A következő néhánynapban a suli életét teljesen felbolygatta az a kissé szándékosan elejtett kérdésem, melyben Emmeline és Regina hollétéről érdeklődtem. A folyosókon is az ügyet beszélték, a tanárok ideges arccal járkáltak a diákok között, nehogy valaki feltegyen egy újabb kínos kérdést, melyre nem tudnak választ adni. Mivel a diákság nagy erőkkel sürgette az eddig teljesen elfeledett két diák – azaz Regina és Emmeline előkerítésének ügyét – az iskola vezetősége kénytelen volt felvenni a kapcsolatot a los angelesi testvérgimnáziummal, hogy mindent megtudjanak a kint tartózkodó két lányról. Az osztályfőnökünk egy héttel később örömmel számolt be az osztálynak, hogy Emmeline és Regina jól van. Mindketten élnek és virulnak. Az osztályt azonban ez már nem tudta megnyugtatni, így Frau Engelin kénytelen volt elintézni, hogy videokapcsolatot létesítsünk a lányokkal.
Mikor a tanárnő nagy nehezen minden technikai akadályon átküzdötte magát, írt néhány sort, majd sikeresen bekapcsolta a webkamerát, hogy láthassuk a két elveszett bárányt.
– Sziasztok – lelkendezett Emmeline. – Óh, jaj, milyen rég beszéltem németül. Már tök fura. Aranyos, hogy aggódtatok miattunk, de nem kell parázni. Itt minden olyan frankó!
– Ja – kontrázott Regina – annyira tuti az egész környék. Szállodában lakunk. Még anyámék is kijöttek utánunk! Viszont nemrég hallottuk, hogy mi történt az ikrek szüleivel, szóval azt hiszem, hamarosan vége a jó világnak. Húzunk vissza Magdeburgba. Na jó, nem kell olyan fancsali pofát vágni! Hiányoztok, kis dögök!
Néhányan felröhögtek Regina megjegyzésén.
– Te is dög vagy – jegyezte meg Oliver Kraft az első sorból, mire Regina csak mosolygott.
– Még te is hiányzol, Oliver – bólogatott Emmeline – akármennyire is stréber kis nyali vagy.
– Nem értettük, mi ez a hűhó körülöttünk – magyarázta Regina kipirult arccal. – Egyszer csak jön az igazgató, hogy Németországból keresnek. Gondolhatjátok, mekkorát néztünk! Mi azt hittük, hogy a vezetőség leadja a drótot a sulinak.
– Aztán kiderült, hogy hónapokig felénk se bagóztatok – dorgálta az osztályt Emmeline, miközben szőke haját piszkálgatta. – Na persze, most is csak azért aggódtatok ennyire, mert valakinek véletlenül eszébe jutottunk. Mindenesetre köszi, Lotte. Ha te nem kérdezel rá, hogy mi van velünk, még mindig magasból le lennénk szarva. Végülis mindegy. Lesz egy pár szavunk az igazgatónőhöz, ha visszamegyünk.
– Mi azt hittük, hogy a suli tud rólatok, csak nekünk nem mondják – védekezett Lela Milton, a lányok legjobb barátnője.
– Jaj, Lela – legyintett Regina, aki most is hozta a formáját – ha annyira fontosak lettünk volna neked, dobsz egy mailt, vagy valami.
Halkan felsóhajtottam. Te jóságos ég, ezek se jobbak, mint a Smith-ikrek.
Szerencsére nem kellett tovább hallgatnunk a lányok vitáját, mert Frau Engelin sem szándékozta figyelemmel kísérni az eseményeket, így az osztály elköszönt a két lánytól és folytatta az órát.
Nem tudtam figyelni. Bill elrohanása óta már egy hét telt el. Hírét se hallottuk azóta. Féltettem őt. A keze sérült volt, a sebek könnyen elfertőződhetnek. Hiába tettünk meg mindent, megnéztük a lehetséges helyeken, ahol esetleg rátalálhatunk, ő azonban nem volt sehol. Elkeseredtem és borzasztóan rettegtem. Anni megértette ezt, épp ezért nem is szólt rám, mikor észrevette, hogy nem írok és nem érdekel, miről magyaráz Frau Engelin.
Suli után Johannes várt rám az aulában. Mivel a február közepe már sokkal barátságosabb időjárást hozott, mint a január, így úgy döntöttünk, gyalog megyünk haza – addig is reménykedtem, hogy kiszúrom Billt valahol. A kísérőm is látta, hogy a szemeim céltalanul kutatnak valami után, de nem tett megjegyzést. A családban mindenki tudott Bill eltűnéséről és azt is tudták, hogy akármennyire is szerencsétlenül alakult a kettőnk sorsa, még mindig hiányzik és azt akarom, hogy újra velem legyen. Senki nem tett szemrehányást ezért, pedig néha láttam rajtuk, hogy mondani akarnak valamit, csak nem merik. Mégis, mit mondhattak volna? Azt, hogy akkora idióta vagyok, amekkorát még nem látott a világ? Vagy talán azt, hogy hülyeség, amit teszek és minden próbálkozásom kudarcra van ítélve? Nem kellett ezt mondaniuk – magamtól is tudtam, mégsem bírtam ki, hogy ne tegyek valamit. Az elmúlt egy hetem azzal telt, hogy minden egyes délután Tommal, Georggal, Gustavval, Gordonnal, Simonével, Lindával és a Tokio Hotel menedzsment tagjaival Hamburg utcáit jártuk, szüntelenül Bill nyomát keresve mindhiába. A hajszák után mindig nagyon elkeseredtem, de minden reggel új napra ébredtem, s az új nap magában hordozta az új reményt is.
Miután hazaértünk Johannesszel, gyorsan megebédeltem és rögtön indultunk is Hamburgba. A Gitty-veszély miatt nem kockáztatták, hogy egyedül induljak el, úgyhogy a stúdióhoz is Johannes kísért, ott pedig találkozhattam a fiúkkal és a keresőcsapat többi önkéntesével.
– Hol kezdünk? – kérdezte tárgyilagosan Tom, de hallatszott a hangján, hogy aggódik. Lindával mondhatjuk úgy – kibékültek – de a kapcsolatuk korántsem volt olyan erős, mint a szakítás előtt, de Tomnak szüksége volt a támaszra ezekben a nehéz időkben, és Linda volt a legalkalmasabb arra, hogy átsegítse a gondokon.
– Kezdjük a Friedensallén – tanácsolta Gordon kissé szomorkásan.
– Oké, én viszem a lányokat – mondta Tom, majd kézen fogta Lindát.
Olyan megszokottt volt már ez. Linda ült elöl, Tom mellett, én pedig mögöttük foglaltam helyet. Autóból kémleltük a várost, csak nagyritkán szálltunk ki, hogy közelebbről megnézzünk egy épületet, vagy bárt, esetleg vendégházat és diszkót. Nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet, ezért nem hívtunk testőröket, pedig néha elkellt volna a segítségük, elvégre is, Tom vakító fehér Audia elég feltűnő jelenség volt fényes nappal az utcákon.
Linda és én szinte mindvégig a kocsiban maradtunk. A lány két hetet maradhatott Németországban és ebből egy hét már eltelt, ráadásul igen kevés időt tölthetett Tommal tekintve, hogy Billt kerestük. Most mégsem bánta az időhiányt, mert tudta, hogy nem kevés energiájába fog kerülni, hogy rendbehozza a kapcsolatát a gitárossal.
A Friedensallén azt a szórakozóhelyet néztük meg, ahol szeptemberben jártunk utoljára. Billnek nyoma sem volt. Reménykedtem, hogy a többiek találnak valamit, de csalódnom kellett. A mai hajsza is eredménytelenül végződött. Kezdtem belefáradni, de nem mutattam ki az elkeseredésemet. Tomon is láttam, hogy egyre inkább értelmetlennek gondolja az egészet. Egyedül Simone volt az, akit nem törtek meg a kudarcok. Mindennap új lelkesedéssel kezdett bele a keresésbe, s mosollyal tudta zárni a sikertelen próbálkozást. Mindig volt egy kedves szava, vagy valami biztató megjegyzése, melyből mások is erőt meríthettek. Nemhiába, szívbéli anya volt.
– Talán majd holnap – mondta gyengéden, mikor az egész csapat összetalálkozott és mindenki jelentette, hogy semmi nyom.
– Nem lesz eredmény – súgta a fülembe Tom, de nem nézett az anyjára. Simone láthatta volna rajta a feladás jeleit. Tom pedig nagyon nem akarta ezt.
A keresőosztag feloszlott. Tom vitt haza minket. Szomorú és csalódott voltam. Tehetetlennek éreztem magam. Valamiért úgy hittem, ha egyedül indulnék el, nagyobb sikerem lenne. És mi van, ha Bill éjszaka mászkál, napközben pedig meghúzza magát valahol? Őrült terv formálódott a fejemben, de ez nem is csoda, az őrültségek specialistája voltam. Mi lenne, ha éjjel vágnék neki a városnak... egyedül?
Tom magyarázott valamit Lindának és a lány teljességgel rá figyelt, így nem láthatta, mennyire elgondolkodó arckifejezést öltöttem. Elhatároztam, hogy elautózom Hamburgba és egyedül indulok Bill után. Igen, tudom, hogy megtanulhattam volna, hogy egyedül nem tanácsos mászkálni – főleg nem éjszaka – de nem tudtam parancsolni magamnak. Kellett, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egyedül sem vagyok képes megtalálni Billt, vagy pont azt akartam kideríteni, hogyBill miként reagál, ha egyedül találom meg őt. Úgy hittem, lehet, hogy csak a túl sok keresőtől ijedt meg...
Megint egy titok, ismétegy cél. Milyen rég volt már ez és mennyire emlékeztetett arra, mikor oly sok idővel ezelőtt azt tervezgettem, hogyan játszom ki a barátaimat és jutok el Hamburgba, hogy lássam Billt. Most pedig ismét Bill és újra a félrevezetés. Nem szólhattam Lindának és pocsékul éreztem magam emiatt. Linda se beszélt, úgy sejthette, Bill miatt vagyok kiakadva, holott csak azon gondolkodtam, hogyan jutok ki a házból az éjszaka közepén.
Vacsora után észrevétlenül elemeltem egy kulcscsomót Rodolpho bácsi táskájából. Nekem is volt kulcsom, de azon nem volt garázskulcs és most szükségem volt az autómra.
Alig vártam, hogy mindenki aludni térjen. Úgy tettem, mint aki nagyon fáradt, így már este nyolckor bevonultam a szobámba és mégegyszer végiggondoltam a tervet. Igazából nem tudtam, merre induljak, de azzal mindenképp tisztában voltam, hogy hatalmas marhaságra készülök.
De már nem volt visszaút. Elgondolkodtam azon, vajon mi történne, ha megtalálnám Billt. Hogyan tudnám hazavinni, vagy rábírni arra, hogy beüljön az autóba? Őszintén szólva, kicsit féltem. Nem tudtam, hogy ha rá is akadok, milyen állapotban lesz. A kétségeket azonban csak a bizonyosság tudja enyhíteni, így nem hátrálhattam meg. Már nem.
Vártam és vártam és vártam. Az órák lassan teltek, mintha az idő sem akarná, hogy megtegyem, amire készülök. Minden ellenem játszott. Mintha a tárgyak is azt suttogták volna, hogy veszélyes kalandba keveredhetek. Tudtam, hogy az lenne a helyes, ha egész egyszerűen hagynám a francba a dolgot, de nem tehettem. Billnek szüksége volt rám. Sokszor cserbenhagytam őt. Megesküdtem, hogy most nem fogom! Bátornak kellett lennem és meg kellett keresnem őt, hiszen segítségre szorult.
Végre-valahára egy távoli toronyóra elütötte az éjfélt. Villámgyorsan magamra kapkodtam pár ruhát, majd óvatosan kisétáltam a szobámból. Lassan benyitottam Lindához, hogy ellenőrizzem, alszik-e. A lány a kezében tartotta a telefonját, és mélyen aludt. Biztos Tommal beszélt, mielőtt elnyomta az álom – gondoltam, majd becsuktam az ajtót és leosontam a lépcsőn.
A nagynénémék szobájából kihallatszott Sofie néni halk szuszogása és Rodolpho bácsi egyenletes horkolása. Egészen biztos voltam benne, hogy az atombomba se ébresztené fel őket. A bejárati ajtóhoz siettem és gyorsan előszedtem az elcsent kulcscsomót. Megpróbáltam úgy kinyitni az ajtót, hogy a kulcsok ne nagyon csapjanak zajt. Sikerült. Leakasztottam a kocsikulcsomat és kisétáltam az udvarra. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy félő volt, mindjárt kiugrik a helyéről. Pedig a neheze még csak ezután következett!
A garázs ajtaja lassan nyílt ki, ahogy óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban. Bepattantam a kocsiba, majd beindítottam a motort és hálát adtam az égnek, hogy az autó túlzottan is halk. Kiálltam a garázsból, majd kinyitottam a hátsó kaput, hogy azon át elhagyhassam a házunk környékét.
Sötétben még sose vezettem. Ez merőben új helyzet volt, hiszen nappal is gyakorlatlannak számítottam. Erőltetnem kellett a szemem, hogy mindent lássak és mindenre figyelni tudjak. Féltem, hogy nem találok el Hamburgba, bármennyire is ismertem az utat. Loitsche felé indultam, mert csak a Kaulitz-háztól tudtam betájolni magam. Reménykedtem, hogy ilyenkor már senki nincs fent a házban, vagy ha igen, nem kémleli az utcát. Habár felismerne bárki is??? Nem hinném – döntöttem el és gyorsítottam. Az erdős szakasz volt a legrosszabb. Nem voltak utcai lámpák, csak a Mercedes fényszórói világítottak. Minden útjelző tábla megcsillant a fényében, mint valami borzongató kísértet. Nagyon megörültem, mikor elértem Hamburg határáig. Innentől már lassabban hajtottam. Úristen, ha Sofie néni vagy Rodolpho bácsi, netalántán Florenz tudomást szerezne arról, hogy mit teszek, egész biztos búcsút mondhatnék az autómnak – gondoltam és kicsit kuncogtam is, mikor elképzeltem Florenz halálsápadt arcát. Nem volt vicces a jelenet, de valamiért biztos voltam benne, hogy semmi nem történhet velem.
Az utcákat kémleltem. Szinte sehol egy lélek. Olyan kihalt volt minden. A lepukkant kocsmákból halvány fény szűrődött ki és éneklő részegek dalai szálltak a magasba. Sötét, szűk sikátorokban drogosok tanyáztak, hogy ma éjjel is új dimenzióba repüljenek, az útszéleken erősen sminkelt lányok kellették magukat, a diszkókból áradt a lüktető zene, néhány bárból tányércsörömpölés hallatszott. Villódzó vörös és kék fények, kiégett utcai lámpák, kóborló állatok és zsebtolvajok. Ez volt Hamburg éjszaka. Furcsamód mégsem éreztem félelmet. Egyrészt azért, mert a biztonságot jelentő autómban ültem, másrészt elemi erővel dolgozott bennem a megmentési vágy. Bill egyedül van az utcán, kábszeresek, prostik és ki tudja, miféle alakok társaságában. Elöntött a viszolygás. Ki kell őt hoznom ebből a mocsokból!
Az egyik legforgalmasabb utcán haladtam. Szerencsére a legtöbb autós nem vette tudomásul, hogy a vele szembejövő autót egy fiatal csaj vezeti, akinek már egész biztosan ágyban lenne a helye.
Egy erős, kék fényű utcai lámpa alatt megláttam azt, akit kerestem. Bill! Magamról megfeledkezve pörgettem fel a motort. A kerekek csikorogva gurulni kezdtek. A hangra felfigyelt Bill is, aki – felismerve a kocsit – elrohant és beleveszett a házak sűrűjébe.
– A francba – morogtam és továbbhajtottam. Mérges voltam. Láttam Billt és a saját ostobaságom miatt ijesztettem el! Félre kellett volna állnom és ki kellett volna szállnom a kocsiból, hogy gyalog közelítsem meg. Akkor talán nem futott volna el!
Ránéztem az órára. Hajnali négy volt. Most már idejét láttam a hazatérésnek. Azonban, ahogy kifelé hajtottam Hamburgból, újabb ismerős alakot pillantottam meg. Te jóságos úristen, Gitty! Nem kaptam levegőt. Minden idegszálammal azon igyekeztem, hogy az úton tudjam tartani az autót. Gitty egy fa mellett ácsorgott. Haja rendezett volt, öltözéke elegáns. Csak pár pillanatra láttam, de tudtam, hogy ő az. Valahogy biztos voltam benne, pont úgy, mint a suliban. Ezt a szögletes arcot sosem felejtem el!Mázlim volt, hogy nem ismerte az autómat. Amilyen gyorsan csak lehetett, elhajtottam a helyszínről.
Mikor már Magdeburg ismerős utcáit róttam, úgy éreztem magam, mint, aki ismét cserbenhagyta Billt. Elvégre a francba is, Gitty ott mászkál a környéken! Nem hagyhatom, hogy a közelébe merészkedjen.
Ahhoz már túl késő volt, hogy meggondoljam magam és visszamenjek Hamburgba, de eldöntöttem, hogy holnap éjjel is kirándulok egy kicsit. Elvégre rosszabb már nem lehet.
Pár órával később álmosan keltem ki az ágyamból. Szerencsére szombat volt, így nem volt suli és Anni-nek se kellett magyaráznom, miért olyan nyúzott az arcom. Lindát azonban nem kerülhettem el. Sasszeme volt az ilyesmihez, s egyből látta, hogy nem aludtam eleget. Tagadhattam volna, vagy ferdíthettem volna a valóságon, de a legjobb barátnőm előtt mégsem tettem.
– Nem aludtál – jegyezte meg reggeli után. – Mi történt?
– Gyere és elmondom – motyogtam és felbaktattam a lépcsőkön. Sofie néni nem gyanított semmit, ő az asztalnál maradt és továbbra is az újságot bújta, mellesleg ezt meglehetősen gyakran csinálta mostanában.
– Hamburgban jártam – hangzott a válasz, mikor Linda keze elhagyta az ajtókilincset.
– Hamburgról álmodtál? – emelte fel a szemöldökeit a lány.
– Dehogy – legyintettem türelmetlenül. – Tényleg ott voltam. Az éjjel kiszöktem és elautóztam. Billt kerestem és meg is találtam... emellett Gittyvel is volt szerencsém összefutni.
– Miket beszélsz? – tette csípőre a kezét linda. – Mond, hogy rosszul hallottam!
– Nem hallottad rosszul – biztosítottam. – Hamburgban jártam. Láttam Billt és Gittyt.
– Te teljesen meg vagy őrülve?
Linda szemei villámokat szórtak.
– Halkabban, Linda, meghallja a nénikém!
– Az lenne a legjobb – susogta a lány. – Lotte, te bekattantál. Hogy mertél egyedül elindulni? Gitty megtámadhatott volna! A városok veszélyesek éjszaka!
– Nem mondod – morogtam. – Volt szerencsém látni.
Linda nagyot sóhajtott és beletúrt sötétbarna, hullámos hajába.
– Mit fogsz tenni? Beköpsz Sofie néninek? – kérdeztem gúnyosan.
– Egy feltétellel tartom a szám – ingatta a fejét a lány – mégpedig, ha ma éjjel engem is elviszel. Mert ma is el akarsz menni, nemde?
Elkerekedett szemmel bámultam a barátnőmre, aki viszont teljesen határozottnak tűnt.
– Igen, elmegyek, de... Nem vihetlek – mondtam halkan. – Veszélyes. Nem akarom, hogy te is bajba kerülj miattam!
– Egyelőre még nem kerültél bajba – világosított fel – és nem is fogsz, ha velem vagy. Viszont ha nem viszel, most azonnal lesétálok a földszintre és mindent elmondok a gyanútlanul olvasgató nagynénédnek. Választhatsz.
Fél percig gondolkodtam, majd megadtam magam a sorsomnak és beleegyeztem, hogy aznap éjjel Linda is velem tartson. A lány azt is kikötötte, hogy ezúttal ő vezet. Hagytam neki.
Féltem az estétől. Féltettem Lindát és féltettem saját magamat. Az éjszakai élet kemény – láthattam testközelből. Ha szegény anyám tudná, hogy mit teszek, egész biztosan csalódna bennem. Az igaz ugyan, hogy nem szórakozásból veszem a nyakamba Hamburgot éjjnek idején, hanem Bill miatt, de még így is pocsék volt. Rosszul éreztem magam, hogy ki kell játszanom a nénikéméket, hogy ők semmit nem tudnak arról, mire készülök. Lelkiismeretfurdalásom volt amiatt is, hogy sem Tomnak, sem Gordonnak és legfőképpen pedig Simonének nem szóltam arról, mit tettem és mit fogok tenni egészen addig, amíg haza nem viszem Billt.
A nap lassan telt. Lindával megpróbáltunk a lehető legkisebb gyanakvásra sem okot adni, így szinte mindvégig a szobáinkban tartózkodtunk. Még a rendszeressé vált, délutáni Bill-vadászatot is kihagytuk, azt mondtuk Tomnak, hogy segítenünk kell Sofie néninek és, hogy nálunk van Ralph. A srác elhitte és nem erőltette a dolgot. A rokonaim nem tették szóvá ezt – elvégre is szombat volt, kellett a „pihenés”. Ők azt nem tudhatták, hogy pihenés helyett mindketten az este miatt izgultunk.
A napszakok csigatempóban váltották egymást, s a váltakozáshoz igazodva változott a helyes ítélőképességem is. Reggel még úgy gondoltam, minden esély megvan arra, hogy ismét látom Billt és eltökéltem, hogy ezúttal nem vétek hibát. Délelőtt már úgy hittem, az egészet le kell fújni, mert Bill bizonyára számít arra, hogy ismét a nyomába fogok eredni. Délután beszéltem Lindával, akiből megint nem hiányozhatott a jól megszokott optimizmus. A megnyugtató szavak után újra erőre kaptam és ez ki is tartott egészen alkonyatig. Ahogy a piszkosszürke, februári égbolt elveszítette kopott fényét, s helyét a csillagtalan sötétségnek adta át, a lelkesedésem is lassan-lassan alábbhagyott, míg végül teljesen eltűnt, akárcsak az ég szürkesége. Már nem akartam megtenni az éjszakai túrát, de Linda izgatottságtól csillogó szemei meggyőztek
Úgy hiszem, akkor végleg feladtam és már csak Linda miatt voltam hajlandó mégis belevágni a nagy kalandba. Vártuk, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, mikor útra kelünk. Sofie néni a vacsoránál csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy nem sokat ettem, de nem törődtem vele, hogy ezzel talán veszélybe sodortam az akciónkat. Arra sem emlékszem, hogy Linda kitalált-e valami normális indokot az étvágytalanságomra, vagy hagyta bizonytalanságban és kérdések között a nénikémet. Nem érdekelt. Minél előbb le akartam tudni ezt az egészet. Úgy éreztem, túl sok akadályt kell legyőznöm, túl sok próbatétel áll előttem. Irigyelni kezdtem Annit. Neki miért nincsenek ekkora problémái? Két éve van Gustavval és soha nem voltak gondjai. Nem kellett elmebetegektől és kéjencektől tartania, nem kellett a várost járnia a pasija után, nem kellett kiállnia a méregpróbát vagy a késszúrásokat. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha befejezem. Elfáradtam és nem volt erőm tovább küzdeni. Vádoltam magam. Miért nem vagyok képes megelégedni azzal, amit Mike adhatna, ha engedném? Miért kell olyasvalaki, akit nem tudok elérni?
– Szedd már össze magad!
Linda hangja éles szirénaként süvített a csendbe. Felnéztem a térdeimről. A lány csípőre tett kezekkel állt előttem.
– Mondd – böktem ki.
– Percek óta beszélek neked, de nem is hallod – vádolt – min gondolkodtál ennyire?
– Azon, hogy feladom – feleltem egyszerűen. – Nem kéne ezt csinálni. Elég volt. Tegnap láttam őt. Felismerte az autót és elfutott. Fel kéne függeszteni a keresést.
– Mi? – Linda szinte felvisított, mikor ezt kérdezte. – Hogy mondhatsz ilyet? Ma nem adjuk fel! Ha kell, akkor holnap, meg holnap után, sőt még azután is elmegyünk és keressük! Hogy ha muszáj, megmondom anyámnak, hogy szörnyen beteg vagyok és lázasan fekszem nálatok, csakhogy maradhassak még egy kicsit. Nem fogod feladni, Lotte! Megértetted? Most nem!
Sóhajtottam és hátravetettem sötétvörös hajamat. Lindával nem lehetett vitatkozni. Kénytelen voltam megalázottan bólintani.
Telt az este, csöndesen, szinte eseménytelenül. Néztem a TV-t, kilenc körül csináltam magamnak pár melegszendvicset, csakhogy elfoglaljam magam valamivel. Múltak a percek, s az idő egyre közelebb járt az éjfélhez, mikoris útnak indulunk majd.
Jobbnak láttam, ha semmittevés helyett inkább választok magamnak valami kényelmes öltözéket. A választás egy fehér kötött pulóverre és egy sötét farmerra esett. Felvettem a ruhadarabokat, de olyannyira esetlennek találtam az összeállítást, hogy újak után kezdtem kutatni a szekrényben. Végül úgy döntöttem, a legcélszerűbb teljes feketébe öltözni, mert akkor talán nem leszek annyira feltűnő. Mikor elkészültem, átsétáltam Lindához, hogy megnézzem, hogy áll a készülődéssel.
Linda rózsaszín kardigánt és fehér csőnadrágot viselt. A száján ezüstös szájfény csillogott, szemei erősen ki voltak húzva csinos szemüvege mögött.
– Mi ez az öltözet?
– Sose jártam még tilosban – vonta meg a vállát – így hát azt gondoltam, megadom a módját.
Felnevettem.
– Nézd meg, hogy tiszta-e a levegő – utasított, majd az ablak felé nézett. – Ha igen, csörgess meg és állj ki a kocsival.
Úgy tettem, ahogy kérte. Nem vagyok normális – gondoltam. Miért nem tudok ellenkezni Lindával?
Sofie néniék szobájából nem szűrődött ki zaj. Óvatosan a bejárati ajtóhoz osontam és a jól megszokott módszerekkel kijutottam az udvarra. A Rodolpho bácsitól elcsent kulcscsomó még mindig nálam volt, tehát nem lehetett akadály bejutni a garázsba.
Felhívtam Lindát, majd kiálltam a kocsival. A francba – természetesen elfelejtettem a télikabátot. Nos igen, február volt, és egy szál pulcsiban nem tűnt valami kellemesnek az időjárás. Azonban nem futottam vissza a házba, reméltem, hogy Lindának eszébe jut a kabát. Pár másodperccel később a lány is leviharzott a lépcsőn. Nyugtáztam, hogy ő se hozott magával téli öltözéket. Átcsúsztam az anyósülésre, ő pedig gyorsan bepattant a volán mögé.
– Bevetésre – suttogta és finoman lehajtott az udvarról.
Nem beszéltünk az út során. Linda a vezetésre koncentrált, én pedig a fákkal szegélyezett, néptelen utcákat kémleltem. Nem volt jele életnek. Magdeburg kihalt volt és csendes. Hamburghoz képest ez a város maga volt a Paradicsom. Éjjel ugyan nem mertem volna végiggyalogolni a főutcán, de messzemenően biztonságosabbnak tartottam a környéket, mint Hamburg magávalragadó, pezsgő élettel teli utcáit.
A városba érve Linda lassított, hogy legyen időm nézelődni. Kihajoltam a kocsi ablakán, úgy figyeltem az elsuhanó épületeket, a magányos kis közöket, a megbújó sötét sikátorokat, a villódzó reklámfénnyel ellátott klubokat és a csillogó, éjjel-nappal nyitva tartó üzleteket. Úgy festhettem, mint aki sose járt még Hamburgban.
Egy kanyar után, talán pont ott, ahol előző nap Billt láttam, Gittyt pillantottam meg. Csendesen felhúztam az ablakot, majd intettem Lindának, hogy nézzen ki az utcára. Ő is észrevette a lányt. Igaz, sosem látta még, de a leírásomból ismerte már, így egyből rájött, kivel találta szembe magát.
– Mit kéne tennünk? – suttogta. Határozottsága kissé megingott, de nem tűnt úgy, hogy fel fogja adni a ma éjjeli kalandot.
– Követjük – utasítottam. Gitty még mindig csak állt a kék fényű lámpa alatt, mintha várt volna valakire. Talán Billre?
– Állítsd le a motort – suttogtam kicsit erőtlenül. – Túlságosan feltűnő, ha bőgeted.
– Jól van na – suttogta vissza Linda – de húzódjunk valami sötétebb helyre, mert így megláthatja a kocsit.
– Úgyse ismeri fel – ellenkeztem. – De ha távolabb állunk, nem fogom látni az eseményeket.
– Te dinka, követjük – világosított fel – azaz gyalog követjük.
– Micsoda? – hökkentem meg – Ki tudja, merre megy?
– Fogd be!
Linda a szélvédő felé bökött. Láttam, hogy Gitty ellépett a lámpa fényköréből. Egy sötét alak felé sietett.
– Az Bill – suttogta Linda – egész biztos, hogy az Bill.
– Húzd le az ablakot – suttogtam, mire Linda az elektromos ablakemelő gombjaira helyezte a kezét és óvatosan megnyomta az egyiket.
– Csak lassan – zihálta óvakodva, miközben ismét kihajoltam az ablakon. Nagyon hegyeznem kellett a füleimet, hogy halljam, miről beszélget Gitty és a másik alak. Megborzongtam, mikor felismertem Bill hangját. Lindának tehát igaza volt. Nem adtam értésére ezt, inkább figyeltem a párbeszédet.
– Csak egy aprócska buli – mondta Gitty kissé rekedtes hangon – nem nagy cucc. Nem kell ott maradnod, Bill.
– Nincs kedvem – morogta Bill. – Hagyj békén. Azt sem tudom, ki vagy!
– Jobb itt kint? – folytatta a lány. – A kezeidre is új kötés kéne. Ez már gusztustalanul néz ki.
Ha nem tudtam volna, hogy Gitty miféle teremtés, még egyet is értettem volna vele, így viszont csak a gyomrom kavarodott fel. Bill rásandított jobb kezére. A kötés, melyet egy hete Dunja rakott rá, felismerhetetlenségig összepiszkolódott. Sár, föld és vér keveredett rajta. Úgy gondoltam, az alatta lévő seb egész biztos elfertőződött.
– Linda – szóltam hátra – induljunk.
A lány halkan kiszállt a kocsiból, majd én is követtem a példáját. Láttuk, hogy Gitty és Bill egy diszkó felé igyekszik – illetve Gitty a sérült karjánál fogva húzta Billt, s a fiú kénytelen volt követni – gondolom én, túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy legyen ereje ellenkezni. Vagy talán önszántából tette?
A két alak gyorsan eltűnt a bejárati ajtó mögött, mintha sose lettek volna ott. Tudtuk, hogy mit kell tennünk.
– Ajánlom, hogy ne kelljen belépőt fizetni, mert egy vasam sincs – morogta Linda, miközben a diszkó felé indultunk. – Utálom az ilyen helyeket.
– Te akartál velem jönni – jegyeztemmeg kicsit dorgálva. – Én eljöttem volna egyedül is.
– Na persze – gúnyolódott – hogy egyedül maradj szarban.
– Sokkal jobb, ha ketten leszünk benne – vontam vállat cinikusan.
Feltéptük az üvegajtót és lerobogtunk a lépcsőkön az alagsor felé. Tűnődve figyeltem a kellemes bútorozású ruhatárat, s azon gondolkodtam, mennyiszer hányták már össze ezeket az asztalokat és kanapékat.
Megálltunk a táncterem bejárata előtt. A biztonsági őr gyanúsan végigmért minket, majd így szólt:
– Elmúltatok már tizennyolc évesek?
Linda és én előkaptuk a tárcáinkat és büszkén mutattuk a pasas felé a személyi igazolványokat.
– Ezek szerint, igen – morogta az őr. – Na menjetek, bár nem hinném, hogy nektek való hely.
– Mi csak keresünk valakit, akit el akarunk vinni innen – kommentálta Linda és berántott a fülledt levegőjű hatalmas terembe.
Gittyt és Billt nem láttuk sehol. Átfurakodtunk a táncoló, részeg párok között és borzongva figyeltük a körülöttünk zajló éjszakai életet. A terem egyik sarkából csípős illatú füst szállt fel, mely szellőztetőrendszer hiányában megrekedt a helyiségben, és elkeveredve a színes fényekkel, misztikus félhomályba vont mindent. Linda köhögni kezdett.
– Átkozott vízipipa – morogta bosszúsan. – Nem használ az allergiámnak.
– Pszt – intettem csöndre és megfogtam a kezét,nehogy véletlenül elsodorjanak minket egymástól.
– Ott van Gitty – mutatott Linda a bárpult felé – de Billt nem látom.
Gitty valóban a bárpultnak támaszkodva figyelte a táncolókat, a terem sarkában vízipipázókat, meg a szanaszét fetrengő, belőtt fiatalokat. Szemlátomást élvezte a látványt.
Sajnos azonban nemcsak mi vettük észre őt, hanem ő is minket. Elmosolyodott és hívogatóan intett nekünk, hogy csatlakozzunk hozzá. Linda gyorsan döntött, s döntésének fejet hajtva elindultunk a lány felé.
– Szép szombat este – mosolygott Gitty. – És mennyivel szebb, hogy téged is látlak, Lotte. Nem is hittem volna, hogy pont egy ilyen helyen futunk össze.
– Én se – motyogtam. – Tudod, hogy nem önszántamból vagyok itt.
– Óh, tényleg? – csevegett, Lindára ügyet sem vetve. – Ezt nem tudhattam. Azt hittem, hogy öhm... megváltoztál...
– A mérged miatt? – folytattam tárgyilagosan. Már nem féltem tőle. Tudtam, hogy most úgysem támad rám.
Gitty sárbarna szemei elkerekedtek, miközben megigazította melírozott haját. Szögletes arcán félelmetes táncot jártak a stroboszkópok színes fényei.
– Tudsz róla? – érdeklődött. – Hmm... Nem is vagy annyira ostoba, mint ahogy azt gondoltam. Mire jöttél még rá?
– Kellett volna másvalamire is?
– Nem árulhatok el többet – vonta meg a vállát és whiskyt rendelt. – Ti nem kértek valamit?
– Nekem elég volt egyszer, köszönöm – mondtam gunyorosan.
Gitty örömtelenül felnevetett és egy kortyra kiitta a whiskys pohár tartalmát.
– Mégegyet! – utasította a csapost. – Nem is... Inkább duplát!
– Miből fogod fizetni? – érdeklődtem. – Úgy tudtam, hogy a nagymamád nem állhatja a költségeidet, elvégre haza sem mehetsz.
– Óh, nem is a nagyi – vont vállat, majd a csaposhoz fordult – írja az egészet a Smith-számlára!
– Smith? – kérdezett Linda. – Nem ők azok az amerikai ikrek?
Gitty ismét nevetett.
– Látom, a kis barátnőd nem ide valósi – gúnyolódott szárazon. – Igen, ők az amerikai ikrek. Érdekes, nem igaz? Elfeledett rokoni szálak fűznek hozzájuk.
– De, nagyon is.
– Smith-ék a család rég elszakadt tagjai. Ha befejezem a nagy tervemet, utánuk megyek Amerikába.
– Szegények – sóhajtottam. A téma kevésbé érdekelt, mivel sürgetőbb problémám is akadt, így gyorsan váltottam.
– Hol van Bill?
– Áhhh, na végre, hogy rákérdeztél! – Gitty szemeiben rajongó fény csillant. – Miért is nem gondoltam előbb, hogy miatta tettél meg ekkora utat? Szegény, kicsi Bill, ha egyáltalán magánál lenne, és esetleg nem uralnám az elméjét, most biztosan a csinos kis fejéhez kapna és igencsak nagyot nézne, hogy mit keres az ő édes, tisztelettudó barátnője egy drogosokkal teli klubban. És a kérdésedre felelve, tudom, hol van, de eszem ágában sincs megmondani neked. Hiszen a te kis Billed, mint ahogy láthatod, egyáltalán nem kíváncsi rád. Nyugi, jó helyre vittem. Nem teszek vele semmit, amíg csak a méreg hatása alatt képes arra, amit kérek tőle. Így nincs benne élvezet. Napról napra próbáltam csökkenteni az adagot, de ellenállni kezdett, így kénytelen voltam nagyobb dózist alkalmazni. Veled más volt a helyzet. Téged hagytalak. Igazából neked méreg sem kellett volna, de úgy gondoltam, a biztonság kedvéért te is kapsz egy keveset. És milyen jól döntöttem. Szerencsémre, még a sors is közrejátszott és belépett a képbe Arti Alien. Óh, milyen meglepett arcot vágsz, kicsi Lotte! Azt hiszed, nem tudok Artiról? Tévedsz, kislány. Én mindent tudok. Artival szerencsém volt. Nem ismerem a srácot, de a tudtán kívül segített nekem és ezzel egy életre lekötelezett.
Elfintorodtam. Ez a lány egy elmebeteg!
– Honnan tudsz ennyi mindent? És hogyan adsz Billnek mégtöbb mérget? – suttogtam elborzadva.
– Óh, ezt nem árulhatom el, mert kijátszanád – csilingelte nevetve. – Látom már, túlságosan okos vagy.
– Billt akarjuk – csendült Linda határozott hangja és dühében fellökte Gitty teli poharát – Mondd el, hol van!
– Ejnye, ejnye, kislány – Gitty finoman meglengette egyik kezét – csak nyugalom. Ne ilyen hevesen. Billt akarjátok? Rendben. Elmondom, hova vittem, de kétlem, hogy még most is ott van. Kapott egy kis csodaszert egyenesen a sérült karjába – megpöckölte a jégdarabokkal telerakott whiskyspoharat – de a nyugtatóm csupán tizenöt percig hat, és azt az időt ti éppen itt töltitek velem. Szabad eljárást engedélyeztem Billnek.
– Te őrült vagy – prüszkölte Linda.
– Sokan mondták – mosolygott Gitty, kivillantva hegyesre csiszolt fogait – de én még mindig megszállottnak tartom magam. Gondolom, Lotte nem beszélt neked arról az estéről, mikor az erdőben találkoztam vele.
– Csak részleteket említett – felelte Linda – de nem vagyok kíváncsi mindenre. Elég borzalmas lehetett neki, nemhogy még arra is kérjem, mesélje el.
– Milyen megértő – gúnyolódott Gitty. – Na, mégse érdekel, hová vittem a barátodat?
– Mondd – utasítottam remélve, hogy a hangom elég határozottnak hangzik.
– A szomszédban van egy panzió. Vettem ki neki egy szobát. Oda fektettem le, mivel hmm... mint említettem, mire beértünk, már nem volt magánál, természetesen az ügyes kis trükkömnek köszönhetően...
– Elmebeteg – köpte Linda és a telefonja után nyúlt. Nem tudom, hogy a rendőrséget, vagy Tomot akarta-e értesíteni.
– Nana, kislány – vihogta Gitty és kikapta Linda kezéből a telefont, majd egy hajlítással kettétörte azt, a darabokat pedig a lány kezébe lökte. – Tisztességesen játszottunk. Megalkudtunk. Elmondtam, hol van Bill. Most már hagyjatok bulizni, mielőtt valami ronda dolgot művelnék.
Linda ellenkezni akart, de megrántottam a csuklóját.
– Okos kislányok – mormolta Gitty. – És most hajrá. Tűnés innen!
Ismét átpréseltük magunkat a táncoló, dőlöngélő emberek között, nekiütődve egy-egy karnak, lábnak, csípőnek. Néhányan felhurrogtak, mikor elhaladtunk mellettük, mások füttyentgetni kezdtek. Egy részeg srác elénk állt, szemlátomást az volt a terve, hogy elállja az utunkat.
– Tűnj az útból, nincs kedvünk szórakozni – förmedt rá Linda. Szegény lány kellően kiakadt tönkretett mobilja miatt, hiába mondtam neki, hogy Tom biztosan vesz majd neki másikat.
– Csini csajok – vihogta a srác és megingott a lábain – táncoljunk.
Linda egy határozott mozdulattal arrébb lökte, mire a srác fejjel nekizuhant egy táncoló párnak, akik szintén nem voltak már józanok, így ők is elestek.
– Futás! – utasított a barátnőm és azonnal végigrohantunk az előttünk szétnyíló tömegben.
-Megtaláltátok, akit kerestetek? – kérdezte a biztonsági őr, mikor kiértünk.
– Nem, de megtudtuk, hol van. Köszönjük – hadarta Linda és felvonszolt a lépcsőkön.
A lány kivágta a hatalmas üvegajtót, egy pillantásra se méltatva a mögöttünk lévő alagsori folyosót.
- Linda, talán…
- Megvan! – rikkantotta a lány, mikor kifutottunk az utcára. Egy nagy, vörös téglaépület felé kezdett lökdösni, melyen tábla hirdette „Plenske Panzió”.
- Biztos, hogy ez lesz az? – kérdeztem gyanakodva.
- Nézd… panzió… a környéken nincs több ilyen – felelte Linda és az épület irányába futott.
A recepciónál kisebb gondunk támadt, ugyanis Bill Kaulitz névre nem volt szobafoglalás, Gitty vezetéknevét pedig nem tudtuk.
– Egy szögletes arcú, melírozott hajú lányról van szó – magyarázta Linda. – Fehér, spagettipántos felsőt és vörös farmerszoknyát viselt.
A recepciós elgondolkodott, majd így felelt:
– Gitty névre van egy foglalás, de a hölgy kézpénzzel fizetett... jó sokkal – mondta végül.
– Megmondaná a szobaszámot? – kérdeztem udvariasan és a gyomrom idegesen görcsbe rándult.
– Nem adhatok ki ilyen információt – hangzott a hivatalos válasz.
– Gitty küldött minket – próbálkozott Linda. – Tudja... ő egy régi barátunk...
Linda elfintorodott a „barátunk” kifejezésre, de már nem másíthatta meg az előbbi állítást.
– A hölgy egy férfival érkezett, aki nem volt egészen beszámítható. Ha beengedem önöket a lefoglalt szobába, nem vállalhatunk felelősséget a történtekért. Tisztában vannak ezzel?
– Teljes mértékben – feleltük egyszerre – csak mondja már azt a szobaszámot!
– 12 – sóhajtotta a kisasszony. – A folyosón balra, a hatodik ajtó.
– Köszönjük – mondtuk és elindultunk a megadott irányba. A 12-es szoba ajtaja zárva volt. Kopogtunk. Nem kaptunk választ, így Linda megpróbálta elfordítani az ajtógombot. Szerencsére sikerült.
A szoba sötét volt. Nem hallottunk semmiféle zajt, mely életjelre utalhatott volna. Linda óvatosan a villanykapcsoló után nyúlt, de nem kattintotta fel a lámpákat.
– Mi van, ha felébresztjük?
– Nincs itt – morogtam kedvetlenül. – Hallanád a szuszogását, ha a szobában lenne.
Linda felkapcsolta a villanyt. A szoba üres volt. Az ágyra dobált ágyneműt vérfoltok szennyezték, s a szoba ablaka tárva-nyitva volt, beengedve ezzel az éjjeli sötétséget. Gyanítottam, hogy Bill az ablakon át szökhetett meg, mivel a kereteket is vér foltozta.
– Keressük tovább – határozott Linda és kihátrált a szobából.
Visszafutottunk az autóhoz. A panzió recepcióján üldögélő kisasszony bizonyára azt hitte, a „beszámíthatatlan férfitól” tartva menekülünk, így nem is szólított meg, mikor kiszáguldottunk az épület ajtaján.
– Nem fogjuk megtalálni – sóhajtottam lemondóan, mikor becsaptam a kocsiajtót. – Linda, fel kéne adni.
– Most nem! – ellenkezett. – Láttuk őt, most már nem adhatjuk fel!
Ráhagytam. Még vagy egy órán keresztül fürkésztük a várost mindhiába, majd úgy döntöttünk, ideje hazamenni.
Nem volt azonban túl nagy szerencsénk a hazaérkezéssel. Mikor a házunk elé értünk, már láttam, hogy valami nem stimmel. Az udvart megvilágító lámpák égtek, s a házból is világosság szűrődött ki. Nagyon jól tudtam, mit jelent ez.
– Lebuktunk – súgta ijedten Linda. – Lotte, tűnjünk el innen. Menjünk Loitschébe, vagy valahova...
– Én mennék, de azt hiszem, elkéstünk – mondtam és a kapu felé mutattam. Rodolpho bácsi és Sofie néni teljesen felöltözve közeledett felénk. A lámpafénynél csak pillanatokra láthattuk az arcukat, de tudtuk, hogy mérhetetlenül dühösek.
– Ki kéne szállni a kocsiból? – cincogta Linda.
– Aha – nyögtem és kilöktem az ajtót, majd tétován kikászálódtam a Mercedesből.
Megálltunk a nénikémék előtt és alázatosan lehajtottuk a fejünket, bár tudtuk, hogy ezzel korántsem segítünk a helyzeten.
– Magyarázatot – suttogta a nénikém, idegességtől remegő hangon.
– Hogy buktunk le? – kérdeztem lesütött szemekkel.
– Hogy buktatok le? – kérdezte lassan Sofie néni. – Egyszerűen, kicsim. Rodolpho bácsi hallotta, hogy valaki elhajtott az autóval. Mivel gyanítottam, hogy másnak nincs kulcsa a garázshoz és a kapuhoz, kerestelek titeket, de nem voltatok a szobátokban.
– Billt kerestük – mondtam nyugodtan. Nem voltam ideges a nénikémék miatt, furcsamód egyáltalán nem tartottam tőlük. A hangom határozottan és keményen csengett, úgy, ahogy talán még soha azelőtt.
– Billt? Éjszaka? – meresztette a szemeit a bácsikám. – Miért nem mentetek a délutáni keresésre? Úgy nem lettetek volna egyedül!
– Folytathatnánk bent? – kérdeztem közbe. – Elég hűvös van idekint.
– Az nem kifejezés, megfagyok – mormogta Linda.
A nénikém szeme villámokat szórt, miközben betessékelt minket a házba.
– Szóval, Billt kerestétek – folytatta Sofie néni. – És mondjátok meg, miért egyedül? Megtámadhattak volna titeket, összefuthattatok volna akárkivel, még Gittyvel is!
– Vele találkoztunk is – vetettem közbe, mire Sofie néni holtsápadt lett, s Rodolpho bácsi arca is megnyúlt egy kicsit – de nem kell aggódni. Nem volt nála kés vagy ilyesmi.
– Méghogy ne aggódjunk! – sápítozott a nénikém. – Tudjátok ti, mi is az az aggódás! Már a Kaulitz-házba is telefonáltam, a család pedig bármikor megérkezhet!
– A francba – nyögött fel Linda – Tom kitekeri a nyakam!
– Miért kellett a Kaulitz-házat hívni? – vontam kérdőre a nénikémet, aki időközben leült egy konyhaszékre.
– Azt hittem, oda autókáztatok, és mikor Frau Trümper közölte, hogy nem vagytok ott, ugyan, mit keresnétek náluk az éjszaka közepén, eléggé kétségbeestem. Linda, te pedig örülj, hogy nem szóltam a szüleidnek! Fogalmad sincs, mekkora veszélynek tetted ki magad! Ha bármi bajod esett volna, engem és Rodolphót vontak volna felelősségre miattad. Gondolkodj egy kicsit, mielőtt cselekszel! És igen, Tom egész biztosan mérges lesz, hiszen Simone is nagyon aggódott, és mint mondtam, a család épp ide tart!
– Sajnálom – jegyeztem meg nagyon halkan. – Az én hibám volt. Úgy hittem, könnyebb lesz megkeresni Billt egyedül, mert talán másképp viselkedik majd. Láttam is őt, de felismerte a kocsit és elfutott.
Lindával csendesen megegyeztünk, hogy az előző napi kalandomról mélyen hallgatunk a rokonaim előtt, így most a barátnőm is helyeslőleg bólogatott, megerősítve az állításomat.
– Jól van – sóhajtott a nénikém. – Rendben. Nem kaptok szobafogságot, habár nagyon megérdemelnétek. Tommal viszont neked kell elintézned az ügyet, Linda, és Lotte, azt hiszem, a Trümper-szülőknek hozzád is lesz egy-két szavuk csakúgy, mint ahogy nekünk is, de mi elintézzük holnap reggel, egyelőre elég lesz Simone is, azt hiszem.
– Sofie néni, intézd el, hogy csak reggel jöjjenek – kérleltem.
A nénikém furcsán gúnyos pillantást küldött felém, egy olyan „aki éjjel nagylány, nappal is legyen az” tekintetet vetett rám, de a telefonhoz csoszogott és tárcsázta a Kaulitz-házat. Hallottam, hogy megkönnyebbülten jelenti be, hogy az elveszett lelkek megkerültek és semmi szükség aggódni, nem kell kocsiba pattanni és rögtön útra kelni. Szerencsénk volt, a család még nem indult el otthonról, így a nénikémnek sikerült lebeszélnie őket, de azzal Linda és én is tisztában voltunk, hogy vasárnap reggel nem ússzuk meg a kioktatást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése