A forgalmi vizsga se volt valami nagy cucc. Különösen azért sikerülhetett jól, mert a rutinvizsgámat követő napon Gordon és Simone hazatért az utazásból. Felhívtak, hogy ha van kedvem, menjek át hozzájuk és meséljek nekik a karácsonyomról. Mivel se Rodolpho bácsi, se Santiago nem ért rá, hogy elvigyen, Gordon jött el értem. Annyira örültem, hogy ismét láthatom őt. A férfi olyan volt nekem, mint afféle fiatal pótpapa, s az utóbbi időben már rettentően hiányzott csakúgy, mint Simone.
Elmeséltem neki, hogy a KRESZ-vizsgáimon is túl vagyok – illetve kettőn – ő pedig rögtön a fejébe vette, hogy gyakorol velem. Egy teljes napig húzta az idegeimet ezzel.
– Nem megy! – kiáltottam, mikor már hatodjára kaptam azt a parancsot, hogy tolassak le az udvarról. Simone szürke Opeljével gyakoroltunk, mert Gordon nem merte rám bízni a Cadillacket, vagy a BMW-t.
– Nem tudom megcsinálni, Gordon. Sajnálom.
– Menni fog, kislány, csak figyelj. Lassan húzd azt a sebességváltó kart. Vigyázz, hogy ne remegjen a kezed.
– Jól van, mégegyszer – sóhajtottam és próbáltam úgy tenni, ahogy Gordon tanácsolta, bár a kézremegésen nemigen tudtam korrigálni. Megkönnyebbülésemre végül majdnem tökéletesen csináltam.
A vizsgával sem lehetett gond, nem is volt. Minden akadályt legyőztem, és szerencsémre nem Franklin volt a vizsgabiztos, hanem egy harmincas éveiben járó, magas, rövid sötétbarna hajú, élénkzöld szemű úriember, aki nagyon kedves volt és még segített is egy kicsit.
– Az a lámpa piros – jegyezte meg mosolyogva. – Vegyél vissza a sebességből.
Remegve teljesítettem a kérést, miközben óvatosan rálestem egy mellettem álldogáló hatalmas kamionra és rémülten pislogtam egyet. Azon gondolkodtam, vajon be se kell fejeznem a vizsgát, hogy a vizsgáztató mindjárt közli, hogy köszönjük a részvételt, a következő alkalommal várjuk vissza.
– Akkor megbuktam? – kérdeztem a feladat teljesítése után.
– Miért buktál volna meg? – értetlenkedett nevetve a vizsgabiztos. – Szinte tökéletes volt. Te voltál az egyik legjobb, akit ma vizsgáztattam.
– De a piros lámpa – próbálkoztam – meg az a nagy dög kamion, ami úgy megijesztett.
– Az belefér – mosolygott. – Na kell az a papír?
– Persze – vágtam rá azonnal. – Köszönöm.
Éljen, tehát megkaptam az engedélyt a vezetésre – illetve még nem az engedélyt, csak valami hiteles papírt. Mindenesetre azonnal felhívtam Gordont és Santiagót, Rodolpho bácsinak pedig már messziről kiáltoztam a jó hírt – ugyanis ő kísért el az utolsó megmérettetésre.
A vizsgáim után örömmel nyugtáztam, hogy soha többé nem kell látnom Franklint. Azt a Franklint, akit az elején annyira szerettem, és a végére kifejezetten meggyűlöltem.
– Pár nap múlva a kezedben lesz a jogsid – suttogta izgatottan Anni a vizsga utáni hétfő reggel, miközben történelemórán untuk magunkat. – Hova fog vezetni az első utad?
– Loitschébe – feleltem gondolkodás nélkül. – Amint hazaérnek a fiúk.
Nos, a Tokio Hotel delegációja még mindig nem tért vissza a turnéból, mely Dél-Amerikában zajlott. Már annyira látni akartam a srácokat, és még olyan sokat kellett várnom arra a pillanatra, hogy újra találkozhassak velük.
– Miért pont Loitsche? – kérdezte Anni. – Elvégre Bill miatt felesleges... És amúgy is, nemrég jártál ott.
– Annak idején megígértem Rodolpho bácsinak – kuncogtam – hogy visszaadom a kocsit Billnek, de én fogom elvezetni Loitschéig.
– Tényleg visszaadod? – hüledezett a lány. – Lotte, mi van veled? Megint megittál valami mérgező löttyöt?
– Dehogy, te marha – vigyorogtam. – Csak a bácsikámra akarom ráhozni a frászt.
Anni nem mondott semmit, bár biztos azt gondolta, milyen szívtelen dög vagyok. De mit tegyek, ha épp viccelődni támadt kedvem?
Alig vártam, hogy nekem is kézbesítsék a jogsimat. Büszkélkedhettem volna Florenznek, aki tudott ugyan vezetni, de sosem ült volán mögé. Elmondása szerint azért nem vezet, mert rosszak a reflexei, de nagyon jól tudtam, hogy hazudik. Az igazság az volt, hogy Flor félt a forgalomtól és a nagy autóktól. Emlékeztem még, mennyire meg volt rémülve, mikor Santiago és Sabine esküvőjéről kellett elvezetnie Bill BMW-jét, mert az énekes és Johannes nem voltak olyan állapotban, hogy volán mögé ülhessenek.
A jogsimat azonban csak nem akarták kézbesíteni. Már tűkön ültem, mindennap én néztem a postát és szokásommá vált a garázsban tölteni a napokat a gyönyörű kocsim mellett, de vezetni mégse vezethettem.
Egy teljes, idegőrlő hét után, a következő szombat reggel végre-valahára a kezembe vehettem a vezetői engedélyemet. Nem is tudom kifejezni, mennyire örültem. Azonnal kocsiba akartam pattanni, hogy elszáguldjak Loitschébe, de nem lehetett, mert a fiúk nem voltak otthon, így pedig nem lett volna értelme a látogatásomnak.
Akkor Hamburgba megyek – gondoltam és a kezembe vettem a slusszkulcsot.
– Elmész, Lotte? – kérdezte a nénikém, aki a konyhába lépve nagykabátban és sapkában, kulcsokkal a kezemben talált rám.
– Hamburgba megyek – feleltem. – Muszáj kipróbálnom azt az autót.
– Nem örülök, hogy egyedül – vonogatta a vállát a nénikém. – Ha valami bajod lesz...
– Kocsival megyek, Sofie néni – mosolyogtam. – Gitty csak nem fog rám támadni egy biztonsági zárral felszerelt, páncélozott autóban.
Már nem frusztrált annyira, hogy a Mercedes angyalt drogbárók és maffiák kedvelt járgányának tartják, mert tudtam, hogy akkor, mikor megkaptam az autót, a világ összes drogbárója sem jelenthetett annyit a kegyeltjeinek, mint amennyit én jelentettem Németország tinibálványának. Tudtam, hogy Bill mindent el akart követni a biztonságom érdekében, s tisztában voltam azzal is, hogy igyekezett úgy véghezvinni mindezt, hogy közben egyáltalán ne korlátozzon a szabadságomban. Úgy gondolta, sötétített ablakú, páncélozott autóval elég biztonságos utazgatnom, ezzel pedig meghagyta azt a viszonylagos szabadságot, amit folyton igyekeztem kiharcolni magamnak.
– A vakmerőséged fog a sírba vinni – morogta Sofie néni és áldását adta az utamra.
Elvigyorodtam és kisétáltam a kocsimhoz. Most már valóban az én kocsim volt. Ha Bill látná, hogy az ajándékát vezetem – kuncogtam és elképzeltem, milyen arcot vágna. Talán visszavenné? Vagy nem érdekelné? Végülis mindegy. Beindítottam a motort, ami halkan dorombolni kezdett. Mázlim volt, hogy utoljára úgy álltam be a garázsba, hogy nem kellett letolatnom az udvarról, mert az valahogy még mindig nem akart menni, hiába szenvedett Gordon azzal, hogy megtanítsa.
Az út hosszúnak tűnt, de bizonyára csak azért éreztem így, mert én vezettem, tehát mindenre nekem kellett figyelnem. Máskor olyan volt, mintha percek alatt értünk volna Hamburgba, most meg, mintha napokat utaztam volna. Közlekedési táblák, lámpák, rendőrök, gyalogosok, útjelzések, autósok, szinte az egész utcára nekem kellett figyelnem. Mintha rám senki se figyelt volna. Mindenki ment a maga útján, de mintha észre se vették volna, hogy egy tűzpiros Mercedes halad el mellettük, a volánja mögött egy igencsak rémült, ügyetlen kiscsajjal. Persze rögtön eszembe jutott, hogy a sötétített ablakoknak köszönhetően senki sem sejtheti, hogy én ügyetlenkedek és kezdtem meggyőződni afelől, hogy Billnek talán részben épp emiatt esett a választása a sötétített üvegekre.
A CD-lejátszóban az a CD forgott, amelyet a születésnapomra kaptam, és amelyet már annyiszor végighallgattam az elmúlt hónapban. Mégsem untam meg. Valamiért úgy éreztem, ez a dal csak az enyém, és sejtettem, hogy sosem lesz kiadva egyik albumon sem. Pedig szép volt. Nem is szép, hanem valami sokkal több annál. Olyasmit jelentett számomra, amit meg sem tudtam fogalmazni. Azt hiszem, ez a dal adott erőt. A dal bírt rá, hogy ne adjam fel. A dal biztatott, mikor elkeseredtem, vagy mikor kedvetlen voltam Bill miatt. Ha meghallgattam, új erőre kaptam és tovább agyaltam, hogyan segíthetnék jéghideg kőszoborrá vált kedvesemnek.
Most is ez a dal szólt – talán azért, hogy átsegítsen az első napomon, amit egy autót vezetve az utcán kell töltenem, útban Hamburg felé. Néha-néha rám dudált egy-egy mögöttem álló autós, ami mindig megijesztett, de mikor elsuhant mellettem a kocsi, a jármű vezetője csak vigyorgott. Folyamatosan azt lestem, nehogy valami szabálytalanságot kövessek el, mert akkor a frissen megszerzett jogsimat azonnal be is vonják, az pedig nagy szégyen lenne és bizonyára az egész család rajtam röhögne.
Elég legyen a butaságokból, szedd össze magad – gondoltam és próbáltam az útra koncentrálni. Nagyon megkönnyebbültem, mikor végre megláttam a Hamburg határát jelző táblát. Innen már nem volt messze a cél. Egyenesen a táncstúdióhoz hajtottam, mert gondoltam, hogy Annit ott fogom találni. Leparkoltam az épület előtt és kiszálltam a kocsiból. Lezártam az ajtókat, majd zsebre vágtam a kulcsot és besétáltam az épületbe.
– Mégse Loitschébe vezetett az első utam – dicsekedtem, mikor rátaláltam barátnőmre a szokásos, magányos próbáján.
– Csak nem ide jöttél először – meresztette szemeit a lány, majd az ablakhoz szökellt, hogy kilessen rajta.
– De, igen. Téged látogattalak meg először. Nem bírtam kivárni, hogy a fiúk hazaérjenek.
– Mehettél volna Loitschébe anélkül is – vigyorgott Anni. – Elvégre a bácsikád szerintem úgyis frászt kap, ha bejelented, hogy a kocsi visszautazik a feladóhoz.
– Óh! Tényleg – vihogtam. – De lehet, mégse hozom rá a szívbajt. Még a végén történne vele valami, azt pedig nagyon nem akarnám.
– Mike-nak elújságoltad már, hogy hivatalosan is vezethetsz? – érdeklődött Anni.
– Még nem – kaptam észbe.
A vizsgák, meg a sok tanulás teljesen kiverte a fejemből Mike-ot, aki bizonyára már nagyon aggódik értem, hiszen az elbúcsúzásunk óta nem jelentkeztem. Előkaptam a telefonomat, hogy írjak neki egy e-mailt és közben arra gondoltam, ha Lena megtudja, hogy ez az első levél azóta, hogy eljöttem, egész biztos kedve támad letépni a fejem, elvégre ő ígértette meg velem, hogy mindennap írni fogok.
Amíg e-mailt pötyögtem a telefonomon, Anni újra táncolni kezdett. Ezúttal nem figyeltem rá.
…
Kedves Mike és Lena!
Sajnálom, hogy nem írtam, és gondolom, hogy ti már halálra aggódtátok magatokat miattam, de nyugi. Minden oké. Megkaptam a jogsimat. Szerencsére nem kell többé látnom a béna oktatómat. Mike, emlékezhetsz még Franklinra. Ő zaklatta Florenzt. Egyébként újabb levelet küldött, melyet ezúttal megmutattam Johannesnek is. Szegény srác kellően kiakadt. A következő levelet már kidobtam, mert nem akartam idegesíteni Florenzéket, meg Franklint se akartam bajba keverni. Gittyről semmi hír, egyelőre még felügyelet alatt állok, de ma például egyedül autóztam el Annihoz. Eszméletlen jó érzés, hogy már vezethetem a Mercedesemet!
Remélem, ti is jól vagytok!
Üdv:
Lotte
...
Az e-mailt Mike és Lena címére is elküldtem a biztonság kedvéért. Alighogy eltettem a telefont, már jött is a válasz. Hmm, valaki nagyon gyors – gondoltam, és megnéztem, mit reagáltak a Müller-testvérek. A választ Lena címéről küldték.
...
Kedves Lotte!
Gratulálunk jogsidhoz megszerzéséhez! Mike lesz nagyon dühös, ha tudja meg, hogy mit csináltál kocsiddal, hogy indultál útnak egyedül. Én persze ellenzek ezt nem, mert kell neked szabadság. Mike most itthon nincs, mert kezdődik karácsony nálunk nemsokára és most kezd Vadikéknál buli. Ő ott van most.
Üdv:
Lena
...
Miután végignéztem Anni próbáját és kijelentettem, hogy én sosem fogok ilyen jól táncolni, a lány felajánlotta, hogy hazakísér. Ő se rajongott azért, hogy egyedül utazgassak, így hagytam, hadd kísérjen. Tulajdonképpen még örültem is egy kicsit, mert tudott segíteni, ha valami elbizonytalanított vezetés közben.
– Nem jössz be? – kérdeztem, mikor nagy sokára végre hazaértünk és beálltam a kocsival a garázsba.
– Nem lehet – ingatta a fejét Anni. – Haza kell mennem. Holnap találkozunk, Lotte.
Hagytam, hadd menjen. A napot összegezve mondhatom, boldog voltam. Vezettem az autómat, írtam e-mailt Mike-nak – tehát már ő se nyaggathat, és úgy egyébként is, jó kedvem volt.
– Na, hogy ment? Látom, egyben maradtál – viccelődött a bácsikám, mikor becsukódott mögöttem a bejárati ajtó.
– Várd csak ki, mikor visszaadom a kocsit Billnek – kezdtem, elvégre ha Rodolpho bácsi gúnyolódik, én is tréfálkozhatok egy kicsit.
A hatás nem is maradt el. A bácsikám arca elzöldült. Úgy nézett rám, mintha komplett elmebeteg volnék.
– Visszaadod? – kérdezte elhaló hangon. – Lotte, megígérted... Azt mondtad, imádod a járgányt!
– Imádom is – feleltem ártatlanul – de Rodolpho bácsi, gondold csak végig. Nem tarthatok meg egy ilyen autót, hiszen Bill ha úgy vesszük, már csak névlegesen nevezhető a kedvesemnek. Az pedig nem fair, hogy megtartom azt az ajándékot, ami bizonyára nem kevés pénzébe került.
Rodolpho bácsi határozottsága megingott a tökéletesen improvizált mondataim hallatán.
– Ez igaz, Rodolpho – vetette közbe Sofie néni. – Hiszen te is látod, hogy Bill és Lotte békülésére szinte alig van esély. Nem hinném, hogy jó ötlet megtartani a kocsit. Előbb-utóbb úgyis vita lesz belőle!
– Miféle vita? – érdeklődött a bácsikám. – Sofie, a kocsi nálunk van már majdnem fél éve! És eddig senki sem kérte vissza!
– Nem is kérik – felelte a nénikém. – De Bill egész biztos morogná az orra alatt, hogy Lotte megtartotta a kocsit.
– Bill nem tenné! – erősködött a bácsikám. – Az istenért, Sofie, térj már észhez! Te is tudod, hogy miért ilyen! Ugyanaz történik vele, mint ami Lottéval is történt! És Lotte is meggyógyult. Szerinted Bill nem fog?
– De mikor fog? – kérdezte hevesen Sofie néni.
– Idő kell – bölcselkedett a bácsikám. – Lotte nem adhatja vissza a kocsit, csak ha Bill rendbe jön! Akkor hideg fejjel meg tudják beszélni a problémáikat, és talán ki is békülnek!
A nézeteltérés rendezése még percekig folyt volna, ha nem szólok közbe. Eszembe se jutott, hogy ez az apró megjegyzés ekkora vitát kavar a Marcello-házaspár között.
– Elég már. Vicceltem. Nem adom vissza az autót, csak rád akartam hozni a frászt, bácsikám. Úgy terveztem, hogy azelőtt adom be neked, mielőtt Loitschébe utazom, mert hitelesebb lett volna. Aztán mondtam Anni-nek, hogy mégse teszem, de ezt nem lehetett kihagyni, hiszen te is gúnyolódtál.
Rodolpho bácsi megkönnyebbülten kifújta a levegőt, majd dühösen méregetni kezdett. Még a bajusza is megremegett, ahogy idegesen rángatózott az állkapcsa.
– Csak szórakoztál? – kérdezte kissé mérgesen.
– Igen – feleltem vállvonogatva. – Sajnálom, de ezt muszáj volt látnom! Kíváncsi voltam, mit reagálsz.
A bácsikám szemlátomást azt se tudta, mit feleljen erre. Nem akart megbántani valami durva megjegyzéssel, de szó nélkül sem kívánta hagyni a történteket, végül mégis az utóbbi mellett döntött, így csendben felsétálhattam a szobámba. Magamban mindvégig kuncogtam. Kár lett volna kihagyni ezt a tréfát!
Reggel még a suliba is nevetve mentem. Igaz, ki kellett harcolnom magamnak, hogy kocsival mehessek, de végül beleegyeztek, bár úgy kellett megoldani a dolgot, hogy a kíséretem – azaz Johannes – mellettem ült az anyósülésen és folyton-folyvást magyarázta, hogy mit nem csinálok jól.
– Johannes, ha olyan nagyon okos vagy, vezess te, vagy pattanj ki a kocsiból és hadd menjek egyedül! – fakadtam ki, mikor már vagy tizedjére vágta a fejemhez, hogy remeg a kezem, miközben elfordítom a kormánykereket.
Nem szólt semmit, bár nem folytatta a kritizálást sem. Mikor megérkeztünk, a parkolóban lézengő diákság nagy szemeket meresztett a feltűnő kocsira, én pedig átadtam Johannesnek a kulcsokat, hogy hazavigye az autót. Csak eljöhettem a kocsival, haza nem vezethettem, mert ma Tom jön értem. Tegnap este – inkább éjszaka – telefonált, hogy hazajöttek, Sofie néni pedig mikor megtudta, hogy a srácok megérkeztek, felhívta Tomot, hogy megkérdezze, vállalja-e a délutáni őrkíséret szerepét. A Kaulitz-fiú természetesen nem ellenkezett, és ő úgyis kocsival jön, tehát felesleges volt itt tartani az enyémet.
Morogtam még valamit, aztán hátat fordítottam Johannesnek és besétáltam az épületbe.
Az órák unalmasan teltek, mintha sose akarna eljönni a várva várt délután. Ráadásul Anni is megbetegedett, így kénytelen voltam egyedül tölteni a délelőttöt. Ez az egyedüllét kísértetiesen emlékeztetett a szeptemberi időszakra, bár most nem szóltam durván ha kérdeztek, mint ahogy azt akkor tettem. Számoltam a perceket, az órákat, hogy végre kicsengessenek és lerohanhassak a lépcsőn, hogy Tom nyakába ugorhassak és mindent elmondhassak neki, na meg persze, hogy kérdezhessem Billről. Elmondhatatlanul hiányzott, kellett, hogy lássam, mert így azt éreztem, elfelejtettek, olyan voltam, mint aki sosem létezett számukra. Persze tudtam, hogy ez csak a saját magam képzete, mégis elhittem – különösen akkor, ha egyedül ültem a padban, miközben az osztálytársaim egymás társaságában szórakoztak.
Végre-valahára eljött az utolsó óra. Testnevelés volt. Ezt utáltam a legjobban, mert mindig csak ügyetlenkedtem. Senki nem szeretett egy csapatban lenni velem, de ezt valahogy meg tudtam érteni. Nekem most is csak a kispad jutott, mint ahogy eddig az összes órán – már mikor jelen voltam. Gimnasztikából elég jó voltam ugyan, de a labdajátékok sosem voltak a kedvenceim. A mostani testnevelés órán pedig kiütőzött az osztály. Úgy gondoltam, jobb, ha inkább nem avatkozom bele a játékba, ezért választottam a padot.
– Krüger kisasszony – szólt a testnevelő tanár, Herr Wanderer – szeretne elmenni hamarabb?
– Persze, de miért? – értetlenkedtem nagy szemeket meresztve.
– Ha a Smith-lányokat elengedtem, magát is el fogom – mosolygott a tanár. – Na, lépjen már le!
Elvigyorodtam és kisurrantam a tornateremből. Gyorsan átöltöztem, majd kisétáltam az udvarra. Tudtam, hogy Tomnak még van ideje, hogy ideérjen, így leültem egy padra és vártam. Nagy meglepetésemre, alig telt el öt perc, a suli kapuja előtt megállt az ismerős, fehér Audi. Tom kiszállt belőle, de nem vett észre engem. Határozott léptekkel indult az épület háta mögött lévő fákkal szegélyezett terület felé. Utána akartam kiáltani, hogy „Hé, Tom, itt vagyok!” de mégsem tettem. Túlságosan határozottnak tűnt. Vajon mire készülhet?
Mint mindig, most is a kíváncsiságom hajtott, miközben óvatosan Tom után indultam. Hallottam, hogy beszélget valakivel. Egy lánnyal. Nem értettem a szavaikat, mert inkább hangosan suttogtak, sem mint beszéltek. Te jó ég, mi a fene történik itt? Annyira közel merészkedtem, amennyire csak lehetett. Egy fa mögött megbújva figyelhettem az eseményeket. Tom Ashley Smith-t ölelte. Ez nem baráti ölelés volt, az egészen biztos. Ashley felvihogott és Tom fülébe súgott, mire Tom megcsókolta. Megkövülten néztem őket, mert olyan hihetetlennek tartottam az egészet. Nem, az nem lehet, hogy Tom Kaulitz megcsalja Linda Tóthot! De mégis, hiszen a két saját szememmel láttam, ahogy Tom újra meg újra megcsókolja Ashleyt.
Nem bírtam nézni. Kénytelen voltam felfedni magam.
– Tom, ezt nem teheted! – kiáltottam és előléptem.
Tomot látszólag váratlanul érte a támadásom, mert egy kínosan hosszú másodpercig még nem vette le az épp eltévedt kezét Ashley melléről, de hamar arrébb lökte a lányt és felém sietett. Meg akart ölelni, de intettem, hogy nem kéne ezt tennie.
– Tom, ő a csajod? – kényeskedett Ashley. A lány tökéletesen sminkelt arcán nem látszottak érzelmek, mintha nem is érdekelné ez az egész. Feltöltött, vöröses ajkait apró vigyorra húzta, mikor rájött, ki néz farkasszemet vele.
– Nem gondoltam volna, hogy Lotte az – jegyezte meg gunyorosan. – Habár, neked mindegy, Tom. Az első adandó alkalommal úgyis megcsalod. Szegény kis fruska. Biztosan összetört a szíved.
– Nem – morogta Tom. – Húzz el innen, Ashley! Ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie!
– Valóban? – lépett közelebb a szőke cicababa. – Érdekes. Tegnap nem ezt mondtad, mikor holtfáradtan beestél a hotelszobámba!
– Fogd már be, te szerencsétlen! – kiáltotta Tom – Így se vagyok elég nagy szarban miattad!
– Miattam? – mérgelődött Ashley. Nagyon nem akartam tovább hallani a beszélgetést, mert nem voltam kíváncsi a részletekre, mégsem futhattam el.
– Igen, miattad, te szőke liba – tagolta lassan Tom. – Te mondtad, hogy jöjjek ide. Óh, én marha! Én idióta! Mindent elcsesztem!
– Igen, Tom Kaulitz, egy elég nagy idióta vagy – jegyeztem meg halkan. Tom nem törődött a megjegyzéssel.
– Beégtél a csajod előtt – állapította meg Ashley. – Hát, ez nagy szívás. Mindenesetre oké, akkor ennyi. De egyet mondhatok. Jobb, ha távol tartod Billt azoktól a helyektől, ahova Britneyvel járunk, mert nemcsak az ikertestvérem lesz az, aki őt akarja majd.
Nem értettem Ashley célzását, de egészen biztosra vettem, hogy nem ő akarja magának megkaparintani Billt. Tom szürke arccal bámult a lányra, majd vállat vont. Ashley könnyedén elsétált. Tom összegörnyedt és két kezébe temette arcát. Nem szólt semmit, csak leült a földre. A hófehér pólója egész biztos tönkre fog menni – gondoltam kárörvendően.
– Sajnálom – motyogta, miután felállt. – Tudom, hogy mindent elcsesztem.
– Elég rendesen elcseszted – feleltem és az Audi felé indultam.
Tom szótlanul követett.
– Tom – kiáltottam fel hirtelen – nagyot csalódtam benned! Hidd el, a fenébe is, hiányoztál! Egész nap azt vártam, hogy végre kicsengessenek és lássalak! Erre hogy kell rád találnom? Ashley Smith-t ölelgetve?
– Lotte, kérlek, hallgass meg! – próbált védekezni. – Meg kell értened!
– Mit kéne megértenem? – csattantam fel. – Azt, hogy az orrom előtt csókolóztál egy gazdag plázacicával, miközben a barátnőm pasijának mondod magad? És egész biztosra veszem, hogy nemcsak csókolóztatok tegnap este a hotelszobában! Te sem tagadhatod, Tom! Mondd, ugyan mit kéne megértenem?
Beültünk a kocsiba, de még nem indultunk el. Tom mindenképp el akarta magyarázni a történteket, és a felindultságom ellenére valamiért úgy éreztem, meg kell őt hallgatnom.
– Mikor tavaly bevállaltam, hogy összejövök Lindával, még nem gondoltam, hogy ennyire komolyra fordul a helyzet. De így lett! Teljesen beleszerettem a kiscsajba és te is a tanúja lehetsz, hogy sose mentem többé a lányok után! Egyetlen csajt se vittem fel a szállodai szobáimba! De Linda... Olyan messze van tőlem, és annyira hiányzik! Miatta mondtam búcsút mindannak, ami eddig Tom Kaulitz-cá tett, a buliknak, a csajoknak. A mostani bulik már nem pörögnek annyira, mint régen. Csak partizunk, semmi nő. Ezt mind Linda miatt tettem!
– És Ashley? – kérdeztem picit megenyhülve.
– Ő volt a kivétel. Az egyetlen botlásom! Decemberben találkoztunk vele meg a tesójával. Britney ráhajtott Billre, aki azonnal lepattintotta, így a szőkeség valami idióta kissráccal lépett le aznap éjjel. Ashley odajött hozzám, Billel nem is foglalkozva táncolni hívott, koktélokat rendelt, én pedig hülye fejjel elfogadtam! Bántott, hogy Linda nem karácsonyozhat velünk és... őszintén szólva már őrülten akartam őt!
– Áh, értem – gúnyolódtam – tehát kicsit le kellett csillapítanod a nimfomániádat?
A megjegyzésem szíven ütötte. Lehajtotta a fejét és mélyeket lélegzett. Tudta, hogy elhibázott valamit, amit talán sosem lehet helyrehozni. Sajnálat gyűlt bennem iránta.
– Annyira messze van – motyogta a kezeibe – és annyira hiányzik. Nem hívott fel a téli szünetben. Csak tegnap beszélhettem vele, de akkor már késő volt! Meg kellett volna mondani neki, de gyáva voltam hozzá! Felhívott, miközben Ashley táncolt nekem és én őt figyeltem! Mindent elrontottam! Óh, istenem, mindennek vége! Kérlek... ne szólj Lindának. Még ne tedd. Majd elmondom neki, ha készen állok...
– Tom, nem tehetem – ráztam a fejem, de már olyannyira sajnáltam őt, hogy legszívesebben még Linda előtt is letagadtam volna, mit láttam. – Megtenném, de nem lehet. Linda a barátnőm. A legjobb barátnőm!
Tom sóhajtott és beindította a motort. Lassan vezetett, szinte nem is tudott odafigyelni az útra, egyszer meg is csúsztunk és majdnem az árokba zuhantunk.
– Tom, engedj oda – szóltam szigorúan. – Nem vagy képes vezetni!
Nem volt ellenvetése. Kiszállt a kocsiból, én pedig átcsúsztam a volán mögé. Igaz, Audit még sose vezettem, de csak nem lehet olyan bonyolult.
– Megvan a jogsid? – kérdezte csodálkozva, mire felmutattam a frissen beszerzett vezetői engedélyt.
Út közben nem sokat beszélt. Néha segített, hogy merre kell menni, figyelmeztetett, ha a lámpa piros volt, vagy ha épp egy szabálytalan gyalogos haladt át a zebrán, de különben némaságba burkolózott. Fájt a szívem miatta. Nem tagadhattam Linda előtt a látottakat, de bántott a tudat, hogy bajba keverem Tomot. Viszont Linda, aki a legjobb barátnőm, nem élhet rózsaszín ködben, hogy a több száz kilométerre lévő pasija és közte minden rendben van, mikor Tom hibázott.
– Mióta tart? – kérdeztem Tomot, az Ashleyvel való viszonyára célozva.
– A buli óta – felelte ingerülten. – A kibaszott buli óta! Azt hiszem, december végétől...
- Óh, Tom… jó nagy szarba keverted magad – sóhajtottam bánatosan.
– Bill magasbó ltett arra, hogy mit csinálok – magyarázta Tom. – Felőle a házat is felrobbanthattam volna, ha úgy tartja kedvem. Az egész decembert Hamburgban töltötte. Anyámék meg elutaztak, tehát ők... ők nem is tudnak erről! A rohadt életbe, ha ez kiderül! Anya, aki mostanság annyira felnézett rám, aki annyit dicsért, hogy képes voltam megváltozni Linda kedvéért... mekkorát kell csalódnia!
– Tom, ne sopánkodj! – rivalltam rá, mert már az agyamra ment a sajnálkozása. Meg is lepődött, hogy rászóltam, de nem folytatta az önmarcangolást.
– Inkább találjuk ki, mit lehet most tenni – javasoltam végül.
Segíteni akartam neki, mert úgy gondoltam, egyszer botlott meg, s talán megérdemli a második esélyt. Őszintén reméltem, hogy Linda ugyanígy gondolja majd.
– Van még remény? – kérdezte, olyan szívszaggatóan gyászos hangon, hogy az én kezeim is megremegtek a kormányon.
– Van. Majd én gondoskodom róla – jelentettem ki határozottan. – Megpróbálok beszélni Lindával. Elmondom neki, mit láttam, és beszámolok az indokaidról is. Ugyan, Tom, szerintem ez teljesen érthető. Te sem változhatsz meg egyik napról a másikra! Őszintén szólva, csodálkozom, hogy eddig bírtad.
Hálásan rám mosolygott. Végre, egy kis mosoly. Olyan aranyosan szánalomra méltónak tűnt így.
Időközben megérkeztünk a házunkhoz. Aggódva dobtam Tom kezébe az Audi kulcsait. Még mindig nem volt teljesen lenyugodva és félő volt, hogy nagy igyekezetében belerohan egy fába, vagy balesetet okoz.
– Bejössz? – kérdeztem óvatosan. Bólintott.
Lassan sétáltunk a ház felé. Tom egész végig káromkodott, vagy sajnáltatta magát. Sofie néni nyitott nekünk ajtót. Amint meglátta Tom igencsak fancsali képét, kérdő tekintettel mérte végig a fiút, majd rám sandított, mert sejtette, hogy tudom, mi bántja a srácot.
– Szia, Tom. Kérsz valamit inni, vagy enni? – kérdezte a nénikém, miután becsukta mögöttünk az ajtót és a konyhába vezette a bágyadt Tomot.
– Nem – felelte Tom, szokatlanul erőtlenül.
– Mi a baj? – érdeklődött a nagynéném. – Segíthetek valahogy?
– Nem hinném – vonogatta a vállát Tom – hacsak nincs valami jó ötlete, miként mászhatnék ki abból a szarból, amit saját magam kevertem.
A nénikém értetlenkedve pislogott, Tomból pedig kérés nélkül ömlöttek a szavak. Mire észbe kapott, már mindent elkotyogott.
– Ez nehéz helyzet – állapította meg Sofie néni – de nem reménytelen. Lindának is tudnia kell, mennyit küzdöttél azért, hogy meg tudj változni. És egy évig bírtad! Ez hatalmas teljesítmény, Tom. El kell mondanod neki, hogy mennyire gyötör a hiánya. Linda okos lány, meg fogja érteni.
– Még nem vagyok rá kész – suttogta Tom. – Csak még egy napig hadd higgyem, hogy minden rendben van!
– Jobb lesz, ha valamelyik holnapi újságcikkből tudja meg? – kérdeztem mérgesen. Tom riadt tekintettel nézett fel rám.
– Ezt hogy érted? – követelte a választ.
– Tom, szerintem ez totálisan egyértelmű – ingattam a fejem. – Ashley híres és te is híres vagy. Azt hiszem, ma dobtad őt, elképzelhető, hogy nagy bánatában minden szaftos kis részletről beszámol egy újságírónak, aki ráadásul jól ki is színezi a sztorit, hogy még érdekesebb legyen.
Tom felnyögött és idegesen csavargatni kezdte afrofonatos tincseit.
– Neeee... csak ezt neee...
– Szedd már össze magad, Tom! – kiáltottam és előszedtem a telefont a zsebemből. – Most azonnal felhívom Lindát és elmondok neki mindent, te meg addig itt maradsz a seggeden, végighallgatod, majd megvárjuk Linda lépését, utána pedig eldöntjük, mihez kezdjünk!
Sofie néni és Tom egyaránt meglepetten nézett rám, főként a szónoklatom válthatta ki belőlük ezt. Bennem viszont valamiféle adrenalin dolgozott. Kezdtem érteni Tom viselkedését, mikor azon fáradozott, hogy Bill és én ne mondjuk ki a végszót. Most én is valami hasonlón fáradoztam és szurkoltam, hogy nagyobb sikerem legyen, mint az idősebbik Kaulitz-ikernek.
Remegő ujjakkal kerestem meg Linda nevét a névjegyzékben. Pocsék ezt telefonon közölni – gondoltam – de nem tehettem mást, Lindának meg kellett tudnia, mert az csak rosszabb, ha a holnapi, vagy a holnaputáni újságcikkben olvassa el. Szerettem volna személyesen elmondani neki a történteket, hogy átölelhessem, ha sírni kezd, de ezt sem tehettem meg. Borzasztóan éreztem magam, miközben vártam, hogy a lány végre felvegye a telefont a túloldalon. Kihangosítottam a mobilt, hogy Tom is hallhassa, mit lép Linda a hallottakra. A fiú most úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Közelebb csúsztam hozzá és megfogtam a kezét. Ezt is rossznak éreztem, úgy gondoltam, tettestárs vagyok a bűncselekményben, hiszen Linda kezét kéne fognom, nem pedig a vétkesét. De hát mit tegyek, ha Tom is a barátom?
– Sziaaaaa, Lotte! – hangzott Linda lelkes hangja a vonal másik végén. Elszorult a torkom. Ez a nevetős hang hamarosan sírásra fog fakadni.
– Szia, Linda – kezdtem én is, de a hangom korántsem volt olyan biztató, mint amilyennek szántam. A lány azonban kivételesen nem vette észre, hogy valami gond van. El volt foglalva azzal, hogy elmesélje, nemsokára jön a Caddyért, melyet a szerető pasijától kapott már jó ideje, de mivel csak most kapta kézhez a már régen megszerzett jogsiját, nem tudta hamarabb elvinni az autót.
– Szóval – fejezte be Linda a beszámolót – a jegy már megvan, február elsején utazom! Nemsokára felhívom Tomot, hogy elmondjam neki.
Tom erősen megszorította a kezem és elfehéredett ajkaiba harapott. Láttam rajta, hogy mondani készül valamit.
– Itt vagyok, Linda – suttogta síri hangon.
Magamban elismeréssel adóztam a bátorságáért. Ezek szerint nem nekem kell majd közölnöm Lindával, mi történt, megteszi helyettem más.
– Tom? – hallatszott Linda kétségbeesett hangja. – Tom, minden rendben? Mi ez a kedvetlenség? Beteg vagy? Történt valami a turnén? Billnek esett baja? Vagy valaki másnak? Netalántán Gordonékkal van valami?
– Mindenki jól van – felelte Tom, ugyanazzal a színtelen hangstílussal.
- – Akkor meg, mi van? – könyörgött Linda – Tom, ne fárassz már!
– Linda – kezdte Tom és már olyan fehér volt, mint a fal – én... én... sajnálom...
– Mégis mit? – értetlenkedett a lány. – Beszélj már értelmesen, Tom Kaulitz!
– Nem tudok! – fakadt ki Tom – Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Egy idióta, lökött barom vagyok, aki most cseszte el az életét! Bébi, én tényleg próbáltam... de nem tudok megváltozni... Ez vagyok én! Ez Tom Kaulitz! Annyira igyekeztem! Te vagy a tanúja, mennyire akartam, de nem megy! Nem tudom magam mögött hagyni azt, aki voltam.
Tom gyönyörű fogalmazásán még én is nagyot néztem. Feszülten vártam, mit reagál Linda, de a telefonból nem hallatszott ki zaj, csupán a lány csendes lélegzése.
– Linda? – kérdezte óvatosan Tom.
– Tessék? – kérdezett vissza a megszólított. – Tom, bocsi, de hulla fáradt vagyok és sokmindent kellett elintéznem a repülőjegy miatt, szóval nem vagyok képben. Mi a fenét sajnálsz?
A szám elé kellett tartanom a kezem. Ez már olyan abszurd volt! Linda, aki mindig mindent egyből levesz, most nem jön rá, hogy azt próbálják közölni vele, hogy megcsalták?
Tomon láttam, hogy kezdi elveszteni a türelmét, a romantikus, hős szerelmes, de megbotlott lovag álarca egycsapásra lehullott róla. Mélyet sóhajtott, majd így felelt:
– Basszus, Linda. Megdugtam Ashley Smith-t!
Egy hosszú másodpercig csönd volt. Tom ismét a kezeibe temette arcát, én óvatosan félrenéztem, Sofie néni pedig kisétált a konyhából. Hallottam a saját, szapora szívverésemet, és mindenféle gondolat keringett a fejemben arról, hogy Linda miről gondolkozik.
– Nem hiszem el!
Linda – telefonon át kissé recsegő hangja élesen vágott a némaságba. Időnk se volt, hogy akármit is mondjunk, mert a lány dühösen csapta le a telefont, s mi már csak a csöndet hallhattuk.
– Még mindig azt mondod, hogy van remény? – kérdezte nagy sokára Tom.
Nem feleltem, ő pedig nem faggatott. Felállt, megcsörgette a kocsikulcsokat, majd elsietett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése