a rajongók. Jogos a feltételezés, hogy Bill igencsak szokatlan viselkedése miatt volt szükséges lemondani a koncerteket?

...

– Szemetek! – prüszkölte David és kettétépte a cikket.

– Még mindig le akarod mondani a koncerteket? – érdeklődött Dave és leült a menedzser mellé.

– Van más választásom?

Dave elgondolkodott, majd sóhajtva megrázta a fejét.

– Mizújs, skacok? – szökellt be Tom az ajtón. – Meghalt valaki? Olyan pofát vágtok, mint akik gyászolnak.

– Gyászolunk is – morogta David. – A koncerteket mindenképp. Lemondtam már ötöt, és tervezem, hogy az elkövetkezendő három hónapban egyetlen koncertet sem adtok.

– Miiiii???? – Tom szeme elkerekedett – David, hogy tehetted?

– Hogy tehettem? – David felállt és a gitáros elé lépett, így Tom felé tornyosult – Méghogy én hogy tehettem? Tom, kérdezd az öcsédet!

– Mit művelt már megint? – sóhajtozott a srác és megropogtatta az ujjait.

– Épp ez az! – tajtékzott David – Semmit!

– Seggfej – morogta Tom. – Megyek és kiherélem.

Patrick és Peter összevigyorgott és nekem is le kellett hajtanom a fejem, hogy Tom ne lássa az ajkaimra kúszó mosolyt.

– BILL!!!! – üvöltötte Tom – Told ide a segged, te rohadék!

– Felesleges ordibálnod – szóltam közbe. – Az öcséd nem jött el.

Tom halántékán lüktetni kezdett egy ér. Kezeit ökölbe szorította és csikorgatni kezdte a fogait.

– Megölöm – suttogta és kiviharzott. Hallottuk, hogy feldöntött minden útjába kerülő akadályt.

– Tom bezsongott – kommentálta Dave és felpattant a kanapéról, hogy az idősebbik Kaulitz után induljon.

– Hagyd, Dave – fogta vissza David.

– Linda! – hallatszott kintről Tom ordibálása – Gyere, indulunk!

Linda bekukucskált az ajtón és érdeklődve felénk pislogott.

– Hé, nem tudjátok, mi baja Tomnak?

– Bill – feleltük kórusban.

– Ja, már értem. Lotte, pattanj. Nincs kedvem vitázni Tommal és most eléggé hajlamos arra, hogy a semmiért is leordítsa a fejem.

Szó nélkül felálltam, intettem Davidnak és a többieknek, majd Lindával együtt távoztunk. Tomra azon a hátsó padon találtunk rá, amelyre tavaly felágaskodva belestem a stúdió próbatermének ablakán. A srác szájában égő cigaretta volt, körülötte szétszóródott cigicsikkek hevertek, mellette pedig egy félig kiürült cigisdoboz foglalt helyet.

– Elég a füstölésből, gyere – szólt rá Linda és megragadta Tom egyik kezét, míg én a gitáros másik kezébe csúsztattam az enyémet.

Tom nem ellenkezett, bár kicsit morgolódott, de azért szófogadóan indult el velünk a parkoló felé.

Alig tettünk meg pár lépést, hirtelen vaku villant a szemünkbe. És még egy, majd még egy. Tom káromkodott és a kocsi felé húzott minket, de nem volt elég gyors. Három fotós közeledett felénk, további képeket készítve rólunk.

– Nem lehetne már elhúzni a picsába? – kiáltotta Tom a fotósok felé – Mintha így se lenne elég bajunk!

Az egyik fotós – az egyetlen nő a csapatból – elővett egy jegyzetfüzetet, miközben a kameráját a mellette álló kövér pasinak dobta, majd Tom felé sietett. Szemében izzott a kíváncsiság.

– Miért, mi baj van még? – kérdezte hízelgő modorban.

– Utálom a firkászokat – köpte Tom és betuszkolta Lindát a kocsiba. Miután a lány elhelyezkedett, Tom engem is belökött, majd ránk csapta a kocsiajtót.

A gitáros pár percig magyarázott valamit az újságíróknak, majd berohant a stúdió épületébe. Nemsokára visszatért, beült a volán mögé és elhajtott a parkolóból.

– Rohadt firkászok – puffogott Tom. – Megkeserítik az egész szaros életemet.

– Mi történt? – kérdezte Linda – Mit mondtál nekik?

– Ezek a bolondok azt hitték, két barátnőm van, mert mindketten fogtátok a kezem – vont vállat a srác. – Megmondtam nekik, hogy a rokonaim vagytok.

Linda elismerően bólintott.

- Ügyes hazugság – dicsérte meg Tomot. – És Elhitték?

Tom válasza tele volt keserű éllel:

– Nem tudom, de nem is érdekel. Mindenesetre közöltem Daviddal a holnapi újságcikk tartalmát, mert tuti, hogy ez lesz a címlapon.

– David kiakadt, ugye? – kérdezte Linda.

– Nem annyira – felelt Tom. – Megdicsért, hogy spontán tudtam hazudni. Hidd el, én simán elmondtam volna az igazat, de akkor nemcsak te kerültél volna reflektorfénybe, Linda...

– Egész biztos rájöttek volna, hogy én a Bill....? – kezdtem, de Tom közbevágott.

– Most hagyj azzal az idiótával – morogta mérgesen és bevett egy éles kanyart. – Vele még számolok.

– Nem sokat érsz vele – kezdte Linda, de Tom mérgesen legyintett, így a lány nem fejezte be a mondatot.

– Én is tudom, Linda. Lehet tényleg az igazat kellett volna mondanom!

– Normális vagy? – támadtam rá azonnal – Tom azt nem tehetted volna meg!

– Nem, nem vagyok normális – mondta Tom. – Teljesen megzakkanok Bill mellett!

– Elég már. Ne ordibáljatok – emelte fel a kezét Linda. – Otthon majd megbeszélünk mindent. Nemcsak neked van problémád, tom, bár azt elismerem, a tiéd százszorosa az enyémnek.

Ki kéne találni, mit mondok anyámnak, ha felhívom és bejelentem, hogy a két hétből legyen inkább három... tényleg, Tom. Tartozol egy telefonnal!

– Mi? Én? Miért? Hol a tiéd?

– Gitty eltörte – vont vállat Linda. – De mindenképp telefonálnom kell. Anyám csak két hetet engedélyezett és hamarosan haza kell utaznom. Kifáraszt ez az egész. Én...

Tom érdeklődve sandított a lányra. Éppen egy piros lámpánál álltunk, így a srácnak volt ideje erre. Linda elpirult, lesütötte a szemeit és tördelni kezdte a kezeit.

– Mi van, Linda? – szólította meg Tom csendesen.

– Maradni akarok... – suttogta a lány – itt... veled...

Ha Tom épp nem a volán mögött ült volna, biztosra veszem, hogy megcsókolta volna a barátnőjét, így viszont csak szelíden mosolygott. Szemében az öröm fénye csillant meg.

– Úgy érted, örökre? – kérdezte leírhatatlanul édes hangsúllyal.

Linda nagyon lassan bólintott. Tom az ajkába harapott, majd ismét az útra szegezte a tekintetét.

Az autókázás további részében Linda meg sem mert szólalni, Tom pedig úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Szórakoztató látványt nyújtottak.

Úgy döntöttünk, nem hívjuk fel Linda szüleit, így Tom egyenesen Magdeburgba vitt minket.

Mikor leparkolt a házunk előtt, gyorsan kipattantam a kocsiból és elsprinteltem a bejárat felé, hogy meglessem, mit reagál Linda kijelentésére. Tudtam, hogy mivel már nem vagyok a közelben, a gitáros elengedheti magát és kimutathatja örömét. Nem is kellett csalódnom. Amint Linda kiszállt a kocsiból és a ház felé indult, Tom a derekánál fogva felkapta, háromszor-négyszer megpörgette a levegőben, vadul megcsókolta, majd gyengéden a földre tette. Vihogni kezdtem, miközben néhányszor összecsaptam a kezeimet. Linda és Tom egyszerre öltöttek nyelvet rám.

– Mi bajotok? – vontam vállat vihogva és az ajtó felé indultam – Csak előre ünnepeltem az eljegyzést.

Linda játékosan megpofozott

Beslisszoltam az ajtón. Pimaszul kíváncsi voltam, de nem leskelődtem utánuk. Felballagtam a szobámba és vártam, hogy Linda csatlakozzon hozzám. A lány azonban öt perc elteltével sem jött. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy az Audi nincs a ház előtt. Ezek meg hova tűntek? – gondoltam és leültem a számítógép elé. El kellett foglalnom magam, mivel Lindára még jóideig várhattam. Meglepetésemre láttam, hogy e-maileim érkeztek. Nem is kevés. Sorban megnyitottam őket és olvasni kezdtem. A legtöbb levél Mike-tól érkezett. Elszörnyülködve vettem tudomásul, hogy már majdnem egy hónapja nem válaszoltam neki.

…

Lotte!

Most olvasok e-mailt, amit küld te nemrég! És mentél kocsival egyedül? Egyedül? Viselkedsz te nagyon felelőtlenül, Lotte! Mondok neked hiába, féltelek, de te hallgatsz nem rám soha! Hát így mondok én neked bármit is? Hallgatsz te rám valaha? Nem, nem, nem és nem! Nem fogod fel veszélyt, ami vesz téged körül utcán! Bajod lehetett volna még úgy is, hogy Annihoz mentél te csak! És gondolsz te arra nem, hogy én éreznék micsoda szenvedést, ha tudok meg, hogy történt bajod, miközben kocsikázol forgalomban, utcán, egyedül? Ha talál meg Gitty téged és én tudok ezt meg? Mit érzek akkor, Lotte? Te tudod azt jól nagyon, hogy volt nehéz döntés maradnom Szentpéterváron és teszek azt azért, mert kérsz rá engem, hogy kell lennem itt Lenocskával, meg Vadikkal, meg Ankatrinnal, meg a többiekkel. És te tudod azt nem nagyon jól, hogy gondolok sokat veszélyre, ami jár nyomodban és rád les mindenhol! És aludni tudok nem emiatt! És veszed semmibe mindazt, amit családod védelmedre tesz! Képzelni el nem is tudok, hogy nagynénéd engedhetett el egyedül téged! Mit tud mondani a szegény Florenz, ha ezt meghall? Most te voltál felelőtlen, meg Sofie nénikéd. Remélek, mégegyszer nem próbálsz tenni ilyesmit!

Üdv:

Mike

...

Lotte!

Haragszol a levélért, amit írtam múltkor? Sajnálok, ha durva és dühös volt. De én csak írtam benne mindazt igazat, amit akkor, olyan állapotban gondolok. És szót se változtatok rajta, ha lehet. Szavak, amiket ott írtam le, mélyek és igazak. Viselnék nem el, ha tudok, hogy baj van veled. Remélek, történt semmi rossz nem veled. Írj!

Mike

...

Lotte Kerstina Schönemann Krüger!

Nem tudok veled beszélni. Tomtól kérdezek, mi van veled, de ő volt nagyon lehangolt és mondott semmit nekem. Hiszek néha azt, hogy baj van veled és hogy csak mondják meg nem nekem, hogy mi lehet. Kérlek, ne hagyj tovább engem között kétségeknek. Féltelek.

Mike

...

Akartad te. Jól van. Indulok Németországba hozzád.

...

Azonnali pánik futott végig rajtam – Mike nem jöhet ide! Azt se tudtam, hogyan kezdjek neki a válaszlevélnek, de valahogy csak hozzákezdtem, mert meg kellett akadályoznom, hogy Mike ismét idejöjjön. A levél tartalmát illetően, jobbnak láttam, ha elhallgatom az éjszakai túrákat és a Gittyvel való találkozást.

...

Mike!

Ne haragudj! Sokminden történt mostanában és teljesen kiment a fejemből, hogy néha el kéne olvasnom az e-maileimet. Sajnálom, hogy bizonytalanságban hagytalak. Nincs semmi bajom. Bill eltűnt és minden időmet lefoglalta, hogy megtaláljam… Tom és Linda szakítottak – Tom azért lehetett olyan lehangolt, mikor rólam érdeklődtél. Én buktattam le szegény srácot, szóval megértem, hogy nem volt túl közlékeny. Ha személyesen beszélgetünk, elmondom a teljes sztorit.

Mike, kérlek, ne indulj útnak! Nem akarom, hogy ismét ide gyere, hiszen megígértem anyukádnak , hogy nem hagyom.

Lotte

...

Sóhajtva hátradőltem és imádkoztam, hogy Mike legalább olvassa el a levelet, mielőtt útnak indul. Azt kell, hogy mondjam, szerencsém volt. Félóra múlva választ kaptam.

…...

Lotte, óh, Lotte!

Végre írsz te! Komolyan hittem azt, hogy haragszol már nagyon! Aggódok és féltek téged, mikor nem írtál! Ennyire akarod nem, hogy legyek megint veled? Na nem, én tudok, hogy anyámnak ígéred meg, anyám mond el nekem. Ne félj. Nem tudok menni, mert egyetemen vagyok most, mert csak tudok halasztani fél évet és most már mennem kellett be.

Most már írj te többször, hogy aggódjak ne nagyon!

Mike

...

Feljegyeztem magamnak, hogy ezentúl mindennap megnézem a leveleimet, nehogy mégegyszer ilyen tortúrának tegyem ki Mike-ot. Nem hiányzott neki, hogy idegeskedjen miattam – elvégre pont ezért nem tűrtem, hogy velem maradjon.

Hamarosan új e-mailem érkezett, melyet Florenz küldött.

...

Lotte!

Remélem, hogy Bill már jobban van. Pocsék hírt kell közölnöm. Felhívott apa. Azt mondta, el kell mennünk Budapestre, hogy meglátogassuk az öcsénket, Frédéricet.

„Rosie drága” nagyon vár minket. Szóval, ha van időd, majd írj és beszéljük meg, mikor menjünk! Még a héten el kéne intézni.

Florenz

...

Na még mit nem – morogtam ,de tudtam, hogy nem lehet ellenszegülni apa parancsának – elvégre mégiscsak ő az apánk, Frédéric meg akármennyire is Rosanette gyereke – a féltestvérünk, megérdemli, hogy legalább egyszer meglátogassuk.

Felálltam a gép mellől, és épp ki akartam nézni az ablakon, mikor ismét megzavartak. A szobám ajtaja kivágódott és Linda viharzott be rajta. Lehuppant az ágyamra, kicsit kifújta magát, majd kérdezés nélkül belefogott a mondanivalójába. Arca piros volt, szemei csillogtak, és olyan gyorsan beszélt, mint még soha.

– Szóval, beszéltünk Tommal a költözésről. Elvitt Loitschébe, hogy ott is előadjuk a nagy tervet. Szuper, mert mindenki belement a dolokba. Mi meg kitaláltuk, hogy holnap elmegyünk Budapestre és ha mindenki úgy akarja, már költözhetek is. Tom kocsival fog vinni, elég hosszú lesz az út, de hidd el, megéri, ha maradhatok.

Nem is számítottam másra, mert nagyon jól tudtam, hogy az egész Kaulitz-család szeretné, ha Linda Németországban maradna.

– Ez fantasztikus – nevettem el magam, majd a lelkesedés kissé alábbhagyott. – Én pedig mehetek meglátogatni a féltesómat.

– Féltesó??? – Linda nagy szemeket meresztett – Miről maradtam le?

– Rosanette gyereket szült – magyaráztam. – Frédéricet. Milyen béna név. Olyan franciás. Utálom a franciákat.

Linda nagyot nyelt, majd bölcsen így reagált:

– Nem lehet, hogy csak Rosanette miatt utálod a franciákat?

– Egész biztos – feleltem – de tök mindegy. Utálom őket és kész.

Linda elmosolyodott és végignyúlt az ágyamon.

– És mikor akarsz menni?.

– Nem tudom. Florral döntünk. Arra gondoltam, hogy... – kezdtem, de Linda tudta, mit akarok mondani és megelőzött a mondat befejezésével.

– Velünk akartok jönni. Szuper ötlet! Felhívom Tomot. Kaptam tőle egy új telefont – vigyorgott és felmutatott egy iPhone-t.

– Oké, én meg beszélek Florenz-cel – lelkesedtem ismét és lerohantam a földszintre a telefonhoz. Gyorsan tárcsáztam a nővérem számát. Florenz két csörgésre felvette.

– Tessék, Florenz Krüger – szólt bele hivatalos hangon tekintve, hogy a mobil nem jelezte ki a vezetékes telefonszámot.

– Lotte vagyok, Flor. Kitaláltam az időpontot. Holnap megfelel? Nem kell repülőjegy, mehetünk Tomékkal!

– Mi? Az nem lenne rossz! – örvendezett a tesóm – Elvinnének?

– Simán! Linda épp most beszél Tommal.

– Oké, akkor reggel ott vagyok – köszönt el Florenz. – Hajnali négyre remélem elkészültök, mert tudod, hogy még haza is kell zötykölődnünk.

Letettem a telefonkagylót és visszasiettem a szobámba. Úgy láttam, Linda is végzett a telefonálással.

– Tom hajnalban akar jönni! – rémüldözött – Kész érvágás!

– Hajnali négyre el kéne készülnünk – közöltem fanyar mosollyal. – Bár szerintem Florenz és Tom tuti konzultálnak még. Tényleg, akkor elvisztek minket is?

– Aha. Bár fintorgott kicsit, mert velem akarta tölteni a napot, de mikor mondtam, hogy három csaj fogja körülvenni, egyből beadta a derekát. Egészen biztos, hogy beszél a nővéreddel, hiszen mondta is, hogy fog. Na akkor én most elhúzok aludni. Ha holnap hajnalban ki kell másznom az ágyamból, muszáj lesz pihennem. Elvégren em hagyhatom, hogy Tom félkómásan vigyen haza.

Linda elcsoszogott, majd nemsokára én is bedőltem az ágyba. Nyugodt voltam, hiszen ez egy jó nap volt. Mindent megvalósítottam, amit mára terveztem. Írtam Mike-nak, aki már három hete aggodalmaskodott miattam, Linda hamarosan mindig a közelemben lehet, ráadásul holnap megúszom a sulit. Az igaz, hogy van egy fekete árnyék is, mégpedig az, hogy meg kell néznem a féltesómat, de hát csak nem lesz olyan szörnyű, nem igaz?

És persze meg kell próbálnom kedvelni Rosanette-et.

Hajnalban Linda hangjára ébredtem.

– Ébredj már! Nemsokára indulunk! A kajád nálam van, szedd össze magad!

– Megyek már – morogtam a párnámba, majd nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, előszedtem néhány ruhát és elbotorkáltam a fürdőszobáig. Elég hamar rendbeszedtem magam, majd felkaptam a kistáskámat és lerobogtam a földszintre. Linda már nagyon be volt sózva. A konyhaasztalnál ott ült Florenz is. Égkék szemei most alig látszottak, mert a festett szemhéjak percenként lecsukódtak az álmosságtól.

– Jó reggelt, húgocskám – köszönt ásítva. – Szép napunk van.

– Az biztos – helyeseltem – de hol van Tom?

– Pár perc múlva ideér – közölte Linda. – Csak adódott egy kis technikai probléma. Nem tudja eldönteni, melyik kocsival jöjjön. A sajátját nem akarja hozni, mert az túlságosan felismerhető.

– Hozza a Billét, engem az se érdekel – ásított újra Florenz – de ha nem ér ide perceken belül, tuti, hogy elalszom...

Nem kellett megvárnunk Linda reakcióját, mert ekkor egy autó parkolt le a házunk előtt. Kilestem a nappali ablakán és láttam, hogy Bill sötétszürke Audija áll a kapuban.

– Gyertek, megjött Tom! – lelkendezett Linda és kiszökdécselt a hajnali ködbe.

Tanácstalanul álltam pár másodpercet a fogas előtt, nem tudva, melyik kabátomat vegyem fel. Március első napja volt, azaz a tavasz első napja. De ez mennyiben mutatkozik meg az időjárásban?

Florenz megunta a tötymörgésemet, így a kezembe nyomta a piros tavaszi kabátomat és kirángatott az udvarra. Magamra húztam a kiskabátot, majd elindultam a kocsi felé. Florenz kissé imbolyogva követett. Tom vigyorogva intett egyet a volán mögül, mikor észrevette, hogy közeledünk.

– Hali, csajok – mondta, mikor bepattantunk az autóba. – Felkészültetek életetek legtutibb kalandjára?

– Óh, mert, ha te itt vagy, minden kaland tuti? – paskoltam meg a vállát, miközben becsúsztam mögé a hátsó ülésre. Hagytuk Lindának, hogy Tom mellett üljön, így Florenz és én hátra kényszerültünk.

– Még szép – nevetett Tom és beletaposott a gázba. – Húzzunk bele, mert sose érünk oda!

Tom lényegében átszáguldott a hajnali városon. Florenz riadtan pislogott, Linda élvezettel nevetett, én pedig csak unottan ültem – Mike vezetési stílusa után semmi volt Tom száguldozása. Egymás után hagytuk magunk mögött a városokat. A nap egyre magasabban járt az égen, kibontva a felhőcsokrokat, ragyogó aranyfénybe vonva minket. Linda arca izgatottságot tükrözött, a Florenzé undort, Tom arckifejezésében pedig leírhatatlanul sok érzelem viaskodott.

– Ideges vagy, ugye? – kérdeztem Tomot.

– Nem látszik? – fordult hátra a gitáros. Hangja halk volt, akár egy suttogás. Sosem hallottam őt ilyen halkan beszélni.

– Mitől félsz? – kíváncsiskodott Florenz is.

– A szüleimtől – felelt a kérdésre Linda vállvonogatva. – Mert ha beadjuk nekik, hogy költözni akarok, egyből Tomra rontanak. De talán túléli szegénykém.

Linda láthatólag élvezte, hogy ennyire idegesnek látja a gitárost.

– Nem kéne tovább húznod az agyam – mormogta Tom. – Asszem ígyis ki lesznek bukva, főleg, ha tudják, mit tettem...

– Mármint, hogy megcsaltál?

Linda olyan könnyedén tette fel a kérdést, mintha cseppet sem fájna neki az eset.

- Igen.

- Óh, nyugi. Arról nem tudnak. Eszem ágában sem volt elárulni anyámnak, mert akkor be kellett volna ismernem, hogy igaza volt. Inkább hazudtam volna azt, hogy én hibáztam.

Tom hihetetlenül gyengéden pillantott a barátnőjére.

– Tényleg megtetted volna? – kérdezte ámuldozva. – És komolyan kibírtad egy szó nélkül? Sírás nélkül? Linda, ez... – a srác kereste a szavakat, de nem találta, így alsó ajkát harapdálva elfordult a lánytól, s szemeit ismét az útra szegezte. Linda megfogta a karját és mosolyogva felelt.

– Sírtam, óh, igen. Mint ahogy azt neked is mondtam, sírtam. De nem előttük. Ha a közelben voltak, én voltam a megtestesült boldogság. Rólad áradoztam nekik, csakhogy minél hamarabb elengedjenek és a fejedet vehessem, de ők azt hitték, szeretném már birtokba venni a Caddyt. Mosolyogva néztek össze, mikor a képeidet bámultam, azt pedig feltűnően gyakran tettem, az angyali mosolyomra pedig azt hitték, hogy alig várom, hogy veled legyek… habár arra gondoltam, hogy ízekre foglak tépni. De hagyjuk ezt a témát, oké?

Linda még mindig mosolygott. Tom megtörten pillantott a lányra, Florenz-cel pedig összenéztünk. Mindketten némán ismertük el Linda lelkierejét. Emlékeztem, hogy Linda mennyit áradozott az én lelkierőmről. Most úgy gondoltam, hacsak a felével rendelkeznék annak, amit ő birtokol, boldog lennék.

Tom teljesen lesújtva nézett ki az ablakon, majd vissza Lindára. Linda gyengéden fogta a gitáros szabad kezét, ujjaival céltalanul körözve annak csuklóján. Olyan megbocsátó lélek lakozott a lányban, amilyenre példát sem tudok említeni. Tombolt, mikor megtudta Tom tettét, mégis képes volt újrakezdeni és ismét olyan boldogan ölelte át a gitárost, mint annak idején. Tudom, azt bizonygattam, hogy egyből megbocsátottam volna Tomnak, ha a helyében lettem volna, de vajon nem szúrkáltak volna a bosszúság tüskéi? És Lindán nem látszott, hogy bármi is szúrkálná. Önfeledt volt és vidám. Tréfálkozott Tommal, játékosan puszit nyomott az arcára, szórakozottan tekerte ujjaira a srác apró, fekete hajfonatait.

Nemsokára Tomnak is megjött a bátorsága, és finoman elcsente barátnője szemüvegét. Erre szerencsére akkor került sor, mikor egy forgalmas átkelőhelynél rostokoltunk, így nem okoztunk forgalmi balesetet. A lány még ekkor sem lett dühös. Elnézően ingatta a fejét, de más reakciót nem lehetett kicsikarni belőle. Ma semmivel nem tudták volna elrontani Linda Tóth kedvét! Tom pedig csak fokozta a hangulatot, mikor az orrára biggyesztette a csinos, női szemüveget.

– Hát ezt neked kéne hordanod! – csapta össze a kezeit nevetve Florenz, miután Tom nekünk is megmutatta bájos pofiját. – Komolyan mondom. Linda, add neki.

– Ja, remek ötlet, csak az a bökkenő, hogy szemüveg nélkül semmit sem látok – vont vállat Linda és egy perc múlva már ismét az ő orrán díszelgett a szemüveg, miután egy mozdulattal visszalopta. – Na így máris jobb.

Tom sértődött képet vágott, majd színleg elfordult Lindától, de csak azért, hogy elővegyen egy zacskó gumicukrot és nekilásson, hogy egyenként aprózza fel az édes kis állatfigurákat.

– Kértek? – kérdezte tele szájjal. Florenz és én nemet intettünk, Linda viszont belemarkolt a kicsiny zacskóba, és kihalászta a tartalma felét. Tom eközben ismét a gázba taposott és továbbrobogtunk, immár Ausztria városai felé.

– Nekem nem is hagysz – morogta Tom, újabb adagot tömve a szájába.

– Minek az neked? – pirított rá Linda és ő is magába tömte a cukorállatkákat. – Te csak vezess.

Hátradőltem és mosolyogva figyeltem, hogyan évődnek egymással. Rég láttam őket ilyen boldognak. Tom is nevetett, a nemrégiben felszínre tört idegessége egy csapásra szertefoszlott. Már nem tartott Linda szüleitől, biztosra vette, bármi is lesz, Linda mellette marad és gyanítottam, hogy számára most ez a legfontosabb. Megtapasztalta milyen elveszíteni a lányt és tudtam, hogy soha többé nem akarja újra átélni. A srác akkor nagyon összetört, de most jobb formában volt, mint valaha. Ehhez pedig nem kellett öt-hat lány, elég volt egy.

Budapestre érve kétfelé szakadt a csoportunk. Tom kitett minket a belváros közepén, majd Linda társaságában elhajtott. Florenz és én a boltokat, azon belül is a játékboltokat vettük célba. Budapest már javában a délután közepén járt. Az emberek ide-oda futkostak a járdákon, autók dudáltak egymásra, kiabálás és nevetés hangjai szárnyaltak az égbolt felé.

Óh, igen, ez a keserédes város adott otthont hat borzalmas éven keresztül. Most mégis mosolyogni tudtam minden épületre, minden fára, minden virágra, ami mellett elhaladtunk. Linda jókedve valahogy rámragadt, habár tudtam, az én vidámságom nem fog sokáig tartani.

– Szerinted mit vegyünk a kisbabának? – kérdezte Florenz, beráncigálva egy játékbolt zajos forgatagába. – Tudod, nem akarok hatalmas plüssökkel átcikázni a városon. Bőven elég volt tavaly, mikor az édes kis Ralph született!

– Ne vegyünk semmit – morogtam elkedvetlenedve.

– Jaj, ne légy már ennyire bunkó, Lotte! – pirított rám Florenz – Mégiscsak az öcsikénk!

Florenz egészen el tudott olvadni, ha kisbabáról volt szó, így most teljesen elemében érezhette magát. Ruganyos léptekkel mozgott a polcok között, felemelve mindent, amit érdemesnek talált az átvizsgálásra. Végül egy aranyos kék ruhakollekcióval és egy középméretű nyúlfigurával távoztunk.

– Azt hiszem – mormogta Florenz – talán a régi lakásunkban laknak... Mivel Rosanette nem vett ki lakást, ez a legvalószínűbb...

– Hacsak el nem költöztek – szúrtam közbe, de a nővérem nem törődött a megjegyzéssel. Hátravetette ezüstszőke haját, majd sietősen megindult egy taxi felé.

– Rákos utca 5 – mondta kissé bizonytalanul a sofőrnek, miközben a férfi markába ejtette a viteldíjat.

A taxis nem felelt, kis ideig bámulta Florenzt, majd elindult. Hamar a kívánt célhoz értünk. Kipattantunk a kocsiból és felszaladtunk a harmadik emeletre. A kilences számú ajtó pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Fényes, barna tölgyfaajtó, csillogó rézkilinccsel.

Florenz kopogott. Nem jött válasz. Újra próbálkozott. Ismét semmi. Elmotyogott egy halk szitkot, majd kezei megint az ajtó felé emelkedtek.

– Jövök már! – hallatszott egy ismeretlen női hang. Ránéztem a nővéremre, akinek arcán ugyanolyan bizonytalanságot láttam, amelyet az én arcom is tükrözhetett. Rossz lakáshoz jöttünk volna?

Az ajtó kitárult. Egy alacsony, szürkés hajú, gömbölyded nő állt előttünk. Ráncokkal szabdalt arcán mosolyféle játszott, hatalmas szemüvegén megcsillant a lépcsőház lámpájának fénye.

– Öhm... – kezdte Florenz és hirtelen nem tudta, milyen nyelven kérdezzen – Martin Krügert keressük.

– Gyertek be! –

A nő túlságosan szívélyes volt. Beléptünk a lakásba. Minden pont olyan volt, mint akkor, mikor utoljára itt jártam. Világos pasztelszínek mindenfelé. Fényesre súrolt, alig használt konyhai eszközök és virágvázák egyvelege alkotta a berendezést. Florenz nem láthatta még az új bútorokat, így nagy szemeket meresztett, miközben körbejáratta a tekintetét.

– Azonnal szólok neki – mondta a ráncos arcú nő és elsietett.

– Apa házvezetőnőt tart? – suttogta Florenz megrendülten.

– A kék Ferrarit még nem is láttad – biccentettem az ablak felé.

– Akkor miért nem vesz egy házat? – Florenz teljesen megdöbbent – Lenne rá pénze, nem?

– Minek? – tettem fel tárgyilagosan a kérdést – Csak aludni jár haza.

– És a gyerek?

– Szerintem a nő vigyáz rá – vontam vállat és a nappali felé tekintgettem.

Szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy Rosanette figyeljen a kis Frédéricre. Úgy sejtettem, hogy a házvezetőnő időközben bébiszitterré vált. Rosanette-nek pedig kapóra jöhetett, hogy már jóval ötven fölött jár a nő, hiszen így nem kell attól tartania, hogy a ház ura félrelép – legalábbis a bébiszitterrel egész biztos nem.

– Lányok! – szólalt meg apa a nappali ajtajából pont, mikor Florenz vigyorogva megjegyzést készült tenni – Örülök, hogy eljöttetek.

– mi is – felelt egyből Florenz. – Hoztunk egy... – kezdte és elővette a díszcsomagolásba rejtett babaruhákat meg a nyúlfigurát – csak gondoltuk, a kisbabának...

– Köszönöm – apa hangja igazán meglepetten csengett, miközben átvette az ajándékokat Florenztől. – Nem gondoltam volna, hogy még ajándékkal is készültök.

– Ugyan, semmiség – legyintett Florenz. – Megnézhetjük az öcsénket?

– Hogyne – apa invitáló kézmozdulatot tett. A nővérem felállt és azonnal elindult a nappali felé, de én még a konyha közepén álltam egy kicsit, csak aztán követtem őket.

Apa megállt a régi szobám előtt és halkan kinyitotta az ajtót. Flor és én hátrébb léptünk, hogy ne legyünk láthatóak a szobában lévők számára.

– Rosie – suttogta Apa – itt vannak a lányok. Frédéric ébren van?

– Szerhintem biztós – felelt Rosanette idegesítően magas hangján – de kérhdezd meg á bébiszitterht.

Apa kihátrált a szobából és egy másik szoba felé vezetett minket.

– A kicsit Florenz régi szobájában helyeztük el – magyarázta – mert ott van a legmelegebbb.

Florenz és én elszörnyülködve néztünk a régi szobám ajtajára, amely mögött Rosanette rejtőzött. Hogyhogy nem törődik a saját gyerekével?

Florenz hajdani szobája előtt ismét megálltunk és hagytuk apának, hogy előre menjen. Frédéric ébren volt, így engedélyt kaptunk, hogy megnézhessük. Nem mondom, csodálkoztam is, mikor megláttam. Egészen gyönyörű baba volt. Hatalmas, kék szemeivel ijedten nézett körbe, apró kezeivel ide-oda csapkodott, mikor meglátta apa számára ismerős alakját. Édes kis ajkai mosolyra húzódtak, mikor apa felkapta és szembefordította Florenz-cel.

– Ő az idősebbik nővéred, Florenz. Köszönj neki.

A kis Frédéric nevetett és kicsiny ökleit Florenz felé nyújtogatta.

- Ő pedig a másik nővéred – mosolygott Apa és most felém fordította a féltesómat – Lotte. Köszönsz neki is?

Apa átadta nekem a kicsit. Furcsáltam, hogy az arcán egyáltalán nem láttam neheztelést, pedig megérdemeltem volna legalább egy szemrehányó pillantást. Az utolsó személyes találkozónk nem sikerült valami fényesre, de úgy tűnt, apa nem akar emlékeztetni erre. Láttam rajta, hogy örül a kisbabának és mindent megtenne azért, hogy velünk is elfogadtassa a kisöcsit.

– De édes vagy – gügyörészett Florenz. – Lotte, add már ide nekem is.

– Szóval? – kérdezte apa kissé feszengve. – Nem vagytok dühösek?

– Miért lennénk? – kérdeztem vissza meghökkenve és apára emeltem a tekintetemet.

– Hát a kistesó miatt – tárta szét a karjait. – Tombolnotok kellene, vagy legalábbis szúrós pillantásokat kéne vetnetek rám, amiért anyátok halála után ilyen kevés idővel új családot alapítottam. És... Lotte, te jogosan lehetnél dühös... elvégre is, elűztelek innen és... tudod, hogy mit tettem... tudom, hogy nem volt helyes cselekedet... Be kellett volna látnom, hogy Bill jó ember... Hirtelen döntöttem, még mielőtt elolvastam volna anyátok levelét... azt a levelet, amit nektek is elküldtem... tudnom kellett volna, hogy azt akarta, maradj Bill mellett, én mégis elszakítottalak tőle...

Apa a kezeit tördelte, majd beletúrt vöröses hajába. Florenz Frédérickel játszott, de én valahogy nem tudtam a kisbaba felé fordulni. Apa megtört vallomása megindított és teljesen összezavart. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá, hiszen tavaly kidobott, elszakított Billtől és minden lehetséges módon megpróbált a boldogságom útjába állni. Most valahogy mégis úgy éreztem, igazán az apám, s talán még sosem volt ennyire az.

– Nem leszek dühös – feleltem, szintén a kezeimet tördelve – hiszen én se voltam az a mintagyerek. Úgy éreztem, gyűlöllek... és tudom, hogy aznap, mikor eldöntöttétek, hogy Hamburgba költözök, ki is mondtam. A gyűlölet csak fokozódott, mikor a tudomásomra jutott, hogy zsaroltad Sofie néniéket... azt hittem, ezt már lehetetlen fokozni, de tévedtem. Mikor Florenz elmondta, hogy semmit nem bántál meg és ha tehetnéd, ugyanezt tennéd, gondolni sem akartam rád... Aztán Bill meg én eljöttünk és pár perc után rád csaptuk az ajtót. Gyáva voltam, Bill akármennyire is mást állít. Nem olyan viselkedést tanusítottam, mint amilyet kellett volna. Jobb, ha lezárjuk a múltat és új lapot kezdünk. Vagy nem így gondolod?

Apa arca meglepetést és örömöt sugárzott. Felém lépett és hagytam, hogy átöleljen. Furcsa érzés volt, hiszen nagyon régen tett már ilyet és azt hittem, az apa-lánya kapcsolat véglegesen tönkrement köztünk.

– De azt ne várd, hogy Rosie-t is meg fogom kedvelni – morogtam kicsit vigyorogva. – Ja, és eszem ágában sincs hazaköltözni.

Apa nevetett, de nem mondott semmit.

– Családi békekötés? – érdeklődött Florenz, kikukucskálva Frédéric pici feje fölött. – Hé, engem meg kihagytok a buliból?

Átadta a kisbabát nekem, majd megölelte apát.

– Jó, hogy visszatérsz az életünkbe – mondta halkan – bár tudom, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen.

– Tudom – bólintott apa Florenz szőke tincseit simogatva. – Azt hiszem, én tehetek róla. Megpróbálnám helyrehozni, de úgy gondolom, már túl késő.

Florenz helyeslőleg morgott valamit. Elengedte apát, majd ismét Frédéric felé fordult, aki vidáman ficánkolt a karjaimban.

– Szólok Annának, hogy dobjon össze valami ennivalót – lépett el tőlünk apa. – Egy perc és visszajövök.

– Nem kell – szólt utána Florenz – mert nem tudunk sokáig maradni. Tomék is a városban vannak... velük jöttünk.

– Tom? – apa érdeklődve húzta össze a szemöldökét – Ő meg kicsoda?

– Bill ikertestvére – feleltem a tőlem telhető legnyugodtabb hangon. Nem volt szándékomban elárulni, hogy Bill és köztem már semmi sincs rendben.

– Tényleg, Bill hogy van? – apa hangja higgadtnak hangzott, de felfigyeltem az apró remegésre, melyet a düh váltott ki – Miért nem hoztátok fel magatokkal? Szerettem volna bocsánatot kérni tőle.

– Nem jött velünk – segített ki Florenz – mert ő most... beteg. Nem akart feljönni, nehogy a kisbaba véletlenül elkapjon valamit. Mindenesetre üdvözletét küldi – Florenz csábos mosolyt villantott, mellyel sikerült meggyőznie apát.

Az idő gyorsan telt apa és Frédéric társaságában. Rosanette egyszer nézett be hozzánk, de modora semmit sem változott azóta, hogy utoljára találkoztam vele. Nem köszönt, mikor meglátott minket, egyszerűen csak fogta Frédéricet és elvitte tőlünk. Az ajándékainkra ügyet sem vetett, nemhogy megköszönte volna azokat.

– Még új neki ez a helyzet – védte apa – Majd... beszélek vele...

– Nem fontos – előzött meg a válasszal a nővérem. – Megszoktuk, hogy ilyen. Semmi vész. Lassan mennünk kell. Nem tudom, hol találjuk meg Tomékat. Még ma vissza akarunk érni Németországba.

Apa sóhajtott.

– Mindkét gyerekem itthagyta az országot – mosolygott kedvesen. – Igazán felnőttetek, lánykáim. Sose hittem volna, hogy ennyire önállóak lesztek.

Florenz rám kacsintott, de nem felelt semmit. Elköszöntünk apától, a házvezetőnőtől és Rosanette-től, na meg a kis Frédérictől, majd ismét a nyakunkba vettük a várost, hogy megkeressük Tomot és Lindát. Már beesteledett, az ég sötéten, fények nélkül kuksolt, ezzel is megnehezítve a tájékozódásunkat.

– Tudod, hol laknak Linda szülei? – érdeklődött Florenz, a városi utcákat pásztázva – Mert nekem fogalmam sincs.

– Igen – bólintottam és elindultam a helyes útvonalon. Igaz, összesen kétszer jártam erre, de nagyon jól tudtam, merre kell menni.

A háztömb előtt Bill Audi Q7-ese parkolt – amit jelenleg Tom vezetett. A kocsi csomagtere tárva-nyitva állt, néhány doboz és táska kandikált kifelé belőle. Tudtuk, hogy mit jelent ez. Linda költözni fog.

– Nem hiszem el – suttogta Florenz megrendülten. – A szülei belementek volna?

– Ezek szerint – bólintottam. – Kíváncsi lennék, mennyi ideig tartott rábeszélni őket.

Megálltunk a kocsi mellett és figyeltük a ház bejáratát. Tom sziluettje villant fel egy pillanatra, ahogy egy hatalmas dobozt cipelt, majd Linda alakja jelent meg, aki két táskát lóbált a kezében. Mikor észrevett minket, meggyorsította a lépteit és másodpercek alatt mellettünk termett.

– Elengedtek! Hihetetlen! – sipította, irritálóan magas hangon. – A szüleim belementek a dologba! Anyám azt mondta, reménytelen eset vagyok, és hogy őt nem érdekli, mit csinálok, de ne merjek bőgve hazajönni! Tom beszélt velük, meg minden. Jaj, maga volt a megtestesült angyal! Annyira édes volt! Azt hiszem, most sokkal jobban szeretem, mint eddig! Ahogy rábeszélte anyát, könyörgött apának, mindeközben az öcséimre mosolygott és a kezemet fogta. Látjátok, mire képes az együttes akarat? Hiszen ezt Tom és én is nagyon akartuk! Óh,teljesen elolvadtam!

– Szerintem nemcsak te – vélekedtem vigyorogva és átkaroltam a vállát.

– Igaz, anya nem örült, hogy pont érettségi előtt hagyom ott a sulit, de biztos abban, hogy Magdeburgban is képes leszek leérettségizni – jegyezte meg Linda.

Tom kilépett a bejárati ajtón és a kocsi felé sietett. Linda sugárzó arccal futott elé és átvette tőle a dobozt, amit a srác a kezében hozott.

– Ezekben a kozmetikai cuccaim, meg effélék vannak – magyarázta Linda és behajította a dobozt a többi közé. – Szerintem ennyi volt. Indulás haza!

Tom széles vigyort eresztett meg, megszorította Linda kezét, majd elfoglalta helyét a volán mögött.

A hazafelé úton részletesen elmeséltek mindent, na és persze mi is előadtuk, milyen változást idézett elő Frédéric érkezése. Linda meghökkent, Tom csak mosolygott. A gitáros úgy viselkedett,mintha be lenne lőve. Nem igazán törődött a mellettünk elhúzó autósokkal, sem a káromkodó motorosokkal. A kedvét semmi nem ronthatta el többé.

20. Fejezet: Titkolózás

Valaki bevágta maga után a szobám ajtaját. A hangra felébredtem, de nem nyitottam ki a szemeimet és méginkább eltűntem a takaróim között. Nem akartam tudni, kivel kellene szembenéznem. Puha kezek rázogatták a testemet, egy édes illatú arc nyomódott az enyémnek, hajfürtök piszkálták az orromat, ahogy a titokzatos idegen fölém hajolt, hogy felkeltsen.

– Tudom, hogy már nem alszol – suttogta egy ismerős hang, mely Simonéhez tartozott. A nő gyengéden megpofozta az arcomat. – Lotte, nem bújhatsz el. Tudod, miért vagyok itt.

Kinyitottam a szemem, majd nagy nehezen felültem az ágyban. A hajam össze-vissza lógott, de Simone segítőkészen félresöpörte a tincseket az arcomból.

– Tudom, hogy haragszol és talán kiabálni fogsz – kezdtem, miután helyet foglalt az ágyam szélén. – Tudom, hogy hibát követtem el és, hogy belerángattam Lindát is. Tisztában vagyok a helyzettel. Felfogtam, mekkora veszélybe kerültünk és ígérem, soha többé nem teszek ilyet, de meg kell értened...

– Csitt – Simone védekezően felemelte egyik kezét. – Elég. Nem azért jöttem, hogy kiabáljak veled. Eszem ágában sincs ilyesmit tenni.

Meglepetten néztem rá.

– Akkor? Miért vagy itt? Ne érts félre, örülök neki, csak... tudod, tartottam kicsit a találkozástól, mert tudtam, hogy ide akartatok jönni tegnap éjjel. Van egy sejtésem, hogy nem örültök az éjszakai kiruccanásunknak.

– Az nem kifejezés – morogta sötéten Simone. Volt valami érthetetlen keserűség a hangjában.

– De nem volt semmi baj. Még Gittyvel sem.

Simone arca kicsit megvonaglott, de olyan kifejezést öltött, hogy úgy éreztem, nem Gitty miatt aggódik igazán.

– Az éjszaka rengeteg veszélyt rejt, Lotte – magyarázta, mintha én nem tudnám. – Észre sem veszed, és máris megtámad valaki. Gyönyörű lány vagy. Tudnod kell, mivel jár ez a nagy szépség. Azt hiszem, el kell beszélgetnünk néhány fontos dologról. Ha egy ilyen csinos lányt látnak az éjszakai városban, könnyen meglehet, hogy komoly baj történik. Nem tudunk mindig melletted lenni, nem tudunk állandóan rád figyelni. Felelősséget kell vállalnod magadért!

- Tudom, de Bill… - kezdtem hevesen, de Simone csak megrázta a fejét.

- Nem a te dolgod, hogy megtaláld.

- Akkor kié?

- Bill vissza fog térni, ha eljön az ideje. Tudni fogja, mikor fedje fel magát.

- Honnan tudod? Láttam őt, Simone!

A nő finom vonású arca erősen eltorzult. Szemei felragyogtak, s észrevettem, hogy titokban összeszorítja a kezeit.

– Láttad őt? Hogy van? Mondtad neki, hogy nagyon várjuk?

Simone anyai érzései egy pillanat alatt felszínre törtek. A nő kérdésekkel bombázott, én pedig nem tudtam felelni azokra. Felemeltem a kezem, hogy csendre intsem.

– Nem beszéltem vele – sóhajtottam bánatosan. – Bár beszélhettem volna! Gittyvel társalgott, aki elhurcolta valahova. A lányra egy szórakozóhelyen találtunk rá. Kérdésünkre elmondta, hova vitte, de mire a panzióhoz értünk, Bill már lelépett. Sajnálom, hogy szem elől tévesztettem.

- Nem kell bocsánatot kérned – mosolyodott el Simone. – Az a lényeg, hogy láttad… De meg kell ígérned, hogy soha többé nem teszel ilyet!

- Ki akadályoz meg ebben? – vigyorodtam el önelégülten.

Simone gúnyos mosolyt eresztett felém.

- Én.

- És hogyan? – dacoskodtam, akár egy kiskamasz.

- Elveszem a kocsikulcsodat.

- Azt nem teheted! Nem, nem, nem! – rémüldöztem és körbenéztem a szobában, tekintetemmel a kocsikulcsot keresve, holott jól tudtam, hogy az a földszinten van egy szögre akasztva.

- Nem tenném, ha nem kényszerítenél rá, Lotte.

- Simone, tudod, hogy csak Billt akartam hazavinni…

- Tudom. De sokkal fontosabb, hogy a saját életed védelmével foglalkozz. Mit gondolsz, hogyan fogadná Bill, ha megtudná, hogy veszélynek tetted ki magad, és még Lindát is belekeverted?

A kérdés elgondolkodtatott. Ha Bill eszénél lenne és tudomást szerezne arról, mit tettem, egész biztos megrémülne, kiabálna, kioktatna, aztán megölelne és azt mondaná: „Azért jó, hogy megúsztad, angyal”, majd örökre eltiltana az autótól. Ezek az elképzelések természetesen nem tűntek valami szívderítőnek.

- Igazad van – sóhajtottam lemondóan és bűntudatosan pillantottam Simone felé.

- Óh, te gyerek! – nevette el magát a nő, majd átölelt. Annyira jólesett ez a gesztus. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Simone nemcsak a kedvesem anyja, hanem egy kicsit az enyém is.

- Aludj csak. Kimerítő éjszakád volt – mondta gyengéden, majd elengedett, betakart, aztán kisétált a szobámból. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, így hallhattam, hogy megáll a folyosón és beszélgetni kezd valakivel, mégpedig Tommal.

- Elaludt? – kérdezte Tom halkan.

- Még csak most hagytam magára – felelt neki Simone. – Mit tudtál meg?

- A rendőrök semmi újat nem mondtak. Azt tanácsolták, hogy ne foglalkozzunk vele és nagyon vigyázzunk Lottére. Na, nem mintha nem ezt tennénk már hónapok óta… Különben is, pokoli nehéz vigyázni egy olyan kiscsajra, aki magasból tesz az általunk felállított szabályokra.

Álmos voltam, de erre a titkolózásra azért felfigyeltem. Mi ez az egész? Miért kellett felkeresni a rendőröket?

- Nem elég Gitty… még ez is – sóhajtozott Simone. Hallottam, hogy járkálni kezd, a régi fapadló meg-megreccsent halk léptei alatt.

- Lehet, hogy a rendőröknek igaza van. Talán csak egy aljas átverés. Előfordulhat, hogy Lili tréfát akar űzni velünk.

- Nem hinném. Lili az egyik legjobb barátnője volt… Tudhatja, mi jár a fejében.

Tom nem felelt. Az ajtómhoz lépett és bezárta, így a beszélgetés további részleteit már nem hallhattam.

Néhány perc múlva nyikordulva kinyílt az ajtó és Tom lépett a szobába. Körülnézett, majd mikor látta, hogy ébren vagyok, az ágyhoz lépett és leült, de balszerencsémre épp a lábamon kötött ki.

- Au, Tom! A lábamra ültél! – sikoltottam, a gitáros pedig gyorsan felpattant és zavartan szabadkozott:

- Bocsánat, bocsánat.

Ismét leült, ezúttal vigyázva, nehogy újabb testrészemben okozzon kárt.

- Felébresztettelek? – kérdezte és rám nézett. Tekintete aggódónak tűnt.

- Nem tudtam aludni.

- Oké – folytatta Tom és nagyot sóhajtott. Tudtam, hogy komoly kioktatásnak nézek elébe, így közbevágtam és próbáltam megelőzni a srác szavait:

- Tudom, hogy a múlt éjszakai dolgokról akarsz beszélni. Anyukádnak is elmondtam már, hogy sajnálom… Tudnod kell, hogy csak Bill miatt tettem.

- Autózni az éjjeli városban nem túl nyerő, még akkor se, ha Bill miatt teszed, kiscsaj. Még akkor se, ha egy páncélozott kocsival teszed! Ráadásul Lindát is belekeverted! Szerinted mit éreztem, mikor a nénikéd felhívta anyámat és arról kérdezősködött, hogy nem vagytok véletlenül nálunk? Hajnali fél négykor!

- Linda egyedül döntött úgy, hogy velem jön! – vágtam vissza dühösen. – Ha nem viszem magammal, elárulta volna a rokonaimnak, hogy előző éjjel is Hamburgban jártam!

Tom arca szürkévé vált, szemei hatalmasra nyíltak. És nekem csak akkor esett le, hogy elárultam magam egy Kaulitznak! Tudtam, hogy a szörnyű kis titkom nem marad titok többé.

- Azt mondod, korábban is tettél egy túrát? Teljesen egyedül?

- Igen, de kérlek, ne mondd el senkinek! Kérlek, Tom!

A gitáros gondterhelten kezeibe temette arcát.

- Tudod, hogy az lenne a leghelyesebb, ha most rögtön világgá kürtölném?

- Tudom, de akkor életreszóló szobafogságot kapnék és eltiltanának a kocsimtól. Megfosztanának attól a kevéske szabadságtól is, ami még megmaradt. És nagyon jól tudod, hogy elég nehezen viselném, ha így történne.

- Tudom – morogta kedvetlenül Tom. – Jól van. Nem szólok, de ígérd meg…

- … hogy soha többé nem csinálsz ilyet. Tudom – vágtam a szavába. – De nem ígérhetek ilyet, Tom. Elhatároztam, hogy addig autókázom Hamburgban, amíg haza nem viszem Billt.

- Őrült vagy – kommentálta a gitáros. – Az életeddel játszol, havercsaj!

- Mondd meg, mi értelme van így az életnek? Egy lépést sem tehetek egyedül! Nem mehetek ki az utcára, mert megtámadhatnak!

- És szerinted minket nem? – ragadta meg a kezem Tom. – Oké, a mi esetünk kicsit más, de érted, mit akarok mondani.

Lehunytam a szemem. Nagyon jól tudtam, mit akar mondani. A szavai valódi bűntudatot keltettek bennem. Rá kellett jönnöm, hogy tényleg felelőtlenül viselkedtem.

- Nem mehetek a saját fejem után. Meg kell tanulnom felnőni, igaz? – vigyorogtam a fiúra.

- Sosem fogod megtanulni – nevetett ő is. – Tudod, emlékeztetsz valakire.

- Tudom – sóhajtottam elkedvetlenedve. – Egy idióta hülyegyerekre.

- Nem – rázta a fejét Tom. – Önmagamra.

Az ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit kéne mondani erre. Tom azonban megkönnyítette a dolgomat, mert néhány másodperc múlva egyedül hagyott.

Kimásztam az ágyból és felöltöztem, majd lesiettem a földszintre.

- Jó reggelt – köszöntem a nénikémnek, aki a mosogatónál állt és Simonével beszélgetett.

- Neked is – köszönt vissza cseppet sem lelkesen. Szemlátomást még mindig neheztelt a múlt éjszaka eseményei miatt.

- Megúsztuk a kioktatást – lépett elém vigyorogva Linda, majd halkabban hozzátette. – Tom nagyon aggódott és azt hiszem, nemcsak azért, mert összefutottunk Gittyvel.

- Még szép, hogy aggódott. Elvégre veszélyben van az ikeröccse.

- Nem, nem úgy értem! – legyintett türelmetlenül Linda. – Azt hiszem, titkol valamit. Valamit, amiről nem szabad tudomást szereznünk. Valami rossz dolgot.

A szemeim nagyon elkerekedhettek, mert Lindán láttam, hogy sejt valamit.

- Csak annyit tudok, hogy felvették a kapcsolatot a rendőrséggel, mert egy Lili nevű csaj mondott nekik valamit, amit ők fenyegetésnek éreztek.

- Ki lehet ez a Lili? – tűnődött morogva Linda. – És milyen titkot őrizhetnek a Kaulitzok?

- Simone azt mondta… Lili a legjobb barátnője annak az illetőnek, akinek köze van a titokhoz… Lili a legjobb barátnő… Ismerős… mintha hallottam volna már ezt a nevet…

Linda nagyon izgatott lett, miközben az eszmefuttatásomat hallgatta.

- Próbálj visszaemlékezni! Hol hallottad? – követelőzött türelmetlenül.

- Nem tudom, nem tudom – legyintettem fáradtan. – De mindegy is… Azt hiszem, inkább Billt kéne keresnünk.

– Oké, menjünk – mondta Tom, aki időközben csatlakozott hozzánk. – Talán ma lesz némi esély, elvégre is, láttátok éjjel.

- Milyen titkot őrizgetsz, Tom? – kérdezte Linda, de a srác nem is reagált barátnője faggatózására. A Marcello-ház udvarán gyorsan összeálltak a keresőcsapat tagjai, majd lassan útnak indultunk.

– Ma én megyek Lottéval – határozott Simone. Senki nem ellenezte. Gyanúm szerint azért akart velem jönni, mert biztosra vette, ha velem van, megtaláljuk Billt.

Az autóút hosszú volt és idegtépő. Milyen más megtenni ugyanazt az utat nappal és éjszaka. Mintha nem is ugyanazt a várost bámulnám. Ami éjjel ijesztő és veszélyes, nappal hívogató és barátságos. Nincsenek szűkös sikátorok, drogtanyák, sötét alakok. Megnyugtató volt ezt a képet látni Hamburgról, a szép épületekről, a szürke falakról, a megszokott életről. Kissé megborzongtam, mikor Simone befordult abba az utcába, ahol az a diszkó található, melyben előző éjjel jártunk Lindával. Sosem akartam volna ilyen helyen látni Simonét, még nappali fényben sem. Távol akartam tudni őt a veszélytől, de tudtam, hogy hasztalan lenne arra kérni, hogy forduljunk vissza.

– És most merre? – érdeklődött, miután leállította a kocsi motorját és kiszállt.

– Induljunk a panzió felé – mutattam a Plenske Panzió irányába. – Gitty ott vett ki neki szobát. Talán szerencsénk lesz...

– Gitty vett ki neki szobát? – húzta fel az orrát Simone és megfogta a kezem.

– Igen. Azt mondta, addig semmit sem tesz vele, amíg Bill csak a lötty hatására képes azt tenni, amit parancsol neki.

Simone megvetően prüszkölt egyet, majd a panzió irányába sétált.

A recepción üldögélő kisasszony – akivel az éjjel is találkoztam, és akinek már épp lejáróban volt a munkaideje – furcsán mért végig, mint aki kételkedik az ép elmémben.

– A 12-es szobába megyünk – mondtam neki, egy kis vigyort megeresztve és húzni kezdtem Simonét a folyosó felé. Cipőink kopogtak a fényesre súrolt padlón, s az üres folyosó falai visszaverték a zajokat.

– Tegnap éjjel már találkoztam vele – magyaráztam Simonének a recepciós kisasszony furcsa nézését – de akkor azt hitte, Bill csupán részeg.

– Ő látta bejönni Billt? – kapott a témán Simone. – És mi az, hogy azt hitte, részeg? Bill sosem iszik, legalábbis nem annyit, hogy…

– Valamit még nem említettem – motyogtam és megálltam a 12-es szoba előtt. – Gitty nyugtatóinyjekciót döfött Bill sérült karjába... vagyis azt hiszem... A nyugtató tizenöt percig tartotta hatása alatt Billt, aki itt töltötte azt az időt. Mikor Gitty becipelte, már csak félig volt öntudatánál, a recepciós ezért hitte, hogy részeg.

Simone holtsápadt lett és meg kellett kapaszkodnia az ajtókeretben, hogy megőrizze az egyensúlyát.

– Nincs semmi baj – suttogtam és átöleltem, majd belöktem az ajtót. Tudtam, hogy a szobában nem lesz senki. A véres ágynemű ugyanúgy hevert az ágyon, ahogy előző nap éjjel, még az ablakkereten is ott díszelegtek Bill vérfoltjai.

– Ez Bill vére? – mutatott Simone a fehér takarókra, majd az ablakra.

– Azt hiszem, igen – feleltem és kihátráltam a szobából. Simone követett. Az arcán borzongó kifejezés ült.

– Merre tovább? – kérdezte gyorsan, palástolva az aggódást.

– Induljunk el egyenesen.

Simone nem tett ellenvetést.

Sokáig gyalogoltunk, szótlanul, figyelve minden apró mozgást.

Az első útelágazás melletti kisbolt előtt nagy tömeg gyűlt össze. Simonével az oldalamon átvágtam az emberek közt. A kisbolt ablakai be voltak törve, a kirakatban lévő árucikkek szanaszét hevertek a betonozott járdán. A bejárat előtt egy sötét alak kuporgott. Fejét a térdei közé hajtva fel-felszakadt belőle néhány panaszos sóhaj.

Simone az alakhoz lépett és felemelte a fejét, majd letérdelt mellé és átkarolta. A kuporgó srác Bill volt. Fejét kapucnival takarta, de ígyis könnyű volt felismerni. Farmerja kirojtolódott, a térdeinél még el is szakadt – gyanítottam, hogy elesett, mert a nadrágot is vöröses foltok szennyezték. Bokája természetellenes szögbe hajlott, tehát valószínűleg azt is kificamította.

Nem mertem közelebb lépni, vártam, hogy Simone adjon valamiféle jelet. Az embertömeg szétoszlott, miközben a telefonomért nyúltam, hogy értesítsem a többieket. Ekkor jöttem rá, hogy a telefonom pár napja randizott a fallal és csúnya halálát lelte.

Néztem Simonét, ahogy Billt próbálja felsegíteni. A fiú nem ellenkezett. Láttam, hogy mindkét keze vérben úszik és nagy volt a gyanúm, hogy ő törte be a bolt ablakait.

Egy köpcös, kopaszodó férfi hamar észrevette, mi történik és felénk sietett. Azt hittem, segíteni akar, ehelyett durván Billre förmedt.

– Minden káromat meg kell fizetned! – kiabálta és rálépett egy fejessalátára. – Miattad fogok tönkremenni!

– Fogja már be! – ordított vissza Simone. Sosem hallottam még ilyen hangot előtörni a nő torkából, de most elismeréssel adóztam. Ez is jól állt neki. – Maga a rohadt boltjával törődik, igaz? Arra nem gondol, hogy más is van a világon? A kár miatt pedig felesleges hisztériáznia! Minden vissza lesz fizetve, méghozzá kamatostól!

A férfi egy pillanatra megállt, majd arrébb ment. Simonén látszott, mindjárt felrobban a dühtől. Erőt vettem magamon és odaléptem hozzá, hogy segítsek. Megfogtam Bill egyik vállát, míg Simone a másik oldalon próbálta felhúzni őt a földről. Ketten együtt sikerült talpra állítanunk a fiút.

– A fenébe, hogy ilyen messze parkoltam – morogta Simone és átkarolta a fia derekát.

A séta lassan ment, Bill pedig egész testében remegett. Átvetettem a vállamon egyik sérült karját, mit sem törődve azzal, hogy a ruhámnak valószínűleg annyi lesz.

– Anya – nyögte Bill és megtorpant – a kezem... nagyon fáj a kezem... Nem tudom, mit tettem... Anya, segíts...

– Nyugodj meg – duruzsolta Simone, mintha egy szörnyű rémálomból felébredt, ijedt gyerekhez beszélne. – Nem lesz semmi baj. Nemsokára odaérünk az autóhoz. Tarts ki, kisfiam.

Meg sem mertem szólalni. Csak sétáltam Bill testsúlyának felével a vállamon és uralkodnom kellett magamon, nehogy sírni kezdjek. Bill keze nagyon remegett, így kénytelen voltam megfogni a csuklóját. Az érintésre felszisszent, de nem hagyta, hogy elengedjem a kezét.

– Sajnálom – motyogtam hadarva. – Tudom, hogy fáj.

Nem felelt. A csuklója fel volt dagadva és nem lehetett megállapítani, hány sebből vérzik. A múlt héten szerzett sérülései lassan összeforrtak, a mocskos kötés egy másodperc alatt esett le a kezéről. Csodálkoztam, hogy a sebek nem néztek ki rosszabbul, mint előző héten, bár gyanítottam, hogy Gitty mérge valamilyen módon megakadályozta az elfertőződést.

A kocsihoz érve Simone elengedte Billt, aki így teljes súlyával rám nehezedett. Miután a nő kinyitotta a kocsiajtókat, levette a vállamról a hatalmas terhet. Próbáltuk Billt óvatosan beültetni a kocsiba. Ez sem volt egyszerű feladat, körülbelül ahhoz hasonlíthatom, mikor egy emberméretű rongybabát próbálunk rávenni arra, hogy ne dőljön el. Bill sápadt volt és rémisztően erőtlen. A fáradozás azonban meghozta az eredményt, Bill képes volt megtartani magát addig, amíg Simone áthúzta és becsatolta a biztonsági övet a dereka körül. Ezután mi is bepattantunk a kocsiba és elindultunk a stúdió felé.

– Hívd fel Tomékat – kérte Simone és a kezembe lökte a telefonját. Szemmel láthatólag ideges volt. Kezei remegtek, miközben az úton tartotta az autót és amikor csak lehetett, hátranézett a fiára.

Én nem csak néha-néha néztem hátra. Természetellenes szögbe hajtogattam magam és folyamatosan Billt figyeltem. Simone kérésének engedve azonban a kezembe vettem a telefont és gyorsan tárcsáztam Gordont.

– Tessék? – vette fel a férfi.

– Szia, Gordon. Lotte vagyok. Megvan Bill.

Gordon halk, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta a hírt.

– Ott van a kocsiban? – kérdezte aggódva.

– Igen. Nagyon gyenge, szinte járni is alig tud.

– Merre vagytok? – érdeklődött felélénkülve.

– A stúdió felé megyünk. Hívd fel a többieket, hogy ne keressék tovább.

Gordon megígérte, hogy eleget tesz a kérésemnek, majd letette. A kesztyűtartóba dobtam a telefont, és visszafordultam Bill felé.

A fiú oldalra billent fejjel, lehunyt szemekkel ült a hátsó ülésen. Majdnem biztos voltam benne, hogy alszik. Egy hirtelen fékezés azonban felébresztette. Nem tudtam elég gyorsan félrenézni, így azonnal leesett neki, hogy őt bámulom.

– Mit nézel? – kérdezte mogorván.

– Semmit – feleltem és jobbnak láttam, ha nem nézek ismét felé.

– Hogy érzed magad, fiam? – próbálkozott Simone és bekanyarodott egy ismerős utcába.

– Fázom – felelte Bill – és olyan zavaros minden. Nem emlékszem dolgokra. Nagyon hideg van...

– Ne félj. Pár perc és ott leszünk – nyugtatta Simone és gyorsított.

A stúdió előtt már vártak ránk. Amint lefékeztünk, Tom és Gordon a kocsihoz lépett, hogy kiemeljék Billt. Georg, Gustav, Linda, Anni és a többiek rémülten pislogtak az autóból kihúzott alakra.

– Van valakinél kulcs? – kérdezte Gordon és szabad kezével a stúdió épületének felső emeleteire bökött, ahol a stúdiólakás rejtőzött.

– Nálam van másolat – felelt gyorsan Silke és utat tört magának a bejárathoz. A nő nyomában Tom és Gordon is elindult, két oldalról támogatva az alélt Billt. Mögöttük Simone lépkedett, karon fogva engem, én pedig megragadtam Linda kezét, így hárman léptünk be a hatalmas bejárati ajtón. Utánunk Georg, Gustav és Anni sietett be, a sor legvégét pedig David Jost, Dave Rotth, Peter Hofmann és Patrick Benzner zárta.

– Mi lent maradunk – hangzott David határozott parancsnak tűnő kijelentése és a TH-személyzet tagjai azonnal félre is álltak.

– Majd később felmegyünk – mondta Silke és Gordon kezébe ejtette a lakáskulcsot.

Ami azt illeti, sosem jártam még a stúdiólakásban. Az első idelátogatást nem pont úgy képzeltem el, hogy Billt kell felcipelni ide.

A lakás nem volt túl nagy, de alapvetően minden megtalálható volt benne. Még egy konyha is volt – megpakolt hűtővel – pedig odalent is kialakítottak egyet, a fiúk pedig biztos nem főznek.

Bill szobája a folyosó végén volt. Gordon belökte az ajtót, majd betámogatta mostohafiát. A szobán látszott, hogy Bill már hosszabb ideje tartózkodik itt, mint az otthoniban. Nem volt rendetlenség ugyan – ami meglepett – de úgy láttam, néhány bútor igencsak megszenvedte gazdája előtörő dührohamait. Az egyik szekrény ajtaja le volt tépve, csupán félig lógott a zsanéron, egy kis asztalka félre volt lökve, papírok és könyvek szerteszét feküdtek mellette a padlón.

Tom és Gordon az ágyra fektette Billt. Mindketten szánakozva nézték a fiú vézna testét, sápadt bőrét, beesett arcát. Látszott rajtuk, hogy nem is igazán hiszik el, hogy tényleg Billt bámulják. Úgy tűnt, idegennek látják őt. Mi tagadás, én is így éreztem…

- Hagyjuk magára – szólalt meg Tom, majd kisétált a szobából. Néhány másodperccel később Linda és Gordon is követte, majd Anni és a Tokio Hotel másik két tagja is a földszint felé indult.

- Menj csak, Lotte – mosolygott rám Simone és nekilátott, hogy lerángassa Billről a mocskos ruhadarabokat.

Fagyottan néztem, mit csinál, de nem tudtam megmozdulni. Erőtlenül nemet intettem, s tovább bámultam a groteszk jelenetet.

- Nem tudok elmenni – suttogtam kicsit félénken. A nő rám emelte lágy pillantását. Nem látszott dühösnek, amiért nem segítek neki, pedig tudtam, hogy azt kéne tennem, hiszen nehéznek tűnt egyedül birkózni azzal a szinte teljesen élettelen testtel.

Simone lehámozta Billről a pulóvert és a pólót. A srác mesztelen felsőteste borzasztóan nézett ki. Olyan sovány volt, hogy könnyedén lehetett tanulmányozni a bordák fel-le mozgását, s meg mernék rá esküdni, hogy tökéletesen láthatóak voltak a szívdobbanások is. A srác jobb oldali bordáin végighúzódó óriási tetoválás rémisztőnek tűnt, mert a fekete festék rettenetesen elütött a hófehér bőrtől.

- Hozz egy kis vizet, Lotte – utasított Simone. – A fürdőszoba itt van az ajtóval szemben.

Úgy tettem, ahogy kérte. Átbotorkáltam a fürdőszobába és egy pohár vízzel tértem vissza. Simone biccentett, majd az éjjeliszekrényre tette a poharat, aztán felállt és elhagyta a helyiséget. Amíg egyedül voltam Billel, lehetőségem nyílt beszélni hozzá, bár nem tudtam, hallja-e egyáltalán, mit mondok.

- Jól ránk hoztad a frászt, Kaulitz – mosolyogtam kicsit kényszeredetten, s önkéntelenül a keze felé nyúltam, de aztán rájöttem, hogy nem lenne tanácsos megfogni, mert azzal fájdalmat okoznék neki. Inkább tovább folytattam az egyirányú beszélgetést. – Tudod… örülök, hogy jól vagy… már amennyire… Úgy értem, hogy nincs semmi komoly bajod. Nagyon aggódtam miattad. El sem hinnéd, mennyi minden történt azóta, hogy eltűntél. Mindennap órákig kerestünk… Képzeld, David most azt sem bánja, hogy szünetelnek a stúdiófelvételek. Örül, hogy megkerültél. Nem tudom, mi mást mondhatnék, pedig annyi mindent kellene. Bill, csak azt szeretném, ha minél előbb meggyógyulnál és minden olyan lenne, mint rég.

Nem vettem észre, hogy Simone már egy ideje mögöttem áll és csendesen figyel. Kezében lilás színű folyadékkal teli üvegcsét tartott. Gyorsan arrébb vonszoltam magam, hogy helyet adjak neki, de ő csak mosolygott.

- Kedves volt, amit mondtál. Biztosra veszem, hogy hallotta.

- Remélem – bólintottam, s elhagytam a szobát.

Remegtem az izgalomtól, a félelemtől és még valami mástól, amit nem tudtam azonosítani. Botladozva értem le a földszintre. Átvágtam az üres folyosókon, cipőim halkan kopogtak. A konyhába siettem. Gondoltam, hogy Bill farkaséhes lehet. Átkutattam a hűtőt és a szekrényeket, de nem találtam semmi laktatót. Csüggedés lett úrrá rajtam, miközben vizet forraltam és hozzáláttam, hogy elkészítsem a konzervlevest, melyre az egyik félig nyitott szekrényben bukkantam. Tudtam, hogy nem valami ízletes, de úgy gondoltam, több, mint a semmi. Hagytam egy ideig, hogy a víz és a levesestasak tartalma lassan összefőjön, közben megpirítottam néhány szelet kenyeret. Mikor elkészültem, csészébe öntöttem a levest és a pirítósok meg némi lekvár társaságában tálcára pakoltam.

Remegő kezekkel vittem fel a silány ebédet.

Bill szobájának ajtaja nyitva volt. Simone a folyosó végén, az ablaknál állt. Kellemes arcán megkönnyebbülés és aggodalom keveredett. Lépteim hangjára hátrafordult és meglepetten pislogott.

- Sajnálom – mentegetőztem és tétován Bill szobájának ajtaja felé intettem – de csak ezt találtam… Gondolom, éhes lesz, ha felébred…

Simone biccentett és kitárta előttem az ajtót. Az asztalra tettem a tálcát, majd Billre pillantottam, aki nyugodtan feküdt. Szemei csukva voltak, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Keserűség gyűlt fel bennem.

- Annyira hiányzik – jegyeztem meg csendesen Simonének.

- Nekem is – mondta sóhajtva a nő. – El sem tudod képzelni, mennyire.

- Nem adhatom fel, de néha olyan nehéz… főleg, mikor így kell látnom…

Bill ébredezni kezdett. Csendesen az ajtó felé indultam, de nem hagytam el a szobát. Észrevétlenül figyeltem, ahogy Simone óvatosan felemeli a tálcát és Bill felé nyújtja. Az énekes elvette tőle és mintha kicsit el is mosolyodott volna. Ingatta a fejét és azt kérdezte:

- Mióta nem szokásod összetörni a dolgokat, anya?

Simone reszketegen felnevetett.

- Nem vagyok teljesen reménytelen eset – mondta vállvonogatva.

Bill megkóstolta a levest és groteszk fintort vágott. Simone észrevette és félig suttogva megjegyezte:

- Konzervleves, fiam. Nincs más. A stúdiólakásban vagyunk.

Bill értetlenkedve pillantott körbe a helyiségben. Tekintete hosszasan időzött rajtam. A szürke szemek átható, jeges nézése semmit sem enyhült.

- Menj, Lotte – intett szomorúan Simone. Bill dühösnek tűnt.

Végigrohantam a folyosón és leszáguldottam a földszintre. A csukott ajtók mögül halk beszélgetésfoszlányok ütötték meg a füleimet. A hatás egészen olyan volt, mintha egy haldokló házában volnék.

Tehetetlennek éreztem magam. Az egyedüllét és az épületet bejáró némaság egymás után pattogó szavakat jártatott a fejemben. Könnyek gyűltek a szemem sarkába és nem tudtam megakadályozni, hogy végig ne follyanak az arcomon. Annyira nehéznek tűnt kiállni a próbákat. Átkoztam Gittyt , mert mindent tönkretett. Elvette a szabadságomat és a kedvesemet. Nem értettem, mi vette rá arra, hogy mérgeket keverjen, s hogy kis híján megöljön. Ez már nem pusztán a rajongásról szólt. Töprengtem a válaszokon, de semmire sem jutottam. Borzasztóan féltem. A holnapra gondoltam és arra, hogy mi történik, ha Bill újra eltűnik. Azt terveztem, hogy vele maradok, de tudtam, hogy senki sem tartaná helyesnek az ötletet. Mindig azt mondják: maradj távol tőle. De senki nem tudja, milyen nehéz megtenni! Minden egyes másodpercben látni akarom az arcát, hallani szeretném csendes légzését. Tűnődve figyelném, ahogy lassan kinyitja a szemeit… azokat a kedves, mélybarna szemeit… ahogy lassan elmosolyodik. Egy apró mosoly. El sem tudtam képzelni, mikor láttam utoljára mosolyogni. Az együtt töltött percek emlékei most már élesek voltak, de egyre távolibbnak tűntek. Az elmúlt hónapok erősen próbára tettek, s szinte elvették azt a kapaszkodót, ami a múlthoz kötött… ami Billhez kötött… Néha azon járt az eszem, hogy miért kell ennyi időt fecsérelni egy fiúra, hiszen Florenz szerint könnyen találnék valaki mást. Aztán pedig rá kellett jönnöm, hogy a nővéremnek igaza van, mert biztosan találnék mást, aki nagyon kevés lenne nekem. Billt keresném benne. Csak gyötörni tudnám. Akaratlanul bántanám őt és csak fájdalmat okoznék magamnak. Pont úgy kínlódnék, mint akkor, mikor Mike-ban kerestem az énekes vonásait. Tisztában voltam vele, hogy azokban az időkben komoly megpróbáltatások elé állítottam az egyik legjobb barátomat, aki rajongva szeretett engem.

Nem tehettem róla.

Kétségbeesetten ragaszkodtam Billhez. Nélküle nem voltam Lotte. Ő volt mindaz, amit valaha kerestem… amit valaha akartam…

Új napot vártam, reményt kerestem. Az a nap talán sosem jön majd el. Bill hangja meg egy ismerős szöveg járt a fejemben és az jutott eszembe, mennyire igaza volt, mikor papírra vetette azokat a sorokat…

Vagy talán mégsem?

…

Az a nap nem jött el

Az a nap nem jön el

Nem mehetek el

Kapaszkodnom kell

Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket

Én vártam örökké

Az a nap nem jött el

(Tokio Hotel – That day)

…

19. Fejezet: Hajtóvadászat

A következő néhánynapban a suli életét teljesen felbolygatta az a kissé szándékosan elejtett kérdésem, melyben Emmeline és Regina hollétéről érdeklődtem. A folyosókon is az ügyet beszélték, a tanárok ideges arccal járkáltak a diákok között, nehogy valaki feltegyen egy újabb kínos kérdést, melyre nem tudnak választ adni. Mivel a diákság nagy erőkkel sürgette az eddig teljesen elfeledett két diák – azaz Regina és Emmeline előkerítésének ügyét – az iskola vezetősége kénytelen volt felvenni a kapcsolatot a los angelesi testvérgimnáziummal, hogy mindent megtudjanak a kint tartózkodó két lányról. Az osztályfőnökünk egy héttel később örömmel számolt be az osztálynak, hogy Emmeline és Regina jól van. Mindketten élnek és virulnak. Az osztályt azonban ez már nem tudta megnyugtatni, így Frau Engelin kénytelen volt elintézni, hogy videokapcsolatot létesítsünk a lányokkal.

Mikor a tanárnő nagy nehezen minden technikai akadályon átküzdötte magát, írt néhány sort, majd sikeresen bekapcsolta a webkamerát, hogy láthassuk a két elveszett bárányt.

– Sziasztok – lelkendezett Emmeline. – Óh, jaj, milyen rég beszéltem németül. Már tök fura. Aranyos, hogy aggódtatok miattunk, de nem kell parázni. Itt minden olyan frankó!

– Ja – kontrázott Regina – annyira tuti az egész környék. Szállodában lakunk. Még anyámék is kijöttek utánunk! Viszont nemrég hallottuk, hogy mi történt az ikrek szüleivel, szóval azt hiszem, hamarosan vége a jó világnak. Húzunk vissza Magdeburgba. Na jó, nem kell olyan fancsali pofát vágni! Hiányoztok, kis dögök!

Néhányan felröhögtek Regina megjegyzésén.

– Te is dög vagy – jegyezte meg Oliver Kraft az első sorból, mire Regina csak mosolygott.

– Még te is hiányzol, Oliver – bólogatott Emmeline – akármennyire is stréber kis nyali vagy.

– Nem értettük, mi ez a hűhó körülöttünk – magyarázta Regina kipirult arccal. – Egyszer csak jön az igazgató, hogy Németországból keresnek. Gondolhatjátok, mekkorát néztünk! Mi azt hittük, hogy a vezetőség leadja a drótot a sulinak.

– Aztán kiderült, hogy hónapokig felénk se bagóztatok – dorgálta az osztályt Emmeline, miközben szőke haját piszkálgatta. – Na persze, most is csak azért aggódtatok ennyire, mert valakinek véletlenül eszébe jutottunk. Mindenesetre köszi, Lotte. Ha te nem kérdezel rá, hogy mi van velünk, még mindig magasból le lennénk szarva. Végülis mindegy. Lesz egy pár szavunk az igazgatónőhöz, ha visszamegyünk.

– Mi azt hittük, hogy a suli tud rólatok, csak nekünk nem mondják – védekezett Lela Milton, a lányok legjobb barátnője.

– Jaj, Lela – legyintett Regina, aki most is hozta a formáját – ha annyira fontosak lettünk volna neked, dobsz egy mailt, vagy valami.

Halkan felsóhajtottam. Te jóságos ég, ezek se jobbak, mint a Smith-ikrek.

Szerencsére nem kellett tovább hallgatnunk a lányok vitáját, mert Frau Engelin sem szándékozta figyelemmel kísérni az eseményeket, így az osztály elköszönt a két lánytól és folytatta az órát.

Nem tudtam figyelni. Bill elrohanása óta már egy hét telt el. Hírét se hallottuk azóta. Féltettem őt. A keze sérült volt, a sebek könnyen elfertőződhetnek. Hiába tettünk meg mindent, megnéztük a lehetséges helyeken, ahol esetleg rátalálhatunk, ő azonban nem volt sehol. Elkeseredtem és borzasztóan rettegtem. Anni megértette ezt, épp ezért nem is szólt rám, mikor észrevette, hogy nem írok és nem érdekel, miről magyaráz Frau Engelin.

Suli után Johannes várt rám az aulában. Mivel a február közepe már sokkal barátságosabb időjárást hozott, mint a január, így úgy döntöttünk, gyalog megyünk haza – addig is reménykedtem, hogy kiszúrom Billt valahol. A kísérőm is látta, hogy a szemeim céltalanul kutatnak valami után, de nem tett megjegyzést. A családban mindenki tudott Bill eltűnéséről és azt is tudták, hogy akármennyire is szerencsétlenül alakult a kettőnk sorsa, még mindig hiányzik és azt akarom, hogy újra velem legyen. Senki nem tett szemrehányást ezért, pedig néha láttam rajtuk, hogy mondani akarnak valamit, csak nem merik. Mégis, mit mondhattak volna? Azt, hogy akkora idióta vagyok, amekkorát még nem látott a világ? Vagy talán azt, hogy hülyeség, amit teszek és minden próbálkozásom kudarcra van ítélve? Nem kellett ezt mondaniuk – magamtól is tudtam, mégsem bírtam ki, hogy ne tegyek valamit. Az elmúlt egy hetem azzal telt, hogy minden egyes délután Tommal, Georggal, Gustavval, Gordonnal, Simonével, Lindával és a Tokio Hotel menedzsment tagjaival Hamburg utcáit jártuk, szüntelenül Bill nyomát keresve mindhiába. A hajszák után mindig nagyon elkeseredtem, de minden reggel új napra ébredtem, s az új nap magában hordozta az új reményt is.

Miután hazaértünk Johannesszel, gyorsan megebédeltem és rögtön indultunk is Hamburgba. A Gitty-veszély miatt nem kockáztatták, hogy egyedül induljak el, úgyhogy a stúdióhoz is Johannes kísért, ott pedig találkozhattam a fiúkkal és a keresőcsapat többi önkéntesével.

– Hol kezdünk? – kérdezte tárgyilagosan Tom, de hallatszott a hangján, hogy aggódik. Lindával mondhatjuk úgy – kibékültek – de a kapcsolatuk korántsem volt olyan erős, mint a szakítás előtt, de Tomnak szüksége volt a támaszra ezekben a nehéz időkben, és Linda volt a legalkalmasabb arra, hogy átsegítse a gondokon.

– Kezdjük a Friedensallén – tanácsolta Gordon kissé szomorkásan.

– Oké, én viszem a lányokat – mondta Tom, majd kézen fogta Lindát.

Olyan megszokottt volt már ez. Linda ült elöl, Tom mellett, én pedig mögöttük foglaltam helyet. Autóból kémleltük a várost, csak nagyritkán szálltunk ki, hogy közelebbről megnézzünk egy épületet, vagy bárt, esetleg vendégházat és diszkót. Nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet, ezért nem hívtunk testőröket, pedig néha elkellt volna a segítségük, elvégre is, Tom vakító fehér Audia elég feltűnő jelenség volt fényes nappal az utcákon.

Linda és én szinte mindvégig a kocsiban maradtunk. A lány két hetet maradhatott Németországban és ebből egy hét már eltelt, ráadásul igen kevés időt tölthetett Tommal tekintve, hogy Billt kerestük. Most mégsem bánta az időhiányt, mert tudta, hogy nem kevés energiájába fog kerülni, hogy rendbehozza a kapcsolatát a gitárossal.

A Friedensallén azt a szórakozóhelyet néztük meg, ahol szeptemberben jártunk utoljára. Billnek nyoma sem volt. Reménykedtem, hogy a többiek találnak valamit, de csalódnom kellett. A mai hajsza is eredménytelenül végződött. Kezdtem belefáradni, de nem mutattam ki az elkeseredésemet. Tomon is láttam, hogy egyre inkább értelmetlennek gondolja az egészet. Egyedül Simone volt az, akit nem törtek meg a kudarcok. Mindennap új lelkesedéssel kezdett bele a keresésbe, s mosollyal tudta zárni a sikertelen próbálkozást. Mindig volt egy kedves szava, vagy valami biztató megjegyzése, melyből mások is erőt meríthettek. Nemhiába, szívbéli anya volt.

– Talán majd holnap – mondta gyengéden, mikor az egész csapat összetalálkozott és mindenki jelentette, hogy semmi nyom.

– Nem lesz eredmény – súgta a fülembe Tom, de nem nézett az anyjára. Simone láthatta volna rajta a feladás jeleit. Tom pedig nagyon nem akarta ezt.

A keresőosztag feloszlott. Tom vitt haza minket. Szomorú és csalódott voltam. Tehetetlennek éreztem magam. Valamiért úgy hittem, ha egyedül indulnék el, nagyobb sikerem lenne. És mi van, ha Bill éjszaka mászkál, napközben pedig meghúzza magát valahol? Őrült terv formálódott a fejemben, de ez nem is csoda, az őrültségek specialistája voltam. Mi lenne, ha éjjel vágnék neki a városnak... egyedül?

Tom magyarázott valamit Lindának és a lány teljességgel rá figyelt, így nem láthatta, mennyire elgondolkodó arckifejezést öltöttem. Elhatároztam, hogy elautózom Hamburgba és egyedül indulok Bill után. Igen, tudom, hogy megtanulhattam volna, hogy egyedül nem tanácsos mászkálni – főleg nem éjszaka – de nem tudtam parancsolni magamnak. Kellett, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egyedül sem vagyok képes megtalálni Billt, vagy pont azt akartam kideríteni, hogyBill miként reagál, ha egyedül találom meg őt. Úgy hittem, lehet, hogy csak a túl sok keresőtől ijedt meg...

Megint egy titok, ismétegy cél. Milyen rég volt már ez és mennyire emlékeztetett arra, mikor oly sok idővel ezelőtt azt tervezgettem, hogyan játszom ki a barátaimat és jutok el Hamburgba, hogy lássam Billt. Most pedig ismét Bill és újra a félrevezetés. Nem szólhattam Lindának és pocsékul éreztem magam emiatt. Linda se beszélt, úgy sejthette, Bill miatt vagyok kiakadva, holott csak azon gondolkodtam, hogyan jutok ki a házból az éjszaka közepén.

Vacsora után észrevétlenül elemeltem egy kulcscsomót Rodolpho bácsi táskájából. Nekem is volt kulcsom, de azon nem volt garázskulcs és most szükségem volt az autómra.

Alig vártam, hogy mindenki aludni térjen. Úgy tettem, mint aki nagyon fáradt, így már este nyolckor bevonultam a szobámba és mégegyszer végiggondoltam a tervet. Igazából nem tudtam, merre induljak, de azzal mindenképp tisztában voltam, hogy hatalmas marhaságra készülök.

De már nem volt visszaút. Elgondolkodtam azon, vajon mi történne, ha megtalálnám Billt. Hogyan tudnám hazavinni, vagy rábírni arra, hogy beüljön az autóba? Őszintén szólva, kicsit féltem. Nem tudtam, hogy ha rá is akadok, milyen állapotban lesz. A kétségeket azonban csak a bizonyosság tudja enyhíteni, így nem hátrálhattam meg. Már nem.

Vártam és vártam és vártam. Az órák lassan teltek, mintha az idő sem akarná, hogy megtegyem, amire készülök. Minden ellenem játszott. Mintha a tárgyak is azt suttogták volna, hogy veszélyes kalandba keveredhetek. Tudtam, hogy az lenne a helyes, ha egész egyszerűen hagynám a francba a dolgot, de nem tehettem. Billnek szüksége volt rám. Sokszor cserbenhagytam őt. Megesküdtem, hogy most nem fogom! Bátornak kellett lennem és meg kellett keresnem őt, hiszen segítségre szorult.

Végre-valahára egy távoli toronyóra elütötte az éjfélt. Villámgyorsan magamra kapkodtam pár ruhát, majd óvatosan kisétáltam a szobámból. Lassan benyitottam Lindához, hogy ellenőrizzem, alszik-e. A lány a kezében tartotta a telefonját, és mélyen aludt. Biztos Tommal beszélt, mielőtt elnyomta az álom – gondoltam, majd becsuktam az ajtót és leosontam a lépcsőn.

A nagynénémék szobájából kihallatszott Sofie néni halk szuszogása és Rodolpho bácsi egyenletes horkolása. Egészen biztos voltam benne, hogy az atombomba se ébresztené fel őket. A bejárati ajtóhoz siettem és gyorsan előszedtem az elcsent kulcscsomót. Megpróbáltam úgy kinyitni az ajtót, hogy a kulcsok ne nagyon csapjanak zajt. Sikerült. Leakasztottam a kocsikulcsomat és kisétáltam az udvarra. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy félő volt, mindjárt kiugrik a helyéről. Pedig a neheze még csak ezután következett!

A garázs ajtaja lassan nyílt ki, ahogy óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban. Bepattantam a kocsiba, majd beindítottam a motort és hálát adtam az égnek, hogy az autó túlzottan is halk. Kiálltam a garázsból, majd kinyitottam a hátsó kaput, hogy azon át elhagyhassam a házunk környékét.

Sötétben még sose vezettem. Ez merőben új helyzet volt, hiszen nappal is gyakorlatlannak számítottam. Erőltetnem kellett a szemem, hogy mindent lássak és mindenre figyelni tudjak. Féltem, hogy nem találok el Hamburgba, bármennyire is ismertem az utat. Loitsche felé indultam, mert csak a Kaulitz-háztól tudtam betájolni magam. Reménykedtem, hogy ilyenkor már senki nincs fent a házban, vagy ha igen, nem kémleli az utcát. Habár felismerne bárki is??? Nem hinném – döntöttem el és gyorsítottam. Az erdős szakasz volt a legrosszabb. Nem voltak utcai lámpák, csak a Mercedes fényszórói világítottak. Minden útjelző tábla megcsillant a fényében, mint valami borzongató kísértet. Nagyon megörültem, mikor elértem Hamburg határáig. Innentől már lassabban hajtottam. Úristen, ha Sofie néni vagy Rodolpho bácsi, netalántán Florenz tudomást szerezne arról, hogy mit teszek, egész biztos búcsút mondhatnék az autómnak – gondoltam és kicsit kuncogtam is, mikor elképzeltem Florenz halálsápadt arcát. Nem volt vicces a jelenet, de valamiért biztos voltam benne, hogy semmi nem történhet velem.

Az utcákat kémleltem. Szinte sehol egy lélek. Olyan kihalt volt minden. A lepukkant kocsmákból halvány fény szűrődött ki és éneklő részegek dalai szálltak a magasba. Sötét, szűk sikátorokban drogosok tanyáztak, hogy ma éjjel is új dimenzióba repüljenek, az útszéleken erősen sminkelt lányok kellették magukat, a diszkókból áradt a lüktető zene, néhány bárból tányércsörömpölés hallatszott. Villódzó vörös és kék fények, kiégett utcai lámpák, kóborló állatok és zsebtolvajok. Ez volt Hamburg éjszaka. Furcsamód mégsem éreztem félelmet. Egyrészt azért, mert a biztonságot jelentő autómban ültem, másrészt elemi erővel dolgozott bennem a megmentési vágy. Bill egyedül van az utcán, kábszeresek, prostik és ki tudja, miféle alakok társaságában. Elöntött a viszolygás. Ki kell őt hoznom ebből a mocsokból!

Az egyik legforgalmasabb utcán haladtam. Szerencsére a legtöbb autós nem vette tudomásul, hogy a vele szembejövő autót egy fiatal csaj vezeti, akinek már egész biztosan ágyban lenne a helye.

Egy erős, kék fényű utcai lámpa alatt megláttam azt, akit kerestem. Bill! Magamról megfeledkezve pörgettem fel a motort. A kerekek csikorogva gurulni kezdtek. A hangra felfigyelt Bill is, aki – felismerve a kocsit – elrohant és beleveszett a házak sűrűjébe.

– A francba – morogtam és továbbhajtottam. Mérges voltam. Láttam Billt és a saját ostobaságom miatt ijesztettem el! Félre kellett volna állnom és ki kellett volna szállnom a kocsiból, hogy gyalog közelítsem meg. Akkor talán nem futott volna el!

Ránéztem az órára. Hajnali négy volt. Most már idejét láttam a hazatérésnek. Azonban, ahogy kifelé hajtottam Hamburgból, újabb ismerős alakot pillantottam meg. Te jóságos úristen, Gitty! Nem kaptam levegőt. Minden idegszálammal azon igyekeztem, hogy az úton tudjam tartani az autót. Gitty egy fa mellett ácsorgott. Haja rendezett volt, öltözéke elegáns. Csak pár pillanatra láttam, de tudtam, hogy ő az. Valahogy biztos voltam benne, pont úgy, mint a suliban. Ezt a szögletes arcot sosem felejtem el!Mázlim volt, hogy nem ismerte az autómat. Amilyen gyorsan csak lehetett, elhajtottam a helyszínről.

Mikor már Magdeburg ismerős utcáit róttam, úgy éreztem magam, mint, aki ismét cserbenhagyta Billt. Elvégre a francba is, Gitty ott mászkál a környéken! Nem hagyhatom, hogy a közelébe merészkedjen.

Ahhoz már túl késő volt, hogy meggondoljam magam és visszamenjek Hamburgba, de eldöntöttem, hogy holnap éjjel is kirándulok egy kicsit. Elvégre rosszabb már nem lehet.

Pár órával később álmosan keltem ki az ágyamból. Szerencsére szombat volt, így nem volt suli és Anni-nek se kellett magyaráznom, miért olyan nyúzott az arcom. Lindát azonban nem kerülhettem el. Sasszeme volt az ilyesmihez, s egyből látta, hogy nem aludtam eleget. Tagadhattam volna, vagy ferdíthettem volna a valóságon, de a legjobb barátnőm előtt mégsem tettem.

– Nem aludtál – jegyezte meg reggeli után. – Mi történt?

– Gyere és elmondom – motyogtam és felbaktattam a lépcsőkön. Sofie néni nem gyanított semmit, ő az asztalnál maradt és továbbra is az újságot bújta, mellesleg ezt meglehetősen gyakran csinálta mostanában.

– Hamburgban jártam – hangzott a válasz, mikor Linda keze elhagyta az ajtókilincset.

– Hamburgról álmodtál? – emelte fel a szemöldökeit a lány.

– Dehogy – legyintettem türelmetlenül. – Tényleg ott voltam. Az éjjel kiszöktem és elautóztam. Billt kerestem és meg is találtam... emellett Gittyvel is volt szerencsém összefutni.

– Miket beszélsz? – tette csípőre a kezét linda. – Mond, hogy rosszul hallottam!

– Nem hallottad rosszul – biztosítottam. – Hamburgban jártam. Láttam Billt és Gittyt.

– Te teljesen meg vagy őrülve?

Linda szemei villámokat szórtak.

– Halkabban, Linda, meghallja a nénikém!

– Az lenne a legjobb – susogta a lány. – Lotte, te bekattantál. Hogy mertél egyedül elindulni? Gitty megtámadhatott volna! A városok veszélyesek éjszaka!

– Nem mondod – morogtam. – Volt szerencsém látni.

Linda nagyot sóhajtott és beletúrt sötétbarna, hullámos hajába.

– Mit fogsz tenni? Beköpsz Sofie néninek? – kérdeztem gúnyosan.

– Egy feltétellel tartom a szám – ingatta a fejét a lány – mégpedig, ha ma éjjel engem is elviszel. Mert ma is el akarsz menni, nemde?

Elkerekedett szemmel bámultam a barátnőmre, aki viszont teljesen határozottnak tűnt.

– Igen, elmegyek, de... Nem vihetlek – mondtam halkan. – Veszélyes. Nem akarom, hogy te is bajba kerülj miattam!

– Egyelőre még nem kerültél bajba – világosított fel – és nem is fogsz, ha velem vagy. Viszont ha nem viszel, most azonnal lesétálok a földszintre és mindent elmondok a gyanútlanul olvasgató nagynénédnek. Választhatsz.

Fél percig gondolkodtam, majd megadtam magam a sorsomnak és beleegyeztem, hogy aznap éjjel Linda is velem tartson. A lány azt is kikötötte, hogy ezúttal ő vezet. Hagytam neki.

Féltem az estétől. Féltettem Lindát és féltettem saját magamat. Az éjszakai élet kemény – láthattam testközelből. Ha szegény anyám tudná, hogy mit teszek, egész biztosan csalódna bennem. Az igaz ugyan, hogy nem szórakozásból veszem a nyakamba Hamburgot éjjnek idején, hanem Bill miatt, de még így is pocsék volt. Rosszul éreztem magam, hogy ki kell játszanom a nénikéméket, hogy ők semmit nem tudnak arról, mire készülök. Lelkiismeretfurdalásom volt amiatt is, hogy sem Tomnak, sem Gordonnak és legfőképpen pedig Simonének nem szóltam arról, mit tettem és mit fogok tenni egészen addig, amíg haza nem viszem Billt.

A nap lassan telt. Lindával megpróbáltunk a lehető legkisebb gyanakvásra sem okot adni, így szinte mindvégig a szobáinkban tartózkodtunk. Még a rendszeressé vált, délutáni Bill-vadászatot is kihagytuk, azt mondtuk Tomnak, hogy segítenünk kell Sofie néninek és, hogy nálunk van Ralph. A srác elhitte és nem erőltette a dolgot. A rokonaim nem tették szóvá ezt – elvégre is szombat volt, kellett a „pihenés”. Ők azt nem tudhatták, hogy pihenés helyett mindketten az este miatt izgultunk.

A napszakok csigatempóban váltották egymást, s a váltakozáshoz igazodva változott a helyes ítélőképességem is. Reggel még úgy gondoltam, minden esély megvan arra, hogy ismét látom Billt és eltökéltem, hogy ezúttal nem vétek hibát. Délelőtt már úgy hittem, az egészet le kell fújni, mert Bill bizonyára számít arra, hogy ismét a nyomába fogok eredni. Délután beszéltem Lindával, akiből megint nem hiányozhatott a jól megszokott optimizmus. A megnyugtató szavak után újra erőre kaptam és ez ki is tartott egészen alkonyatig. Ahogy a piszkosszürke, februári égbolt elveszítette kopott fényét, s helyét a csillagtalan sötétségnek adta át, a lelkesedésem is lassan-lassan alábbhagyott, míg végül teljesen eltűnt, akárcsak az ég szürkesége. Már nem akartam megtenni az éjszakai túrát, de Linda izgatottságtól csillogó szemei meggyőztek

Úgy hiszem, akkor végleg feladtam és már csak Linda miatt voltam hajlandó mégis belevágni a nagy kalandba. Vártuk, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, mikor útra kelünk. Sofie néni a vacsoránál csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy nem sokat ettem, de nem törődtem vele, hogy ezzel talán veszélybe sodortam az akciónkat. Arra sem emlékszem, hogy Linda kitalált-e valami normális indokot az étvágytalanságomra, vagy hagyta bizonytalanságban és kérdések között a nénikémet. Nem érdekelt. Minél előbb le akartam tudni ezt az egészet. Úgy éreztem, túl sok akadályt kell legyőznöm, túl sok próbatétel áll előttem. Irigyelni kezdtem Annit. Neki miért nincsenek ekkora problémái? Két éve van Gustavval és soha nem voltak gondjai. Nem kellett elmebetegektől és kéjencektől tartania, nem kellett a várost járnia a pasija után, nem kellett kiállnia a méregpróbát vagy a késszúrásokat. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha befejezem. Elfáradtam és nem volt erőm tovább küzdeni. Vádoltam magam. Miért nem vagyok képes megelégedni azzal, amit Mike adhatna, ha engedném? Miért kell olyasvalaki, akit nem tudok elérni?

– Szedd már össze magad!

Linda hangja éles szirénaként süvített a csendbe. Felnéztem a térdeimről. A lány csípőre tett kezekkel állt előttem.

– Mondd – böktem ki.

– Percek óta beszélek neked, de nem is hallod – vádolt – min gondolkodtál ennyire?

– Azon, hogy feladom – feleltem egyszerűen. – Nem kéne ezt csinálni. Elég volt. Tegnap láttam őt. Felismerte az autót és elfutott. Fel kéne függeszteni a keresést.

– Mi? – Linda szinte felvisított, mikor ezt kérdezte. – Hogy mondhatsz ilyet? Ma nem adjuk fel! Ha kell, akkor holnap, meg holnap után, sőt még azután is elmegyünk és keressük! Hogy ha muszáj, megmondom anyámnak, hogy szörnyen beteg vagyok és lázasan fekszem nálatok, csakhogy maradhassak még egy kicsit. Nem fogod feladni, Lotte! Megértetted? Most nem!

Sóhajtottam és hátravetettem sötétvörös hajamat. Lindával nem lehetett vitatkozni. Kénytelen voltam megalázottan bólintani.

Telt az este, csöndesen, szinte eseménytelenül. Néztem a TV-t, kilenc körül csináltam magamnak pár melegszendvicset, csakhogy elfoglaljam magam valamivel. Múltak a percek, s az idő egyre közelebb járt az éjfélhez, mikoris útnak indulunk majd.

Jobbnak láttam, ha semmittevés helyett inkább választok magamnak valami kényelmes öltözéket. A választás egy fehér kötött pulóverre és egy sötét farmerra esett. Felvettem a ruhadarabokat, de olyannyira esetlennek találtam az összeállítást, hogy újak után kezdtem kutatni a szekrényben. Végül úgy döntöttem, a legcélszerűbb teljes feketébe öltözni, mert akkor talán nem leszek annyira feltűnő. Mikor elkészültem, átsétáltam Lindához, hogy megnézzem, hogy áll a készülődéssel.

Linda rózsaszín kardigánt és fehér csőnadrágot viselt. A száján ezüstös szájfény csillogott, szemei erősen ki voltak húzva csinos szemüvege mögött.

– Mi ez az öltözet?

– Sose jártam még tilosban – vonta meg a vállát – így hát azt gondoltam, megadom a módját.

Felnevettem.

– Nézd meg, hogy tiszta-e a levegő – utasított, majd az ablak felé nézett. – Ha igen, csörgess meg és állj ki a kocsival.

Úgy tettem, ahogy kérte. Nem vagyok normális – gondoltam. Miért nem tudok ellenkezni Lindával?

Sofie néniék szobájából nem szűrődött ki zaj. Óvatosan a bejárati ajtóhoz osontam és a jól megszokott módszerekkel kijutottam az udvarra. A Rodolpho bácsitól elcsent kulcscsomó még mindig nálam volt, tehát nem lehetett akadály bejutni a garázsba.

Felhívtam Lindát, majd kiálltam a kocsival. A francba – természetesen elfelejtettem a télikabátot. Nos igen, február volt, és egy szál pulcsiban nem tűnt valami kellemesnek az időjárás. Azonban nem futottam vissza a házba, reméltem, hogy Lindának eszébe jut a kabát. Pár másodperccel később a lány is leviharzott a lépcsőn. Nyugtáztam, hogy ő se hozott magával téli öltözéket. Átcsúsztam az anyósülésre, ő pedig gyorsan bepattant a volán mögé.

– Bevetésre – suttogta és finoman lehajtott az udvarról.

Nem beszéltünk az út során. Linda a vezetésre koncentrált, én pedig a fákkal szegélyezett, néptelen utcákat kémleltem. Nem volt jele életnek. Magdeburg kihalt volt és csendes. Hamburghoz képest ez a város maga volt a Paradicsom. Éjjel ugyan nem mertem volna végiggyalogolni a főutcán, de messzemenően biztonságosabbnak tartottam a környéket, mint Hamburg magávalragadó, pezsgő élettel teli utcáit.

A városba érve Linda lassított, hogy legyen időm nézelődni. Kihajoltam a kocsi ablakán, úgy figyeltem az elsuhanó épületeket, a magányos kis közöket, a megbújó sötét sikátorokat, a villódzó reklámfénnyel ellátott klubokat és a csillogó, éjjel-nappal nyitva tartó üzleteket. Úgy festhettem, mint aki sose járt még Hamburgban.

Egy kanyar után, talán pont ott, ahol előző nap Billt láttam, Gittyt pillantottam meg. Csendesen felhúztam az ablakot, majd intettem Lindának, hogy nézzen ki az utcára. Ő is észrevette a lányt. Igaz, sosem látta még, de a leírásomból ismerte már, így egyből rájött, kivel találta szembe magát.

– Mit kéne tennünk? – suttogta. Határozottsága kissé megingott, de nem tűnt úgy, hogy fel fogja adni a ma éjjeli kalandot.

– Követjük – utasítottam. Gitty még mindig csak állt a kék fényű lámpa alatt, mintha várt volna valakire. Talán Billre?

– Állítsd le a motort – suttogtam kicsit erőtlenül. – Túlságosan feltűnő, ha bőgeted.

– Jól van na – suttogta vissza Linda – de húzódjunk valami sötétebb helyre, mert így megláthatja a kocsit.

– Úgyse ismeri fel – ellenkeztem. – De ha távolabb állunk, nem fogom látni az eseményeket.

– Te dinka, követjük – világosított fel – azaz gyalog követjük.

– Micsoda? – hökkentem meg – Ki tudja, merre megy?

– Fogd be!

Linda a szélvédő felé bökött. Láttam, hogy Gitty ellépett a lámpa fényköréből. Egy sötét alak felé sietett.

– Az Bill – suttogta Linda – egész biztos, hogy az Bill.

– Húzd le az ablakot – suttogtam, mire Linda az elektromos ablakemelő gombjaira helyezte a kezét és óvatosan megnyomta az egyiket.

– Csak lassan – zihálta óvakodva, miközben ismét kihajoltam az ablakon. Nagyon hegyeznem kellett a füleimet, hogy halljam, miről beszélget Gitty és a másik alak. Megborzongtam, mikor felismertem Bill hangját. Lindának tehát igaza volt. Nem adtam értésére ezt, inkább figyeltem a párbeszédet.

– Csak egy aprócska buli – mondta Gitty kissé rekedtes hangon – nem nagy cucc. Nem kell ott maradnod, Bill.

– Nincs kedvem – morogta Bill. – Hagyj békén. Azt sem tudom, ki vagy!

– Jobb itt kint? – folytatta a lány. – A kezeidre is új kötés kéne. Ez már gusztustalanul néz ki.

Ha nem tudtam volna, hogy Gitty miféle teremtés, még egyet is értettem volna vele, így viszont csak a gyomrom kavarodott fel. Bill rásandított jobb kezére. A kötés, melyet egy hete Dunja rakott rá, felismerhetetlenségig összepiszkolódott. Sár, föld és vér keveredett rajta. Úgy gondoltam, az alatta lévő seb egész biztos elfertőződött.

– Linda – szóltam hátra – induljunk.

A lány halkan kiszállt a kocsiból, majd én is követtem a példáját. Láttuk, hogy Gitty és Bill egy diszkó felé igyekszik – illetve Gitty a sérült karjánál fogva húzta Billt, s a fiú kénytelen volt követni – gondolom én, túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy legyen ereje ellenkezni. Vagy talán önszántából tette?

A két alak gyorsan eltűnt a bejárati ajtó mögött, mintha sose lettek volna ott. Tudtuk, hogy mit kell tennünk.

– Ajánlom, hogy ne kelljen belépőt fizetni, mert egy vasam sincs – morogta Linda, miközben a diszkó felé indultunk. – Utálom az ilyen helyeket.

– Te akartál velem jönni – jegyeztemmeg kicsit dorgálva. – Én eljöttem volna egyedül is.

– Na persze – gúnyolódott – hogy egyedül maradj szarban.

– Sokkal jobb, ha ketten leszünk benne – vontam vállat cinikusan.

Feltéptük az üvegajtót és lerobogtunk a lépcsőkön az alagsor felé. Tűnődve figyeltem a kellemes bútorozású ruhatárat, s azon gondolkodtam, mennyiszer hányták már össze ezeket az asztalokat és kanapékat.

Megálltunk a táncterem bejárata előtt. A biztonsági őr gyanúsan végigmért minket, majd így szólt:

– Elmúltatok már tizennyolc évesek?

Linda és én előkaptuk a tárcáinkat és büszkén mutattuk a pasas felé a személyi igazolványokat.

– Ezek szerint, igen – morogta az őr. – Na menjetek, bár nem hinném, hogy nektek való hely.

– Mi csak keresünk valakit, akit el akarunk vinni innen – kommentálta Linda és berántott a fülledt levegőjű hatalmas terembe.

Gittyt és Billt nem láttuk sehol. Átfurakodtunk a táncoló, részeg párok között és borzongva figyeltük a körülöttünk zajló éjszakai életet. A terem egyik sarkából csípős illatú füst szállt fel, mely szellőztetőrendszer hiányában megrekedt a helyiségben, és elkeveredve a színes fényekkel, misztikus félhomályba vont mindent. Linda köhögni kezdett.

– Átkozott vízipipa – morogta bosszúsan. – Nem használ az allergiámnak.

– Pszt – intettem csöndre és megfogtam a kezét,nehogy véletlenül elsodorjanak minket egymástól.

– Ott van Gitty – mutatott Linda a bárpult felé – de Billt nem látom.

Gitty valóban a bárpultnak támaszkodva figyelte a táncolókat, a terem sarkában vízipipázókat, meg a szanaszét fetrengő, belőtt fiatalokat. Szemlátomást élvezte a látványt.

Sajnos azonban nemcsak mi vettük észre őt, hanem ő is minket. Elmosolyodott és hívogatóan intett nekünk, hogy csatlakozzunk hozzá. Linda gyorsan döntött, s döntésének fejet hajtva elindultunk a lány felé.

– Szép szombat este – mosolygott Gitty. – És mennyivel szebb, hogy téged is látlak, Lotte. Nem is hittem volna, hogy pont egy ilyen helyen futunk össze.

– Én se – motyogtam. – Tudod, hogy nem önszántamból vagyok itt.

– Óh, tényleg? – csevegett, Lindára ügyet sem vetve. – Ezt nem tudhattam. Azt hittem, hogy öhm... megváltoztál...

– A mérged miatt? – folytattam tárgyilagosan. Már nem féltem tőle. Tudtam, hogy most úgysem támad rám.

Gitty sárbarna szemei elkerekedtek, miközben megigazította melírozott haját. Szögletes arcán félelmetes táncot jártak a stroboszkópok színes fényei.

– Tudsz róla? – érdeklődött. – Hmm... Nem is vagy annyira ostoba, mint ahogy azt gondoltam. Mire jöttél még rá?

– Kellett volna másvalamire is?

– Nem árulhatok el többet – vonta meg a vállát és whiskyt rendelt. – Ti nem kértek valamit?

– Nekem elég volt egyszer, köszönöm – mondtam gunyorosan.

Gitty örömtelenül felnevetett és egy kortyra kiitta a whiskys pohár tartalmát.

– Mégegyet! – utasította a csapost. – Nem is... Inkább duplát!

– Miből fogod fizetni? – érdeklődtem. – Úgy tudtam, hogy a nagymamád nem állhatja a költségeidet, elvégre haza sem mehetsz.

– Óh, nem is a nagyi – vont vállat, majd a csaposhoz fordult – írja az egészet a Smith-számlára!

– Smith? – kérdezett Linda. – Nem ők azok az amerikai ikrek?

Gitty ismét nevetett.

– Látom, a kis barátnőd nem ide valósi – gúnyolódott szárazon. – Igen, ők az amerikai ikrek. Érdekes, nem igaz? Elfeledett rokoni szálak fűznek hozzájuk.

– De, nagyon is.

– Smith-ék a család rég elszakadt tagjai. Ha befejezem a nagy tervemet, utánuk megyek Amerikába.

– Szegények – sóhajtottam. A téma kevésbé érdekelt, mivel sürgetőbb problémám is akadt, így gyorsan váltottam.

– Hol van Bill?

– Áhhh, na végre, hogy rákérdeztél! – Gitty szemeiben rajongó fény csillant. – Miért is nem gondoltam előbb, hogy miatta tettél meg ekkora utat? Szegény, kicsi Bill, ha egyáltalán magánál lenne, és esetleg nem uralnám az elméjét, most biztosan a csinos kis fejéhez kapna és igencsak nagyot nézne, hogy mit keres az ő édes, tisztelettudó barátnője egy drogosokkal teli klubban. És a kérdésedre felelve, tudom, hol van, de eszem ágában sincs megmondani neked. Hiszen a te kis Billed, mint ahogy láthatod, egyáltalán nem kíváncsi rád. Nyugi, jó helyre vittem. Nem teszek vele semmit, amíg csak a méreg hatása alatt képes arra, amit kérek tőle. Így nincs benne élvezet. Napról napra próbáltam csökkenteni az adagot, de ellenállni kezdett, így kénytelen voltam nagyobb dózist alkalmazni. Veled más volt a helyzet. Téged hagytalak. Igazából neked méreg sem kellett volna, de úgy gondoltam, a biztonság kedvéért te is kapsz egy keveset. És milyen jól döntöttem. Szerencsémre, még a sors is közrejátszott és belépett a képbe Arti Alien. Óh, milyen meglepett arcot vágsz, kicsi Lotte! Azt hiszed, nem tudok Artiról? Tévedsz, kislány. Én mindent tudok. Artival szerencsém volt. Nem ismerem a srácot, de a tudtán kívül segített nekem és ezzel egy életre lekötelezett.

Elfintorodtam. Ez a lány egy elmebeteg!

– Honnan tudsz ennyi mindent? És hogyan adsz Billnek mégtöbb mérget? – suttogtam elborzadva.

– Óh, ezt nem árulhatom el, mert kijátszanád – csilingelte nevetve. – Látom már, túlságosan okos vagy.

– Billt akarjuk – csendült Linda határozott hangja és dühében fellökte Gitty teli poharát – Mondd el, hol van!

– Ejnye, ejnye, kislány – Gitty finoman meglengette egyik kezét – csak nyugalom. Ne ilyen hevesen. Billt akarjátok? Rendben. Elmondom, hova vittem, de kétlem, hogy még most is ott van. Kapott egy kis csodaszert egyenesen a sérült karjába – megpöckölte a jégdarabokkal telerakott whiskyspoharat – de a nyugtatóm csupán tizenöt percig hat, és azt az időt ti éppen itt töltitek velem. Szabad eljárást engedélyeztem Billnek.

– Te őrült vagy – prüszkölte Linda.

– Sokan mondták – mosolygott Gitty, kivillantva hegyesre csiszolt fogait – de én még mindig megszállottnak tartom magam. Gondolom, Lotte nem beszélt neked arról az estéről, mikor az erdőben találkoztam vele.

– Csak részleteket említett – felelte Linda – de nem vagyok kíváncsi mindenre. Elég borzalmas lehetett neki, nemhogy még arra is kérjem, mesélje el.

– Milyen megértő – gúnyolódott Gitty. – Na, mégse érdekel, hová vittem a barátodat?

– Mondd – utasítottam remélve, hogy a hangom elég határozottnak hangzik.

– A szomszédban van egy panzió. Vettem ki neki egy szobát. Oda fektettem le, mivel hmm... mint említettem, mire beértünk, már nem volt magánál, természetesen az ügyes kis trükkömnek köszönhetően...

– Elmebeteg – köpte Linda és a telefonja után nyúlt. Nem tudom, hogy a rendőrséget, vagy Tomot akarta-e értesíteni.

– Nana, kislány – vihogta Gitty és kikapta Linda kezéből a telefont, majd egy hajlítással kettétörte azt, a darabokat pedig a lány kezébe lökte. – Tisztességesen játszottunk. Megalkudtunk. Elmondtam, hol van Bill. Most már hagyjatok bulizni, mielőtt valami ronda dolgot művelnék.

Linda ellenkezni akart, de megrántottam a csuklóját.

– Okos kislányok – mormolta Gitty. – És most hajrá. Tűnés innen!

Ismét átpréseltük magunkat a táncoló, dőlöngélő emberek között, nekiütődve egy-egy karnak, lábnak, csípőnek. Néhányan felhurrogtak, mikor elhaladtunk mellettük, mások füttyentgetni kezdtek. Egy részeg srác elénk állt, szemlátomást az volt a terve, hogy elállja az utunkat.

– Tűnj az útból, nincs kedvünk szórakozni – förmedt rá Linda. Szegény lány kellően kiakadt tönkretett mobilja miatt, hiába mondtam neki, hogy Tom biztosan vesz majd neki másikat.

– Csini csajok – vihogta a srác és megingott a lábain – táncoljunk.

Linda egy határozott mozdulattal arrébb lökte, mire a srác fejjel nekizuhant egy táncoló párnak, akik szintén nem voltak már józanok, így ők is elestek.

– Futás! – utasított a barátnőm és azonnal végigrohantunk az előttünk szétnyíló tömegben.

-Megtaláltátok, akit kerestetek? – kérdezte a biztonsági őr, mikor kiértünk.

– Nem, de megtudtuk, hol van. Köszönjük – hadarta Linda és felvonszolt a lépcsőkön.

A lány kivágta a hatalmas üvegajtót, egy pillantásra se méltatva a mögöttünk lévő alagsori folyosót.

- Linda, talán…

- Megvan! – rikkantotta a lány, mikor kifutottunk az utcára. Egy nagy, vörös téglaépület felé kezdett lökdösni, melyen tábla hirdette „Plenske Panzió”.

- Biztos, hogy ez lesz az? – kérdeztem gyanakodva.

- Nézd… panzió… a környéken nincs több ilyen – felelte Linda és az épület irányába futott.

A recepciónál kisebb gondunk támadt, ugyanis Bill Kaulitz névre nem volt szobafoglalás, Gitty vezetéknevét pedig nem tudtuk.

– Egy szögletes arcú, melírozott hajú lányról van szó – magyarázta Linda. – Fehér, spagettipántos felsőt és vörös farmerszoknyát viselt.

A recepciós elgondolkodott, majd így felelt:

– Gitty névre van egy foglalás, de a hölgy kézpénzzel fizetett... jó sokkal – mondta végül.

– Megmondaná a szobaszámot? – kérdeztem udvariasan és a gyomrom idegesen görcsbe rándult.

– Nem adhatok ki ilyen információt – hangzott a hivatalos válasz.

– Gitty küldött minket – próbálkozott Linda. – Tudja... ő egy régi barátunk...

Linda elfintorodott a „barátunk” kifejezésre, de már nem másíthatta meg az előbbi állítást.

– A hölgy egy férfival érkezett, aki nem volt egészen beszámítható. Ha beengedem önöket a lefoglalt szobába, nem vállalhatunk felelősséget a történtekért. Tisztában vannak ezzel?

– Teljes mértékben – feleltük egyszerre – csak mondja már azt a szobaszámot!

– 12 – sóhajtotta a kisasszony. – A folyosón balra, a hatodik ajtó.

– Köszönjük – mondtuk és elindultunk a megadott irányba. A 12-es szoba ajtaja zárva volt. Kopogtunk. Nem kaptunk választ, így Linda megpróbálta elfordítani az ajtógombot. Szerencsére sikerült.

A szoba sötét volt. Nem hallottunk semmiféle zajt, mely életjelre utalhatott volna. Linda óvatosan a villanykapcsoló után nyúlt, de nem kattintotta fel a lámpákat.

– Mi van, ha felébresztjük?

– Nincs itt – morogtam kedvetlenül. – Hallanád a szuszogását, ha a szobában lenne.

Linda felkapcsolta a villanyt. A szoba üres volt. Az ágyra dobált ágyneműt vérfoltok szennyezték, s a szoba ablaka tárva-nyitva volt, beengedve ezzel az éjjeli sötétséget. Gyanítottam, hogy Bill az ablakon át szökhetett meg, mivel a kereteket is vér foltozta.

– Keressük tovább – határozott Linda és kihátrált a szobából.

Visszafutottunk az autóhoz. A panzió recepcióján üldögélő kisasszony bizonyára azt hitte, a „beszámíthatatlan férfitól” tartva menekülünk, így nem is szólított meg, mikor kiszáguldottunk az épület ajtaján.

– Nem fogjuk megtalálni – sóhajtottam lemondóan, mikor becsaptam a kocsiajtót. – Linda, fel kéne adni.

– Most nem! – ellenkezett. – Láttuk őt, most már nem adhatjuk fel!

Ráhagytam. Még vagy egy órán keresztül fürkésztük a várost mindhiába, majd úgy döntöttünk, ideje hazamenni.

Nem volt azonban túl nagy szerencsénk a hazaérkezéssel. Mikor a házunk elé értünk, már láttam, hogy valami nem stimmel. Az udvart megvilágító lámpák égtek, s a házból is világosság szűrődött ki. Nagyon jól tudtam, mit jelent ez.

– Lebuktunk – súgta ijedten Linda. – Lotte, tűnjünk el innen. Menjünk Loitschébe, vagy valahova...

– Én mennék, de azt hiszem, elkéstünk – mondtam és a kapu felé mutattam. Rodolpho bácsi és Sofie néni teljesen felöltözve közeledett felénk. A lámpafénynél csak pillanatokra láthattuk az arcukat, de tudtuk, hogy mérhetetlenül dühösek.

– Ki kéne szállni a kocsiból? – cincogta Linda.

– Aha – nyögtem és kilöktem az ajtót, majd tétován kikászálódtam a Mercedesből.

Megálltunk a nénikémék előtt és alázatosan lehajtottuk a fejünket, bár tudtuk, hogy ezzel korántsem segítünk a helyzeten.

– Magyarázatot – suttogta a nénikém, idegességtől remegő hangon.

– Hogy buktunk le? – kérdeztem lesütött szemekkel.

– Hogy buktatok le? – kérdezte lassan Sofie néni. – Egyszerűen, kicsim. Rodolpho bácsi hallotta, hogy valaki elhajtott az autóval. Mivel gyanítottam, hogy másnak nincs kulcsa a garázshoz és a kapuhoz, kerestelek titeket, de nem voltatok a szobátokban.

– Billt kerestük – mondtam nyugodtan. Nem voltam ideges a nénikémék miatt, furcsamód egyáltalán nem tartottam tőlük. A hangom határozottan és keményen csengett, úgy, ahogy talán még soha azelőtt.

– Billt? Éjszaka? – meresztette a szemeit a bácsikám. – Miért nem mentetek a délutáni keresésre? Úgy nem lettetek volna egyedül!

– Folytathatnánk bent? – kérdeztem közbe. – Elég hűvös van idekint.

– Az nem kifejezés, megfagyok – mormogta Linda.

A nénikém szeme villámokat szórt, miközben betessékelt minket a házba.

– Szóval, Billt kerestétek – folytatta Sofie néni. – És mondjátok meg, miért egyedül? Megtámadhattak volna titeket, összefuthattatok volna akárkivel, még Gittyvel is!

– Vele találkoztunk is – vetettem közbe, mire Sofie néni holtsápadt lett, s Rodolpho bácsi arca is megnyúlt egy kicsit – de nem kell aggódni. Nem volt nála kés vagy ilyesmi.

– Méghogy ne aggódjunk! – sápítozott a nénikém. – Tudjátok ti, mi is az az aggódás! Már a Kaulitz-házba is telefonáltam, a család pedig bármikor megérkezhet!

– A francba – nyögött fel Linda – Tom kitekeri a nyakam!

– Miért kellett a Kaulitz-házat hívni? – vontam kérdőre a nénikémet, aki időközben leült egy konyhaszékre.

– Azt hittem, oda autókáztatok, és mikor Frau Trümper közölte, hogy nem vagytok ott, ugyan, mit keresnétek náluk az éjszaka közepén, eléggé kétségbeestem. Linda, te pedig örülj, hogy nem szóltam a szüleidnek! Fogalmad sincs, mekkora veszélynek tetted ki magad! Ha bármi bajod esett volna, engem és Rodolphót vontak volna felelősségre miattad. Gondolkodj egy kicsit, mielőtt cselekszel! És igen, Tom egész biztosan mérges lesz, hiszen Simone is nagyon aggódott, és mint mondtam, a család épp ide tart!

– Sajnálom – jegyeztem meg nagyon halkan. – Az én hibám volt. Úgy hittem, könnyebb lesz megkeresni Billt egyedül, mert talán másképp viselkedik majd. Láttam is őt, de felismerte a kocsit és elfutott.

Lindával csendesen megegyeztünk, hogy az előző napi kalandomról mélyen hallgatunk a rokonaim előtt, így most a barátnőm is helyeslőleg bólogatott, megerősítve az állításomat.

– Jól van – sóhajtott a nénikém. – Rendben. Nem kaptok szobafogságot, habár nagyon megérdemelnétek. Tommal viszont neked kell elintézned az ügyet, Linda, és Lotte, azt hiszem, a Trümper-szülőknek hozzád is lesz egy-két szavuk csakúgy, mint ahogy nekünk is, de mi elintézzük holnap reggel, egyelőre elég lesz Simone is, azt hiszem.

– Sofie néni, intézd el, hogy csak reggel jöjjenek – kérleltem.

A nénikém furcsán gúnyos pillantást küldött felém, egy olyan „aki éjjel nagylány, nappal is legyen az” tekintetet vetett rám, de a telefonhoz csoszogott és tárcsázta a Kaulitz-házat. Hallottam, hogy megkönnyebbülten jelenti be, hogy az elveszett lelkek megkerültek és semmi szükség aggódni, nem kell kocsiba pattanni és rögtön útra kelni. Szerencsénk volt, a család még nem indult el otthonról, így a nénikémnek sikerült lebeszélnie őket, de azzal Linda és én is tisztában voltunk, hogy vasárnap reggel nem ússzuk meg a kioktatást.