A február elseje vészesen közeledett. Linda nem hívott, sőt, MSN-re se jött fel, mióta Tom bevallotta neki a félrelépést. Tartottam attól, hogy rám is haragszik, de nem foglalkoztathatott ez, mert Tomnak szüksége volt a segítségre. Igaz, ha Linda is itt lett volna, bizonyára nem tudtam volna eldönteni, kinek is segítsek, elvégre mind a kettőjüket egyformán szerettem – na jó, Lindát talán kicsit jobban, de semmiképp sem tudtam volna ölbetett kézzel nézni Tom szenvedését. És Tom szenvedett. De még mennyire, hogy szenvedett.
A január utolsó napjai úgy teltek el, hogy Tom szinte mindig velem töltötte a délutánokat. Magdeburgban voltunk, ő pedig vezetni tanított. Ilyenkor kicsit jobb kedvre derült – néha direkt bénáztam, csakhogy némi mosolyt csaljak arra a csinos kis pofikájára, de volt, hogy ez sem segített. Alapjában véve hallgatag volt, ha néha-néha megszólalt, akkor is főként káromkodott, vagy csak idegesen morgott valamit.
– Nem hívott Linda? – kérdezte február elseje reggelén, mikor a szokottnál korábban, reggel hétkor állított be. Én még csendesen aludtam, de a nénikém felengedte a zaklatott Tomot, így a fiú ébresztett.
– Nem – motyogtam a párnámba – és tegnap még új e-mail se érkezett.
– A fenébe – morogta Tom – Lotte, nagyon sajnálom. Ha megromlik a barátságotok emiatt a szarság miatt, csakis én leszek a felelős!
Felpillantottam rá. Olyan zavarodottsággal teli volt a tekintete, amilyet még soha nem láttam Tom Kaulitz arcán.
– Tom – ültem fel az ágyban – vádolod magad már több, mint egy hete. Elég legyen ebből! Figyelj. Emlékezz arra, mit mondtál Billnek, mikor ő volt hasonló helyzetben. Most pedig fogadd meg az akkori tanácsaidat!
Tom értetlenül nézett rám. Te jó ég, mintha nem is Tom ült volna mellettem, hanem valami mesebeli lény, aki épp most csöppent bele a való világba.
– Ne értetlenkedj már! – morogtam. – Nem mehet a munkád rovására ez a helyzet. Már értelek. Tudom, miért akartál és akarsz segíteni Billnek és nekem, de most neked kell a segítség. Hálás vagyok azért, amit tavaly tettél értem, és most ideje visszafizetnem mindent.
Tom gyengéden rám nevetett. Valahogy olyan Billes volt a pillantása. Szükségem volt rá, hogy lássam ezt a tekintetet. Tudtam, hogy ő nem Bill, de az ikre, egyértelműen hasonlított hozzá. Ugyanaz a gyönyörű, barna szempár, ugyanaz a vizslató nézés. Biztatóan megveregettem a vállát és kikászálódtam az ágyból, hogy ruhafélét keressek magamnak.
– Ha Bill jobban lesz – kezdte felvidulva – már tudom, mivel fogom cseszegetni.
– Mi van? – meresztettem a szemeimet.
– Nem félreérthető? – gúnyolódott. – A szobádban ülök, ráadásul az ágyadon, te meg itt flangálsz a hálóingedben. Bill megőrülne, ha ezt látná!
– jóhogy nem már felhívod, hogy jöjjön ide. És tudod, mit? Akkor bámulhattok ketten is!
Morgolódva elcammogtam a fürdőszoba felé, és közben hallgathattam Tom szívből jövő kacagását. El kellett nevetnem magam. Tomnak jó kedve volt és ennek én is örültem. Szegény srác, el is felejtette, hogy ma szembe kell néznie megcsalt barátnője haragjával. Linda ugyanis február elsejére tervezte az utazást, és csak remélhettem, hogy meggondolja magát a történtek után. Tomnak nem szóltam a félelmemről, mert nem akartam méginkább idegesíteni.
Odalent megszólalt az ajtócsengő. Na ne – gondoltam – Linda mégiscsak ideért.
Hipergyorsasággal elkészültem, majd visszarohantam a szobámba.
– Tooooooom! – kiabáltam már az ajtóból – Gyere ki gyorsan!
– Mi van? – érdeklődött, miközben egy másik szoba felé tuszkoltam.
– Linda itt van. Körülbelül két perc múlva felér. Ha itt talál, nekünk annyi!
– Mi? – nézett ijedten, és besurrant a szobába – mikor kelt fel az a csaj, hogy ideérjen?
– Lehet, hogy már tegnap este Németországba jött, vagy ma hajnalban – morfondíroztam – de nem tök mindegy? Maradj itt. Ha kellesz, majd feljövök érted. Bocsi, ez spontán döntés. Beszélni fogsz vele. Oké?
– Oké – sóhajtott Tom. – Lotte?
– Tessék?
– Köszönöm... és... szurkolok neked – motyogta, kezeit tördelve.
Megöleltem, majd lerobogtam a lépcsőn, közben felöltöttem a lehető legvidámabb arcomat.
– Lotte! – csendült Linda örömtől ittas, de némiképp szomorkás üdvözlése.
Elém sietett és átölelt. Az ő arca is nyúzott volt, akár a Tomé. Szemei pirosak és dagadtak voltak a sírástól.
– Linda, annyira sajnálom – motyogtam, még mindig körülötte tartva karjaimat.
– Felesleges – legyintett és a nappaliban álló kanapé felé intett a fejével. – Tudhattam volna. Nem kellett volna belemenni ebbe. Csak… tudod jólesett valamiféle hitbe ringatni magam. Tom Kaulitz megváltozott miattam. Gondolhatod, milyen érzés volt! Az a Tom, akit mindenki SzexIstennek becéz, az a Tom, aki túlvan már ki tudja, hány csajon, az a Tom, aki sokak szerint sosem lesz képes feladni az életformáját, megpróbál változni egy magamfajta szürke lány kedvéért? És igen. Elhittem. Gondolhattam volna, hogy Tom nem lesz képes betartani a fogadalmait. De hidd el, örülök. Kicsivel több, mint egy évig velem volt. Nem tudom, hányszor csalt meg ezidő alatt, de mégis velem volt. Engem mondott a barátnőjének, és én őt mondhattam a barátomnak. Valamiféleképp hálás vagyok neki...
A hangja kissé megcsuklott. Lehajtotta a fejét. Nem tudtam, mit kéne mondani. Annyi mindent átéltem már jómagam is – beleértve a szakítás fájdalmát is – de valahogy azok most nem tűntek olyan valósnak, mint Linda problémái.
– És én téged terhellek ezzel – folytatta végül Linda – mikor tudom, hogy neked is ezer meg ezer bajod van!
– Nem terhelsz – fogtam meg a kezét – különben is, azt hittem, haragszol.
– Haragszom? Rád?
– Mert Tommal voltam, mikor elmondta – magyaráztam. – És mikor olyan hirtelen letetted a telefont... utána nem hívtál vissza és nem írtál, meg nem jöttél fel MSN-re sem... Féltem, hogy rám is megharagudtál.
– Dehogy – ellenkezett kicsit nevetve. – Sajnálom is, csak... miután Tom elmondta, mi a helyzet, nem tudtam, miként reagáljak. Tudom, hülyeség volt lecsapni a telefont. Aztán meg nem akartalak visszahívni, mert nem tudtam, hogy Tom veled van-e még, hiszen ha igen, azt hihette volna, hogy gyenge vagyok. Ezt pedig nem akartam. Túl büszke voltam. Azt gondoltam, hadd szenvedjen egy kicsit. Csak egy egészen kicsit. Mondd, hogy rosszul érezte magát!
– Az még enyhe kifejezés – motyogtam sóhajtva és hátradőltem a kanapén – Linda, Tom olyan pocsékul van, amennyire csak lehet. Teljesen össze van törve. Mintha nem is ő lenne. A szájából csak a káromkodást hallani, és minden apróságon értetlenkedik, mint aki azt se tudja, miről van szó. Az eset után ő hozott el a suliból, mert akkor éppen ő jött értem... annyira nem volt képes figyelni, hogy majdnem belecsúsztunk az árokba a kocsival. Nekem kellett hazavezetnem.
– A kezedbe adta az Audit? – kérdezte Linda kissé nevetve. – Ejnye, Tom Kaulitz.
– Igen, a kezembe adta – mondtam büszkén és örültem, hogy Linda már nem sír. Elhatároztam, hogy felmegyek a vendégszobában rejtőző Tomért.
– Hova mész? – kérdezte a lány, mikor felálltam, hogy értesítsem Tomot.
– Fel kell mennem valamiért, de csak maradj itt. A hűtőben van kaja, meg üdítő, ha éhes vagy. Szolgáld ki magad.
– Köszönöm – felelte Linda meglepetten, mindenesetre nem követett az emeletre.
Felsiettem a lépcsőkön és benyitottam abba a szobába, ahol Tomot hagytam. A srác az ágyon feküdt és a telefonja billentyűit nyomogatta, látszólag teljesen értelmetlenül.
– Gyere, kellenél.
– Már is? – ijedezett nagy szemeket meresztve. – Lotte, még nem dobhatsz a mély vízbe!
– Volt elég időd felkészülni! – pirítottam rá – Szedd össze magad!
– Csak befejezem Georg SMS-ét – magyarázta és ismét pötyögni kezdett.
Tehát Tom SMS-t írt, nem időmúlatásként pötyögtetett a telefonján. Talán Georgtól kért tanácsot?
– Tom, a fenébe, siess már. Lindának azt mondtam, csak felugrom valamiért.
– Jó, jó – ingatta a fejét és eltette a telefont.
Csigalassan felült, majd lábra állt és rávette végtagjait, hogy mozgásba lendüljenek.
– A lépcső tetején várj. Ne mozdulj, amíg nem szólok! – utasítottam – Le ne merj jönni hamarabb!
Bólintott, én pedig leviharzottam a földszintre. Láttam rajta, hogy utánam akar szólni, nehogy elessek valamiben, de szerencsére egyben leértem. Észrevettem, hogy mostanság nem vagyok olyan ügyetlen és ez némi boldogsággal töltött el.
Linda ott ült, ahol hagytam. Örömmel nyugtáztam, hogy a kanapéról nem lehetett látni, hogy a lépcső tetején magányos alak ácsorog.
– Nem hoztál le semmit – állapította meg a lány , miután végigmért. – Mi van, Lotte?
– Tagadjam? – kérdeztem vállvonogatva. – Linda, Tom it van.
Linda szemei elkerekedtek a csinos szemüveg mögött.
– Mit keres itt? – suttogta kicsit rémülten.
– Tudtam, hogy jössz. Tom mindennap nálam járt. Ma korábban jött, de a fene se tudja, miért. Hallottam, mikor megérkeztél és hirtelen határoznom kellett. Eldöntöttem, hogy akár tetszik, akár nem, találkoznotok kell. Beszélni fogtok egymással.
– Nem – jelentette ki határozottan – nem. Nem beszélek vele. Még nem.
– De fogsz – erősködtem. – Tom, gyere le!
Linda megragadta a kezem, miközben finoman megreccsentek a lépcsőfokok, ahogy Tom közeledett.
– Linda – szólalt meg Tom mögöttem. A lány éppen úgy helyezkedett el, hogy eltakarjam a srác szemei elől, de gyorsan arrébb álltam, hogy szembenézhessenek.
– Tom – fogadta hűvösen Linda – örülök, hogy látlak.
Ennyi fagyosságot sosem hallottam még a hangjában és őszintén szólva, soha többé nem is akartam.
– Meg tudom érteni – mondta szomorúan Tom és leült az egyik lépcsőfokra. Nem mondtam neki, hogy jöjjön közelebb, legalább annyit elértem, hogy egymással szemben ültek.
– Szeretnél mondani valamit, Tom? – kérdezte linda.
– Mit mondhatnék? Azt, hogy sajnálom? Meg azt, hogy ha tehetném, mindent visszacsinálnék? Áh, ez csak a sablonszöveg.
Linda megvetése jeléül legyintett egyet.
– Legalább megbántad? – nézett a srácra.
– Minden egyes percét – suttogta tagoltan Tom.
Azt hittem, ott fogok elolvadni ezen szavak hallatán.
Linda felállt és Tomhoz lépett. A szívem vidáman megdobbant – ennyi lenne az egész? – de csalódnom kellett. A lány előhúzta a zsebéből a Caddy kulcsait és Tom mellé ejtette a lépcsőre.
– Tudod, mindig fontos voltál nekem. Mindig! És te mindent elrontottál! Tartsd meg a kocsidat, Tom! Nem lesz szükségem rá!
Tom csak bámulta Lindát, de nem nyúlt a kulcsok után.
– A kocsi a tiéd – nyögte megsemmisülve. – Nem veszem vissza. Még akkor sem, ha mindennek vége lesz...
– Mindennek vége van – sziszegte Linda.
– Linda – szóltam közbe, de a lány lepisszegett.
– Most csend – mondta határozottan. – É nbeszélek. Tom, először is, hozzád intéznék pár kellemes megjegyzést. Mióta elmondtad, hogy hűtlen lettél, állandóan csak jártattam az agyam. Bosszantott, hogy nem tudtam olyan lenni, aki igazán jó neked, fájt, hogy tudtam, itt mindennek vége lesz, és magamat okoltam, amiért nem lehettem olyan, akivel boldog vagy.
– Boldog voltam veled – szólt közbe Tom.
– Igen? És Ashley? Lotte mesélt róla. Egy olcsó ribanc inkább kellett, mint én, Tom?
– Ne mondd ezt!
– Hadd folytassam, ne szólj közbe!
Csak álltam, nem tudva, mit tegyek. Maradjak, vagy hagyjam őket egyedül? Végül leültem a kanapéra és onnan figyeltem a történéseket. Mivel senki nem szólt rám, nyugodtan informálódhattam a további részletekről.
– Ashley más volt. Nem tudtam megállni, Linda. Te is tudod, hogy nem tudok csak úgy megváltozni egyik napról a másikra!
– Tom, ez akkora baromság! Mennyit fogadkoztál, mennyit ígérgetted. És ami a legrosszabb, hogy láttam az igyekezetet! Tudtam, hogy a tavalyi Humanoid Tour-on nem voltak kalandjaid és az újságok majdnem le is hoztak jópár cikket a furcsaággal kapcsolatban, de David indoklásképp kitalált valami sztorit. Örültem. Borzasztóan örültem, hogy képes voltál minderre. Bele se gondoltam, hogy másképp is lesz! Talán bele kellett volna. Sőt, biztosan bele kellett volna, de én nem tettem. Úgy éltem, mint egy hercegkisasszony egy rózsaszínű álomvilágban. Te voltál a herceg a fehér ló helyett fehér Audiban. És a herceg egy szép napon megcsalta a hercegkisasszonyt. A büszkeségemet törted össze, Tom Kaulitz! Mennyire fáj úgy szakítani veled, hogy elmondhatom, azért történt, mert megcsaltál! Mert nem kelletttem neked! Mert egy műbabáért voltál oda!
– Ez azért nem teljesen igaz – szóltam közbe, szinte arról sem tudva, mit teszek.
– Nem voltam oda Ashleyért – szedte össze magát Tom és felállt a lépcsőről. Linda hátrálni kezdett, de nem vesztette el a szemkontaktust a fiúval.
– Akkor? – kérdezte kíváncsian és mégis gúnyosan.
– Ashley csak arra kellett – morogta a srác – te is tudod. Linda, a fenébe is... akartalak... nagyon... december közepén, mikor bejelentetted, hogy síelni mész és nem töltheted velem a karácsonyt, eléggé kiakadtam. Aznap elmentünk egy buliba, ahol Ashleyék is ott voltak. A csajszi rám kattant és hagytam neki. Kellettél, Linda, értsd meg! Miután Lotte elutazott, találkozgatni kezdtem vele. Elvittem Loitschébe. Anyáék szinte sose voltak otthon, Bill meg... szóval, őt nem érdekelte. Nem is járt haza... mindegy... Beszéltem Lottéval, de… mélyen hallgattam előtte Ashleyről… hiba volt… A legnagyobb hibát mégis akkor követtem el, mikor feltűnő helyen parkoltam Lotte sulija előtt. Aznap én voltam a soros, hogy érte menjek, de túl korán érkeztem. A kiscsaj kiszúrta a kocsit. Követett. Nem haragszom rá. Jól tette, hogy a kíváncsiságára hallgatva utánam jött. És hát mit szépítsem, meglátott Ashleyvel. Tudtam, hogy már mindegy, mit teszek, hiába küldtem el Ashleyt. Hibáztam. Sosem tagadtam és nem is fogom soha.
Linda némileg elérzékenyült a vallomás után, de hideg határozottsága megmaradt. Ha én lettem volna a helyében, kapásból megbocsátok Tomnak, de Linda nem olyan, mint én. Ő sokkal keményebb és határozottabb nálam.
– Ha megkaptál volna, akkor is megteszed? – kérdezte, szinte a porig süllyesztve az előtte álló srácot.
Tom egy pillanatra két tenyerébe temette arcát, majd felnézett a mennyezetre és kérdéssel felelt:
– Komolyan azt hiszed?
– Nem tudom, mit higgyek – rázta a fejét a lány. Úgy tűnt, mintha megingott volna kissé az a nagy határozottság.
– Ha nem hiszel nekem, higgy ennek – suttogta a srác és megragadta Linda kezeit, majd magához húzta a lányt. Szorosan a dereka köré fonta karjait, és megcsókolta a rémülten dadogó ajkakat.
Erős késztetést éreztem, hogy tapsolni kezdjek, de nem tettem. Linda és Tom csókja hamar véget ért. Vártam a lány lépését, de Linda nem tett semmit. Nem pofozta fel szegény kedvesét – vagy ex-kedvesét – csak a kanapéig hátrált, leült és összekuporodott. Tom felvette a lépcsőről a Cadillac kulcsait, elsétált a kanapé melletti üvegasztalig, letette rá a kulcsokat, majd enyhe mosollyal az arcán leült egy fotelbe.
– Te szemét, barom, idióta – morogta Linda és felállt a kanapéról, felmarkolta az asztalról a fémesen megcsörrenő kulcscsomót, majd felsietett a lépcsőn.
– Nem fog elhagyni – suttogta reménykedve Tom. – Lotte, mondd, hogy nem fog elhagyni...
– Hát – kezdtem nagyon elgondolkodva – azt mondta, vége, de a kulcsokat mégis elvitte...
Tom bátrabb mosolyra húzta ajkait és a lépcsősor teteje felé bámult.
– Nem tudom – vonogattam a vállam. – Tom, szerintem ne menj utána.
– Nem szándékoztam – felelte a srác. – Mennem kell. Beszélni akarok Billel. Köszönöm, hogy segítettél, Lotte. Most már akármi lesz… én… mi… mindent megtettünk… Semmit sem titkoltam… már nincs rejtegetnivalóm… Linda mindent tud… ennél többet nem tehetek…
Felpattant a fotelből, lendületesen átölelt, puszit nyomott az arcomra, majd kiszökellt a lakásból. Némi mosollyal néztem utána. Miután elhalkult az Audi motorjának zaja, Lindát keresve sétáltam fel a lépcsősoron.
A szobámban találtam rá. Az ágyon ült, kezeiben forgatva a kocsikulcsokat.
– Mi volt ez? – érdeklődtem. Nem tudtam palástolni a vigyoromat. Linda kicsit rosszallóan nézett rám, de nem felelt.
– A kocsi mégiscsak az enyém – mondta végül.
Most rajtam volt a sor, hogy arckifejezésekkel mutassam ki rosszallásomat.
– Linda – kezdtem és leültem mellé. – Láttad, mennyire ki van akadva. Nem érdemli!
– Adjam vissza a Caddy kulcsait? – kérdezte fagyosan.
– Dehogy! – morogtam. – Add vissza az életét!
– El se vettem tőle! – heveskedett a lány.
– Tudod, hogy értem – ráztam a fejem. – Te kellesz neki, Linda.
– Nem én kellek – legyintett fásultan. – Ölelgesse csak Ashleyt. Adja neki a Caddyt, ha jólesik, és különben is, csináljon, amit csak akar. Engem meg hagyjon békén!
– Nem fogom hagyni – ellenkeztem mérgesen. – Te már megpróbáltál újra összehozni Billel. Nem sikerült. Most én próbálkozom veled meg Tommal és esküszöm, sikerülni fog! Te és ő újra együtt lesztek.
– Mégis hogy szeretnéd megvalósítani, ha nekem semmi kedvem hozzá?
Nem válaszoltam. Linda csak megjátszotta a dühös, megsértett önérzetű nőt. Ugyanúgy akarta Tomot, ahogy a srác őt. Láttam rajta, mikor Tom váratlanul megcsókolta.
– Ha nem akarnád, felpofoztad volna, mikor megcsókolt – jegyeztem meg gunyorosan.
Erre persze nem tudott felelni. Nem merte megkockáztatni, hogy elárulja magát, így elfordult tőlem és a falakon lévő fotógalériát kezdte bámulni.
– Nekem is sok bajom van – folytattam, kihasználva a mély csendet – mégsem törtem össze. Megtehettem volna. Linda, nem voltál ott, mikor elmentem Billhez és átadtam neki a karácsonyi ajándékomat. Rám se nézett. Megtehettem volna, hogy azt mondom, oké, nekem már nincs kedvem ehhez és egyszerűen legyen vége. Elismerem, szeptemberben meg is tettem volna, de te is tudod, hogy az nem teljesen én voltam. Karácsonykor viszont már újra önmagam lehettem és ismét megtehettem volna, de nem tettem! Bill is hibázik, Tom úgyszintén, mint ahogy mindenki. Te sem lehetsz tökéletes!
– Nem is akarok az lenni – ellenkezett és végre ismét felém fordította az arcát.
– Akkor ne várd el Tomtól, hogy az legyen.
– Sosem vártam el tőle!.
– Most mégis dühös vagy rá.
– Te nem lennél? Megcsalt, Lotte! Ez nem egyszeri botlás. Viszonya volt, miközben nekem tette a szépet.
– Sokáig azt hittem, hogy Bill megcsal – ismertem be vállvonogatva. – Képzeld, nem adtam volna ki az útját akkor sem, ha kiderül, hogy igaz! Nem tettem volna, mert szeretem. Olyannyira szeretem, hogy talán ezt is képes lettem volna elviselni!
Meglepetten nézett rám. Láttam, hogy gyorsan összerakja magában az elmúlt fél év mozaikszerű eseményeit, beleértve a mérgeket és az akkori Lottéről megmaradt emlékképeit is.
– Akkor... mikor utoljára láttalak – kezdte óvatosan – Bill és te külön voltatok. Borzalmas volt. A szemeitek acélszürkék voltak és én nem mertem rátok nézni... Mindennek vége volt, igaz? Jópár, kínszenvedésekkel teli hónap után, te gyógyultnak mondhatod magad, de Bill még mindig beteg. Uramisten... az én problémám semmi a tiédhez képest, Lotte. Fogalmam sincs, honnan van benned annyi erő, hogy végigcsináld, holott nekem már a tavalyi dolgok is soknak tűntek.
- Nekem is sok volt, elhiheted – biccentettem nagy komolyan. – De erős maradtam. Neked is annak kell lenned.
- Nem tudok az lenni, Lotte. Tom egy…
- Úgy csinálsz, mintha csak ő hibázott volna! – csattantam fel kicsit mérgesen.
– Miért? Más is hibázott talán? – nézett rám nagy szemeket meresztve.
– Linda, te is hibáztál – motyogtam és lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a lányra néznem.
– Én? – tette csípőre a kezeit. – Ezt hogy érted? Mégis mit tehettem volna? Ha ide repültem volna, akkor megakadályozhattam volna, hogy Ashley elcsábítsa azon a rohadt partin?
– Nem erre gondoltam, Linda – ráztam meg a fejem. – Viszont vegyük csak sorra… nem hívtad fel a szünetben. Tudom, hogy a szüleid azt mondták, hogy ne tedd, de te már nagy lány vagy, Tom pedig a kedvesed, aki rettentően várta a hívásodat. Teljesen meg volt kattanva, mert nem töltötted vele a karácsonyt. Tavaly sem voltatok együtt az ünnepek alatt. Azt még elviselte, mert nem is jártatok még. A mostani külön töltött ünnepet azonban már nem volt képes eltűrni.
– Mégis, hogy utazzak ide, ha anyámék nem engednek? – fortyant fel a lány és felpattant az ágyról. – Lotte, a szüleim paranoiásak! Anyám úgy félt Tomtól, mintha a srác valami bomba lenne, ami bármikor felrobbanhat!
– Tudja, hogy szakítottatok? – kérdeztem érdeklődve.
– Az kéne még! – legyintett – Úgy tudja, hogy a Caddyt viszem haza. Persze, annak örült. Minden vénasszonynak elmondta a környéken, hogy az ő kicsi Lindája milyen gazdag pasit fogott ki magának, aki kocsit ajándékozott neki. Ráadásul egy Cadillacket!
- Régen említetted, hogy anyukád bár nem nézi jó szemmel a viszonyotokat, nem nagyon szól bele – vetettem közbe elgondolkodva.
– Az akkor volt, most máshogy van – legyintett a lány. – Mikor tavaly májusban Tom eljött, anya kihallgatta a beszélgetésünket. Tom akkor arról beszélt nekem, hogy veszélyben vagyok és, hogy nem viselné el, ha ugyanaz történne velem, mint veled. Anyám tudott arról, hogy megtámadtak téged, mert elmondtam neki. Most már tudom, hogy nem kellett volna. Mindegy. Anya tudta, hogy mit jelentenek Tom szavai. Rájött, hogy engem is megtámadhatnak és igyekezett tiltani Tomtól, de az én akaratom erősebb volt az övénél. Sosem ismerném be neki, hogy Tom hibája miatt lett vége ennek az egésznek. Inkább hazudnám azt, hogy én hibáztam.
– Szereted Tomot – állapítottam meg. – Az akaratod erősebb volt, mint az anyukádé. Mégis eldobnád őt?
Linda elgondolkodó arckifejezést öltött és az íróasztalon álló lámpára meredt. Biztos nem látott rajta semmi érdekeset, de jobb volt számára, mintha a szemembe kellett volna néznie.
– Tehát azért vagyok hibás, mert hallgattam a szüleimre? – kérdezte nagy sokára.
– Igen – bólintottam helyeslőleg. – Nézd csak az én esetemet! Otthagytam apámat, csak mert nem tolerálta, hogy Bill a közelemben van. Jól döntöttem. Nem kérlek, hogy hagyd ott a családodat, de arra igenis megkérlek, sőt, felszólítalak, hogy máskor ne hallgass rájuk ennyire, ne függj tőlük mindenben. Linda, tanulj már meg önállóan élni!
Ismét nem felelt. Tekintetét a lámpáról az ablak felé irányította. Látszott rajta, hogy lázasan gondolkodik és egyre inkább kezd bizonytalanná válni. Tudtam, hogy még beszélnem kell, hogy végképp megdöntsem az elhatározását.
– Odalent megemlítetted, hogy nem tudod, Tom hányszor csalt meg. Megnyugodhatsz. Ashleyn kívül senki sem volt. Tudom, ezt is elég nehéz lenyelni, de próbálj túllépni rajta. Ha nem megy, megértem, de mielőtt visszarohannál anyukád szoknyája mögé, beszélj Tommal. Nem vagytok reménytelenek. Te okos csaj vagy, Linda. Kérlek, értsd meg Tom helyzetét! Messze vagy tőle... pokolian messze. Tom bevállalta, hogy járni kezd veled, és emiatt feladott mindent, ami eddig jellemezte őt. Miattad bírta ki! Viszont az ő tűrőképessége is véges. Sosem kellett átesnie ekkora megpróbáltatáson, hiszen Bill nincs vele, így Tom teljesen támasz nélkül maradt. Nem volt mellette az öccse, hogy lebeszélje a marhaságokról,szóval Tomnak mindennel egyedül kellett szembenéznie. És igen, megbotlott. Le kellett vezetnie a feszültséget valahogy és te is tudod, hogy Tom nem képes máshogy megtenni ezt, csak nővel. A srác nehéz időszakon megy keresztül, elvégre is látja, ahogy a testvére napról napra egyre inkább elidegenedik tőle és a családjától, na meg a barátaitól. Tom nem tudja, hogyan segíthetne Billnek és már az ő idegei is pattanásig feszülnek. Linda, itt kellett volna lenned vele, legalább karácsonykor! Mikor felhívtam, azt mondta, hiányzol neki, de te nem jelentkezel, nem adsz életjelet magadról. Gondolom, pocsékul érezte magát, mikor nem tudott elérni téged. Teljesen új helyzetbe csöppent, hiszen nem volt mellette senki, hogy megvigasztalja. Csak egyvalakit akart, de ő se volt vele, mert Ausztriában síelt anyucival és apucival! Kellettél volna neki, Linda! És most elsősorban ne a szokásos értelemben vedd ezt a kifejezést, mert nemcsak a testedet akarta! Kellett volna neki az, hogy kedvesen szólj hozzá, mert szinte teljesen egyedül volt abban a rohadt nagy házban, hogy átöleld, ha elege lett Billből, kellett volna neki az, hogy csak ülj mellette és hallgasd végig a panaszait! Éreztetned kellett volna vele, hogy mellette állsz! Tom kemény srácnak tűnik, de többszörösen meg van sebezve! Őszintén szólva, nem csodálom, hogy vigaszt keresett. Elismerem, hogy nem Ashley Smith volt a legjobb választás, de akkor már mindegy volt. Azt hiszem, egy kis időre el akarta hagyni a terheit, melyek az utóbbi időben nehezedtek rá. Tudom, elcseszte. Linda, ha egy kicsit is szereted még, meg kell, hogy értsd. Tom sosem akart bántani téged. A világért se akart volna fájdalmat okozni neked! Most haragudhatsz rám, szidhatsz, megsértődhetsz a szavak miatt, melyekkel téged és a családodat illettelek. Sajnálom, de úgy gondoltam, ezúttal nem fogom véka alá rejteni a véleményemet. Az utóbbi időben Tommal voltam. Láttam a szenvedése legnagyobb részét és őszintén mondhatom, sosem akarom többé olyannak látni, mint amilyennek látnom kellett. Billel sem tudott beszélni, pedig tudom, hogy rá számítana a leginkább, de az öcsike most valahol egész máshol jár, és hidd el, hogy ez nekem is nagyon fáj. Tomnak csakis én maradtam. Pocsékul voltam, mikor a kezét fogtam, miközben elmondta neked, mit tett, mert úgy éreztem, a te kezedet kéne fognom, át kellene ölelnem és meg kellene vigasztalnom téged, de te túlságosan messze voltál. Kénytelen voltam Tomnak segíteni és megérteni őt. Nekem sikerült. Csak azt remélhetem, te is belátod majd, hogy senki sem olyan, mint amilyennek képzeled.
Sóhajtva kifújtam a levegőt. Nem hittem volna, hogy ennyit bírok regélni Tom Kaulitz érzéseiről pláne úgy, hogy a gitáros sose beszélt erről. Valamiért mégis tudtam, hogy minden szó igaz. Nem ferdítettem Linda előtt a tényeken, nem hazudtam neki és nem színeztem ki a lényeget. Linda némán ült. Összekulcsolt kezeire meredt és úgy tűnt, a feltörő könnyekkel küzd. Kicsit rosszul voltam magamtól, elvégre őt is becsméreltem és azzal vádoltam, hogy élhetetlen. Reméltem, hogy nem haragszik meg azokért a szavakért, melyeket a fejéhez vágtam.
– Mindent elrontottam? – kérdezte remegő hangon Linda, kizökkentve a gondolataimból.
– Nem – mondtam határozottan – még nincs veszve semmi. Beszélned kell Tommal és be kell ismerned, hogy hibáztál. Linda, megmondtam. Újra együtt lesztek.
– Köszönöm – suttogta. – És igazad van. Túlságosan a szüleimtől függtem. A fenébe is, bátrabb vagy nálam. Az lehet, hogy egész biztosan jobb pofonokat tudok osztani, és kinyitom a számat, ha valami nem tetszik, de te sokkal nagyobb lelkierővel rendelkezel. Csendesen tudsz szenvedni. Most is szenvedsz, mégse mutatod ki, mert inkább azzal törődsz, hogy segíts másokon.
– Te is segítettél tavaly – világosítottam fel – amiért azóta is hálás vagyok.
– Akkor is, mit tudtam tenni? – fakadt ki. – Elmentem a nagyszüleimhez és itthagytalak!
– A naplód segített – mosolyogtam és felpillantottam Linda naplójának pontos másolatára, melyet a születésnapomra kaptam a lánytól, hogy mindig emlékezzek arra, mennyi mindenen mentünk már keresztül.
– Abban is magamat fényeztem – morogta. – Semmi mást nem tudtam beleírni, csak azt, hogy mennyit kínlódtam és fáradoztam! Sajnálkoztam, amiért szakítottatok Billel! Bele se gondoltam, hogy milyen érzés lehet! A legrosszabb, hogy nem téged sajnáltalak, hanem magamat! És miért? Mert hiábavaló volt minden fáradozásom! Egy önző alak vagyok. Nem gondolok bele semmibe, csak forró fejjel cselekszem. Úgy, ahogy tavaly nálad, nem képzeltem bele magam Tom helyzetébe. Tudnom kellett volna, hogy ki van akadva Bill miatt, ráadásul a turné is lefáraszthatta, meg az a sok próba, interjú, médiás megjelenés, na és persze a rajongók. Istenem, milyen szörnyeteg lett belőlem! Én nem ez vagyok! Óh, te jó ég! Ha mindent visszacsinálhatnék!
Még legalább fél órámba telt, hogy megnyugtassam szegény Lindát. Elhatároztam, hogy a kezembe veszem a dolgokat és újra összehozom Tommal, de ehhez addig hozzá sem tudtam kezdeni, amíg a lány őrjöngött.
Az volt a szerencsém, hogy Linda nem kapott elég pénzt arra, hogy szállodában töltse az éjszakákat, így Sofie néni szívélyes mosolyától kísérve megmutattam neki az egyik vendégszobát szállás gyanánt. A lány nagyon hálás volt a rokonaimnak, hogy ismét befogadták, a rokonaim meg pironkodva hárították az ügyet, mondván, hogy elvégre nekem is kell egy kis társaság és egyébként is, már olyan régen látták Lindát, hogy igazán hiányzott nekik.
Miután megvacsoráztunk és kipakoltuk Linda cuccait a vendégszoba hatalmas szekrényébe, nekiláttunk – jobban mondva nekiláttam – hogy eltervezzem Linda és Tom következő találkozóját. Reméltem, sikeresebb lesz, mint ez a mai reggeli, mert nem viseltem volna el, ha Linda is a boldogtalanok rögös, szenvedésekkel és keserűséggel teli útjára kénytelen lépni. Úgy éreztem, a saját problémáimat még képes vagyok elviselni, de azt már nem bírnám ki, ha Linda és Tom kapcsolata végérvényesen tönkremenne. Tudtam, hogy ha mégis így történik, se Tom, se Linda nem lesz már ugyanaz az ember többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése