Valaki bevágta maga után a szobám ajtaját. A hangra felébredtem, de nem nyitottam ki a szemeimet és méginkább eltűntem a takaróim között. Nem akartam tudni, kivel kellene szembenéznem. Puha kezek rázogatták a testemet, egy édes illatú arc nyomódott az enyémnek, hajfürtök piszkálták az orromat, ahogy a titokzatos idegen fölém hajolt, hogy felkeltsen.
– Tudom, hogy már nem alszol – suttogta egy ismerős hang, mely Simonéhez tartozott. A nő gyengéden megpofozta az arcomat. – Lotte, nem bújhatsz el. Tudod, miért vagyok itt.
Kinyitottam a szemem, majd nagy nehezen felültem az ágyban. A hajam össze-vissza lógott, de Simone segítőkészen félresöpörte a tincseket az arcomból.
– Tudom, hogy haragszol és talán kiabálni fogsz – kezdtem, miután helyet foglalt az ágyam szélén. – Tudom, hogy hibát követtem el és, hogy belerángattam Lindát is. Tisztában vagyok a helyzettel. Felfogtam, mekkora veszélybe kerültünk és ígérem, soha többé nem teszek ilyet, de meg kell értened...
– Csitt – Simone védekezően felemelte egyik kezét. – Elég. Nem azért jöttem, hogy kiabáljak veled. Eszem ágában sincs ilyesmit tenni.
Meglepetten néztem rá.
– Akkor? Miért vagy itt? Ne érts félre, örülök neki, csak... tudod, tartottam kicsit a találkozástól, mert tudtam, hogy ide akartatok jönni tegnap éjjel. Van egy sejtésem, hogy nem örültök az éjszakai kiruccanásunknak.
– Az nem kifejezés – morogta sötéten Simone. Volt valami érthetetlen keserűség a hangjában.
– De nem volt semmi baj. Még Gittyvel sem.
Simone arca kicsit megvonaglott, de olyan kifejezést öltött, hogy úgy éreztem, nem Gitty miatt aggódik igazán.
– Az éjszaka rengeteg veszélyt rejt, Lotte – magyarázta, mintha én nem tudnám. – Észre sem veszed, és máris megtámad valaki. Gyönyörű lány vagy. Tudnod kell, mivel jár ez a nagy szépség. Azt hiszem, el kell beszélgetnünk néhány fontos dologról. Ha egy ilyen csinos lányt látnak az éjszakai városban, könnyen meglehet, hogy komoly baj történik. Nem tudunk mindig melletted lenni, nem tudunk állandóan rád figyelni. Felelősséget kell vállalnod magadért!
- Tudom, de Bill… - kezdtem hevesen, de Simone csak megrázta a fejét.
- Nem a te dolgod, hogy megtaláld.
- Akkor kié?
- Bill vissza fog térni, ha eljön az ideje. Tudni fogja, mikor fedje fel magát.
- Honnan tudod? Láttam őt, Simone!
A nő finom vonású arca erősen eltorzult. Szemei felragyogtak, s észrevettem, hogy titokban összeszorítja a kezeit.
– Láttad őt? Hogy van? Mondtad neki, hogy nagyon várjuk?
Simone anyai érzései egy pillanat alatt felszínre törtek. A nő kérdésekkel bombázott, én pedig nem tudtam felelni azokra. Felemeltem a kezem, hogy csendre intsem.
– Nem beszéltem vele – sóhajtottam bánatosan. – Bár beszélhettem volna! Gittyvel társalgott, aki elhurcolta valahova. A lányra egy szórakozóhelyen találtunk rá. Kérdésünkre elmondta, hova vitte, de mire a panzióhoz értünk, Bill már lelépett. Sajnálom, hogy szem elől tévesztettem.
- Nem kell bocsánatot kérned – mosolyodott el Simone. – Az a lényeg, hogy láttad… De meg kell ígérned, hogy soha többé nem teszel ilyet!
- Ki akadályoz meg ebben? – vigyorodtam el önelégülten.
Simone gúnyos mosolyt eresztett felém.
- Én.
- És hogyan? – dacoskodtam, akár egy kiskamasz.
- Elveszem a kocsikulcsodat.
- Azt nem teheted! Nem, nem, nem! – rémüldöztem és körbenéztem a szobában, tekintetemmel a kocsikulcsot keresve, holott jól tudtam, hogy az a földszinten van egy szögre akasztva.
- Nem tenném, ha nem kényszerítenél rá, Lotte.
- Simone, tudod, hogy csak Billt akartam hazavinni…
- Tudom. De sokkal fontosabb, hogy a saját életed védelmével foglalkozz. Mit gondolsz, hogyan fogadná Bill, ha megtudná, hogy veszélynek tetted ki magad, és még Lindát is belekeverted?
A kérdés elgondolkodtatott. Ha Bill eszénél lenne és tudomást szerezne arról, mit tettem, egész biztos megrémülne, kiabálna, kioktatna, aztán megölelne és azt mondaná: „Azért jó, hogy megúsztad, angyal”, majd örökre eltiltana az autótól. Ezek az elképzelések természetesen nem tűntek valami szívderítőnek.
- Igazad van – sóhajtottam lemondóan és bűntudatosan pillantottam Simone felé.
- Óh, te gyerek! – nevette el magát a nő, majd átölelt. Annyira jólesett ez a gesztus. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Simone nemcsak a kedvesem anyja, hanem egy kicsit az enyém is.
- Aludj csak. Kimerítő éjszakád volt – mondta gyengéden, majd elengedett, betakart, aztán kisétált a szobámból. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, így hallhattam, hogy megáll a folyosón és beszélgetni kezd valakivel, mégpedig Tommal.
- Elaludt? – kérdezte Tom halkan.
- Még csak most hagytam magára – felelt neki Simone. – Mit tudtál meg?
- A rendőrök semmi újat nem mondtak. Azt tanácsolták, hogy ne foglalkozzunk vele és nagyon vigyázzunk Lottére. Na, nem mintha nem ezt tennénk már hónapok óta… Különben is, pokoli nehéz vigyázni egy olyan kiscsajra, aki magasból tesz az általunk felállított szabályokra.
Álmos voltam, de erre a titkolózásra azért felfigyeltem. Mi ez az egész? Miért kellett felkeresni a rendőröket?
- Nem elég Gitty… még ez is – sóhajtozott Simone. Hallottam, hogy járkálni kezd, a régi fapadló meg-megreccsent halk léptei alatt.
- Lehet, hogy a rendőröknek igaza van. Talán csak egy aljas átverés. Előfordulhat, hogy Lili tréfát akar űzni velünk.
- Nem hinném. Lili az egyik legjobb barátnője volt… Tudhatja, mi jár a fejében.
Tom nem felelt. Az ajtómhoz lépett és bezárta, így a beszélgetés további részleteit már nem hallhattam.
Néhány perc múlva nyikordulva kinyílt az ajtó és Tom lépett a szobába. Körülnézett, majd mikor látta, hogy ébren vagyok, az ágyhoz lépett és leült, de balszerencsémre épp a lábamon kötött ki.
- Au, Tom! A lábamra ültél! – sikoltottam, a gitáros pedig gyorsan felpattant és zavartan szabadkozott:
- Bocsánat, bocsánat.
Ismét leült, ezúttal vigyázva, nehogy újabb testrészemben okozzon kárt.
- Felébresztettelek? – kérdezte és rám nézett. Tekintete aggódónak tűnt.
- Nem tudtam aludni.
- Oké – folytatta Tom és nagyot sóhajtott. Tudtam, hogy komoly kioktatásnak nézek elébe, így közbevágtam és próbáltam megelőzni a srác szavait:
- Tudom, hogy a múlt éjszakai dolgokról akarsz beszélni. Anyukádnak is elmondtam már, hogy sajnálom… Tudnod kell, hogy csak Bill miatt tettem.
- Autózni az éjjeli városban nem túl nyerő, még akkor se, ha Bill miatt teszed, kiscsaj. Még akkor se, ha egy páncélozott kocsival teszed! Ráadásul Lindát is belekeverted! Szerinted mit éreztem, mikor a nénikéd felhívta anyámat és arról kérdezősködött, hogy nem vagytok véletlenül nálunk? Hajnali fél négykor!
- Linda egyedül döntött úgy, hogy velem jön! – vágtam vissza dühösen. – Ha nem viszem magammal, elárulta volna a rokonaimnak, hogy előző éjjel is Hamburgban jártam!
Tom arca szürkévé vált, szemei hatalmasra nyíltak. És nekem csak akkor esett le, hogy elárultam magam egy Kaulitznak! Tudtam, hogy a szörnyű kis titkom nem marad titok többé.
- Azt mondod, korábban is tettél egy túrát? Teljesen egyedül?
- Igen, de kérlek, ne mondd el senkinek! Kérlek, Tom!
A gitáros gondterhelten kezeibe temette arcát.
- Tudod, hogy az lenne a leghelyesebb, ha most rögtön világgá kürtölném?
- Tudom, de akkor életreszóló szobafogságot kapnék és eltiltanának a kocsimtól. Megfosztanának attól a kevéske szabadságtól is, ami még megmaradt. És nagyon jól tudod, hogy elég nehezen viselném, ha így történne.
- Tudom – morogta kedvetlenül Tom. – Jól van. Nem szólok, de ígérd meg…
- … hogy soha többé nem csinálsz ilyet. Tudom – vágtam a szavába. – De nem ígérhetek ilyet, Tom. Elhatároztam, hogy addig autókázom Hamburgban, amíg haza nem viszem Billt.
- Őrült vagy – kommentálta a gitáros. – Az életeddel játszol, havercsaj!
- Mondd meg, mi értelme van így az életnek? Egy lépést sem tehetek egyedül! Nem mehetek ki az utcára, mert megtámadhatnak!
- És szerinted minket nem? – ragadta meg a kezem Tom. – Oké, a mi esetünk kicsit más, de érted, mit akarok mondani.
Lehunytam a szemem. Nagyon jól tudtam, mit akar mondani. A szavai valódi bűntudatot keltettek bennem. Rá kellett jönnöm, hogy tényleg felelőtlenül viselkedtem.
- Nem mehetek a saját fejem után. Meg kell tanulnom felnőni, igaz? – vigyorogtam a fiúra.
- Sosem fogod megtanulni – nevetett ő is. – Tudod, emlékeztetsz valakire.
- Tudom – sóhajtottam elkedvetlenedve. – Egy idióta hülyegyerekre.
- Nem – rázta a fejét Tom. – Önmagamra.
Az ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit kéne mondani erre. Tom azonban megkönnyítette a dolgomat, mert néhány másodperc múlva egyedül hagyott.
Kimásztam az ágyból és felöltöztem, majd lesiettem a földszintre.
- Jó reggelt – köszöntem a nénikémnek, aki a mosogatónál állt és Simonével beszélgetett.
- Neked is – köszönt vissza cseppet sem lelkesen. Szemlátomást még mindig neheztelt a múlt éjszaka eseményei miatt.
- Megúsztuk a kioktatást – lépett elém vigyorogva Linda, majd halkabban hozzátette. – Tom nagyon aggódott és azt hiszem, nemcsak azért, mert összefutottunk Gittyvel.
- Még szép, hogy aggódott. Elvégre veszélyben van az ikeröccse.
- Nem, nem úgy értem! – legyintett türelmetlenül Linda. – Azt hiszem, titkol valamit. Valamit, amiről nem szabad tudomást szereznünk. Valami rossz dolgot.
A szemeim nagyon elkerekedhettek, mert Lindán láttam, hogy sejt valamit.
- Csak annyit tudok, hogy felvették a kapcsolatot a rendőrséggel, mert egy Lili nevű csaj mondott nekik valamit, amit ők fenyegetésnek éreztek.
- Ki lehet ez a Lili? – tűnődött morogva Linda. – És milyen titkot őrizhetnek a Kaulitzok?
- Simone azt mondta… Lili a legjobb barátnője annak az illetőnek, akinek köze van a titokhoz… Lili a legjobb barátnő… Ismerős… mintha hallottam volna már ezt a nevet…
Linda nagyon izgatott lett, miközben az eszmefuttatásomat hallgatta.
- Próbálj visszaemlékezni! Hol hallottad? – követelőzött türelmetlenül.
- Nem tudom, nem tudom – legyintettem fáradtan. – De mindegy is… Azt hiszem, inkább Billt kéne keresnünk.
– Oké, menjünk – mondta Tom, aki időközben csatlakozott hozzánk. – Talán ma lesz némi esély, elvégre is, láttátok éjjel.
- Milyen titkot őrizgetsz, Tom? – kérdezte Linda, de a srác nem is reagált barátnője faggatózására. A Marcello-ház udvarán gyorsan összeálltak a keresőcsapat tagjai, majd lassan útnak indultunk.
– Ma én megyek Lottéval – határozott Simone. Senki nem ellenezte. Gyanúm szerint azért akart velem jönni, mert biztosra vette, ha velem van, megtaláljuk Billt.
Az autóút hosszú volt és idegtépő. Milyen más megtenni ugyanazt az utat nappal és éjszaka. Mintha nem is ugyanazt a várost bámulnám. Ami éjjel ijesztő és veszélyes, nappal hívogató és barátságos. Nincsenek szűkös sikátorok, drogtanyák, sötét alakok. Megnyugtató volt ezt a képet látni Hamburgról, a szép épületekről, a szürke falakról, a megszokott életről. Kissé megborzongtam, mikor Simone befordult abba az utcába, ahol az a diszkó található, melyben előző éjjel jártunk Lindával. Sosem akartam volna ilyen helyen látni Simonét, még nappali fényben sem. Távol akartam tudni őt a veszélytől, de tudtam, hogy hasztalan lenne arra kérni, hogy forduljunk vissza.
– És most merre? – érdeklődött, miután leállította a kocsi motorját és kiszállt.
– Induljunk a panzió felé – mutattam a Plenske Panzió irányába. – Gitty ott vett ki neki szobát. Talán szerencsénk lesz...
– Gitty vett ki neki szobát? – húzta fel az orrát Simone és megfogta a kezem.
– Igen. Azt mondta, addig semmit sem tesz vele, amíg Bill csak a lötty hatására képes azt tenni, amit parancsol neki.
Simone megvetően prüszkölt egyet, majd a panzió irányába sétált.
A recepción üldögélő kisasszony – akivel az éjjel is találkoztam, és akinek már épp lejáróban volt a munkaideje – furcsán mért végig, mint aki kételkedik az ép elmémben.
– A 12-es szobába megyünk – mondtam neki, egy kis vigyort megeresztve és húzni kezdtem Simonét a folyosó felé. Cipőink kopogtak a fényesre súrolt padlón, s az üres folyosó falai visszaverték a zajokat.
– Tegnap éjjel már találkoztam vele – magyaráztam Simonének a recepciós kisasszony furcsa nézését – de akkor azt hitte, Bill csupán részeg.
– Ő látta bejönni Billt? – kapott a témán Simone. – És mi az, hogy azt hitte, részeg? Bill sosem iszik, legalábbis nem annyit, hogy…
– Valamit még nem említettem – motyogtam és megálltam a 12-es szoba előtt. – Gitty nyugtatóinyjekciót döfött Bill sérült karjába... vagyis azt hiszem... A nyugtató tizenöt percig tartotta hatása alatt Billt, aki itt töltötte azt az időt. Mikor Gitty becipelte, már csak félig volt öntudatánál, a recepciós ezért hitte, hogy részeg.
Simone holtsápadt lett és meg kellett kapaszkodnia az ajtókeretben, hogy megőrizze az egyensúlyát.
– Nincs semmi baj – suttogtam és átöleltem, majd belöktem az ajtót. Tudtam, hogy a szobában nem lesz senki. A véres ágynemű ugyanúgy hevert az ágyon, ahogy előző nap éjjel, még az ablakkereten is ott díszelegtek Bill vérfoltjai.
– Ez Bill vére? – mutatott Simone a fehér takarókra, majd az ablakra.
– Azt hiszem, igen – feleltem és kihátráltam a szobából. Simone követett. Az arcán borzongó kifejezés ült.
– Merre tovább? – kérdezte gyorsan, palástolva az aggódást.
– Induljunk el egyenesen.
Simone nem tett ellenvetést.
Sokáig gyalogoltunk, szótlanul, figyelve minden apró mozgást.
Az első útelágazás melletti kisbolt előtt nagy tömeg gyűlt össze. Simonével az oldalamon átvágtam az emberek közt. A kisbolt ablakai be voltak törve, a kirakatban lévő árucikkek szanaszét hevertek a betonozott járdán. A bejárat előtt egy sötét alak kuporgott. Fejét a térdei közé hajtva fel-felszakadt belőle néhány panaszos sóhaj.
Simone az alakhoz lépett és felemelte a fejét, majd letérdelt mellé és átkarolta. A kuporgó srác Bill volt. Fejét kapucnival takarta, de ígyis könnyű volt felismerni. Farmerja kirojtolódott, a térdeinél még el is szakadt – gyanítottam, hogy elesett, mert a nadrágot is vöröses foltok szennyezték. Bokája természetellenes szögbe hajlott, tehát valószínűleg azt is kificamította.
Nem mertem közelebb lépni, vártam, hogy Simone adjon valamiféle jelet. Az embertömeg szétoszlott, miközben a telefonomért nyúltam, hogy értesítsem a többieket. Ekkor jöttem rá, hogy a telefonom pár napja randizott a fallal és csúnya halálát lelte.
Néztem Simonét, ahogy Billt próbálja felsegíteni. A fiú nem ellenkezett. Láttam, hogy mindkét keze vérben úszik és nagy volt a gyanúm, hogy ő törte be a bolt ablakait.
Egy köpcös, kopaszodó férfi hamar észrevette, mi történik és felénk sietett. Azt hittem, segíteni akar, ehelyett durván Billre förmedt.
– Minden káromat meg kell fizetned! – kiabálta és rálépett egy fejessalátára. – Miattad fogok tönkremenni!
– Fogja már be! – ordított vissza Simone. Sosem hallottam még ilyen hangot előtörni a nő torkából, de most elismeréssel adóztam. Ez is jól állt neki. – Maga a rohadt boltjával törődik, igaz? Arra nem gondol, hogy más is van a világon? A kár miatt pedig felesleges hisztériáznia! Minden vissza lesz fizetve, méghozzá kamatostól!
A férfi egy pillanatra megállt, majd arrébb ment. Simonén látszott, mindjárt felrobban a dühtől. Erőt vettem magamon és odaléptem hozzá, hogy segítsek. Megfogtam Bill egyik vállát, míg Simone a másik oldalon próbálta felhúzni őt a földről. Ketten együtt sikerült talpra állítanunk a fiút.
– A fenébe, hogy ilyen messze parkoltam – morogta Simone és átkarolta a fia derekát.
A séta lassan ment, Bill pedig egész testében remegett. Átvetettem a vállamon egyik sérült karját, mit sem törődve azzal, hogy a ruhámnak valószínűleg annyi lesz.
– Anya – nyögte Bill és megtorpant – a kezem... nagyon fáj a kezem... Nem tudom, mit tettem... Anya, segíts...
– Nyugodj meg – duruzsolta Simone, mintha egy szörnyű rémálomból felébredt, ijedt gyerekhez beszélne. – Nem lesz semmi baj. Nemsokára odaérünk az autóhoz. Tarts ki, kisfiam.
Meg sem mertem szólalni. Csak sétáltam Bill testsúlyának felével a vállamon és uralkodnom kellett magamon, nehogy sírni kezdjek. Bill keze nagyon remegett, így kénytelen voltam megfogni a csuklóját. Az érintésre felszisszent, de nem hagyta, hogy elengedjem a kezét.
– Sajnálom – motyogtam hadarva. – Tudom, hogy fáj.
Nem felelt. A csuklója fel volt dagadva és nem lehetett megállapítani, hány sebből vérzik. A múlt héten szerzett sérülései lassan összeforrtak, a mocskos kötés egy másodperc alatt esett le a kezéről. Csodálkoztam, hogy a sebek nem néztek ki rosszabbul, mint előző héten, bár gyanítottam, hogy Gitty mérge valamilyen módon megakadályozta az elfertőződést.
A kocsihoz érve Simone elengedte Billt, aki így teljes súlyával rám nehezedett. Miután a nő kinyitotta a kocsiajtókat, levette a vállamról a hatalmas terhet. Próbáltuk Billt óvatosan beültetni a kocsiba. Ez sem volt egyszerű feladat, körülbelül ahhoz hasonlíthatom, mikor egy emberméretű rongybabát próbálunk rávenni arra, hogy ne dőljön el. Bill sápadt volt és rémisztően erőtlen. A fáradozás azonban meghozta az eredményt, Bill képes volt megtartani magát addig, amíg Simone áthúzta és becsatolta a biztonsági övet a dereka körül. Ezután mi is bepattantunk a kocsiba és elindultunk a stúdió felé.
– Hívd fel Tomékat – kérte Simone és a kezembe lökte a telefonját. Szemmel láthatólag ideges volt. Kezei remegtek, miközben az úton tartotta az autót és amikor csak lehetett, hátranézett a fiára.
Én nem csak néha-néha néztem hátra. Természetellenes szögbe hajtogattam magam és folyamatosan Billt figyeltem. Simone kérésének engedve azonban a kezembe vettem a telefont és gyorsan tárcsáztam Gordont.
– Tessék? – vette fel a férfi.
– Szia, Gordon. Lotte vagyok. Megvan Bill.
Gordon halk, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta a hírt.
– Ott van a kocsiban? – kérdezte aggódva.
– Igen. Nagyon gyenge, szinte járni is alig tud.
– Merre vagytok? – érdeklődött felélénkülve.
– A stúdió felé megyünk. Hívd fel a többieket, hogy ne keressék tovább.
Gordon megígérte, hogy eleget tesz a kérésemnek, majd letette. A kesztyűtartóba dobtam a telefont, és visszafordultam Bill felé.
A fiú oldalra billent fejjel, lehunyt szemekkel ült a hátsó ülésen. Majdnem biztos voltam benne, hogy alszik. Egy hirtelen fékezés azonban felébresztette. Nem tudtam elég gyorsan félrenézni, így azonnal leesett neki, hogy őt bámulom.
– Mit nézel? – kérdezte mogorván.
– Semmit – feleltem és jobbnak láttam, ha nem nézek ismét felé.
– Hogy érzed magad, fiam? – próbálkozott Simone és bekanyarodott egy ismerős utcába.
– Fázom – felelte Bill – és olyan zavaros minden. Nem emlékszem dolgokra. Nagyon hideg van...
– Ne félj. Pár perc és ott leszünk – nyugtatta Simone és gyorsított.
A stúdió előtt már vártak ránk. Amint lefékeztünk, Tom és Gordon a kocsihoz lépett, hogy kiemeljék Billt. Georg, Gustav, Linda, Anni és a többiek rémülten pislogtak az autóból kihúzott alakra.
– Van valakinél kulcs? – kérdezte Gordon és szabad kezével a stúdió épületének felső emeleteire bökött, ahol a stúdiólakás rejtőzött.
– Nálam van másolat – felelt gyorsan Silke és utat tört magának a bejárathoz. A nő nyomában Tom és Gordon is elindult, két oldalról támogatva az alélt Billt. Mögöttük Simone lépkedett, karon fogva engem, én pedig megragadtam Linda kezét, így hárman léptünk be a hatalmas bejárati ajtón. Utánunk Georg, Gustav és Anni sietett be, a sor legvégét pedig David Jost, Dave Rotth, Peter Hofmann és Patrick Benzner zárta.
– Mi lent maradunk – hangzott David határozott parancsnak tűnő kijelentése és a TH-személyzet tagjai azonnal félre is álltak.
– Majd később felmegyünk – mondta Silke és Gordon kezébe ejtette a lakáskulcsot.
Ami azt illeti, sosem jártam még a stúdiólakásban. Az első idelátogatást nem pont úgy képzeltem el, hogy Billt kell felcipelni ide.
A lakás nem volt túl nagy, de alapvetően minden megtalálható volt benne. Még egy konyha is volt – megpakolt hűtővel – pedig odalent is kialakítottak egyet, a fiúk pedig biztos nem főznek.
Bill szobája a folyosó végén volt. Gordon belökte az ajtót, majd betámogatta mostohafiát. A szobán látszott, hogy Bill már hosszabb ideje tartózkodik itt, mint az otthoniban. Nem volt rendetlenség ugyan – ami meglepett – de úgy láttam, néhány bútor igencsak megszenvedte gazdája előtörő dührohamait. Az egyik szekrény ajtaja le volt tépve, csupán félig lógott a zsanéron, egy kis asztalka félre volt lökve, papírok és könyvek szerteszét feküdtek mellette a padlón.
Tom és Gordon az ágyra fektette Billt. Mindketten szánakozva nézték a fiú vézna testét, sápadt bőrét, beesett arcát. Látszott rajtuk, hogy nem is igazán hiszik el, hogy tényleg Billt bámulják. Úgy tűnt, idegennek látják őt. Mi tagadás, én is így éreztem…
- Hagyjuk magára – szólalt meg Tom, majd kisétált a szobából. Néhány másodperccel később Linda és Gordon is követte, majd Anni és a Tokio Hotel másik két tagja is a földszint felé indult.
- Menj csak, Lotte – mosolygott rám Simone és nekilátott, hogy lerángassa Billről a mocskos ruhadarabokat.
Fagyottan néztem, mit csinál, de nem tudtam megmozdulni. Erőtlenül nemet intettem, s tovább bámultam a groteszk jelenetet.
- Nem tudok elmenni – suttogtam kicsit félénken. A nő rám emelte lágy pillantását. Nem látszott dühösnek, amiért nem segítek neki, pedig tudtam, hogy azt kéne tennem, hiszen nehéznek tűnt egyedül birkózni azzal a szinte teljesen élettelen testtel.
Simone lehámozta Billről a pulóvert és a pólót. A srác mesztelen felsőteste borzasztóan nézett ki. Olyan sovány volt, hogy könnyedén lehetett tanulmányozni a bordák fel-le mozgását, s meg mernék rá esküdni, hogy tökéletesen láthatóak voltak a szívdobbanások is. A srác jobb oldali bordáin végighúzódó óriási tetoválás rémisztőnek tűnt, mert a fekete festék rettenetesen elütött a hófehér bőrtől.
- Hozz egy kis vizet, Lotte – utasított Simone. – A fürdőszoba itt van az ajtóval szemben.
Úgy tettem, ahogy kérte. Átbotorkáltam a fürdőszobába és egy pohár vízzel tértem vissza. Simone biccentett, majd az éjjeliszekrényre tette a poharat, aztán felállt és elhagyta a helyiséget. Amíg egyedül voltam Billel, lehetőségem nyílt beszélni hozzá, bár nem tudtam, hallja-e egyáltalán, mit mondok.
- Jól ránk hoztad a frászt, Kaulitz – mosolyogtam kicsit kényszeredetten, s önkéntelenül a keze felé nyúltam, de aztán rájöttem, hogy nem lenne tanácsos megfogni, mert azzal fájdalmat okoznék neki. Inkább tovább folytattam az egyirányú beszélgetést. – Tudod… örülök, hogy jól vagy… már amennyire… Úgy értem, hogy nincs semmi komoly bajod. Nagyon aggódtam miattad. El sem hinnéd, mennyi minden történt azóta, hogy eltűntél. Mindennap órákig kerestünk… Képzeld, David most azt sem bánja, hogy szünetelnek a stúdiófelvételek. Örül, hogy megkerültél. Nem tudom, mi mást mondhatnék, pedig annyi mindent kellene. Bill, csak azt szeretném, ha minél előbb meggyógyulnál és minden olyan lenne, mint rég.
Nem vettem észre, hogy Simone már egy ideje mögöttem áll és csendesen figyel. Kezében lilás színű folyadékkal teli üvegcsét tartott. Gyorsan arrébb vonszoltam magam, hogy helyet adjak neki, de ő csak mosolygott.
- Kedves volt, amit mondtál. Biztosra veszem, hogy hallotta.
- Remélem – bólintottam, s elhagytam a szobát.
Remegtem az izgalomtól, a félelemtől és még valami mástól, amit nem tudtam azonosítani. Botladozva értem le a földszintre. Átvágtam az üres folyosókon, cipőim halkan kopogtak. A konyhába siettem. Gondoltam, hogy Bill farkaséhes lehet. Átkutattam a hűtőt és a szekrényeket, de nem találtam semmi laktatót. Csüggedés lett úrrá rajtam, miközben vizet forraltam és hozzáláttam, hogy elkészítsem a konzervlevest, melyre az egyik félig nyitott szekrényben bukkantam. Tudtam, hogy nem valami ízletes, de úgy gondoltam, több, mint a semmi. Hagytam egy ideig, hogy a víz és a levesestasak tartalma lassan összefőjön, közben megpirítottam néhány szelet kenyeret. Mikor elkészültem, csészébe öntöttem a levest és a pirítósok meg némi lekvár társaságában tálcára pakoltam.
Remegő kezekkel vittem fel a silány ebédet.
Bill szobájának ajtaja nyitva volt. Simone a folyosó végén, az ablaknál állt. Kellemes arcán megkönnyebbülés és aggodalom keveredett. Lépteim hangjára hátrafordult és meglepetten pislogott.
- Sajnálom – mentegetőztem és tétován Bill szobájának ajtaja felé intettem – de csak ezt találtam… Gondolom, éhes lesz, ha felébred…
Simone biccentett és kitárta előttem az ajtót. Az asztalra tettem a tálcát, majd Billre pillantottam, aki nyugodtan feküdt. Szemei csukva voltak, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Keserűség gyűlt fel bennem.
- Annyira hiányzik – jegyeztem meg csendesen Simonének.
- Nekem is – mondta sóhajtva a nő. – El sem tudod képzelni, mennyire.
- Nem adhatom fel, de néha olyan nehéz… főleg, mikor így kell látnom…
Bill ébredezni kezdett. Csendesen az ajtó felé indultam, de nem hagytam el a szobát. Észrevétlenül figyeltem, ahogy Simone óvatosan felemeli a tálcát és Bill felé nyújtja. Az énekes elvette tőle és mintha kicsit el is mosolyodott volna. Ingatta a fejét és azt kérdezte:
- Mióta nem szokásod összetörni a dolgokat, anya?
Simone reszketegen felnevetett.
- Nem vagyok teljesen reménytelen eset – mondta vállvonogatva.
Bill megkóstolta a levest és groteszk fintort vágott. Simone észrevette és félig suttogva megjegyezte:
- Konzervleves, fiam. Nincs más. A stúdiólakásban vagyunk.
Bill értetlenkedve pillantott körbe a helyiségben. Tekintete hosszasan időzött rajtam. A szürke szemek átható, jeges nézése semmit sem enyhült.
- Menj, Lotte – intett szomorúan Simone. Bill dühösnek tűnt.
Végigrohantam a folyosón és leszáguldottam a földszintre. A csukott ajtók mögül halk beszélgetésfoszlányok ütötték meg a füleimet. A hatás egészen olyan volt, mintha egy haldokló házában volnék.
Tehetetlennek éreztem magam. Az egyedüllét és az épületet bejáró némaság egymás után pattogó szavakat jártatott a fejemben. Könnyek gyűltek a szemem sarkába és nem tudtam megakadályozni, hogy végig ne follyanak az arcomon. Annyira nehéznek tűnt kiállni a próbákat. Átkoztam Gittyt , mert mindent tönkretett. Elvette a szabadságomat és a kedvesemet. Nem értettem, mi vette rá arra, hogy mérgeket keverjen, s hogy kis híján megöljön. Ez már nem pusztán a rajongásról szólt. Töprengtem a válaszokon, de semmire sem jutottam. Borzasztóan féltem. A holnapra gondoltam és arra, hogy mi történik, ha Bill újra eltűnik. Azt terveztem, hogy vele maradok, de tudtam, hogy senki sem tartaná helyesnek az ötletet. Mindig azt mondják: maradj távol tőle. De senki nem tudja, milyen nehéz megtenni! Minden egyes másodpercben látni akarom az arcát, hallani szeretném csendes légzését. Tűnődve figyelném, ahogy lassan kinyitja a szemeit… azokat a kedves, mélybarna szemeit… ahogy lassan elmosolyodik. Egy apró mosoly. El sem tudtam képzelni, mikor láttam utoljára mosolyogni. Az együtt töltött percek emlékei most már élesek voltak, de egyre távolibbnak tűntek. Az elmúlt hónapok erősen próbára tettek, s szinte elvették azt a kapaszkodót, ami a múlthoz kötött… ami Billhez kötött… Néha azon járt az eszem, hogy miért kell ennyi időt fecsérelni egy fiúra, hiszen Florenz szerint könnyen találnék valaki mást. Aztán pedig rá kellett jönnöm, hogy a nővéremnek igaza van, mert biztosan találnék mást, aki nagyon kevés lenne nekem. Billt keresném benne. Csak gyötörni tudnám. Akaratlanul bántanám őt és csak fájdalmat okoznék magamnak. Pont úgy kínlódnék, mint akkor, mikor Mike-ban kerestem az énekes vonásait. Tisztában voltam vele, hogy azokban az időkben komoly megpróbáltatások elé állítottam az egyik legjobb barátomat, aki rajongva szeretett engem.
Nem tehettem róla.
Kétségbeesetten ragaszkodtam Billhez. Nélküle nem voltam Lotte. Ő volt mindaz, amit valaha kerestem… amit valaha akartam…
Új napot vártam, reményt kerestem. Az a nap talán sosem jön majd el. Bill hangja meg egy ismerős szöveg járt a fejemben és az jutott eszembe, mennyire igaza volt, mikor papírra vetette azokat a sorokat…
Vagy talán mégsem?
…
Az a nap nem jött el
Az a nap nem jön el
Nem mehetek el
Kapaszkodnom kell
Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket
Én vártam örökké
Az a nap nem jött el
(Tokio Hotel – That day)
…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése