A február következő napja Linda számára meglehetősen feszülten telt. Egész délután a várost jártuk, hogy lenyugodjon és próbáltuk kitalálni, hogyan vihetnénk véghez a nagy tervet, miszerint ő és Tom ismét beszélni fognak. Linda azon görcsölt, hogy Tom talán látni sem akarja többé és vádolta magát, amiért olyan csúnyán viselkedett a sráccal.
Tom nem jött el hozzám – sejthette, hogy Linda nálunk lakik és – gondolom, nem akart zavarni. Megesett rajta a szívem, mert belegondoltam, hogy most teljesen egyedül maradt és annyira el van veszve.
– Linda, felhívhatom Tomot? – kérdeztem csendesen, miután estefelé hazaértünk.
– Persze, miért ne tehetnéd? – értetlenkedett a lány.
– Csak... mert – gagyogtam zavartan, miközben előkerestem a telefonomat a zsebemből. Jó volt, hogy már nem kellett MSN-en várnom Tomra, egyszerűen felhívhattam őt ha akartam, mert kaptak egy kis pihenőt, amíg David elintéz valami tartózkodási engedélyt Tel Avivben.
– Kimegyek, amíg beszéltek – szólt Linda és felállt, hogy távozzon a szobából.
– Maradj – szóltam szigorúan. Valószínűleg annyi erélyesség csendülhetett a hangomban, hogy Linda nem mert ellenkezni. Hmm, mi ez – gondoltam – szerepet cseréltem a lánnyal? Eddig mindig ő volt az, aki határozott fellépést tanusított minden helyzetben, most meg csak ül, mint egy tépett szárnyú madár.
Vártam, hogy Tom felvegye. A srác elég hamar reagált a telefon csörgésére, de a szavaiból nem sokat értettem, mert erőteljes tuc-tuc-zene, valamint emberek őrjöngése keveredett el Tom unott hangjával.
– Nem túl alkalmas, Lotte – emelte fel a hangját a gitáros – Majd később visszahívlak, oké?
– Buliztok, ugye? – kérdeztem szemöldökráncolva.
– Aha. Kemény a parti. Mennem kell. Bill szóváltásba került egy nagydarab, piercinges, agyontetkózott alakkal. Nincs kedvem végignézni, ahogy megölik az öcsémet.
Válaszolni akartam, de értelme már nem lett volna. Morogtam valami káromkodásfélét, majd eldobtam a telefont, ami a szoba túlsó falának csapódott és a földre esett, ott pedig valószínűleg darabokra tört. Nem érdekelt.
– Ennek is annyi – állapította meg Linda, miután megvizsgálta a mobil roncsait. – A bácsikádék biztosan nem örülnek majd.
– Nem érdekel – legyintettem. – Most ez legyen a legkisebb gondom.
– Mi történt? – kérdezte a lány. Finoman megigazította szemüvegét és félresöpörte sötétbarna tincseit. – Nem tűnsz túl boldognak.
– Nem is vagyok az – mondtam sóhajtva. – Tomék megint buliznak. Bill épp most akarja kinyíratni magát. Istenem, mekkora barom!
Linda tanácstalanul meredt a plafonra.
– Szeretnék segíteni – mélázott – de őszintén szólva, fogalmam sincs, mit lehetne tenni. És amúgy is, nagyon féltem tőled, mikor olyan voltál... érted... Azt hiszem, Bill közelébe se mernék menni a helyedben. Sajnálom, hogy ennyire nem számíthatsz rám, de...
– Megértem – vágtam a szavába. – Mindegy. Először foglalkozzunk a te problémáddal.
Látta rajtam, hogy jobb, ha nem erőlteti a Bill-témát. Mintha tudta volna, hogy könnyebb belevetni magam egy probléma megoldásába, minthogy beszélnem kelljen a sajátomról. Megértette ezt és hagyta, hadd tervezgessek tovább.
Csend telepedett a szobára. Linda a történetfüzetét lapozgatta és meg mertem volna esküdni rá, hogy sír. Nem szólítottam meg, úgy gondoltam jobb, ha kisírja magát. Elvégre tényleg nagyon leszidtam előző nap, de tudta, hogy jogos volt minden szó, amit hozzávágtam.
Én tűkön ülve vártam Tom hívását. Valahogy fel se fogtam, hogy a gitáros nem fog elérni, mert összetörtem a telefonomat. Ez csak akkor tudatosodott bennem, mikor nagy meglepetésemre Linda mobilja csörögni kezdett, a lány pedig felém nyújtotta azt, mondván: Tom keres.
– Tom? – kérdeztem kissé kétségbeesetten, mikor a fülemhez emeltem a készüléket. Nem tehettem róla, mert mióta a srác olyan hirtelen letette a telefont, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem esett-e komolyabb baja Billnek.
– Nyugi, kiscsaj – mondta nevetve Tom. – Az öcsi egyben megúszta, én viszont véres sebeket szereztem a kemény harcban és épp a kórházban ülök várva, hogy összevarrjanak.
Egy sikoly és egy hörgés leírhatatlan keveréke tört fel belőlem. Nem tudtam kérdezni. Tom várta a reakciómat, én viszont a háttérzajra figyeltem. Valami csendes helyen lehetett, mert semmiféle zaj nem hallatszott a fiú kuncogásán kívül.
– Beszartál, mi? – vihogta el magát végül. – Ne ijedezz már, Lotte. Semmi bajom. A fickó látta, hogy Billel valami gáz van, így nem akart verekedést kezdeményezni. Elhoztam az öcsit és itthon kuksolok vele. Dögunalom.
– Jól van? – kérdeztem, közben megfogtam Linda felém nyújtott kezét.
– Naná – biztosított Tom – hacsak nem vesszük azt, hogy még mindig be van csavarodva. Bár ezt már úgy megszoktam, hogy fura lenne ismét normálisan látni. Hopp, bocs. Nem akartalak megbántani.
– Nem bántottál meg – nevettem fel megkönnyebbülten. – Csak tényleg halálosan megijesztettél az előbb.
– Akkor azért is elnézést kérek – játszotta meg a mélyen megalázkodót. – Apropó, miért kerestél?
– Linda miatt – csendült a határozott feleletem. A mellettem ülő lány kissé erősebben szorította meg a kezem, de nem árulta el, hogy roppant ideges.
– Linda miatt? – kérdezett lassan Tom, mintha be lenne tépve. – Ha a kocsiért akar jönni, Hamburgba jöjjön. A stúdiónál parkol.
– Dehogy a kocsi miatt – morogtam kissé ingerülten. – Azt akarom, hogy újra beszéljetek!
– Mi? Ne már! Most meg te vetted át ezt a „de igenis megmentem a reménytelen szerelmet” stílust? – heveskedett a srác – Lotte, semmit nem érsz el vele! Különben is, nem viselném el... ha újra a föld alá süllyesztene... Elég volt kibírnom a tegnapit.
Linda hallhatta Tom utolsó mondatait, mert csinos arca fájdalmas grimaszba torzult.
– Nem tenné – jegyeztem meg csendesen. – Tom, beszéltem vele.
Tom hallgatott. Muszáj volt megnyugtatnom, mert csak így érhettem el, hogy beleegyezzen egy újabb találkozóba.
– Te is tudod, hogy bánt velem és nem tagadom, igaza volt – szólt közbe Tom, mielőtt megszólalhattam volna.
– Nem volt teljesen jogos – próbáltam magyarázni – de már ő is belátta ezt. Van kedved újra beszélni vele?
Tom sokáig várt a válasszal. Linda, aki még mindig fogta a kezeimet, kíváncsian nézett rám és szemmel láthatólag alig várta, hogy megtudja a fejleményeket.
– Oké – egyezett bele a srác – de ha megint az lesz, mint ami tegnap reggel volt, be kell fejezned ezt a mentőakciót. Világos?
– Világos – sóhajtottam, majd visszaadtam a telefont Lindának.
- Elmegyünk hozzájuk – jelentettem ki, a lány kérdő tekintetére válaszolva. – Persze nem most azonnal.
– Még szép, hogy nem azonnal! – helyeselt – Most körülbelül a föld legmélyére kerültem, de holnap reggelig felszedem magam onnan. Jó éjt, Lotte.
– Jó éjt, Linda – köszöntem el, de a lány még nem tűnt el az ajtóban.
– Lotte? – kérdezte. – Tom megbántódott, igaz? Csak azt nem értem, mi oka volt rá, elvégre én sértődhetnék meg!
– Ne kezdd el megint – próbáltam nyugtatni, de már kevés sikerrel. Ismét belehajtotta magát a dühkitörésbe.
– Még ő húzza fel az orrát! Ő van megsértve, mert tegnap reggel az a csúnya Linda úgy nekiesett! És még azt is elérte, hogy pocsékul érezzem magam! Csak kerülj a kezeim közé, Tom Kaulitz!
Nem várt válaszra, becsapta a szobám ajtaját és hallhattam dühös lépteinek zaját, ahogy a szomszéd szobába igyekezett.
Őszintén reméltem, hogy holnapra jobb kedve lesz és el tudunk menni a srácokhoz. Kicsit ismét önző voltam talán – mert nemcsak Linda és Tom ügye bírt arra, hogy látogatást tegyek Hamburgban. A legfőbb indokom természetesen nem lehetett más, minthogy lássam Billt. De ki is róhatná fel a számlámra ezt? Elvégre mégiscsak hiányzott és tudnom kellett, hogyan viszonyul hozzám – most, hogy már nem hajt a méreg ereje. Több időt akartam vele tölteni, elvégre a karácsonyi ajándék átadása nem tartott tovább két percnél és Bill nem tudhatta, hogy akkor már önmagam voltam.
Nem tudtam aludni. Nyugtalanság vett körül, minden idegszálam megfeszült, ha belegondoltam a holnapi nap eseményeibe. Természetesen – egyrészt izgatott Linda és Tom békülésének körülménye – mert egész biztosra vettem, hogy békülés lesz a vége – másrészt borzasztóan ideges lettem, akárhányszor eszembe jutottak Bill hideg, szürke szemei. Vajon ugyanaz a gyűlölet és semmitmondás fogad majd a tekintetében, mely azon a napon fogadott, mikor találkoztunk a Kaulitz-házban?
Álmok váltották egymást, folytonos, visszatérő rémképek a loitschei utcákon bolyongó, tébolyodott Billről, az elutasításról, amit a holnap tartogat számomra, s a mérhetetlen fájdalomról, amit jutalmul kapok a barátaim problémájának megoldásáért, mert Bill nem lesz velem többé – és ezt annyira tudtam, mint amennyire talán eddig még soha semmit. Biztos voltam benne, valamiért mégis reménykedtem, hogy másképp lesz. A jövő mindig változhat – hát miért ne változhatna az én jövőm is?
Nagy nehezen – hajnali egy körül – végre elaludtam. Álmok nélkül, csak lebegni a semmiben – nálam az utóbbi időben ez jelentette az alvást. Most jó volt. Azt hiszem, ez kellett ahhoz, hogy végleg lenyugodjak. Néhány órára elveszni a végtelennek tűnő sötétségben maga volt a megváltás. El voltam fáradva, gyötörtek a kétségek és mindeközben Linda szavai jártak a fejemben, aki arról próbált meggyőzni, hogy mekkora lelkierőm van. Óh, ugyan. Mégis mekkora erőm volt? Nem voltam erősebb, mint ő, egyszerűen csak mindent átléptem, amit a sors dobott elém. Nem voltak túlélési stratégiáim, sem remek terveim az akadályok legyőzéséhez. Az ár sodort, én meg csak hagytam. Néha jó irányba úsztam, néha rossz felé haladtam. Sokszor úgy éreztem, van értelme annak, amit teszek, máskor értelmetlenségnek találtam a saját mondataim szépen megfogalmazottnak gondolt összefüggését is.
Hamar megvirradt. Még éppen csak bekúszott a hajnal első sugara a szobám ablakán, de az már ébren talált engem. Az asztalom mellett ültem és a verseskönyvemet lapozgattam. Gondolataim egyre csak a mai délután körül forogtak. Őszintén bevallom, féltem. Nem tudom, mi okom volt rá, hiszen már elfogadtam Bill örökös hiányának és elutasításának hideg tényszerűségét. Talán csak a látványtól, a valóságtól és a felismeréstől tartottam. A kezem épp egy nagyon régen firkált verset akart átlapozni, de a kézmozdulat hirtelen abbamaradt. Visszahajtottam a lapot és átolvastam a versszakokat. „Üdvözlet a szállodában” te jó ég, milyen beteges cím, ugyanakkor mégis milyen egyedi és különleges... A verset végigolvasva azonban rá kellett jönnöm, hogy a sorok mondanivalója sivár és már nem tükrözik azt az érzelemvilágot, ami akkor tombolt bennem. Azt a néhány sort egy másik Lotte írta, akinek fogalma sem volt az életről. Nem tudhatta, hogy meghal az édesanyja, majd egy elmebeteg veszi üldözésbe, szakítani fog azzal, akit e csöppnyi vers megírásakor még csak barátjának sem nevezhetett, nem sejthette, hogy hamarosan gyökeres változást vesz az élete, hogy megmérgezik és vele együtt mérgezik Billt, hogy mások is szemet vetnek rá, és nem gondolta, hogy nemcsak egy barátot talál ezen a világon. Tudatlan kis szürke egér volt Budapest forgatagában, aki talán még képes volt álmodni.
Sóhajtva kerestem egy üres lapot a bársonyborításos könyvecskében és némán meredtem a tiszta, fehér papírra. Félig lehunyt szemmel, csendben ültem még egy percig, magamban felidézve a régi énem gyöngeségeit. Nevetnem kellett, ahogy eszembe jutott minden apró részlet, a szürke délutánokon folytatott, rendszerint vitákba fulladt beszélgetések Lindával, ahogy a lány a saját igazáról próbált meggyőzni és én ellenkezni próbáltam – kevés sikerrel.
Tétova szavak a fehér papíron. Mintha egy gyermek firkálta volna őket saját maga szórakoztatására. A szavak tovább gyarapodtak, mígnem elkészült az új vers, mely a régi átdolgozásának volt tekinthető. Egy-két versszakot majdnem teljesen érintetlenül hagytam, másokat kihagytam, vagy átírtam. Úgy gondoltam, az új sokkal inkább kifejezheti azt, amit abban a pillanatban éreztem. És a versírás lényege, nem ez? A vers célja, hogy kifejezze az író érzelmeit, gondolatait. Az olvasó betekintést nyerhet a versíró pillanatnyi lelki világába, remek leírást kaphat annak zűrzavaros, gyönyörűséges képeiről.
...
A 483-as szoba
...
A 483-as szobában,
Álmom édes otthonában.
Minden emlék magamra hagy,
Mert nincs itt semmi, mi nem te vagy.
...
Képzeletben te is ott jársz,
Bár tudhatnám, mire is vársz?
Csak nézem az arcodat
És hallom a hangodat
...
Beszélj lassan, ne túl gyorsan,
Nyisd ajkaid óvatosan
Hangod felrepít a mélyből,
Szavaid szárnyán figyellek az égből.
...
Ha velem maradsz egy időre,
Nekem te szent leszel örökre.
Mert nem engedlek el, itt leszek veled,
Nem hagyom, hogy bármi elragadja kezed.
...
Segíts nekem repülni,
A világtól menekülni
Utánad nem lesz semmi,
Ne engedj eltévedni
...
Mert te az vagy, ami én nem,
De tudom, el fogsz hagyni engem.
Egymás után mennek a napok,
Én pedig végleg egyedül maradok.
...
Halott vidék lakásom,
Ha a szállodáról álmodom.
Minden éjjel újra várom,
Hogy mássá váljon ez az álom.
...
Csend honol az éjszakában,
Üdvözlet a szállodában.
Ott leszek majd álmomban
Veled, a 483-as szobában.
...
Az ajkaimba haraptam, miközben becsuktam a verseskönyvecskét és elrejtettem az egyik fiókban. Linda már biztosan felébredt. Lesétáltam a konyhába, de az asztal mellett csak Sofie néni üldögélt, kezében az aznapi újsággal.
– Jó reggelt, Sofie néni – köszöntem, korántsem álmosan.
– Neked is – hangzott a nénikém válasza, miközben feljebb tolta az orrán a szemüveget.
– Van valami érdekes abban az újságban? – érdeklődtem, mert Sofie néni nagyon belemerült az olvasásba.
– Azt hiszem – motyogta elhaló hangon. – Nem a te osztálytársaid véletlenül a Smith-ikrek?
– De, sajnos – vontam meg a vállam. – Mi történt már megint azokkal a kényes libákkal?
A Smith-ikrek valahogy mindig a figyelem középpontjába kerültek – noha csak az én figyelmem középpontjába ugyan. Utáltam mégcsak rájuk is gondolni. Elvégre Ashley Smith miatt kell Lindának és Tomnak ismét összejönnie.
– Olvasd el – szólt a nagynéném és felém dobta az újságot, amit én eléggé ügyetlenül ugyan, de elkaptam. Pont annál a cikknél maradt nyitva, melyet az imént még a nénikém olvasott.
...
A SMITH-IKREK TRAGÉDIÁJA
Megrázó eseményre ébredhetett ma nemcsak Amerika, de Németország, sőt talán az egész világ is. A Deutschland Über Alles hajnali értesülései szerint, Jennifer Courler és Lewis Smith (amerikai filmproducer, illetve filmszínész) ma reggel útnak indult, hogy visszavigye amerikába tizennyolc éves ikerlányaikat, Ashley és Britney Smith-t. Az eredeti tervek ugyan azt hangoztatták, hogy a lányok csak két hetet töltenek országunkban, de az ikreknek olyannyira megtetszett a magdeburgi környezet ahová kerültek, hogy képtelenek voltak lemondani erről a városról. Megegyeztek a szülőkkel, hogy év végéig – vagy legalább félév végéig a városban maradnak és a helyi gimnáziumban folytatják tanulmányaikat. A Smith-házaspár azonban egy világkörüli utazásra készült és úgy gondolták, a lányoknak is ideje hazamenni. Sajnálatos módon a Los Angelesből Berlinbe tartó különjárat műszaki problémák miatt az óceánba zuhant. A roncsokat félóra alatt sikerült kiemelni. A tárcákban lévő iratok alapján azonosították Jennifer és Lewis Smith holttestét is.
Egyelőre még információink arról, hogy a két gyönyörű lány milyen elhelyezést kap és, hogy hol, de reméljük, a lehető legjobb helyre kerülnek.
...
A szám elé kellett tartanom a kezem rémületemben. Bármennyire is gyűlöltem azokat a felfuvalkodott, kényes csitriket, ilyen sorsot még nekik sem kívántam volna.
– Ez szörnyű – motyogtam és letettem az újságot. Egy pillanatra eszembe jutott a saját anyám halála. Borzalmas volt ismét emlékezni rá. Milyen lett volna, ha anya és apa is meghal azon a szerdai napon? Igaz, apa számomra halott volt valamilyen szinten, mert nem sokat beszéltem vele, de tudtam, hogy él és bizonyára babusgatja az új gyerekét, akit Rosie drága szült neki.
Miközben ezeken rágódtam, megcsináltam a reggelimet és igyekeztem gyorsan enni, mert iskola volt és már késésben voltam.
– Héééééé, Lotte!
A hátam mögött felcsendült Santiago vidám hangja.
– Tudom, késésben vagyok – morogtam tele szájjal és gyorsan magamba tömtem a szendvicsem maradékát, felkaptam a táskámat és az ajtó felé indultam.
Az iskolához érve furcsa jelenséget kellett tapasztalnom. A hangulatra bélyeget nyomott az ikrek tragédiája. Megfigyeltem, hogy minden diák óvatos pillantásokat vet a két lány üresen álló padjára, vagy épp egymással beszéli ki az eseményeket. Sokan azt is találgatták, hova tűnhetett két elveszett osztálytársunk, akik a csereprogram keretében jutottak ki Amerikába, s helyettük kaptuk ezt a két díszvirágot, akiket most kezdtem kicsit sajnálni. Emmeline és Regina nem tért vissza a két hét lejárta után – és ami a legrosszabb, ez sokaknak egyáltalán fel sem tűnt, köztük nekem sem. Hirtelen bele kellett gondolnom, mennyi mindent figyelmen kívül hagytam azalatt az idő alatt, amíg nem voltam önmagam. Emmeline és Regina nem voltak ugyan jó barátaim, hiszen nem is ismertem őket túlságosan, de mégiscsak osztálytársak voltunk. Bántott a tudat és a felismerés, hogy nem vettem észre a hiányukat.
– Te nem tudod, hova tűnhettek? – bökött meg Anni a könyökével.
A lány szerencsére felépült a gyomorrontásából, úgyhogy már nem voltam egyedül. Ő bizonyára az egyik előttünk lévő padban üldögélő diákpáros pusmogására figyelt, és minden bizonnyal azt gondolhatta, én is a fejleményekre koncentrálok. Részben jól hitte, de azt nem tudhatta, hogy a gondolataim épp az önmarcangolás felé sodornak.
– Mi? – néztem rá értetlenül.
– Hát Regina és Emmeline! – forgatta a szemeit Anni – Lotte, te nem figyelsz?
– Dehogynem – ráztam meg magam – mi van velük?
– Óh, anyám, segíts! – fakadt ki a lány. – Mi lenne? Mondjuk csak annyi, hogy eltűntek?
– Eltűntek? – ismételtem. – Nem Los Angelesben vannak?
Hirtelen azt hittem, a lány a Smith-ikrekről beszél, azt pedig biztosra vettem, hogy ők már visszautaztak Los Angelesbe.
– Lotte, hahó! – Anni meglendítette előttem a kezét. – Föld hívja Lottét. Tudhatnád, hogy két hétig kellett volna Los Angelesben maradniuk, mert az a két liba is annyi ideig akart itt tanulni. Ezek nem mentek el, de Emmeline és Regina se tért vissza. Szerinted hol a francban lehetnek?
– Regina és Emmeline? – kaptam észbe, mire Anni felsóhajtott és nem szólt többet.
Elgondolkodtam a dolgon, de nem jutottam eredményre – természetesen - hiszen hogy is juthattam volna? Különben is, túlságosan lefoglalt a délutáni események miatti aggódás.
Csendben telt a délelőtt. Az utolsó órát megelőző szünetben az osztályfőnökünk lépett a terembe. Az osztály azonnal kérdésekkel kezdte ostromolni, melyeknek fő témája a Smith-ikrek hogylétére korlátozódott. Az iskola vezetése szerint nagyon megkedveltük a két gyönyörű lányt, most tehát mindenki szerette volna tudni, hogy vannak. Az senkinek nem jutott eszébe, hova tűntek Emmeline-ék.
– Frau Engelin? – emeltem magasba a kezem. A tanárnő azonnal meglátta, elvégre is, nem sokszor volt alkalma megfigyelni, ahogy a szótlan, magának való Krüger kisasszony jelentkezik.
– Tessék, Krüger kisasszony – emelte rám a pillantását fekete keretes olvasószemüvege mögül.
– Kérdezhetnék valamit? – érdeklődtem udvariasan.
– Természetesen – felelte és megigazította csigákba göndörödő, szürkés haját.
– Azt szeretném tudni, hogy hova tűnt Regina és Emmeline? Tudja, az a két diákunk, akik a cserepprogramnak köszönhetően Los Angelesben tanultak egy ideig.
A tanárnő nem felelt, bár nagyon meglepetten nézett. Hallottam az osztály néma sutyorgását. Sokan rólam beszéltek, mások bizonygatták, hogy ők is feltehették volna a kérdést, megint mások a választ lesve pislogtak az osztályfőnökre.
– Öhm – köhintett a tanárnő – holnapra választ adok önöknek ezzel kapcsolatban. Mint tudják, Ashley és Britney itt tartózkodása elhúzódott, így nem volt lehetőségünk visszahívni a két diákot. Valószínűleg ugyanúgy folytatják tanulmányaikat.
A válasz megnyugtatta a többséget, kivéve engem. Persze, amúgyis ideges voltam, valószínűleg mindenben a legrosszabbat láttam volna, úgyhogy nem csodálkoztam a saját magam gyártotta rémisztő képzeteken, melyek felfedték előttem Emmeline és Regina lehetséges sorsát. Nem lepődtem meg azon sem, hogy arról kezdtem fantáziálgatni, hogy a két lány talán már nem is él. Valamiért sejtettem, hogy a közelében sincsenek Los Angelesnek. De akkor, merre lehetnek?
A csengő élesen felvisított. Óh, végre – gondoltam és szedelőzködni kezdtem. Fogalmam se volt, milyen óra volt és arról se volt tudomásom, hogy mit csináltam egész végig, de bizonyára vagy aludtam, vagy teljesen kikapcsoltam az agyam. Lényegében mindegy volt. Ha a hipohonder történelemtanár tartotta az órát, könnyen azt hihette, beteg vagyok, így nagy valószínűséggel meg sem mert szólítani.
– Anni, én most elmegyek, mert fontos dolgot kell elintéznem – magyaráztam. A lány csak bólintott, miközben a táskájába gyömöszölte a füzetét.
– Megbeszélés lesz a stúdióban. Gondoltam, szólok. Ha akarsz, gyere – invitált mosolyogva.
– Megyek is – intettem és lesiettem a lépcsőkön. Még nem várt rám senki. Azon gondolkodtam, vajon merjek-e kockáztatni és induljak el egyedül, mikor hirtelen befordult a sarkon egy kicsit ismerős autó és megállt előttem. A szürke Audi Q7-esből barátságos hang szólított meg.
– Lotte, pattanj be!
Gordon? Kissé meresztettem a szemem, de azért teljesítettem a kérést. A kocsiban már ott ült Linda.
– Hogy tetszik a kocsi? – vigyorgott a férfi, miközben ügyesen kievickélt a parkolóból.
– A tiéd?
– A Billé – felelte vállvonogatva. – Tom elvitte a Cadillacket, így kénytelen vagyok ezt használni. Bill tavaly csúnyán összetörte az elejét. Nem kevés pénzébe került, hogy megjavíttassa. Egy hete lett kész! Szinte mindent ki kellett cserélni benne. Mondhatnám úgy is, hogy Bill a roncstelepre száműzte, de néhány vállalkozószellemű autómérnök nekilátott, hogy újra működésbe hozza.
Gordon Loitsche felé hajtott. Már a Bahnhof utca elején jártunk,mikor rá akartam kérdezni, hogy miért, de Linda felelt a fel nem tett kérdésre.
– Simone nem hagyta, hogy Gordon egyenesen Hamburgba vigyen minket. Látni akar minket. Meg akar győződni arról, hogy jól vagyunk…
– Ismeritek Simonét – morogta Gordon és felhajtott az udvarra. – Túlságosan aggódik. Néha az őrületbe tud kergetni, mondjuk mikor turné van.
Linda és én egyöntetűen bólintottunk, miközben elnevettük magunkat. Kiszálltunk a kocsiból és felsiettünk a bejárati lépcsőkön. Szerencsére a hó már olvadni kezdett, így nem voltak jégfoltok, melyeken elcsúszhattam volna.
Simone természetesen már terített asztallal várt minket. Gordon összecsapta a kezeit és leült az asztalfőre, Linda és én pedig kissé megszeppenve foglaltunk helyet egymás mellett.
- Egyetlen tányér sem tört össze, Simone? – kérdezte Gordon csípkelődve.
A nő nem figyelt rá. Éles szemmel figyelt engem és Lindát.
– Mit vagytok úgy oda? – kérdezte és megcsapkodta az arcunkat. – Na, egyetek végre!
Nekiláttunk, hogy elfogyasszuk a túlméretezett adagokat. Lindán látszott, hogy legszívesebben elájulna. Próbáltam nyugtatni, de nem nagyon sikerült. Simone is észrevette, hogy valami baj van, mert halkan megkérdezte.
– Tom miatt idegeskedsz, ugye?
– Aha – motyogta Linda. – Nagyon bunkó voltam vele és bocsánatot akarok kérni tőle.
– Tom elmondta, mit tett – mosolygott a nő. – És tudod, mit? Én megértelek.
Befejeztem az ebédet és Gordonnal együtt kimentem az udvarra. Tudtam, hogy egyedül kell hagynom Lindát és Simonét.
Pár perc múlva Linda is csatlakozott hozzánk. Arca már kezdte visszanyerni eredeti színét.
– Na? – kérdezte Gordon. – Mehetünk?
– Igen – felelte Linda határozottan. – Most már akármi lesz, szembenézek a hülyeségemmel.
Nem kérdeztem, mit mondott Simone, de nagyon kíváncsi voltam. Elhatároztam, hogy kifaggatom a lányt, ha már újra szent lesz a béke Tommal.
Útközben Gordon szinte végig engem kérdezgetett – főként a Mercedesről, én meg őt kérdezgettem Billről.
A válaszai nem voltak éppenséggel biztatóak – Bill és Gordon között még mindig nem rendeződött a viszony, de az némiképp mégiscsak megnyugtatott, hogy Gordon biztosított arról, hogy ettől eltekintve ő ugyanúgy fiának tekinti az énekest és bármikor kész kibékülni vele.
Gordon nemsokára leparkolt a fákkal körülvett, borostyánnal borított stúdió hatalmas betonfeljáróján. Linda és én kipattantunk a kocsiból és egyenesen a bejárat felé rohantunk.
– Hééé, lányok – állított meg minket egy kéz – mi folyik itt?
Felnéztem a kéz tulajdonosára. A szőke Dave Roth állt előttünk.
– Szia, Dave, örülök, hogy látlak, meg minden, de most tűnj el az ajtóból – morogtam és arrébb toltam a férfi kezét, aki nem mutatta jelét, hogy ellenkezni szeretne.
– Nem akartam elállni az utatokat, csak gondoltam megakadályozom, hogy az üvegajtóba csapódjatok – méltatlankodott Dave.
– Különben is, mit keresel itt? – fordultam vissza és ránéztem a férfira.
– Unatkoztam, és gondoltam, részt veszek a los angelesi úttal kapcsolatban tartott megbeszélésen, de valami nagy gáz van, mert Bill és Tom már megint összeveszett – ingatta a fejét. – Most viszont mennem kell. Sziasztok, lányok!
Néztem Dave távolodó alakját, majd elindultam a próbaterem felé, de ott senkit sem találtam. Megvontam a vállam és Lindával együtt bekopogtam az irodába remélve, hogy ott lesz valaki.
– Sziasztok – mosolygott a szőke asszisztensnő, Silke, mikor meglátott minket. – Mi járatban errefelé? Régen láttunk titeket. Linda, téged természetesen megértelek, de rád, Lotte, nagyon haragszom. Nem jártál itt már vagy fél éve! És Bill megint ki van bukva. Mi történt már megint? Kezdek belefáradni, te lány. Ha így folytatjátok, biztosan eléritek, hogy orvosi papírt kapjatok arról, hogy veszélyesek vagytok egymás egészségi állapotára.
Elnevettem magam, de Silke láthatta, hogy a nevetés nem teljesen őszinte. Nem kérdezett tovább, helyette inkább a tolmácsnőnek, Dunjának kezdett magyarázni valamit, aki épp akkor lépett be az iroda ajtaján. Ő is széles mosollyal üdvözölt minket, majd felkapott egy halom papírt az asztalról és távozott.
– Menjetek csak nyugodtan, nincs szükségem őrizetre. Nem úgy, mint egyeseknek – intett Silke, és apró mosoly kíséretében rám mutatott.
Nyelvet öltöttem rá, majd Lindát magam után húzva kisiettem az irodából. Azon járt az eszem, hogy vajon merre lehetnek a srácok. Benéztünk a hangkeverő szobába, meg a hangszerszobába is, de sehol sem volt senki. Már épp azt fontolgattam, hogy elkiáltom magam – legalább, hogy észrevegyenek, mikor az emeletről Tom káromkodása hallatszott le a földszintre.
– Baszdmeg, Bill! Most már elegem van belőled!
Csak álltunk, nem tudva, hogy mit kéne tenni. Felmenni nem mertünk, mert mégiscsak testvérvita zajlott, de lent maradni se akartunk, mert lemaradtunk volna a fejleményekről, ezért közelebb merészkedtünk a lépcsőhöz, majd felléptünk pár fokot, egészen a lépcsőfordulóig. Innen nem láttunk semmit, de legalább minket se láttak, és zavartalanul hallhattuk a veszekedést.
– Tom, mi a fene bajod van? – kérdezte Bill, kissé ingerülten.
– mi a bajom? Még azt kérdezed, mi a bajom? Te vagy a bajom, öcskös!
– Én? – heveskedett Bill. – Mit tettem?
– Jaj, Bill, annyira, de annyira hülye vagy! Megint tönkreteszed magad, meg a bandát, ráadásul most még Lottét is!
– Lottét? – kérdezett vissza a frontember. A hangjában semmitmondás csendült. Tudtam, hogy nem kíváncsi rám többé. Nem mutattam ki Linda előtt, hogy tőrdöfést kaptam, próbáltam erős maradni és a további szófoszlányokra koncentrálni.
– Igen, te agyonsminkelt porcelánbaba – üvöltötte Tom – Lottét! A barátnődet!
A szemeim elkerekedtek. Agyonsminkelt porcelánbaba? Soha nem hittem volna, hogy Tom szájából valaha is elhangzik efféle megjegyzés.
– Nincs barátnőm, Tom, vagy ha van is, hát később elintézem – vetette közbe finomkodó eleganciával Bill. – És most hagyj, oké? Fáradt vagyok, aludni akarok.
– Nem mész sehova – hallatszott Tom ellenkezése. Ajtó csapódott, cipő nyikorgott, majd Bill is elkezdte a káromkodást. Meglepő volt, sosem hallottam még így beszélni.
– Fejezd már be! – rivallt rá a bátyja – Miért hisztizel állandóan? Mint valami plázapicsa, de komolyan!
– Fogd be, Tom! – kiáltotta Bill.
– Miért is? – gúnyolódott a gitáros. – Különben mi lesz? Megütnéd a saját testvéredet?
– Ne akard – sziszegte Bill vészjóslóan és keményen. – Menj innen, amíg szépen mondom.
– Kezdheted, öcskös – Tom hangja kihívást rejtett. – Na, gyerünk. Lássuk, milyen kemény srác rejtőzik a bájos smink alatt!
Linda a szája elé tartotta a kezeit és szemlátomást az járt a fejében, hogy mindjárt felrohan, és pajzsként áll Tom elé, vagy behúz egyet az őrjöngő Billnek. Én csak meredten álltam, meg sem tudtam mozdulni.
A következő néhány perc azzal telt, hogy tovább hallgathattuk az ikrek vitáját, és minden egyes másodperc elteltével egyre inkább azon idegeskedtem, nehogy elcsattanjon az első pofon, mert tudtam, akkor mindketten megállíthatatlanok lesznek. Bármennyire is testvérek voltak, most mindkettőjükben tombolt valami: Billben a méreg, Tomban a düh, ami ráadásul megkettőzve dübörgött a Lindával történt szakítás keserűségével együtt.
– ELÉG! – kiáltotta velőtrázóan Bill, majd egy hatalmas csattanás rázta meg az emelet folyosóit.
– Uramisten! – kiáltott fel ezzel egyidőben Linda – Mi a fene történt?
– Linda, fel ne menj! – fogtam meg a lány csuklóját – Nem lehetsz biztos benne, hogy lenyugodott!
– Nem érdekel! Nem érdekel – sikoltotta Linda – Engedj, Lotte!
– Mi az isten tö... – jött ki az irodából Silke, de elharapta a mondatot, ahogy meglátott minket a lépcsőfordulóban, miközben igyekeztem féken tartani Lindát – lányok, mi folyik itt?
– Nem tudjuk – magyaráztam – de szerintem jobb, ha eltűnünk innen.
Levonszoltam a tiltakozó Lindát és leültünk az egyik kanapéra, ahonnan tökéletes rálátás nyílt mindenhova. Nemsokkal később lejött Tom is, akin nem látszottak sérülésnyomok. Csak arca vöröslött a dühtől. Nem mentünk oda hozzá, ő pedig nem foglalkozott velünk, hanem egyenesen a hátsó kijárat felé vette útját.
– Hagen! – üvöltötte, a harmadik nevén szólítva Georgot. – Georg Moritz Hagen Listing! Vonszold elő a segged!
Kinyílt egy földszinti ajtó és megjelent Georg, aki egyenesen Tom hangját követve, szintén a hátsó bejárat felé sietett.
– Mi történt? – kérdezte mély, nyugodt hangján.
– Bill bekattant – suttogta Tom, de a csendben tisztán hallani lehetett – és most nem viccelek, Georg. Bill teljesen megőrült.
Tom halk kijelentése felkorbácsolta az idegeimet. Még ha Linda próbálkozik is, akkor sem tudott volna megállítani. Felpattantam a kanapéról és felrohantam az emeletre. A látvány elborzasztó volt. Bill a stúdiólakás ajtaja előtt ült, drótok és gyémántként fénylő üvegszilánkok között. Egy pillanatra felnéztem a mennyezetre és láttam, hogy a szilánkok az előtérben függő diszkógömb darabjai. Jézusom, hogy volt ereje ezt összetörni? A srác kezei véresek voltak, de nem törődött vele.
Meg kellettvolna szólítani? Talán. Mindenesetre én nem tettem. Lerohantam a lépcsőkön és kiáltozva segítséget hívtam.
– Silke, Silke, gyere, segíts!
– Mi a baj? – sietett a nő.
– Bill... Bill... fent ül az emeleten. Összetörte a diszkógömböt. Ömlik a vér a kezéből!
– Mi? – Silke nem is várt válaszra, egyből berohant az irodába. Hallhattuk, ahogy mindent felforgat az elsősegély láda után. Végül diadalmas arccal visszatért és egyenesen az emeletre tartott. Vele mentem.
– Bill, hadd segítsek – hangzott a nő kedveskedő hangja. – Add a kezed.
– Hagyj békén – morogta Bill és arrébb csúszott a padlón, hogy Silke ne érhesse el. – Menj innen, Silke. És te is, Lotte.
– Csak bekötöm a kezed, utána megyek – folytatta az asszisztensnő. – Két perc az egész.
– Nem!
Bill hirtelen lendülettel felállt és a lépcső felé robogott. Silkének alig maradt ideje félreugrani, hogy az énekes le ne lökje a lépcsősorról.
Visszamentünk a földszintre, majd Silke a kezembe nyomta az elsősegélydobozt és elsietett, hogy konzultáljon Daviddal. A kezem annyira remegett, hogy elejtettem a nehéz fémládát. A benne lévő géztekercsek és gyógyszerek kiborultak, s egy jódos üveg szilánkokra tört, lilás színű tartalmával fröcskölve be a fehér kötszereket. Egy mozdulattal sikerült tönkretennem a láda teljes készletét.
– Silke, mi ez? – jött ki Dunja egy ajtó mögül.
– Bill bekattant – kommentálta Silke. – Be kéne kötni a kezét, meg felsöpörni odafent a szilánkokat. Ohh – nézett hátra hirtelen – meg úgy látom, ide is elkéne egy seprű.
Dunja hozzám lépett és elvette a kezemből a ládát, melyet időközben felvettem, majd Bill felé indult, aki egyelőre tétován állt a bejárati ajtó előtt.
– Bill, hadd kössem be a kezed – kérlelte csendesen.
Bill a nő felé nyújtotta vértől csöpögő kezét. Dunja fintorgott a látványtól.
– Valaki hozzon egy kis vizet, meg alkoholt – utasított határozottan. – Kötszer van a mosdóban. Ez az elsősegélydoboz hasznavehetetlen.
Dunja eldobta a ládát, én pedig elszaladtam a mosdóba azokért a dolgokért, melyeket a tolmácsnő kért. Gyorsan visszaértem – szerencsére Bill nem gondolta meg magát és hagyta, hogy Dunja lefertőtlenítse a sebeit, majd bekösse a kezét.
– Lehet, hogy ezt varrni kéne – jegyezte meg a nő. – Elég rondán néz ki. Nem lenne jobb orvoshoz menni vele?
Bill nem felelt. Kitépte Dunja kezéből a sajátját, majd kiviharzott az épületből és hamarosan elnyelte őt a gomolygó köd.
Nem volt időm, hogy a távolba bámuljak utána, mert a hátsó bejárat felől ismét veszekedésre lettem figyelmes. Nem is veszekedés volt, sokkal inkább dühös és kétségbeesett kiáltozás Tom részéről. Mire odaértem, Linda már az ajtónál állt és figyelt.
– Az a barom, idióta, elmeosztályra való seggfej! – morogta Tom és beleöklözött az ajtóba, amely előtt állt. Az ajtón nagy horpadás jelezte a gaztettet.
– Tom, nem kéne szétverni a kérót – mondta nyugtatásképp Georg, de ezzel nem ért el túl sokat, legfeljebb annyit, hogy Tom méginkább felhúzta magát.
– De az öcsém, Georg!
A hanngja megcsuklott. A srác lerogyott a földre és kezeibe temette arcát. Láttam, hogy összeszorított ujjai között könnycseppek csillognak. Te jó ég, Tom sír?
Linda nem bírta tovább nézni. Ellépett mellettem és Tom mellé térdelt.
– Most hagyj, bébi – motyogta Tom és átfonta karjaival a térdeit.
Linda nem mozdult. A fiú tudomást sem vett róla, de a lány nem is akarta felhívni magára a figyelmet. Csak ült Tom mellett, átkarolta a vállát és várta, hogy megnyugodjon.
Zaklatottan néztem őket. Pont ez kellett ahhoz, hogy kibéküljenek? Nem, ez nem fair. Miért nem lehet ezt normálisan csinálni: virágokkal, meg elegáns gyertyafényes vacsorával? Miért kell ide egy testvérharc, hogy helyrejöjjenek a dolgok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése