8. Fejezet: A feltétel

– Lotte?

– Igen?

Letettem a kezemben tartott táskát. Pár perce lett vége az újabb KRESZ-órámnak, s már épp azon voltam, hogy összeszedjem a dolgaimat és távozzak, mikor Franklin megszólított.

– Gyere kérlek egy pillanatra.

Franklinhoz sétáltam. Fogalmam se volt, mit akarhat. Előhúzott egy borítékot és átadta nekem.

– Megtennéd, hogy odaadod a nővérednek? – kérdezte udvariasan.

Átvettem a borítékot és a címzésre pillantottam

...

Florenz Vanessa Schönemann

...

– A Krüger lemaradt – néztem meglepetten Franklinra, de nem úgy tűnt, mintha a kijelentésem váratlanul érné.

– Direkt nem írtam rá. Csak add át neki.

– Mi van benne? – kérdeztem és megráztam a borítékot.

– A nővéred dolga – mondta Franklin kissé dühösen. – Most menj, rendben?

Megvontam a vállam és kiléptem a teremből.

Mike egy faragott széken ült, s szórakozottan bámulta az előtérben függő TV-t.

Egyre többször találkozgatott Britneyvel. Nagyon örültem, hogy boldognak látom őt . Kissé szétszórt volt ugyan, de boldog.

– Indulhatunk, Rómeó – jegyeztem meg, mikor elhaladtam mellette. Kedveskedve rácsaptam a vállára.

– Mi az a kezedben? – nézett az előbb kapott borítékra.

– Valami levél Flornak. Szerinted megnézzem?

– Helyedben én kibontok, de felhív testvéremet is.

Úgy tettem, ahogy Mike tanácsolta. Florenz azonnal követelte, hogy bontsam ki a levelet és olvassam fel a tartalmát. Kisétáltunk Mike-kal az autóig, s miközben ő hazafelé vezetett, én kibontottam a levelet és hangosan olvasni kezdtem.

...

Drága Florenz!

Mélységes hódolattal és legnagyobb tisztelettel írok most Önnek. Kérem, bocsássa meg szavaimat, melyeket e papírra vetettem. Tudnia kell azonban, Kedvesem, hogy mikor megláttam Önt, képtelen vagyok másra gondolni. Nem tudom lehunyni úgy a szemeimet, hogy ne az Ön gyönyörű arcát lássam, és ne gondoljak elbűvölő hangjára. Higgye el nekem, azt hiszem, hogy Ön jobban megbabonázott, mint az a nő, akit a legesleggyönyörűbbnek és a legtisztább teremtésnek tartottam a világon – akit Ön az édesanyjának nevezhet. Esedezve kérem, fogadjon kegyeibe és ápolja az én megtört, keserves szívemet.

Az Ön legnagyobb Hódolója:

Franklin

..

A vihogás kitört belőlem. Olyan erősen kacagtam, hogy még a levelet is elejtettem.

– Mit nevetsz? – mérgeskedett Florenz. – Ez egy cseppet sem vicces!

– Jaj, dehogynem! – csukladoztam. – Ezt mondd el Johannesnek is. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá!

– Megöli Franklint, ha találkozik vele – kuncogott Florenz.

Nevettünk még pár percig a buta kis levelen, majd Florenz sietve elköszönt. Azt mondta, be kell rendeznie a szobámat, hogy holnap át tudjak költözni.

– Képzelem azt a berendezést – jegyeztem meg gunyorosan, miután zsebre vágtam a telefonomat. – Florenzt ismerve az a szoba egy ajándéküzletre fog hasonlítani.

Mike nem felelt. Figyelmét az útra szegezte. Az utóbbi három napban olyan szétszórttá vált, hogy inkább nem is terheltem a csacsogásommal, nehogy a végén még nekimenjünk egy fának vagy egy villanyoszlopnak.

Pár perc múlva leparkoltunk a házunk előtt. Mielőtt kiszálltam volna az autóból, összeszedtem a levelet, majd visszagyűrtem a borítékba és eltettem. Meg akartam mutatni Johannesnek az írást és már előre nevettem várható arckifejezésén.

– Arti itt lesz négyre érted jön – hangzott Mike tompa hangja az autóból, miután becsaptam az ajtót.

Gyorsan felszaladtam a szobámba, átöltöztem, megfésülködtem és rendbe szedtem magam.

Arti valóban értem jött.

– És hova? – kérdeztem, mikor megkezdtük a sétánkat.

Nekem úgy tűnt, teljesen céltalanul ingázunk a városban, de ő tudta, mit akar.

– Ma elviszlek oda, ahol én lakom – mondta könnyeden. – Hideg van az utcán mászkálni, hozzátok pedig nem mehetünk.

– És hol laksz? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.

Nem szólt semmit, csak végigfuttatta egyik ujját a legközelebbi buszmegálló menetrendjén. Két perc múlva felszálltunk egy tömött járatra. Arti egész idő alatt csendben volt, hiába kérdeztem, hova megyünk.

– Ott lakom – mondta, mikor leszálltunk a buszról. Egy elegáns kis panzió felé bökött a fejével. Már Magdeburg másik végén jártunk. Ezt a környéket egyáltalán nem ismertem.

Besiettünk a kényelmes kis házba, Arti pedig elkérte a szobája kulcsát. Nem kellett emeletre sétálnunk, a szoba a földszinten volt.

– Ejha – füttyentettem, mikor kitárta előttem az ajtót. – Jó kis hely.

– Szeretek itt lenni – mosolygott és széthúzta a sötétítőfüggönyöket. – Nyugodt környék. És még a TV-csatornák is egész elviselhetőek.

A szoba alapjában véve nem volt nagynak mondható. Egy ágy, szekrények, egy asztal három székkel, két éjjeliszekrény, egy TV-álvány na meg rajta a TV szolgáltak bútorzat gyanánt. A ruhásszekrényből kikandikált Arti egyik öve.

– Egészen berendezkedtél – jegyeztem meg és a kilógó öv felé mutattam.

– Ja, igen – mondta zavartan és betuszkolta a ruhakiegészítőt a szekrénybe – de nem sokáig lehetek már itt.

– Tudom – biccentettem csalódottan. – De eljössz máskor is?

– Látni akarsz majd még? – kérdezte őszintén.

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze!

– Akkor is, ha én készen állok arra, hogy elmondjam, mi a feltételem?

Arti nevét még mindig nem tudtam. Feltételt szabott ki nekem, amit ha teljesítek, elárulja. Odakint havazni kezdett. Talán az első igazi hó az idei télen. Lassan az asztalhoz sétáltam és leültem az egyik székre. Arti felkapcsolta az íróasztalon lévő lámpát, majd helyet foglalt a mellettem lévő széken. Pont rálátásom nyílt az ablakra és gyönyörködhettem a szállingózó hópihékben.

– Tetszik? – kérdezte Arti és ő is az ablak felé irányította a pillantását.

– Szeretem a hóesést – válaszoltam elragadtatva. – Két hét múlva karácsony... Otthon töltöd az ünnepeket?

– Nálunk januárban van a karácsony – mosolygott kedvesen – de Mike-ék decemberben ünneplik Herr Müller miatt.

– Óh, tényleg. El is felejtettem, hogy nálatok másképp van.

Arti közelebb csúszott hozzám. Elég közel, hogy lássam a feszült várakozást az arcán. Nem szólt semmit, csak rám nézett. Odakint egyre erősebben havazott. A város lámpáinak fényében a hópelyhek úgy kavarogtak, akár egy hógömbben. Gyönyörű látvány volt.

– Arti, elmondod azt a feltételt? – próbáltam sürgetni, mert teljesen elveszett a gondolataiban.

– Még nem akarom – mélázott és megint közelebb jött. – Varázslatos ez a hóesés. Nálunk majdnem mindig csak hóvihar van. Ez... ez olyan más.

Arti már egészen közel volt. Megfogta a kezeimet, s tekintete rám szegeződött. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett valamire... Valamire, ami kicsivel több, mint egy éve történt... A különbség csak az volt, hogy Arti helyett más ült mellettem, és odakint eső zuhogott, nem pedig hó hullott. Hallottam Arti szívverését és gyors lélegzését.

– Mesélj nekem valamit – kérte suttogva. A kezeim még mindig kezeiben pihentek.

– Mit? – kérdeztem nevetve.

– Akármit. Hallani akarom a hangodat. Sosem fogom többé. Még utoljára kell, hogy halljam.

– Sosem fogod többé? Ezt nem értem. Utoljára?

Arcán átsuhantak az érzelmi kínlódás jelei. Tanácstalan volt. Nem tudta, mit mondjon.

– Ne kérj magyarázatot, kérlek, csak ezt ne tedd.

– Arti, mi ez az egész?

– A feltétel – nyögte ki keservesen – a feltétel.

Az arca már csak pár centire volt az enyémtől. A lélegzete az arcomba csapott, de nem bolondított el. A szívem sem vert gyorsabban, mint általában, teljesen nyugodt maradt. A tagjaim nem remegtek, mint akkor, mikor Billel kerültem ilyen helyzetbe. Már tudtam, mi a feltétel, mégsem hátráltam.

– Tudod már, mire gondolok? – kérdezte csendesen.

– Tudom.

Arti arca elszántságot tükrözött. Közelebb jött, hogy leküzdje azt a néhány centi távolságot, hogy ajkait az enyémekre tehesse, de ekkor...

– Nem!

A kiáltásom acélként vágott a meghitt csöndbe. Felugrottam és a szoba másik végéig hátráltam. Arti meglepettnek tűnt és teljesen össze volt zavarodva.

– Ne érj hozzám! – sikoltottam. – Ne merd mégegyszer ezt tenni, Arti Alien! Hallani akartad a hangomat? Tessék, most hallhatod! Vigyél el innen! Haza akarok menni!

Meg sem mozdult, csak dermedten ült. Nem vártam reagálásra. Felkaptam a kabátomat és kirohantam az utcára. A sűrű hóesésben alig láttam, de nem foglalkoztam ezzel. A testem kínlódott. Olyan volt, mintha ki akart volna lökni magából valamit, amit nem érzett oda valónak. Nem emlékeztem, mit kerestem Magdeburg másik végén, nem tudtam, kivel voltam. Úgy éreztem, egy fojtogató, nehéz álomból kell felébrednem. Fájdalmas görcsök jöttek és mentek, a hányinger kerülgetett és az ájulás veszélye fenyegetett.

Megláttam egy buszt. Nem tudtam, merre megy, csak felszálltam rá. Fogalmam sincs, meddig utaztam, vagy hogy mikor, s hol szálltam le róla. Talán beszélgettem néhány utassal, talán segítséget kértem… Nem emlékeztem…

Azt se tudom, hogyan sikerült elbotorkálnom a házunkig. A fagyos úttesten autók csúszkáltak, én viszont nem törődtem velük. Lazán elüthetett volna valamelyik nagyobb dög, mert nem figyeltem senkire és semmire. Biztosra veszem, hogy jó sokan dudáltak rám, de a hangok nem értek el hozzám. Csak eszeveszett zúgást hallottam, semmi mást. Az autók lámpái nagy, fehér foltokká olvadtak, szinte kipöttyözték az amúgy sötét, szürke képet, ami a külvilágot jelentette számomra.

A percek óráknak tűntek, míg felértem a házunk udvarára. Ott azonban megálltam és képtelen voltam még egy lépést megtenni. Összegörnyedtem és elfordítottam a fejem, mert éreztem, hogy vissza fogom adni a természetnek mindazt, amit aznap elfogyasztottam. Az ijesztően sokáig tartó hányástól nem volt erőm, hogy akárcsak segítségért kiáltsak. Leültem a földre és vártam. Nem tudom, mennyi idő telt el várakozással, feszült figyeléssel és rémisztő szédüléssel.

Rodolpho bácsi tragacsa egyszer csak befordult a kapubejáróra. Hallottam az ajtócsapódást és a sietős lépteket, melyek felém közeledtek. Tudtam, hogy Mike az. Nem emlékszem, hogy megszólított-e, vagy sem. Felemelte a fejemet, és a szemeimbe nézett. Ajkain valamely érthetetlen okból széles vigyor jelent meg, majd egyszerűen felkapott, akár egy babát. A mozdulat melegséggel töltöttel – a legkedvesebb baráti gesztusok egyike volt.

– Tudok járni – motyogtam, de neki esze ágában se volt, hogy elengedjen.

Puha párnák között ébredtem fel. Körbenéztem. Nem a saját szobámban voltam, hanem az egyik földszinti vendégszobában. Tekintetem hamar megtalálta Mike-ot, aki szélesen mosolygott. Még sosem láttam ennyire vidámnak. Mikor észrevette, hogy magamhoz tértem, odasietett hozzám, újra meg újra átölelt, majd szelíden visszanyomott a párnákra.

– Mi van, Mike? – morogtam, de ő csak kacagott. Tudta, hogy a durcásságom csak színjáték.

– Jól vagy. Jól vagy. Jól vagy – suttogta, háromszor ismételve a mondatot.

– Igen, de miért ne lennék jól? – kérdeztem értetlenül. – Mike... Mi folyik itt? Nem igazán emlékszem az elmúlt... fogalmam sincs, mennyi időre...

Mike egy kórházi zárójelentést nyomott a kezembe. Végigolvastam és teljesen elszörnyedtem. A kórlap szerint hamarosan meg kéne halnom.

– Októberben csinált vérvizsgálat – jegyezte meg .

– Miért? Beteg voltam?

– Nagyon beteg… Nem emlékszel? – lepődött meg. – Mire tudsz emlékezni?

Elgondolkodtam. Nagyon zúgott a fejem. Nem tudtam rendszerbe szedni a gondolataimat.

– Azt hiszem... a buli... Igen... a buli után nem tudom, mi történt... Mint egy filmszakadás...

– A szeptemberi?

– Igen. Miért, volt másik is?

– Dehogy – legyintett Mike. – Jól van. Vége van. Rendben van.

– Minek van vége?

Mike nekilátott, hogy mindent elmeséljen. Elmondta, hogyan viselkedtem az utóbbi négy hónapban, előadta, hogy még Lindával is összevesztem. Rémülten hallgattam – különösen az öngyilkosságot érintő részleteket. Billt szándékosan kerülte, de rossz érzés kerített hatalmába, így tudtam, hogy vele sincs rendben valami. Végül, miután Mike mindent elmondott, rá is kérdeztem.

– Bill is ugyanilyen löttyöt kapott?

– Nem tudok erről semmit sem – felelte határozottan. – Te jött rá egy napja alig, hogy Gitty tett ilyet. De kérlek, Billt hagyd. Ő nem tud saját akaratának parancsolni most. Rossz most nagyon. Nem akar beszélni veled.

Hiába tudtam, hogy ez nem a saját hibájából történik vele, mégis romokban hevertem. Mike láthatta ezt, mert megragadott és mélyen a szemembe nézett.

– Ne add fel, érted?

– Nem szeret – suttogtam remegő ajkakkal. – Már nem szeret.

– Bolond vagy! – morogta a srác.

- Nem vagyok az.

Mike ingatta a fejét, majd témát váltott.

– Arti másik szobában halálos arccal ül és várja, hogy vigyek neki hírt.

– Arti? Az meg ki?

Mike visítva felkacagott. Láttam rajta, hogy igyekszik féken tartani a nevetést, de nem sikerült neki. Kirohant a szobából, hogy valamiképp lenyugtassa magát. Nemsokára visszatért. Nyugodtnak tűnt. Egy köteg fénykép volt nála.

– Mire kellenek azok? – kérdeztem a képekre mutatva.

– Kíváncsi vagyok – mondta és szétszórta a fényképeket előttem. – Mondd, ismersz kit a képeken?

– Ez te vagy – nevettem fel és a kezébe adtam az első képet, melyen ő volt látható, egy hatalmas cilinderrel a fején. A cilinder alól kikandikáltak fekete fonatai. – Hogyhogy már nem fonatos a hajad? És hol készült a kép?

– Szükség volt változtatni meg a hajam. A kép német nagymamánál készült, mielőtt költöztem volna Kaulitz-házba Anni és Frau Trümper kérésére. Nézd a következőt!

A felém nyújtott képen megint Mike volt. Vigyorogva karolt át egy vörös hajú, feltűnően csinos lányt.

– Ki ez a lány? – érdeklődtem és a vörös szépségre mutattam.

- Britney – mondta pirulva. – Osztálytársad.

– Nekem nincs Britney nevű osztálytársam, pláne ilyen vörös hajú, mert hidd el, azt megjegyezném.

Mike lemondóan sóhajtott és belefogott, hogy ezt a történetet is elmesélje. Megtudtam, hogy Britneynek egy Ashley nevű ikertestvére is van, de Mike szerint Britney sokkal szebb.

Felemeltem a következő fotót, melyről egy teljesen idegen srác nézett vissza rám. A finom vonású, fehér arcot fekete haj keretezett, mely Billéhez hasonló frizurába volt rendezve.

– Miért akar hasonlítani Billre? – kérdeztem tűnődve, miközben végigfuttattam egyik ujjamat a srác arcán.

– Megkérdezheted – mondta vállvonogatva Mike. – Ő itt Arti.

– Ja, a srác, aki a másik szobában ül. Miért érdeklem ennyire?

– Ez bonyolult. Használod őt. Billt keres benne te akkor. Pótol ő neked Billt.

– Azt ne mondd, hogy jártam vele!

– Jaj, nem! Azt nem engedek neked soha, bár nehéz visszatartalak téged mindig. Sokszor elszöktél vele.

Fintort vágtam. Valamit azonban még mindig nem értettem. Mitől lettem újra normális?

– Mondd csak, Mike. Miért vagyok megint olyan, mint régen?

– Egyszer mondok neked el orosz legendát. Mamám meséli kiskoromban. És abban volt, hogy egy méreg hatása megtörik érzelmi sokkal. És Arti feltételt szab neked, mikor találkoz vele először. Nevét nem tudod, te kérdezed. És ő azt mond, megmondja, ha megengeded, hogy csókot adjon neked.

– Ugye nem hagytam? – rémüldöztem már-már kiabálva. – Mondd, hogy nem tettem meg!

Mike csak ingatta a fejét, mintha határozatlan lenne. Szemlátomást élvezte, hogy húzhatja az idegeimet.

– Ne félj – mondta végül, mikor az arcom zöldülni kezdett. – Arti mond, mi történt. Elfutottál. És most Arti van készen teljesen. Mond neki is el legendát és mérget, de nem hisz. És látok, nekem volt igazam… mint mindig…

Mike lassan bólintott és mosolyra húzta a száját, majd távozott. Visszadőltem a párnákra és elaludtam.

Mikor ismét felébredtem, déli napsütés ragyogta be a szobát. A fejem már nem zúgott annyira. Az emlékeim kezdtek visszatérni Artiról, a Smith-ikrekről és mindenki másról, akit szeptember óta megismertem. Mert miközben hallgattam Mike történeteit az esetekről, rájöttem, hogy csak azokra nem emlékszem, akiket szeptember óta ismertem meg – tehát a méreg hatása alatt.

Az ajtóban egy félénk alak ácsorgott. Billéhez hasonló ruházata elárulta, hogy Arti az, még mielőtt az arcára nézhettem volna.

– Gyere be, Arti – invitáltam, szándékosan szólítva a nevén. Ez némileg felvidította és kissé határozottabban lépett a szobába.

– Tényleg nem emlékszel rám? – kérdezte szomorkásan.

– Már kezdek – mosolyogtam rá bátorítóan. – Majdnem mindenre emlékszem. És nem haragszom a próbálkozásod miatt. Elnézést kell kérnem, amiért félrevezettelek, de nem voltam tudatában annak, hogy mit teszek. Kérlek, bocsáss meg... nem akartalak összetörni...

– Hát, ez már így alakult – ingatta a fejét. – Sok reményt fűztem ehhez.

– Arti, tudod, hogy mást szeretek, igaz?

– Tudom. Csak... ahogy a kezemet fogtad, ahogy rám néztél, mikor megláttad, hogy a suli bejárata előtt várok rád.... Órákat vártam mindennap, nehogy valaki más megelőzzön.

A tenyerembe támasztottam a fejemet. Annyira sajnáltam Arti Alient!

– Visszamegyek Oroszországba – folytatta a srác. – Mike elmondta, hogy mire kérted. Úgy gondolom, átléptem azt a határt, amit szabott és önszántamból visszavonulok.

Nem várt válaszra, csak kilépett az ajtón és talán az életemből is.

Nem maradtam sokáig egyedül. Mikor ismét felnéztem a kezeimről, a napsugár egy ezüstös hajtincsről verődött vissza. A nővérem állt előttem.

– Florenz! – kiáltottam és felugrottam, hogy átölelhessem. – Florenz, annyira sajnálom! Tudom, hogy bunkó voltam veled és mindenki mással is, de hidd el, nem tehettem róla!

– Húgocskám, nyugodj meg – mosolygott, látva az izgatottságomat. – Nincs semmi baj. Már akkor tudtuk, hogy nem vagy ura önmagadnak. Mi is beszéltünk ám Mike-kal.

– Lindával is beszélnem kell… tőle is elnézést kell kérnem. És Annitól és...

– Ne izgasd fel magad – szólt rám Florenz. – Minden rendben lesz. Nem kell, hogy ideges legyél. Különben is, Mike már értesítette őket.

– Te ismered Mike-ot?

– Persze, hogy ismerem – vont vállat a lány.

– Ne haragudj – szabadkoztam – még kissé homályosak a dolgok.

– Meg tudom érteni – simogatta meg az arcomat. – Ismerem Gordont, Simonét és Tomot is. Jártam hozzájuk, mikor olyan fura voltál. Simone nagyon sokszor sírt nekem. Az utóbbi időben egyáltalán nem is fest. El tudod ezt hinni? A Stendaler utcai műterem közelében se volt mostanság! Teljesen ki van készülve. Nem tudja, mi lesz... Félti Billt és téged is. Ha rám hallgatsz, elmész hozzájuk, amint jobban leszel. Ne Bill kedvéért menj, őt úgyse fogod otthon találni. Simone miatt kérlek erre. Teljesen össze van törve szegénykém. Annyira a szívén viseli a fiai sorsát. Szeret téged és teljesen meg van ijedve a viselkedésedtől. Hallott az öngyilkossági kísérleteidről. Hát húgocskám, azokkal engem is halálra ijesztettél! De a lényeg, hogy valaki mindig ott volt és nem történhetett komoly baj.

– Florenz, sajnálom, hogy folyton aggódnod kell miattam.

Idegesen felnevetett.

– Ez a tesók dolga, nem? És most aludj! – parancsolta és rám dobta a takarót. – Sok volt ez egyszerre. Mindent megbeszélünk, ha magadban is elrendezted a dolgokat. Pihenned kell.

– Üdvözlöm Johannest – motyogtam, majd összegömbölyödtem és elaludtam.

7. Fejezet: Ikerveszély

Tom – ígéretéhez hűen – beszélt a testvérével, de Bill ezúttal nem méltatta figyelemre bátyja igencsak aggodalmas szavait. Nem hallgatott sem az apai szigorra, sem az anyai könyörgésre. Én meg sem próbáltam hatni rá, mert tudtam, hogy jelenleg semmi értelme nem lenne. Megkértem tehát a Bill-dublőrt, Mike-ot, hogy beszéljen vele. Sajnos a fiú próbálkozása sem vezetett eredményre. Ezek után Bill szinte soha nem tartózkodott otthon. Belevetette magát valami idegfeszítő munkaterápiába – még akkor is a stúdióban gubbasztott, mikor a másik három srác a szabadidejét töltötte valahol.

December elején megérkeztek a nagynénémék, így nem kellett tovább a Kaulitz-házban maradnom. Sofie néni hálásan megköszönte a Trümper-házaspárnak, hogy figyeltek rám, Gordonék pedig váltig bizonygatták, hogy nem volt ez fáradtság számukra, hiszen nem okoztam gondot.

Otthon részletes beszámolót adtam a rokonaimnak az elmúlt másfél hónapról. Meséltem nekik Bill rosszullétéről és Franklinról, az oktatómról is. Rodolpho bácsi roppant büszke volt rám, hogy végülis tényleg belevágtam az autóvezetés rejtelmeinek elsajátításába.

– Most pedig meséljetek – kértem, mikor végeztem a beszámolómmal.

– Rendben – kezdte rögtön Sofie néni. – Amerika csodálatos! A kis Ralph nagyon élvezte az utazást. Sabine aggódott, hogy nem fogja bírni, de Ralph igencsak jólnevelt babának bizonyult. Jaj, Lotte, ha láttad volna! Olyan érdeklődve figyelt mindent. Tetszett neki a hatalmas hajó, a new york-i épületek, egyszerűen minden megragadta a figyelmét. Annyira okosan tud nézni! Sabine holnap elhozza és találkozhatsz vele, ha akarsz.

– Igen, már régen láttam – motyogtam csendesen.

Eszembe jutott az utolsó találkozásunk Ralphfal. A keresztfiam akkor megijedt tőlem. Nem tudtam, hogy miként fog reagálni, ha ismét meglát.

– Ne aggódj – mosolygott Rodolpho bácsi, mert valószínűleg látszott az arcomon, hogy miről gondolkodom. – Ralph még kisbaba. Elfelejti azt az incidenst.

Bátortalanul apró mosolyra húztam a számat, majd elköszöntem a nagynénéméktől és felmentem a szobámba. Nem akartam elkeseríteni a rokonaimat a vérteszt eredményével, így nem is említettem nekik. Tudtam, hogy ha Sofie néni feljön, meglátja az asztalon elhelyezett zárójelentést. Úgy véltem, jobb, ha a saját szemükkel látják a tényeket.

Lefeküdtem az ágyra és valószínűleg el is aludhattam, mert Sofie néni kiabálására ébredtem. Ahogy sejtettem, feljött és azonnal észrevette a kint hagyott vizsgálati kórlapot.

– Rodolpho! – hangzott a kiáltás. – Rodolpho, gyere!

Hallottam, ahogy Rodolpho bácsi felszalad a lépcsőn. Nem nyitottam ki a szemem, inkább továbbra is alvást színleltem.

– Olvastad? – kérdezte halkan Rodolpho bácsi.

– Igen – suttogta Sofie néni. – Hogy mondjuk meg neki?

– Tudja – mondta a bácsikám. – Gordon Trümper az előbb hívott fel és elmondta, hogy ők adták a kezébe a papírt. Lotte olvasta, de nem értette, miről van szó... így hát elmagyarázták neki... Lotte már tisztában van a helyzettel, de Bill nem akar hallani arról, hogy vért vegyenek tőle...

– ÓH, ostoba gyerek! – motyogta Sofie néni, miközben visszatette a papírt az asztalra, majd Rodolpho bácsival együtt távozott.

Visszaaludni már nem tudtam, így ismét a plafont kezdtem bámulni. Számtalan gondolat kavargott a fejemben. Hatalmába kerített egy érzés. A rettegés érzése. Feltűnt, hogy nemcsak magamat féltem. Rettegtem ugyan attól, hogy meg fogok halni, de valami más is aggasztott. Féltettem Billt. Elképzeltem, hogyan megy tönkre – nem úgy, ahogy egy évvel ezelőtt, mikor otthagytam – hanem fizikailag. Mi lesz, ha a kezét sem tudja majd felemelni? És mi lesz akkor velem? Nem bírtam a közelében lenni, Artit akartam, de valahol mélyen tudtam, ha Bill elmegy, nekem sincs maradásom ebben a világban. Hiszen a nyaklánc még mindig a nyakamban van! A képem még mindig az asztalán van!

– Lotte!

Az erős kiáltás kissé megijesztett. Nem tudtam mire vélni, hiszen az ágyamban feküdtem és a plafont bámultam...

– Lotte, gyere onnan el!

Ismét a kiáltás. De miért? Minden a legnagyobb rendben van. Kellemes bizsergés öntött el. Nem láttam, alig hallottam és semmit sem éreztem. Körülöttem színek táncoltak, fények ugráltak.

– Nincs semmi baj – motyogtam, szokatlanul erőtlenül.

– Nem lesz, onnan eljössz – hangzott a remegő felelet. Már tudtam, ki beszél hozzám. Hirtelen minden világossá vált és magam is kellően megrémültem, mikor végre felfogtam, hogy hol vagyok és mire készülök. Az emeleti szobám ablakában ültem és a szunnyadó várost néztem. Hátrafordultam és szembetaláltam magam Mike-kal meg a rémült rokonaimmal. Gyorsan lemásztam a párkányról és Mike-hoz siettem, aki nagyon ijedt arcot vágott. Átölelt és a mellkasához szorított. Hallottam szapora szívverését és gyors, ziháló lélegzését.

– Semmi baj... semmi baj – mondta, nekem szánva a nyugtatást, de tudtam, hogy magát nyugtatja ezzel.

– Mike – suttogtam ijedten. – Nem emlékszem, hogy kerültem oda.

A döbbenet mindenkin végigfutott. A nagynénémen látszott, hogy mindjárt elsírja magát.

– Mit tegyünk? – kérdezte magas, cincogó hangon.

– Nem tudok – sóhajtott Mike. Úgy tűnt, teljesen tanácstalan. – Nem többé megyek el. Leszek vele, mert baja lesz.

Másnap a családom első dolga volt, hogy egy földszinti szobába költöztessenek. Mike betartotta a szavát: egy pillanatra sem hagyott egyedül. Minden este mellettem ült és nézte, hogyan színlelek alvást, csak éjfél után ment el, mikor úgy gondolta, elég mélyen alszom már ahhoz, hogy ne keveredjek újabb veszélyes helyzetbe. Rossz volt átverni őt, de nem hagyhattam, hogy egész éjjel virrasszon velem.

Természetesen Anni is gyorsan hírt kapott arról, hogy majdnem kiugrottam a szobám ablakából. A suliban a lány testőrként követett. Nem volt kedvem lerázni őt, pedig néha kifejezetten idegesített, hogy egy percnyi nyugalmat és egyedüllétet sem hagy. Tudtam, hogy csak félt, és éreztem, hogy igaza is van, így sikerült uralkodnom magamon és semmi olyat nem mondtam neki, amitől megbántódhatott volna.

– Hé, Lotte, nézz oda – suttogta Anni az egyik nagyon álmos hétfő reggelen.

Ameddig meg nem szólalt, épp azon gondolkodtam, hogy három hét múlva karácsony. Egy újabb karácsony, amit Bill nélkül fogok eltölteni.

A lány szólítására felnéztem. Láttam, hogy az ajtó felé néz , így követtem a pillantását. A folyosóról az osztályfőnökünk figyelt. Nem lépett a tanári asztal mögé, csak az ajtókeretnek támaszkodva állt és karba font kézzel várta, hogy az osztály megnyugodjon. Néhány lány pisszegni kezdett, mire a hangosabb fiú társaság is csendben maradt, így Frau Engelin előadhatta, mit szeretne mondani.

– Gyerekek, figyelem! – hangzott a tanárnő gyengécske cérnahangja. – Mint azt bizonyára hallottátok már, hogy két osztálytársatok, Emmeline és Regina egy amerikai csereprogramnak köszönhetően pár hétig Los Angelesben tartózkodik majd.

Az osztályban felhangzott a helytelenítő moraj. Még szép, hogy mindenki hallotta a hírt, hiszen Regina hetekkel ezelőtt telekürtölte vele az iskolát.

– Na, ejnye, gyerekek. Csillapodjatok – kérte a tanárnő, mire a halk zsivaj szépen lassan elnémult.

– Nem maradtok azonban osztálytársak nélkül – folytatta és arrébb állt, hogy utat engedjen két idegennek. – Bemutatom nektek Ashley és Britney Smith-t! Köszöntsétek őket!

Az osztály mormogásából a „Sziasztok” szót lehetett kivenni.

Jobban megfigyeltem az idegeneket. Olyan volt ,mintha vattacukorbabákat néznék. A két lány hihetetlenül magas volt. Barna szemük lenézően mérte végig a tökéletesen felszerelt osztálytermet, egyforma alakú, pirosas ajkaik lefelé biggyedtek a csalódottságtól. Hosszú, paradicsomvörös hajuk és finom, krémszínű bőrük egyaránt halványan csillogott. Megbabonázó, misztikus hatást keltettek. Karcsú testüket hosszú, rózsaszín kabát fedte – már csak a csivava hiányzott a kezükből. Az egyikük észrevette, hogy bámulom őt. Pillantása gyorsan megtalálta az enyémet. A csokoládébarna szemek azonban csak egy pillanatig meredtek rám, majd a lány ijedten félrekapta a fejét – láthatott valamit a szememben. Valamit, ami nem volt normális...valamit, ami félelmet keltett benne? Elkaptam a tekintetem, inkább kerestem valami mást, amit nézhetek. Furcsa érzés volt a Smith-ikrekre bámulni. A lebbenő, csillogó lángvörös haj, a fénylő, krémszínű bőr szinte vonzotta a tekintetemet. Határozottan meg akartam ismerni őket – egészen addig, amíg meg nem szólaltak. Egyszerre beszéltek, magas hangon, kissé nyávogva. Ez azonnal szétrombolt mindenféle hajlamot, hogy akár egy szót is váltsak ezzel a két libával.

– Üljetek le, lányok – mosolygott Frau Engelin és a tanári asztal mögé lépett. Felvette fekete keretes olvasószemüvegét, majd hátrasöpörte szürkés, csigákba göndörödő haját, miközben figyelte a két lányt, ahogy azok tipegve átsétálnak a termen.

Az ikerpár elhaladt mellettem. Rózsaillatuk volt. Egy kis tavasz a hideg télben. Mikor éreztem utoljára rózsaillatot? Nem tudtam.

Az óra elkezdődött és a füzetem fölé hajoltam, hogy nekilássak a jegyzetelésnek. A rózsaillat azonban – valami érthetetlen okból – teljesen felkavart. Bámultam a füzetem üres, fehér lapját. Újra elöntött az a múltkori kellemes bizsergés, ismét táncoló fények és kavargó színek vettek körül.

Vértől csillogó kés... széttépett virág... sírás, jajgatás, fájdalom… sötét erdő… gúnyos kacaj…

Az emlékkép tiszta volt, minden részlet élesen rajzolódott ki előttem.

– Lotte! – kiáltotta valaki. Fogalmam se volt, hogy a kiáltás valós volt-e. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy valaki tényleg rám kiáltott, mikor az illető megismételte a nevemet.

– Mi-mi az? – mondtam csodálkozva. A szemem csukva volt. Ez meglepett. Csak nem elaludtam?

– A francba, Lotte, mi van veled?

Anni zihált, mintha futott volna. Kinyitottam a szemem. Egy forgalmas utcán álltam, elég messze az iskolától. Anni arca piros volt, és szemlátomást nagyon rémült is.

– Anni – néztem körbe kétségbeesetten. – Anni, mi történt?

Anni szemei elkerekedtek a csodálkozástól.

– Te... te nem emlékszel, mi történt? – kérdezte hitetlenkedve. Megráztam a fejem.

– Az osztályteremben ültem... jegyzetelni akartam – kezdtem bizonytalanul. – Aztán... véres kés... eltépett rózsa... emlékképek... tavalyról... De nem értem! Éreztem a rózsa illatát... mikor a Smith-ikrek elhaladtak a padunk mellett...

– Jó parfümjük van, az szent – mosolyodott el Anni. Már nem volt annyira ideges. – De komolyan fogalmad sincs, mi történt?

– Nem. Mit csináltam?

– Megremegtél, mintha fáznál – fogott bele Anni – majd felugrottál a helyedről és kirohantál. Mindenki csak nézett utánad. Azt mondtam Frau Engelinnek, hogy hányni mész, aztán utánad rohantam, de akkor már alig láttalak, mert messze jártál. Átfutottam miattad a fél várost! Csak futottál, és futottál, azt hittem, sose állsz meg. Aztán... megálltál... a tekinteted kissé elhomályosodott és... már ismét te voltál... úgy értem, önmagad...

– Menjünk vissza a suliba – határoztam. Anni arcán azonban az ellenkezés erőteljes kifejezése volt olvasható.

– Te? Így? – tette csípőre a kezét. – Lotte, bármelyik percben megölheted magad, eszedbe se jusson, hogy még egy napot a suliban fogsz tölteni! Hívom Mike-ot!

– Anni, nem kell úgy felfújni a dolgot! Különben is, lemaradok az órákról! Emlékszel, tavaly is kevés hiányzott ahhoz, hogy osztályozóvizsgát tegyek.

– Akkor is közlöm Mike-kal – jelentette ki. Szemei villámokat szórtak, arca dühtől lángolt. Elővette a mobilt, lenyomott két billentyűt, majd várta, hogy a túloldalon felvegyék. Nem értettem Mike szavait, a telefonból mindössze halk mormogás hallatszott ki.

– Aha... igen... Itt van velem az utca közepén... Hasonló... Érte jössz?

Anni végzett a telefonálással. Elégedett arckifejezéssel zsebre tette a mobilját, majd hozzám fordult.

– Mike érted jön. Ma nem mész vissza a suliba. Azt mondta, megbeszélitek majd, hogy mi legyen. Lotte, nem lesz ez így jó, hidd el nekem!

Megvontam a vállam, de nem tettem megjegyzést a véleménykinyilvánításra.

Hamarosan valóban megérkezett Mike. Fáradtnak és csalódottnak tűnt. A látványa valamiféle fájdalmat okozott, de nem tudtam, miért.

– Gyere – intett megtörten. Ellenkezni szerettem volna, de a késztetés egycsapásra elhalványodott, mikor megszólalt. A hangja annyira színtelen volt. El se tudtam képzelni, mi lehet vele. Anni elbúcsúzott, majd eltűnt az utca túloldalán.

Mike lassan vezetett. Rodolpho bácsi tragacsa meglepően engedelmesen gördült az aszfalton a fiú irányítása alatt.

– Mike – szólaltam meg bátortalanul, de ő csak megrázta a fejét. Tudtam, hogy azért szomorú, mert csalódott bennem, ugyanakkor azt is éreztem, hogy rettentően fél. Már nem volt biztos a dolgában. Sejtettem, hogy miközben keze az úton tartja az autót, agya lázasan kutat értelmes indok után, mely megmagyarázná az öngyilkossági hajlamaimat.

– Belehalsz, Lotte – sóhajtott fel, tíz percnyi néma autókázás után. A hangja nyugodt volt, pedig épp a halálhíremet közölte.

– Tudom – mondtam, hasonló nyugodtsággal. – Ha nem én végzek magammal, a méreg teszi meg. Olvastam a vérvizsgálat eredményét.

– És te bírsz maradni ilyen nyugodt? – kérdezte Mike kissé felindulva. A keze idegesen megrándult a kormányon.

– Miért, mit vársz? Sírjak? Megtenném, de nem tudok. Már nem!

Kibámultam az ablakon. Hópelyhek szállingóztak az égből, mint valami pajkos kis pillangók, versenyezve a szélrohammal és egymással, hogy ki ér előbb földet. Nem vettem észre, hogy az agyam fáradhatatlanul dolgozik, újabb és újabb gondolatokat, elméleteket lök ki magából, amikre én oda sem figyelek.

– Gitty! – kiáltottam fel hirtelen. Először azt sem fogtam fel, hogy a saját hangomat hallom. Mike értetlenül fordult hátra.

– Mi?

– Gitty tette – suttogtam erőtlenül és egy csapásra minden világossá vált. – Istenem, ő tette!

Mike-on látszott, hogy még mindig nem ért semmit, engem pedig hirtelen nagyon idegesíteni kezdett az értetlenkedő zöld szempár pislogása. Már a házunk utcájában jártunk. Meg sem vártam, hogy az autó a kapufeljárónk elé guruljon, inkább csak kiugrottam és futásnak eredtem. Annyira biztos voltam magamban, mint talán még soha.

Berontottam a házba, végigrohantam a nappalin, felszaladtam a lépcsőn és hamarosan bevágódott mögöttem a szobám ajtaja. Úgy gondoltam, a nagynénémék azt hitték, hogy ismét hisztirohamot kaptam. Ezúttal nagyot tévedtek. Remegtem az izgalomtól, de cseppet sem voltam ideges. Hallottam, hogy Mike megpróbálja elmagyarázni a rokonaimnak, mi történt – hozzáteszem, nem nagyon sikerült neki.

Az ágyam szélére ültem, s újra végigpörgettem az elmúlt egy év eseményeit. Homályos és éles emlékképek váltották egymást, mint valami borzalmas minőségű filmben. Próbáltam megtalálni egy arcot a sok közül. Azt az arcot, amit annyira látni akartam, ugyanakkor féltem is tőle. Végül megtaláltam a keresett lányt.

Gitty a szobámban... Gitty késsel a kezében... Gitty az erdőben, megtört, viseltes külsővel...

A filmszalag azonban nem ért véget.

Pincérlány az ikrek születésnapi buliján... egy seprűvel a kezében, miközben feltakarítja Bill törött poharának szilánkjait és azt kérdezi „Kér másikat, uram?”... Bill nemet int, mire a lány dühösen elfordul...

És a hangja... „Kér másikat, uram?” A hanghordozás ugyanaz... Emlékeztem még, milyen volt, mikor utoljára beszéltem vele azon a hideg, félelmetes éjszakán. „Sajnos nem öltelek meg, de a vadállatok majd megteszik. Béke poraidra.” A fejemben egymás után visszhangoztak el a mondatok. Már biztos voltam benne, hogy Gitty volt a pincérlány... Ő adta azt a nyavalyás löttyöt. De mi haszna ebből? Gondolkodnom kellett pár percet a válaszon. „Sajnos nem tudtalak megölni...” Megölni... Megölni... A válasz kézenfekvő volt. Gittynek már nem Bill kell. Engem akar elpusztítani. Bosszút áll, amiért tönkretettem az életét.

– Legalább már tudom, mi folyik itt – gondoltam, habár ez semmit nem változtatott a helyzeten. Attól, hogy tudtam a választ, még minden ugyanaz maradt. Továbbra is kiszámíthatatlan leszek és ki tudja, talán ismét megpróbálkozom az öngyilkossággal.

Az ajtó nyikorogva tárult fel. Mike lépett a szobába. Félénken körbenézett, majd pillantását rám emelte. Bátorítóan mosolyogtam, mire arca kissé felderült és közelebb lépett hozzám.

– Mi ez? – kérdezte tárgyilagosan.

– Már minden világos – suttogtam. Nem értettem, miért nem merem felemelni a hangom, de rövid időn belül rájöttem, hogy félek. Nagyonis félek.

– Tényleg tehette Gitty? – érdeklődött Mike és leült mellém.

– Igen. Biztos vagyok benne.

- Én nem gondolok ezt. Ahhoz kémiai tudás nagyon szükséges. És Gitty nem okos, ez látszik abból, amit szokott csinálni. Késsel akar megölni tavaly, pedig tudja, hogy mással kell volna próbálkoznia. És nem egyedül kell ezt megcsinálnia.

- Van egy nagymamája…

- Nem hiszek, hogy öreg nő képes tenni ilyesmit.

– És ha gyógyszerészek? Kísérletezhettek.

– Csak legenda van, ami állítja, hogy létezik. Csak az mondja. És a legendák nem igazak nagyon, tudod – rázta meg a fejét Mike és elgondolkodva bámulta a falat.

Aznap éjjel nem színleltem alvást. Habár ismét a földszinten kellett töltenem az éjszakát, nem engedtem, hogy Mike akárcsak egy pillanatra is magamra hagyjon. Ismerte a késelés éjszakájának részletes történetét, így nem kérdezte, miért ragaszkodom a jelenlétéhez. Tudta, hogy felzaklatott, amire rájöttem és igyekezett nyugtatni – már amennyire tőle tellett.

– Mondani el kell a rokonoknak – javasolta csendesen. Már hajnalodott, a felkelő nap vörös fénybe vonta a szobát. Mike az ablaknak háttal ült, a kintről beáramló fény ragyogó glóriát festett sötét alakja köré. Nem tűnt álmosnak, pedig virrasztott velem.

– Hajnal van. Baj nem lesz. A földszinten vagy. Ha Gitty jönne, egy perc alatt itt leszünk.

– Elmondod Sofie néniéknek? – kérdeztem aggódva.

Bólintott. Hagytam, hogy elmenjen. Nem lett volna fair, ha nem engedek neki mozgásteret. Ígyis hozzám volt láncolva – eléggé fájhatott ez neki.

Nyitva hagyta az ajtót, így nézhettem távolodó alakját. Istenem, miért nem tudok belé szeretni? Hiszen nála jobb embert nem ismerek, az önfeláldozása és az odaadása egyszerűen páratlan. Tudtam, hogy mindent, de mindent megtenne értem. Bizonyított már jópárszor. Miért nem elég ez nekem? Mike a tenyerén hordozna, ha kérném, de miért nem akarom, hogy így tegyen?

Néma elmélkedésemből a telefon hangjelzése zökkentett ki. Megnéztem, melyik barátom küldött nekem SMS-t. Arti volt. Az utóbbi órák eseményei teljesen kiverték őt a fejemből.

...

Feladó: Arti

Úgy látom, kezdesz elfelejteni. Lotte, tudod, hívhatsz, ha van valami... akármi...

...

Gyorsan választ pötyögtem és megígértem, hogy délután találkozom vele. Mindent el akartam mondani neki.

A telefont az éjjeliszekrényre tettem, s vártam, hogy Mike visszatérjen, de a fiú percek múlva sem jött. Végül úgy döntöttem, utánajárok a dolgoknak. Megkerestem a papucsomat és kikászálódtam az ágyból. A konyha felé vettem az irányt. Az ajtó zárva volt – ezért nem hallottam az esetleges zajokat, de így, közelebb érve fülembe jutottak a tányérok és evőeszközök halk csörömpölései, fojtott hangú beszélgetéssel keveredve.

– Ha tényleg Gitty tette, nem szabad, hogy itt maradjon – vélekedett Sofie néni.

– Gitty nem tudja, hogy elköltöztünk – morfondírozott Rodolpho bácsi.

– Az a nő képes mindenre – morogta Mike.

– Nem hagyom, hogy megint bántsa! – harciaskodott a nénikém. – Ha kel, én magam viszem el valahova! Akár... komolyan, mégha kell, Martint is megkérem, hogy segítsen! Magdeburg veszélyes hely most számára...

– Vigyük a Kaulitz-házba? – kérdezte Rodolpho bácsi. – Ott nem tudná bántani.

– Ne. Bill van ott, nem lehet – szavazta le Mike.

– Akkor küldjük el Lindához? – hangzott a bácsikám újabb ötlete.

– Persze, hogy még őt is veszélybe sodorjuk! – heveskedett a nénikém.

– Nekem egy ötletem van – szólalt meg Mike. – Florenz.

– Florenz? Miért? – kérdezték egyszerre a rokonaim.

– Azért – kezdte Mike – mert Johannes rendőrökkel barát. A Kaulitz-ház védett, de Bill van ott. Florenzék nem védett, de rendőrök van ott. Johannes kérheti meg barátait, hogy házat figyeljék, vagy Lottét figyeljék távolról, mert Lotte nem szeret, ha követik. Iskolába viszek én, vagy Tom, vagy Arti, vagy a Trümper-házaspár…

Mike ötlete azt hiszem, tetszésre talált. Másodpercekig senki sem szólalt meg, végül a nénikém törte meg a csöndet.

– Rendben van. Beszélek Florenz-cel.

A hangokból ítélve felálltak a helyükről. Összeszedték a tányérokat, valaki felvett egy újságot, valaki más pedig egy kulcscsomóval zörgött.

– Elviszel a suliba, Mike? – kérdeztem az ajtó túloldalán. Szinte magam előtt láttam, hogy mindhárman meglepődnek. Nem is sejtették, hogy kihallgattam őket.

Nem kaptam választ, de a kulcs zörgése még mindig hallatszott, tehát valaki csak elvisz majd iskolába. Gyanítottam, hogy Mike játszik a csörgő fémtárgyakkal.

Visszamentem a szobába, kerestem pár ruhát, felöltöztem, összepakoltam a cuccomat és teljes menetfelszerelésben léptem ki a nappaliba, ahol már vártak rám. Szemlátomást elő akarták adni a beszédtémájukat, miszerint átmenetileg Florenzhez költözöm.

– Beszéljétek meg Florenz-cel, felőlem semmi gond – mondtam és a konyha felé vettem utamat. Az asztalon a gőzölgő kakaó és a csokipudingos tekercs már várt. Gyorsan megreggeliztem, és türelmetlenül Mike-ra pislogtam, aki épp egy cikket tanulmányozott az újságban. A kezében valóban ott volt a slusszkulcs, de már nem csörgette. Figyelmét kizárólag az újságcikknek szentelte.

– El tudod olvasni a cikket? – gúnyolódtam, ezúttal kedvességből.

– Nem igazán – mosolygott őszintén – de vannak képen az osztálytársaid. Az ikerpár.

– Add ide – kértem és az újságért nyúltam, melyet kötelességtudóan a kezembe ejtett.

Rápillantottam a képre. Valóban, Britney és Ashley Smith pózolt a kamerának. A Hajkoronájuk fekete volt, mosolyuk szélesre nyílt. Láthatóvá váltak hibátlan fogsoraik.

– Mi az? – hökkent meg Mike, aki a vállam fölött bámulta a képet. Rámutatott az egyik lány fogaira, melyekbe apró, ezüstszínű virágok voltak építve.

– Gusztustalan – morogtam. – Valami fogpiercing féle. Nekem nem kéne ilyen, az biztos.

Kicsit mosolyogtam, mert bevillant egy kép arról a napról, mikor tizennyolc lettem. Emlékszem, hogyan néztem a Bill bal alkarján végighúzódó tetoválást és gondolkodtam azon, hogy nekem is csináltatni kéne valami hasonlót, de az énekes ennek még a gondolatától is távol tartott. Mit szólna, ha ilyen fogvirágokkal látna? Elképzeltem az arcát, és felszakadt belőlem a nevetés.

– Mi van?

– Semmi... csak eszembe jutott, hogy Bill nem engedte, hogy tetoválást csináltassak magamnak. Nem tudom, milyen arcot vágna, ha ilyen túlcsicsázott fogakkal látna.

Mike udvariasan mosolygott, de sejtettem, hogy nem őszinte. Tudtam, mire gondol. Billt az se érdekelné, ha teletetováltatnám magam. Ezzel én is tisztában voltam, mégis jólesett egy másfajta hitbe ringatni magam. Régen láttam Billt, s már nem gyűlt bennem annyi ellenszenv iránta.

– Szép lányok – mondta végül Mike és rábökött a képre.

– Már vörös a hajuk – jegyeztem meg unottan. – Ha hajlandó leszel elkészülni, talán láthatod őket.

Mike mosolya még szélesebb lett. Sietős léptekkel távozott. Az újság a kezemben maradt, így végigolvashattam a cikket. Tudni akartam, miért foglalkoztatta annyira Mike-ot… Vagy lehet, hogy nem is az írás érdekelte??? Szívem megdobbant a gondolatra, habár még mindig egy jégdarabnak éreztem. Kezdtem hozzászokni, így már fel sem tűnt.

...

NÉMETORSZÁGBAN A SMITH-IKREK!

A Deutschland Über Alles lap értesülései szerint pár napja Németországba érkeztek a világhírű Lewis Smith amerikai színész és Jennifer Courler amerikai filmproducer tizennyolc éves ikerlányai. A lányok egy csereprogram keretében jutottak el Európába. Egy magdeburgi gimnáziumba kerültek, ahol körülbelül két hétig maradnak. Munkatársunk jelenleg is az iskola előtt állomásozik és igyekszik mindenről tudósítani minket.

Ashley és Britney a megérkezésük napján rövid sajtótájékoztatót tartott, ahol kijelentették, hogy szeretnének átlagos tizenéves ként élni, legalább ebben a két hétben.

„Nem akarunk kellemetlenséget okozni a Gimnázium többi tanulójának azzal, hogy paparazzik mászkálnak utánunk, így arra kérnénk az újságírókat, hogy két hétre felejtsék el még azt is, hogy létezünk” nyilatkozta Britney.

„Mi nem kértük a hírnevet, egyszerűen beleszülettünk ebbe az egészbe. Mi nem vagyunk annyira türelmesek, mint a szüleink és kevésbé tudjuk jól kezelni az efféle helyzeteket. Ezért választottunk egy teljesen átlagos középiskolát Los Angelesben, mikor arra került a sor, hogy tanulmányainkat magánúton már nem folytathatjuk tovább. Amerikában hozzászoktak ahhoz, hogy testőrök nélkül megyünk suliba, és szeretném kérni, hogy itt se legyen probléma. Szeretnénk, ha az iskola továbbra is megőrizhetné hétköznapiságát” Kérte Ashley.

Az ikrek tanórákon vesznek részt, emellett a szórakozásnak is önfeledten hódolnak majd.

„Reméljük, új barátokkal is gazdagabbak leszünk” adott hangot reményeinek Ashley.

Magdeburgnak természetesen a német fiatalok körében más tény miatt van komoly jelentősége, ugyanis ez a kisváros ad otthont a Tokio Hotel tagjainak. A lányokat természetesen ezzel kapcsolatban is kérdeztük.

„Nem lenne rossz találkozni velük, de bizonyára nagyon elfoglaltak. Igaz, a zenéjüket nem hallgatjuk, de a hírek természetesen hozzánk is eljutnak. Remélhetőleg sikerül összefutnunk a srácokkal, különösen az ikrekkel” mondta el Britney.

„Az biztos, hogy páratlan párost alkothatnánk” hangzott Ashley véleménye.

A sajtótájékoztató további részleteit a www.deutschlanduberalles.de/smith-twins/ oldalon tekinthetik meg.

...

Összecsaptam az újságot, mert hirtelen nagyon mérges lettem ezekre a felfuvalkodott, elkényesztetett cicababákra.

– Mehetünk? – kérdezte mike sugárzó arccal. Szemlátomást roppant izgatott volt, hogy láthatja a Smith-ikreket. Nem akartam letörni a lelkesedését, így mosolyt erőltettem az arcomra és bólintottam.

– Ha fotót sikerül kapni, Lenocska lesz nagyon dühös. Nem szeret látni lányokkal, azt mond, mind ribanc…

– Ne várd, hogy kedvesek lesznek. Ezek olyanok, mint a plasztikbabák.

Mike lelkesedése azonban nem csökkent a cseppet sem barátságos megszólalásom után. Leparkolt a suli előtt, kisegített a kocsiból, majd hatalmas szemeket meresztve a bejárat felé igyekvő diákokra bámult.

– Gyere be a tanterembe. Talán ott lesznek – löktem meg a könyökét.

Mike kapva kapott az alkalmon. Azt se tudta, merre kell menni, de nem igazán zavarta. Folyton lemaradt, nem figyelte az utat. Végül sikeresen megérkeztünk a tanteremhez. A fojtogató rózsaillat már a folyosóról érezhető volt, tehát az ikrek bizonyára megérkeztek.

– Ohh!

A félig nyitott ajtóban krémszínű arc jelent meg, melynek lángvörös haj adott keretet.

Mike észrevette a lányt és kicsit megszaporázta lépteit. Besétáltunk az osztályterembe. Anni már várt rám. Csodálkozó tekintetett vetett Mike-ra, majd felpattant, hogy átölelhesse a fiút.

– Szia, Mike! – kiáltotta. – De örülök, hogy látlak!

– Anni, ugyan, láttál már egy napja is! – mondta Mike, de azért gondtalanul vigyorgott.

– Mike? – hallottam a háttérből egy suttogást. A két vörös lány egymással beszélgetett és Mike felé pillantgatott. Nem adtam Mike tudtára, hogy épp róla folyik a társalgás.

– Mike? – tették fel hangosabban a kérdést az ikrek, de vigyáztak, hogy csak én hallhassam.

Észrevétlenül eltávolodtam Mike-tól meg Annitól, akik élénken csevegtek a jogosítványmegszerzési képességeimről és arról, hogy átmenetileg Florenzéknél fogok tanyázni.

– Igen – feleltem, mikor közelebb értem az ikrekhez. – Mike Müller.

– Nagyon szeretne hasonlítani Bill Kaulitzra – mondta az egyik lány és kivillantotta ezüstvirágokkal telerakott fogsorát. – A barátod?

– Barátok vagyunk – válaszoltam. – Semmi többek.

– Nekem egy Tom-hasonmás kéne – kuncogott a másik lány. – Amúgy Ashley vagyok.

– Én meg Britney – vette vissza a szót az első. – Nagyon bejön ez a Bill-klón. Mit gondolsz, hajlandó megismerkedni velem?

Fejével lassan Mike felé bökött, aki még mindig elmélyülten tanácskozott Annival.

– Biztosan – mondtam határozottan. – Hé, Mike!

Mike elfordult Annitól. Arcán halvány pír jelent meg, miközben elindult felénk.

– Annyira aranyos – kuncogta Britney.

Ha rajtam múlt volna a dolog, be sem rángatom ide Mike-ot, hogy a lányok akár egy pillanatra is meglássák, de tudtam, hogy Mike-nak talán fontos lehet ez. Szemlátomást tetszett neki Britney, és semmiféleképpen nem akartam elrontani az örömét. Hagytam hát, hadd beszélgessen a lányokkal, és elsétáltam a padom felé. Lehuppantam Anni mellé, aki csillogó szemmel nézte Mike-ot és az ikreket.

– Müller úr becsajozik? – suttogta izgatottan.

– Nem ártana neki, de remélem, nem ezek közül – böktem finoman az ikerpár irányába. – Ők Csak összetörnék.

Anni elgondolkodva bámulta tovább a triót.

– De nézd, most boldog. Nevet. Istenem, sose láttam még nevetni.

Némán figyeltük Mike, Britney és Ashley párbeszédét, de a csengő megszólalása után Mike gyorsan kereket oldott, nehogy véletlenül bent legyen egy tanórán.

Alig bírtam kivárni, hogy vége legyen a tanításnak. Kíváncsi voltam, mire jutott a lányokkal Mike, ugyanakkor vártam, hogy Arti ismét megjelenjen a bejáratnál és újra elszöktessen valahova – bár Mike-tól engedélyt kaptam a találkozókra, így már nem lesz izgalmas a helyzet.

– Nem bírom tovább – suttogtam Anni-nek az utolsó órán. – Felhívom Mike-ot.

Anni vigyorgott és felemelte a kezét.

– Tessék, Lichtkopf kisasszony – nézett fel a jegyzeteiből Herr Kloß, a történelemtanárunk.

– Tanár úr, Lotte nincs jól – kezdte Anni, miközben oldalba bökött, mire megpróbáltam nagyon betegnek látszani. – Már tegnap se volt minden rendben vele.

– Kísérje ki – biccentett a tanár és ismét a jegyzetei fölé hajolt. – Krüger kisasszony, ha legközelebb betegnek érzi magát, ne jöjjön iskolába. Azzal csak megfertőzi a diáktársait.

Magamban vihogtam. Kloß tanárúr mindenféle baktériumtól és fertőzéstől írtózott. Ha tehetné, mindent sterilizálna. Anni nagyon jól tudta, ha azt hazudja, hogy beteg vagyok, semmi kifogása nem lesz az ellen, hogy távozzunk az óráról.

Bevetettem minden csekély színészi képességemet, hogy a betegségem hiteles legyen. Anni kitámogatott a teremből, majd előkapta a telefonját és izgatott arccal kikereste Mike számát. Kihangosította a mobilt, hogy én is halljam az orosz srác szavait.

– Na, mi volt? – kérdezte a lány, mikor Mike felvette.

– Mi? – kérdezett vissza Mike. – Jaaa... az?

– Ne csináld már! – toporzékolt Anni. – Mesélj!

– Britney aranyos és találkoz velem ma délután – közölte Mike. – Tom megy Lottéért.

– Halihó, Mike – szóltam közbe vigyorogva.

– Ó, helló, Lotte. Nem bánod?

– Ugyan, Mike! Ne butáskodj már! – fedtem meg keményen, mert tudtam, hogyan akarja befejezni a kérdést. – Örülök, hogy nem leszel annyira hozzám nőve.

Annival a csengőt a folyosón vártuk meg. Az ablakból láttam, ahogy Tom fehér Audija megáll a parkolóban. Kinyitottam az ablakot és intettem a srácnak.

Lesétáltunk a földszintre. Tom már várt ránk.

– Szia, Anni – köszönt vidáman a lányra.

– Helló, Tom. Téged is lehet látni?

– Jaja, de nem sűrűn – vihogott a gitáros. – Tudod, inkább elkerülöm az ilyen helyeket. A végén még rám ragadna egy kis tudás. Azt a szégyent nem élném túl!

Mindannyian nevettünk. A diákok közben letódultak az emeletekről. Rózsaillat csapta meg az orromat. Láttam, hogy az egyik ikerlány – talán Ashley – haladt el mellettünk. Tom is észrevette, mert pirulva vigyorgott a vörös hajzuhatag után.

– Na menjünk, mert megfagyok – mondtam, csakhogy visszarántsam Tomot a jelenbe.

– Jaja, oké, mehetünk – kapta össze magát és elővette a kulcsait. – Lichtkopf kisasszonyt elvihetjük?

– Nem, köszi – vigyorgott Anni. – Apám értem jön.

Tom vállat vont és kisétált az épületből. Amíg kocsikáztunk, elmeséltem neki Mike mai kalandját.

– Szépek is azok a csajok – kommentálta Tom – és ezzel a vörös hajjal... eszméletlen vadítóak...

– Csak ezt tudja meg Linda – gúnyolódtam. – Tényleg, hogy van...?

– Hát elvan – fogta rövidre. – Nagyon szarul érzi magát. Tök régen nem beszéltetek és ki van bukva. Mondtam neki, hogy nálunk voltál egy ideig. Mindennap tudtam írni rólad, de mostanság ritkán látlak.

– Megmondhatod neki, hogy jól vagyok.

Tom mosolygott, de ugyanúgy, mint reggel Mike-nál, nála is láttam, hogy a mosolya csak látszólagos. Belül ő is mást gondolt.

– Áh, Arti barátunk – gúnyolódott, mikor befordult a házunk elé.

Széles vigyorra húztam a számat, majd kipattantam az autóból. Tom megcsóválta a fejét, majd elhajtott. Arti a kapu előtt várt rám.

– Felhívott Mike és megadta az engedélyt, hogy találkozzunk – mondta büszkén.

Ma ő is nagyon vidámnak tűnt. Rámosolyogtam.

– Mondta, hogy randija lesz? – kérdeztem izgatottan. Nemet intett, én pedig belefogtam a sztoriba.

6. Fejezet: Franklin

Jópár hét telt el Bill összeomlása óta. Csak két napig kellett kórházban maradnia. Ezalatt egyszer sem láthattam őt – nem mintha ez túlságosan zavart volna. Mike sem találkozott vele, hiszen ismét azt a feladatot kapta, hogy figyeljen rám. Sokszor gondolkodtam el azon, miért tettem néhány dolgot úgy, ahogy tettem. Miért aznap este történt, hogy Bill ismét az enyém volt? És aztán miért kellett, hogy kis híján örökre elveszítsem?

– Mike? – szólaltam meg hirtelen, megtörve a mély csöndet. A srác és én a Kaulitz-ház kisebbik nappalijában ültünk. Ő a TV-t bámulta, én a fal mellett álló zongorára meredtem – amit az ikrek a huszonegyedik születésnapjukra kaptak a szüleiktől.

– Tessék – nézett hátra Mike. Ahogy elfordította a fejét, aranyosan meglibbent egyik fekete fonata. .

– Eszembe jutott valami – kezdtem hevesen, mert el akartam mondani mindazt, amin már hetek ót agondolkodom. – Bill újra velem volt, aztán majdnem örökre elment... gondolhattam volna, hogy ez lesz!

Mike értetlenül meredt rám.

– Mégis mi hogy lesz?

– Az én hibám volt... Egy kis időre visszakaptam őt, hogy a sors végleg elvegye tőlem. Miért nem gondoltam erre, mikor aznap este mellettem ült és ismét átölelt?

– Lotte. Hülyeség beszélsz – jelentette ki Mike. – Én tett rosszat. Artit emlegetem neki és ő rosszul lett és én ezt tudtam, hogy így lesz mert gondolt rád akkor és tudok, hogy nem kell volna így történnie. Te is beteg lesz, mikor a nyakláncot eltépni akartad!

– Egyikőtök sem volt hibás – lépett a helyiségbe Tom, nyomában a Trümper-házaspárral.

– Bill jól van és ez a lényeg – mosolygott Simone.

– Egyelőre azt kell kitalálnunk, miként tudnánk rávenni Billt, hogy higgyen Mike-nak és, hogy ne tartsa őrültségnek az elméletet – morfondírozott Gordon.

– Ti hisztek benne? – csodálkoztam nagy szemeket meresztve.

– Teljes mértékben – felelték egyszerre a családtagok.

A szülők biztossága engem is magabiztosabbá tett. Voltak kétségeim az elméletet illetően, de a nyakláncos eset óta egyre inkább kezdtem úgy hinni, hogy tényleg Mike-nak van igaza. Persze ezt nem említettem senkinek, mert akkor be kellett volna ismernem, hogy én sem vagyok tévedhetetlen. Gőgös maradtam, de senki nem törődött ezzel. Utáltam magam. Halványan emlékeztem a régi énemre, s néha azt kívántam, bárcsak újra olyan lehetnék. Nevetni akartam. És nem tudtam.

Örültem, hogy végre iskolába járhattam, így nem kellett Loitschében töltenem az egész napot. Az egyik borongós, hűvös reggelen nagy meglepetés fogadott. Kedvetlenül – mint ahogy mindig tettem – a helyem felé sétáltam. A hátsó padból azonban valaki integetni kezdett felém. Az egyik széken a szőke Anni ült és szélesen vigyorgott. Színes harisnyás lábait kényelmesen nyugtatta a padon.

– Anni? – kérdeztem meglepetten. – Mit keresel itt?

– Meglepetés – mosolygott és megpaskolta a mellette lévő széket jelezve, hogy oda kéne ülnöm. – Átiratkoztam. Apa itt dolgozik a környéken, úgyhogy reggelente be tud hozni és délután haza is tud vinni, bár azt meg kell hagyni, hogy pokolian fárasztó naponta kétszer két és fél órát utazni... de legalább van időm megcsinálni a házit, amíg kocsikázunk…

– Köszönöm, Anni – hálálkodtam, mert tudtam, hogy az egészet miattam csinálta. Közelebb akart lenni hozzám. Figyelni akart rám.

– Nincs mit – felelte és megölelt. Nem löktem el magamtól, pedig kedvem lett volna hozzá, de tisztában voltam vele, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy a barátaimat is elveszítsem.

– Mióta jársz ide? – kérdeztem érdeklődést színlelve.

– Talán egy hete – felelte elgondolkodva. – Nem nagyon engedtek suliba téged... sejtem, hogy Simone miatt. Biztosan aggódott. Nem lenne túl jó, ha itt is összeesnél...

– Tudod, hogy náluk lakom? – néztem rá, ezúttal igazán érdeklődve.

– Persze. Tom mondta gustavnak. Linda és én is remek ötletnek tartjuk. Így talán hamarabb megoldódik ez a bonyolult helyzet.

– Nincs semmiféle helyzet – jegyeztem meg gunyorosan.

Láttam az arcán, hogy másként gondolja, de véleményt nem nyilvánított.

– Bill jobban van már? – kérdezte kis idő elteltével.

– Aha – feleltem vállvonogatva. – Igazság szerint mostanában alig látom. Nem tudom, merre jár. Még este se jön haza.

Anni kicsit elgondolkodott.

– Szerintem Hamburgban van – vélte határozatlanul. – Óvatosságból kerül téged.

– El kéne hagynom a Kaulitz-házat, mert úgy talán Billt sem fenyegetné veszély – mondtam csak úgy mellékesen.

– Nem teheted – jelentette ki Anni – mert Gordonékra vagy bízva.

– Mehetnék hozzátok is – vetettem fel az ötletet.

– Nem igazán... Lotte... tudod, hogy te... nem vagy önmagad... értsd meg, hogy az emberek kissé tartanak tőled... nem én, hanem a szüleim...

Nem mondtam semmit, bár hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy szó vagy tett nélkül hagyjam annyiban. Észrevétlenül ökölbe szorítottam a kezeimet és félrenéztem, nehogy Anni meglássa a harag tüzét a szemeimben. Mi az, hogy tartanak tőlem? Ennyire veszélyesnek gondolnak? Hát Anni se hisz nekem? Milyen barátnő az ilyen?

– Arti – csak ennyit bírtam mondani. Anni kérdően nézett rám, mire folytattam. – Arti nem tart tőlem. Majd vele leszek.

Anni nem titkolta el haragját. Arca piros lett a dühtől, szemei lángot vetettek.

– Úgysem teszed – susogta. – Mike a közeledben van. Azért lakik a Kaulitz-házban, hogy figyelhessen rád. Simone kérte meg, hogy maradjon veled, hiszen Tom Billre figyel, én pedig túl messze vagyok. Mike szülei természetesen nem örültek annak, hogy a srác már megint nem jár suliba, de végül megengedték, hogy Németországban maradjon.

– Lakhatna a rokonainál is – vetettem fel.

– Igen, lakhatna, de abban az esetben messze lenne tőled, mert a nagymamája és a nagybátyja valahol Hamburg környékén lakik. Nem lenne nyerő órákat utazgatni… ráadásul, ha baj történik, nem lehetne ott azonnal…

Nem feleltem.

Az utolsó óra után ráérősen sétáltam a kapu felé, mikor egy ismerős hang a nevemet kiáltozta.

– Lotte, Lotte!

Megfordultam és szélesen elvigyorodtam. Arti szökellt felém, arcán hasonló vidámsággal, mint amilyen az enyémen is látható volt.

– Végre nevetsz – mondta, mikor odaért mellém. – Örülök. Hazakísérjelek?

Megragadta a kezem és a kijárat felé vonszolt.

– Arti, most nem otthon lakom – mondtam ellenkezve, de ügyet sem vetett rám. Átvágtunk a diákseregen, kisétáltunk az utcára, majd szépen lassan elhagytuk a zajos tömeget.

– Tudom, hogy merre laksz most – mondta gúnyosan nevetve. – Ezért is kell, hogy kicsempésszelek a suliból. Különben nem találkoznánk.

Csak mentünk és mentünk a váltakozó forgalmú utcák mellett, mintha menekültünk volna valami elől. Mintha mindent magunk mögött akartunk volna hagyni.

– Ma nem kérdezel? – gúnyolódott, mert valamivel meg kellett törni a köztünk beállt csendet.

– A nevedet kérdezném, de azt úgyse mondod meg – mondtam kedvetlenül.

– Tudod, mi a feltétel – mosolygott csintalanul.

– Nem tudom – helyesbítettem komoran. – Nem mondtad el.

Mindkettőnknek eszébe jutott az a találkozás, mikor Arti arról a feltételről beszélt nekem, amit ha teljesítek, elárulja az igazi nevét. Azonban rossz pillanatot választott, melynek következtében dührohamot kaptam, így meg sem hallottam, hogy elmondta-e azt a bizonyos feltételt.

– Igaz – motyogta végül – de ez nem a legjobb alkalom arra, hogy elmondjam.

– Nem félsz, hogy veled is olyan leszek, mint a többiekkel? – kérdeztem óvatosan. – Nem tartasz attól, hogy téged is megbántalak?

– Nem – felelte egyszerűen.

– És miért nem? .

– Semmivel nem tudsz elriasztani magadtól – mosolyodott el. – Csak akkor megyek el, ha te kéred.

– És ha kérném?

– Menjek?

– Ne – fogtam meg erősebben a kezét, mire felnevetett.

– Nem vagy jó színész. Tudod, hogy megyek, ha azt akarod.

Nem tudtam, mit lépjek erre. Tudtam, ha azt mondom, hogy soha nem akarom, hogy elmenjen, elbízza magát, holott tényleg úgy éreztem, nem viselném el, ha magamra hagyna. Viszont azt is tudtam, hogy ez csak akkor van így, ha vele vagyok. Mikor nincs mellettem, nem akarom, hogy velem legyen. Ez kicsit megnyugtatott, mert kikövetkeztettem, hogy nem vagyok szerelmes Arti Alienbe.

– Őrültség, amit csinálsz, mert tudod, hogy nem szabad – mondtam, de még mindig nem engedtem el a kezét.

– Nincs ellenedre – állapította meg, majd puszit nyomott az arcom egyik oldalára. Az ajka égette a bőrömet, ahogy az arcom másik oldalát is megajándékozta.

– Mennem kell – hadartam gyorsan. Ő csak mosolygott és nem ellenkezett.

– Hazatalálsz egyedül?

– Persze – mondtam magabiztosan.

– Holnap? – nézett rám könyörgően. Ennek a nézésnek nem lehetett ellenállni.

– Oké, holnap – biccentettem és elindultam a buszmegálló felé.

Az út meglehetősen rövidnek tűnt, mivel egész végig a lelkiismeretfurdalásommal küzdöttem. Tudtam, hogy mire a Bahnhof utcába érek, már nyoma sem lesz, de most még kínzott. Úgy éreztem, túl közel engedtem magamhoz Artit és ez ocsmányság volt Billel szemben...

– Nem kérek ebédet – közöltem, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.

– Hol már megint jársz össze-vissza? – morogta Mike, aki az ebédlőben ült és szemlátomást borzasztóan mérges volt. – Megyek érted suliba és nem vagy ott!.

– Közöd? – kértem ki magamnak. Elvégre is, Mike-nak nem tartozom magyarázattal.

Megvontam a vállam és az egyik fenti vendégszoba felé vettem az irányt. Ledőltem az ágyra és csak bámultam a plafont. Olyan jó volt Artival lenni, de tudtam, hogy nem tarthat örökké, mert bántom őt. Ő többet akar, én pedig nem vagyok tisztában azzal, hogy mit akarok. Ő reménykedik, én pedig úgy érzem, Mike-ra kell hallgatnom. Mégsem megy!

Gondolataimat az ajtó kicsapódása szakította félbe. Mike állt a szoba közepén, arcán még mindig izzott a düh.

– Arti? – kérdezte remegő hangon. Nem feleltem, ebből rájöhetett a válaszra. – Lotte. Féltelek!

– Nem kell – mondtam, még mindig a plafont bámulva.

– Dehogynem - ellenkezett. – Arti veszélyes.

– Baromság – legyintettem hanyagul. – Tudom... érzem...

– Haha! Mit érzel inkább most csak hagyd! – jegyezte meg Mike kicsit gunyorosan.

– Azért beszélsz így, mert féltékeny vagy – heveskedtem é sfelpattantam, hogy szembenézzek Mike-kal. Féltékeny vagy, mert Artit szeretem, nem téged!

Mike arca elszíntelenedett, ajkai elfehéredtek. Belém hasított a felismerés: most nagyonis túllőttem a célon. Lassan kisétált a szobából és még csak hátra sem nézett.

– Mike, várj – cincogtam.

– Most ne, Lotte – intett bosszúsan. – Csak most ne.

Halkan becsukta az ajtót. Figyeltem egyre távolodó lépteinek lágy kopogását. Ismét összeroskadtam, de ezúttal jelek nélkül. Csendesen szenvedtem. Egyedül. Nem mozdultam ki a szobából, csak hagytam, hadd járjon át a kíméletlen gyötrelem. Tűz égett bennem – olyan tűz, amely minden jó érzést kiéget az emberből. Az este sem hozott megnyugvást, az álomtalan álom ismét eljött és újból megrémisztett az arctalan suttogásával.

Másnap reggel megtudtam, hogy mike összepakolt és úgy döntött, elhagyja Loitschét. Megkönnyebbülésemre azonban azt az üzenetet hagyta, hogy egyelőre nem távozik Németországból.

Egész nap csak a rám leső szempárokat figyeltem, hátha meglátok bennük valami gyűlölködést, valami haragfélét, ami visszarántana a valóságba... de semmi... akik rám néztek, azok szemeiben csak értetlenkedést, sajnálatot, irigységet és néha – egy apró pillanatra – aggodalmat láttam. Ma valahogy Anni is félénkebbnek tűnt, mint máskor. Úgy éreztem, beleőrülök a folytonos feszültségbe, ami napról napra egyre jobban fojtogat. Mindenki félt tőlem. De hiszen ismernek!

Csak a délután hozott némi változást, mikor ismét elszöktem Artival. Ő ugyanúgy közeledett, mint eddig. A tekintetében nyoma sem volt rettegésnek. Nem kezelt úgy, mintha egy bármelyik pillanatban felrobbanni készülő bomba lennék. Ő még emberként nézett rám.

– Nem tudom, meddig maradhatok még veled – mondta szomorúan az egyik ilyen lopott délutánon.

– Menned kell? – kérdeztem csüggedten. Fejemet a vállára hajtottam, ő pedig megfogta a kezeimet. Nem éreztem késztetést, hogy eltávolodjak tőle.

– Vissza kell mennem Oroszországba – felelte és az ajkába harapott. – A családom már kezd mérges lenni. Velem jössz?

Tudtam, hogy csak poénnak szánta a kérdést, épp ezért nem is feleltem rá. Ő sem szólt, csak rám bámult. Fekete haját újra és újra meglebbentette a szél, majd össze-vissza az arcába csapta. Felnevettem, mert viccesnek találtam, ahogy köpköd és káromkodik. Miután eltakarította az arcából a tincseket, ő is nevetni kezdett.

– Most pedig elviszlek vezetni – vigyorgott és már karon is ragadott. Ellenkezésre esélyem se volt, mert olyan erősen tartotta a csuklómat, hogy képtelenség lett volna kiszabadítani azt a szorításából. Átfutottunk egy forgalmas úton, majd taxit fogtunk.

– Tudod, hogy hova kell menni? – kérdeztem kifulladva, mikor már a taxiban ültünk.

– Aha – vonta meg a vállát. – Körülnéztem.

Valahogy sejtettem, hogy Arti már régen tervezi ezt az akciót ellenem. Nem tiltakoztam tehát, nem is tehettem volna. Hamarosan megérkeztünk az autósiskolához. A taxis kitett minket, majd elhajtott. Rémülten néztem az épület felé, de Arti szélesen vigyorgott.

– Ma nem kell még kocsiba ülnöd – mondta biztatóan.

– Megbánod még ezt, Arti Alien – vontam össze a szemöldökömet, de mégiscsak felsétáltam a lépcsőkön és benyitottam az előcsarnokba.

Arti mögöttem jött és megállás nélkül kuncogott. Bejelentettem magam az információs pultnál. Iratokat sem kértek tőlem – Rodolpho bácsiék nagyon körültekintőek voltak, mikor kifizették az óráimat. A recepciós kisasszony egy terembe vezetett, ahova Arti nem követhetett.

– Elleszek – mondta Arti vigyorogva, mikor aggodalmas pillantást vetettem rá. Kedvem lett volna otthagyni az egész KRESZ-oktatást, csakhogy ismét Artival lehessek… csakhogy újra egy padon üljünk, s kezem a kezében legyen…

A hölgy csak mosolygott és betessékelt a terembe.

– Most megkapja az oktatóját – magyarázta kedvesen, majd becsukta az ajtót.

Nem kellett sokáig várnom, hamarosan megérkezett az oktatóm. A férfi alacsonyabb volt nálam, erősen kopaszodott és arcán ráncok sokasága díszelgett.

– Ön Krüger kisasszony? – kérdezte udvariasan.

– Én lennék... – feleltem megszeppenve. – Sajnálom, hogy eddig nem jöttem, de... sokminden történt... most csak az egyik barátom rángatott el...

– Semmi gond, megértem – mosolyodott el barátságosan. Kicsit elmélázott a tekintetével rajtam, majd újra megszólalt, de amit mondott, sokkal inkább meglepett, mint bármi az utóbbi néhány hétben.

– Gyönyörű lánya lett Emmának – hangoztatta, nosztalgikus fénnyel a szemében.

– Maga ismerte az anyámat? – hitetlenkedtem.

Azt hittem, mindent tudok anyámról, erre kiderül, hogy korántsem vagyok olyan tájékozott, mint amilyennek gondoltam magam. Pont egy olyan vadidegennel találkozom, aki tudja, kicsoda Emma Krüger?

– Persze, hogy ismertem Emma Schönemannt – nevetett fel. – Ki ne ismerte volna az osztály legeslegcsinosabb lányát? Lotte, az anyád az osztálytársam volt. Még gimnáziumba is együtt jártunk. Ott ismerte meg apádat – tette hozzá kelletlenül.

Nem tettem megjegyzést, így folytatta.

– Ne értsd félre, nem akarok semmi rosszat mondani Martinról, de... tudod... Emma mindigis fontos volt nekem... Sokszor elterveztem, hogy elmondom neki, mit érzek, de soha nem volt bátorságom hozzá. Apád pedig szépen elhódította előlem. Ő bátrabb volt, mint én... Merészebb, okosabb és sármosabb is volt nálam. A lányok olvadtak tőle. A suliban egy félistennek számított. Ha elhaladt egy csapat lány mellettt, azok összesúgtak a háta mögött és fülig vörösödtek, akárhányszor rámosolygott valamelyikükre. Emma viszont más volt. Nem dicsekedett a szépségével, holott lett volna, mivel. Emlékszem, milyen gyönyörűen csillogott a homokszőke haja, ha rásütött a nap. Már messziről felismertem, ha ő közeledett. Kókusz és vaníliaillat áradt belőle... volt, hogy csak percekig néztem, ahogy a barátnőivel táncol az udvaron, vagy épp énekel. Elbűvölő hangja volt. Mindig elénekelte a kedvenc dalomat. Olyan voltam neki, mint egy testőr. Hozzám jött, ha baj érte, nekem sírta el, mi bántja és velem örült, ha épp jó napja volt. Aztán egyik pillanatról a másikra vesztettem el őt. Martin megjelenésével Emma egyre kevesebb időt töltött velem. Miután leérettségiztünk, ő is a saját útját kezdte járni és én is az enyémet. Ő férjhez ment az apádhoz, én pedig megnősültem, de gyerekem nem született. Úgy gondolom, nemcsak ő, de én is hálás lehetek a sorsnak, mert megadta Emmának, hogy ilyen gyönyörű lánya legyen, mint amilyen te vagy. Ne kérdezd, honnan tudom, hogy Emma lánya vagy. Pont olyan az arcod, mint az övé. Hidd el, ebben tévedhetetlen vagyok. Néha az unalmas tanórákon is Emma arcát néztem... minden vonását jól az emlékezetembe véstem... és persze elárulta a neved... bár igaz, sok Krüger él errefelé... először, mikor láttalak a listán, nem is izgatta a fantáziámat... de ahogy beléptem a terembe és te itt ültél, egyből tudtam, hogy ki vagy... Emmát láttam benned...

– Van egy nővérem is – tettem egy apró megjegyzést. – A neve Florenz.

– Emma egyik történetének főhőse – ingatta a fejét a férfi. – Tudod, édesanyád szeretett írni. Volt egy nagyon kedves kis története... abban hívták Florenznek a főhőst. Elmúltak azok a szép idők... mindenki más lett... Gondolom, Emma sem maradt ugyanaz a cserfes kislány, mint aki volt...

– Anyám egy éve meghalt – mondtam színtelenül. – Agydaganata volt, de a halálát autóbaleset okozta. Ezért nevelnek a nagynénémék, mivel Florenz nem vehetett gyámság alá, apám pedig lemondott rólam egy új nő kedvéért.

A férfi teste megremegett, vonásai fájdalmasa neltorzultak. Lerogyott egy székre, két kezébe temette arcát és nem szólt semmit. Kínosnak éreztem, hogy magyarázat nélkül hagyjam a kijelentésemet, ezért megtörtem a mély csendet és beszélni kezdtem.

– Sajnálom... de úgy gondoltam, ez magára is tartozik... anya soha nem beszélt önről, ezért nem tudtuk értesíteni, de higgye el, megtettük volna...

– Tudom – mondta akadozva. Felállt és átölelt. Meglepett a gesztus, de szolidaritásból nem taszítottam el magamtól. Ez számomra is meglepően új helyzet volt – találkoztam anya egyik régi barátjával.

– Nem értem, miért nem mesélt önről – jegyeztem meg elgondolkodva.

– Egyszer majd megérted – sóhajtotta bánatosan az oktató.

– De hiszen ön a legjobb barátja volt – erősködtem hevesen. – Én egész biztosan mesélni fogok Mike-ról a gyerekeimnek...

A férfi enyhén elmosolyodott, és magához szorított. Megsimogatta sötétvörös hajamat és ábrándos tekintettel kezdte fürkészni az arcomat.

– Ne haragudj... már menned kell – kapott észbe és gyorsan elengedett. – Örülök, hogy megismertelek, Lotte. Ohh, de hiszen én még be sem mutatkoztam! Franklin lieder.

– Örülök, hogy találkoztunk, Franklin – mosolyogtam és kihátráltam az ajtón.

A férfi mosolygott, de amint átléptem a küszöböt, az arca ismét borús lett. Láttam, hogy egy apró könnycsepp gördül ki a szeméből. Tudtam, hogy anyám miatt sír.

– Már mindenki elment – hangzott Arti mérgeskedő megjegyzése. Én azonban nem figyeltem rá. A férfi látványa megindított és nem tudtam, mit kellene gondolnom. Franklinban a jövőbeni Mike Müllert láttam. Tudtam, hogy a fiú sem fogja bevallani, mit érez irántam, és hogy örökre a legjobb barátja leszek. Élni fogja saját kis életét, de soha nem lesz olyan boldog, mint amilyen lehetne. De nem, az nem lehet, hogy Mike a boldogtalanok sorsára jusson, hiszen ő egyszerűen csodálatos ember. Nem érdemli, hogy olyan élete legyen, mint amilyen Franklinnak jutott. És a döntés? Anya jobban járt volna, ha Franklint választja apa helyett? Ebben egészen biztos voltam. Anya rosszul választott, de én vajon jól fogok dönteni? Kit választok majd? Artit, Billt, Mike-ot, vagy valaki mást?

Teljesen összezavarodtam, hiszen megfogadtam, hogy nem bántom Mike-ot még azzal is, hogy járni kezdek vele – és őszintén szólva nem is tenném ezt soha...

Na és Arti? Vele mi a helyzet? Ő nagyon akarja ezt az egészet, de én mennyire akarom? Artiként, vagy Billként tekintek rá?

Ezt azonban nem tudtam eldönteni. Arti Arti ugyan, de ki tudja, nekem nem jelenti-e inkább a tőlem elszakadt Billt?

– Lotte, gyere már. Mike dühös lesz – morogta Arti bosszúsan.

A szavai visszarángattak a jelenbe.

– Ne kísérj el, szia, holnap találkozunk – hadartam határozatlanul és elrohantam. Arti nem követett.

A busz csigalassan haladt Loitsche határa felé. Amint megállt a számomra legmegfelelőbb megálló előtt, három lépcsőfokot ugorva szálltam le és már futottam is a Bahnhof utca irányába. Messziről láttam, hogy Mike a Kaulitz-ház kapujában vár rám Simone és Tom társaságában.

– Ééén... ööö... izé... – gagyogtam, ahogy lefékeztem előttük.

– Artival – morogta Mike. – Tudok.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet – legalább magyarázkodnom nem kell.

– Gyere, Lotte, egyél valamit – invitált Simone, de nem értettem, miért fojtogatja szomorúság a hangját.

Nem volt kifogásom az ötlet ellen, habár nem éreztem kedvet az evéshez. Kérdően néztem Tomra, aki tudta, mit akarok kérdezni.

– Aggódott érted – felelt a fel nem tett kérdésre. – Nem csípi Artit.

Miután befejeztem az ebédet, szembe kellett néznem Mike dühével. Tudtam, hogy nem úszom meg annyival, hogy „Ne tegyél többet ilyet”, mert Mike nem olyan, aki csak legyint egyet és mindent elfelejt. Mint egy fegyőr, nézte, ahogy elmosogatok és a helyükre pakolom az edényeket. Komor arccal trappolt fel a lépcsőn és nem volt lehetőségem, hogy valamiképp megússzam a kioktatást.

Mike kitárta ideiglenes szobám ajtaját és betessékelt rajta. Leültem az ágyra és figyeltem, ahogy próbálja lenyugtatni magát, nehogy túlságosan durván kezdje el a beszélgetést.

– Mike, a hajad – akadt meg a szemem valamin, ami kissé elvonta a figyelmét a mérhetetlen dühéről. Mike haja ismét sima volt, rövidebb, mint az eddigi, de nem annyira rövid, mint Billé. A szemei újra sötéten csillogtak – mindenbizonnyal a szemceruzának köszönhetően. Már csak az volt a kérdés, ki játszotta a sminkes szerepét? Hiszen Mike egy sminktükröt sem tud egyedül felnyitni!

– Igen – bólintott a srác, és próbált visszakanyarodni az addig megtervezett gondolatmenetéhez, bár nehezen sikerült neki. . – Nem nyerő már külseje Tomnak.

Sejtettem azonban, hogy más oka is van annak, hogy Mike Müller ismét Bill-dublőrré vált. Óh, hogy mennyi mindent képes megtenni értem! Értem, aki állandóan csak gyötröm, kínzom, ordítok vele, ellököm magamtól, visszautasítom, mégis olyannyira ragaszkodom hozzá?

Valamely idegennek tetsző parancs hatására átöleltem. Ez a gesztus igazán meglepte.

– Lotte, mi baj? – kérdezte aggódva. – Arti bántott?

Hangjában némi reménykedés volt hallható, de ki kellett ábrándítsam.

– Nem... találkoztam anyám egyik legjobb barátjával, Franklin Liederrel.... reménytelenül szerelmes volt anyámba, de soha nem mondta el neki.... Anya mást választott, de rosszul döntött... Mike... Félek, hogy én is rosszul fogok dönteni... Bizonytalan vagyok, nem tudom mit akarok. Sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked, mert... Bill elmondta, mit mondtál neki a nyáron. A legjobb barátom vagy, Mike, de soha nem leszel több. Viszont azt se akarom, hogy olyan sorsra juss, mint Franklin. Boldognak látszik, de nem az, mert soha nem mondta el anyámnak, mit érzett és már késő bármit is mondania... Mike, te remek srác vagy és nem érdemled, hogy boldogtalan legyél.... nem viselném el, ha ez miattam következne be...

Mike elmosolyodott. Maga mellé ültetett. Minden bosszúság eltűnt az arcáról.

– Döntesz majd jól – mondta nyugodtan. – És nem kell majd attól félned, hogy leszek én nagyon boldogtalan. Nem lesz ez így. Franklin lesz boldogtalan, mert tudja, hogy mamád sejti soha nem, hogy ő mit érez iránta és sajnál, hogy soha el nem mondhatja már neki. De én nyugodt. Tudok, mikor mondok Billnek, hogy majd neked elmondja. Ezt i sakarok, kérek is rá őt akkor. Én nem tudok volna akkor ilyet mondok neked el. Nem vagyok bátor hozzá, de én tudok, hogy már akkor tudtad, mert mondok neked el azelőtt is, mikor kérted, legyek Bill-dublőr. Én tudok, hogy tudsz mindent, amit szívemben most megtartok rólad és vagyok nagyon boldog, hogy te barátom vagy még mindig.

– És most is boldog vagy? – kérdeztem egy kis csend után.

Fintorogva mosolygott.

– Most nem – felelte vállvonogatva. – Látok téged nagyon szenvedni. És én félek, mikor ilyet csinálsz. És félek, hogy Arti rossz lesz veled, mert ő tud rossz lenni lányokkal. De tudok, úgyse hiszed, mit mondok el róla. Nem tilthatlak, hogy ne találkozz vele. De hidd, rossz érzés látok téged szomorúnak lenni. És nemcsak téged. Billt. Ő is barát és őt is tudok sajnálni.

- Nem értem, mi történik … – vontam meg a vállam. – Azt mondod, veszélyes alak, de nem tudok hinni neked… Mike, ha Arti mégis túllő a célon és nem veszem észre...

– Viszek haza őt – jelentette ki határozottan. – Nem bánt téged, mert neki nem hagyok azt tenni.

Ez a kijelentés valamiért nyugalommal töltött el, de nem terveztem, hogy lemondom az Artival való találkozásokat. Mike tudta, min gondolkodom, mert így szólt.

– Nem csinálok jelenetet többé, ha vele találkozol fogsz majd, de nagyon nagyon vigyázz, kérlek.

– Mint mindig – biccentettem. – Szerinted értesítenem kellene Florenzt Franklinról? Úgyis régen jártam nála...

– Elkísérlek – vágta rá Mike, ellenvetést nem tűrő hangon. Hagytam, hadd tegye.

Magdeburg túlsó végébe kocsikáztunk, pont ahhoz a háztömbhöz, ahhoz a második emeleti pici lakáshoz, ahol annyiszor jártam ezelőtt.

A nővérem már várta, mikor látogatom meg, de úgy tűnt, nem mer közeledni felém. .

– Oh, Mike, hát te is itt vagy! – mosolygott Florenz és megölelte Mike-ot.

– Foglaljatok helyet – szívélyeskedett Johannes és kávét töltött.

– Nem szeretem a kávét – mosolyogtam és Florenz tálcájára toltam a csészémet.

– Óh, bocsáss meg! – nevetett Johannes és tejet töltött egy bögrébe. – A szokásos kakaó jó lesz?

– Tökéletes – mondtam és közben azokra a rég elmúlt délutánokra gondoltam, melyeken elárasztottam Johannest a kétségeimmel, s csak egy bögre forró kakaót kevergettem közben.

– Mi újság, húgocskám? – kérdezte enyhe mosollyal Florenz, de a szemében még látni lehetett a félelmet. Attól tartott, hogy ismét dühös leszek.

– Ne félj, Flor – motyogtam bűnbánóan és lehajtottam a fejem – kontrolálom magam.

Odaléptem és megöleltem. Florenz sírni kezdett. Ezek szerint jobban összetörtem a goromba viselkedésemmel, mint ahogy sejtettem.

– Ne haragudj, Florenz – mondtam és éreztem, hogy összegyűlnek a könnyeim. – Sajnálom. Nem vagyok egészen önmagam.

Florenz mégjobban magához ölelt és egyre csak sírt. Johannes elnézően mosolygott, majd megsimogatta a lány vállát.

– Oké, oké – mondta összeszedettebben Florenz, és elengedett. Gyorsan megigazította a haját, mintha mi sem történt volna. Leült és kezeibe temette arcát, én pedig hozzákezdtem a mesélnivalómhoz.

– Megtanulok vezetni – kezdtem a vidámabb résszel. Johannes vigyorgott, és Florenz is büszkén tekintett fel rám.

– De nem ez a lényeg. Az oktató, akár hiszed Flor, akár nem, anya egyik legjobb barátja volt. A neve Franklin.

– Micsoda? – kérdezte megütközve Florenz. – Anya sose mesélt róla.

– Azt hiszem, tudom is, hogy miért – mondtam lassan, mert rájöttem a titkolózás okára. Florenz kíváncsian nézett, így kiböktem.

– Franklin szerelmes volt anyába. Soha nem mondta el neki, de szerintem anya sejtette. Valószínűleg apa is ezért hallgatott. Franklin és ő nem nagyon bírták egymást...

– Nem is csoda – jegyezte meg már felderült arccal a nővérem.

– Elmondtam Franklinnak, hogy anya meghalt. Eléggé kiakadt – tettem hozzá kicsit lesúlytottan. – Nagyon szerethette anyát...

– Ha anya legalább említette volna – motyorékolta Florenz csak úgy magának.

– Hát ez már mit sem változtat a dolgokon – szólt közbe Johannes.

– Az igaz, de Franklinnak nem született gyereke – kezdtem bátortalanul az újabb mondanivalóm felvezetését – és arra gondoltam, hogy néha... nem ártana megglátogatni őt… csak ameddig bele nem törődik, hogy anya nincs többé.

– Felesleges – szavazta le Florenz. – Franklinnak is van családja. Nem kötelességünk ápolgatni őt.

– Biztos vagy ebben? – mormogta Johannes, Florenz kezét a kezébe véve.

– Teljesen – lépett elő Florenz diplomatikus énje. – Hiszen, ha annyira szerette anyát, harcolt volna érte. Ha annyira tudta, hogy apa nem lesz jó választás, miért nem akadályozta meg? Miért nem mondta neki, hogy hülyeséget csinál?

Ugyan!Téged talán meg lehetett volna akadályozni? – vihogott Johannes. – Ha most te lennél édesanyád akkori helyzetében, én meg mondjuk olyan lennék ,mint apád, te sem hallgatnál a legjobb barátodra, ha azt mondaná , hogy ne járj velem.

Florenzt kissé megingatta Johannes érvelése, de még nem szólalt meg, hogy kifejtse véleményét.

– Franklin nem mer elmond mamátoknak, mit gondol papátokról – szólalt meg Mike, most először adva hangot a témával kapcsolatos gondolatainak.

– Franklinnak olyannak kellett volna lennie, mint amilyen te vagy, Mike – jegyezte meg keserűen Florenz. – Lotte nem mindig képes helyes döntést hozni, de te vigyázol rá és jó útra téríted.

- Ugyan… ez… nem nehéz annyira, mint hangzik ahogy – motyogta Mike zavartan. – De menni kell lassan, Lotte nekünk.

– Simone és Gordon vigyáz rám, ameddig Sofie néniék távol vannak – indokoltam a gyors látogatást és a hirtelen búcsúzást.

Florenz megértően bólintott. Ismét átölelt, majd intett egyet jelezve, hogy siessünk, nehogy gond legyen a Kaulitzoknál.

Mike jóvoltából tudták, hol vagyok. Mikor átléptem a küszöböt, Simone kedves arccal és vacsorával fogadott.

– Anya, elmegyünk! – száguldott le a lépcsőn Tom, nyomában Billel. – Oh, helló, Lotte. Nem tudtam, hogy már itthon vagy.

– Hova mentek? – kérdezte rosszallóan Simone.

– Hamburgba – válaszolta Bill. – Ma éjjel a stúdiólakásban alszunk. Andreas is velünk jön.

– Már itt is vagyok – csendült Andreas vontatott hangja. – Indulhatunk, srácok?

– Persze! – vágta rá lelkesen Tom.

– Bill… és Lotte...? – kezdte Andreas. – Nem gond a kisasszonynak, ha...

– Egyáltalán nem – válaszoltuk kórusban Billel. Andreas meglepődött, de aztán vigyorra húzta a száját és az énekessel együtt elhagyta a házat.

A következő néhány napban nem is találkoztam az ikrekkel – azt se tudtam, hogy a bulit követő napon hazajöttek-e, vagy nem. Simone nem aggódott, tehát tudta, hol vannak a fiai, de én nem kérdeztem rá, mert tulajdonképpen tudni sem akartam.

A suli mellett most már ott volt a rendszeres oktatás is, amit igyekeztem egyszer sem kihagyni. Franklin nagyon szimpatikus ember volt, bár szinte sosem engedte, hogy vezessek. Ez idegesített, mert így lényegében abból álltak az óráim, hogy figyelhettem, miként hajtja a saját Nissanját, ez pedig nem volt túl érdekes, hiszen hányszor meg hányszor figyeltem Billt, ahogy a BMW-jét vezeti.

November közepére már egészen megszoktam, hogy Franklinnal töltöm a délutánjaimat. Hol Mike, hol Arti kísért el – nagy egyetértésben mondogatták, hogy nem mehetek egyedül. Az egyik délután azonban váratlan meglepetés fogadott, mert nem Mike és nem is Arti várt a Kaulitz-ház kapujában, hanem a nővérem.

– Meg akarom ismerni Franklint – mondta kelletlenül, mikor rákérdeztem, mi az oka annak, hogy velem akar tartani, elvégre már van jogsija. – Egyszerűen... amióta beszéltél róla, nem tudom kiverni a fejemből. Látnom kell, ki volt anya életének egyik legmeghatározóbb szereplője.

– Franklin nem túl közlékeny mostanság – jegyeztem meg, de Florenz csak elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Ha végeztél, gyere ki és mutass be az oktatódnak – adta a parancsot.

Többnyire egész úton az oktatóról magyarázott, én pedig mindenre szófogadóan bólintottam, majd besétáltam az épületbe és megkerestem Franklint. .

Az óra – mint mindig – hamar véget ért. Nem mentünk néhány körnél többet a rutinpályán, így nem volt gond tökéletesen teljesíteni a mai feladatot. Vezethettem, ami örömmel töltött el. Megkérdeztem Franklint, hogy mikorra várhatók a vizsgaidőpontok – elvégre egy hónap alatt le kéne tennem a vizsgákat – de az oktató nem volt hajlandó válaszolni. Mikor végeztünk, a társaságában sétáltam be az autósiskola előcsarnokából nyíló kisebb terembe, ahol a cuccaimat hagytam.

– Franklin? – kezdtem mérlegelve és óvatosan. A férfi felnézett az irataiból. Arcvonásai kicsit rendezetlenekké váltak, de gyorsan helyreigazította őket.

– Tessék, Lotte – motyogta. Próbált hivatalos hangot megütni, de nem igazán sikerült neki.

– Emlékszik, mikor a nővéremet említettem önnek? – kérdeztem még mindig a lényeget kerülgetve. Franklin bólintott, de nem felelt, így folytattam.

– Ma elhívtam... illetve ő akart jönni. Meséltem magáról és feltett szándéka volt, hogy megismerje önt. Florenz!

Florenz kötelességtudóan belibegett a terembe. Franklin ámulattal figyelte, ahogy a lány ezüstös haján megcsillan a fény és ahogy nagy, kék szemeivel egyenesen az ő szemébe néz.

– Florenz Vanessa Schönemann Krüger – mutatkozott be Florenz. Franklin eltátotta a száját, de gépiesen megrázta Florenz kezét.

– Franklin Lieder – mondta bámulva.

– Örülök, hogy megismertem – nevetett Flor – Lotte sokat mesélt önről. Mindent elmondott, amit ön beszélt el neki anyánkról. Komolyan történeteket írt? Mi még ezt sem tudtuk.

– Pontosan olyan vagy, mint a hercegnő a történetében... mint Florenz – mondta Franklin, kicsit mosolyogva.

– A kézirat magánál van? – kérdezte Florenz reménykedve. Franklin bólintott.

– És... esetleg... ide tudná adni? – kértem óvatosan. Franklin ismét bólintott.

– Magamnál tartottam az utóbbi huszonkét évben – motyogta halkan. – Titeket jobban megillet, mint akárki mást. Pontosan olyanok vagytok, mint amilyen Emma volt... bocsássátok meg, ha nem vagyok túl közlékeny, de meg kell értenetek, hogy nehéz nekem...

Belenyúlt a táskájába és egy apró, fekete noteszt vett elő, amit átnyújtott Florenznek.

– Most mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk, Florenz – mondta Franklin és kisétált a teremből.

Florenz meglepetten pislogott, miközben eltette a noteszt.

– Nagyon hasonlítasz anyára – magyaráztam neki Franklin viselkedését. – Teljesen megbabonáztad őt.

– Te jobban hasonlítasz – mondta Florenz.

– Az lehet, hogy külsőre igen, de a mozgásod, a hangod, a beszédstílusod teljesen olyan, mint amilyen az övé volt – nevettem, amin ő is nevetni kezdett.

Nemcsakhogy most jobban voltam, mint az utóbbi két hónapban bármikor, hanem egyenesen úgy éreztem, nincs semmi bajom. Persze Bill közelében még nem mertem tesztelni magam.

– Nálad hagyom – mondta Florenz a Kaulitz-ház kapuja előtt és a kezembe csúsztatta anya noteszét. – Azt akarom, hogy te olvasd el először.

Bólintottam és eltettem a könyvecskét. Elbúcsúztam Florenztől, majd – a félig alvó Scottyt átlépve – megközelítettem a bejárati lépcsősort.

– Érkezett számodra valami – csendült Simone hangja, amint beléptem az ajtón. Felém sietett és átnyújtott egy nagy, fehér borítékot.

– Mikor kórházban voltál, az orvosok vért vettek tőled. Késett az eredmény, de végre megkaptuk – tájékoztatott Gordon. – Nem bontottuk fel. Jobb, ha először te nézed meg.

Meglepetten bámultam, de aztán elöntött a kíváncsiság, hogy vajon miféle eredményt tartok a kezemben. Óvatosan feltéptem a borítékot és kivettem belőle a zárójelentést. A papíron csak számok és betűk voltak, semmi értelmes szöveg, amiből kivehettem volna, hogy mi a helyzet.

– Simone, én semmit sem értek ebből – szóltam halkan, mire a nő mögém lépett. Elsöpörte fekete haját az arcából, majd a vállam fölött beleolvasott a vizsgálati eredménybe.

– Oh, uramisten! – kiáltotta rémülten.

Gordon kérdően nézett rá, mire simone kivette a kezemből a zárójelentést és átadta neki.

– Atyaég – hangzott Gordon reakciója. – És mit lehet most tenni?

– Valaki velem is közölné, hogy mi van? – méltatlankodtam. – Én nem értek semmit abból a sok számból meg betűből.

Gordon köhintett, majd belefogott.

- A vérvizsgálat során idegen anyagot találtak a szervezetedben. Nem tudják, mi lehet, de a tested méregként kezeli. A fertőzött vér eljut az agyadba is… és… és ez okozza a dühkitöréseidet meg az érzelmi instabilitásodat…

- Lotte, ez méreg – folytatta Simone a felvilágosítást – tehát… előbb-utóbb…

- Meg fogsz… ha nem találnak gyógymódot… teljes vértranszplantáció nem indokolt, hiszen azt csak a legvégső esetben alkalmazzák… Így az a helyzet, hogy… Jaj, haldokolsz…

– Nem... – motyogtam. – Nem... Nem! Bill!

Senki nem értette, miért kiáltok éppen Billnek, de én tudtam. Az énekes lesétált az emeletről. Úgy tűnt, készül valahova, mert utazáshoz volt öltözve.

– Vértesztet kell csináltatnod – mondtam neki hadarva.

– Minek? – érdeklődött hűvösen. – Nincs semmi bajom. Most pedig, ha megengeded, elmennék… bár talán megvárom a válaszodat.

– Fiam – kezdte Gordon, de Bill csendre intette.

– Lottétől várok magyarázatot – mondta haragosan.

– Még nincs bajod, de emlékezz csak a rosszullétedre.

– Kimerült voltam – vágta rá egyből. – A sok stressz okozta.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte bátortalanul Simone.

– Igen – felelt Bill. – Minden oké. Hagyjatok békén.

Az ajtó felé indult, de az útjába álltam.

- Meg fogsz halni, te idióta! – kiáltottam és megragadtam a vállát. – Ezt akarod?

Mindenki megrökönyödve állt, csak Bill arca maradt olyan érzelemmentes, akár egy márványszobor. Lerázta a kezeimet, majd kisétált az ajtón.

Dühös voltam. Nagyon dühös. Felszaladtam a lépcsőn és bevágtam a szobám ajtaját magam mögött. Miért nem hisz nekem, mikor az életéről van szó?

Nem volt időm sokáig dühöngeni, mert Tom lépett a szobába. Az arca értetlenséget tükrözött, szemeiben számtalan kérdés volt olvasható.

– Igaz ez, Lotte? – kérdezte aggódva. – Bill belehalhat?

– Nem csak ő – feleltem és elé toltam a zárójelentést.

Tom szorongva végigolvasta. Arcszíne minden mondat után zöldesebb árnyalatba öltözött.

– Beszélek vele, ha hazajön, ígérem – mondta kapkodva, majd felállt és kisietett.

Valahogy nem tudott zavarni az a tény, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Nem akartam ráijeszteni sem Florenzre, sem akármelyik barátomra, így csak lefeküdtem, hogy újra egy tízórás plafonbámulásra kényszerítsem magam.

5. Fejezet: Az arany-nyaklánc

Október közepe felé elkezdtem gondolkodni azon, hogy mégiscsak meg kéne tanulnom vezetni. A tűzpiros Mercedes még mindig a garázsunkban foglalta a helyet. Mióta Anni szakszerűen beállt vele, senki nem nyúlt hozzá. Rodolpho bácsi járgánya viszont a hátsó udvarra került, mert két autónak nem lett volna hely a garázsban, de a bácsikám autó-rajongóként úgy gondolta, jobb, ha a luxusautóm áll védett helyen, nehogy az időjárás akár egy apró sérülést is ejtsen a lakkozáson. Mike és Arti is úgy vélte, hogy jó ötlet rászánnom magam a KRESZ-tanulásra – ebben az egyben az unokatestvérek legalább egyetértettek, bár nem tudtak róla, hiszen Artinak nem említettem Mike véleményét, Mike-nak pedig nem szóltam arról, hogy újra találkozgatok Artival.

– Sofie néni, Rodolpho bácsi… úgy döntöttem, hogy talán mégiscsak be kéne iratkoznom az autósiskolába – jelentettem be az egyik este vacsora közben a végső döntést, miután Artival és Mike-kal is kellőképpen átbeszéltük a dolgot.

– Na végre! – lelkesedett Rodolpho bácsi. – Nem a semmiért áll ott az a gyönyörűség a garázsban!

– Igen, tudom – kezdtem, mert meghoztam egy másik döntést is, melyet persze nem közöltem a srácokkal, mert tudtam, hogy mindketten helytelenítenék. – Azt az autót nem fogom vezetni. Visszaadom a feladónak. Ha meglesz a jogsim, valószínűleg csak a többi iratom mellett fog porosodni, habár néha kölcsönveszem az autódat, bácsikám.

Rodolpho bácsi arca furcsán eltorzult. Úgy tűnt, összetörtem minden reményét.

– Te komolyan azt vártad, hogy vezetni fogom azt az autót, amit tőle kaptam? – nevettem fel keserédesen. Az utóbbi időben nem mondtam ki Bill nevét, inkább csak hivatkoztam rá, mintha valami undorító, borzasztó dolog lenne.

– Igen, azt vártam – mondta Rodolpho bácsi lehangoltan. – Jól van, Lotte. Tégy, amit akarsz. Add vissza az autót Billnek. De vajon ki fogja elvinni? Bill nem fog érte jönni, mivel szóba sem áll veled. Tom nem hagyná, hogy visszaadd, nem is említve a Trümper-házaspárt. Neked kéne elvezetned.

– Rendben – egyeztem bele. – Amint meglesz a jogsim, Loitschébe megyek.

Vacsora után olyat tettem, amit eddig még soha. Kimentem a garázsba, hogy igazán megnézhessem az autót, mielőtt végleg úgy döntök, hogy megválok tőle. Leültem Rodolpho bácsi kint hagyott szerszámosládájára és onnan néztem a piros Mercedest. Az érzéseket már egyáltalán nem, de néhány emlékdarabkát fel tudtam idézni arról a napról, mikor megkaptam. Színtelenül, mintha egy régi, megfakult filmet néznék, láttam, milyen izgatott volt mindenki, miközben egymás után adták át az ajándékaikat. Most a báli ruha a szekrény mélyén pihen, a fényképező egy fiókban landolt, az autó a garázsban áll, a karkötő az egyik ékszerdobozban hever, a nyaklánc... a nyaklánc a nyakamban van... Hát persze, ezért mondta Mike, hogy látszik rajtam, hogy szeretem Billt. Nem vettem le a nyakláncot, melybe a kettőnk monogrammját vésték, és melynek medáljában egy apró kép díszeleg rólunk. Benyúltam a pulóverem alá és előhúztam az aranyláncot, végén a szív alakú medállal. Mikor ránéztem a képre, ahol Bill és én boldogan mosolyogtunk, a szívem dobogásának ritmusa felgyorsult. Minden dobbanás olyan volt, mintha belülről fagyos hógolyókkal dobálnának, és mintha minden egyes ütés azt mondta volna „Tépd el, tépd el!” Mindkét kezemmel megfogtam a láncot, hogy eleget tegyek a parancsnak. Csak egy apró, erősebb kézmozdulatba került volna az egész, de ekkor valami azt súgta, ne tegyem. Nem tudtam, mi lenne a helyes cselekedet. Csak ültem, kezemben a lánccal, s az egyik pillanatban kedvem lett volna elszakítani, a másikban pedig ismét elrejteni.

A testem tiltakozott a döntés ellen, miközben végül visszaengedtem a láncot a pulóver alá. Tudtam, hogy valami történni fog, mert a hógolyók egyre nagyobbnak tűntek és egyre gyorsabban jöttek. Nem kaptam levegőt és éreztem, ahogy lassan lecsúszom a ládáról.

Kietlen sötétség vett körül. Nem tudtam, hogy álmodom, vagy teljesen öntudatlan vagyok. Szeptember óta nem voltak álmaim, csupán perceknek tűnő órákig bámultam a puszta sötétséget, ahol csak néha jelent meg egy-egy homályos, emberi arc – a legtöbbször Artié. A mély csendet azonban, most először, suttogás törte meg. Ismerős volt a kéjes kacaj, de nem tudtam, honnan ismerem a hang tulajdonosát. Egy pillanatra felvillant előttem a partin látott pincérnők egyikének furcsán ismerős arca, de még így sem ment az azonosítás.

– Lotte, Lotte – suttogott valaki más is, de ezt a hangot könnyen fel lehetett ismerni. A nagynéném volt. Tudtam, hogy közeledek a valósághoz és egyre jobban igyekeztem, hogy kiszabaduljak ebből a sötétségből. Végül a fenyegető susogás elhalkult és a sötétség is oszlani kezdett.

– A nyaklánc – nyögtem, amint éreztem, hogy ismét képes vagyok beszélni. – A nyaklánc... egyben van még? Nem szabad eltépni... nem lehet...

A végtagjaim nyugtalan, görcsös rángásba kezdtek és nem tudtam megfékezni őket. A szívem ismét belekezdett a vad dobogásba, s ezúttal hallhattam is, mennyire gyors a ritmusa – bizonyára egy EKG-t kötöttek rám.

– Lotte! – kiáltotta kétségbeesettebben Sofie néni.

– Álljon arrébb, Frau Marcello – utasította egy orvos és az ágyamhoz lépett. – Lotte, hallasz? Ne aludj el, rendben? Meg tudod tenni?

– A nyaklánc... – mondtam ismét.

– Milyen nyaklánc? – fordult az orvos a rokonaimhoz, akik először értetlenül pislogtak, majd Rodolpho bácsi arcán megvillant a felismerés.

– A nyakában van egy arany-nyaklánc, amit a nővérétől kapott. Nem lehet, hogy azt akarja, hogy vegyük le róla?

– Ne! – kiáltottam olyan hangerővel, amilyennel csak bírtam. – Nem lehet! Annak ott kell maradnia... nem szabad elszakítani... Nincs semmi baj, Sofie néni – tettem hozzá, mert a nagynéném sírni kezdett. – Nem vagyok őrült... habár... ki tudja... Mike... látnom kell Mike-ot. Beszélnem kell vele, mert el kell mondanom valamit... Igaza volt... méreg...

Ezekkel a szavakkal egész biztosan nem derítettem jobb kedvre a körülöttem állókat, de nem tudtam felmérni, milyen reakciót váltott ki belőlük ez a pár, összefüggéstelen mondatkezdemény. Küzdöttem, hogy a valóságban tudjak maradni, hogy elmagyarázhassam, miről is van szó, de gyenge voltam hozzá.

– Nem adom vissza az autót – határoztam végül, majd ismét lecsukódtak a szemeim. A hideg ürességben volt lehetőségem gondolkodni, habár az agyam nem működött olyan jól, mint mikor ébren vagyok, de a célnak megfelelt. Valami nem hagyja, hogy Billel legyek, de egy másik dolog nem engedi, hogy végleg eltépjem a köztünk lévő köteléket, akár egy aranyláncot. Billhez tartozom, de Artit szeretem. Vagy nem is szeretem igazán? Vajon Mike-nak tényleg igaza van és csak Billt keresem benne... Arti olyannyira hasonlít Billre, amennyire még Mike sem hasonlított soha... talán Arti csak egy eszköz? A lényem csupán be akarja tölteni azt a hatalmas űrt,, amit Bill hiánya miatt érzek minden egyes másodpercben? Lehet, hogy Arti erre kell nekem? Sajnálni kezdtem őt és mindenki mást, aki kénytelen a közelemben élni. Azonban a gondolatok megszakadtak, mert egy erős rántás visszahúzott a valós világba.

– Lotte? – hallottam az orvos hangját, ami még kissé visszhangot vert a fejemben.

– Jól vagyok – válaszoltam határozottan, bár még túlságosan gyengén.

– Lotte, elmondod, mit mondtál az előbb... úgy értem, az eszméletvesztésed előtt? Milyen méregről beszéltél?

– Mike szerint elmebontó mérgek – kezdtem bele. – Ittam belőle és Bill is... most utálom Billt... ő is utál és én Artit akarom, mert hasonlít rá...

– Félrebeszél? – kérdezte riadtan Sofie néni. – Ki az az Arti?

– Nem beszél félre – közölte egy ápoló – teljesen tiszta a tudata.

– Arti Alien. Mike unokatestvére. A harmadik Bill – tettem hozzá, amin kicsit nevettem is.

– Ki az a Bill? – kérdezte az orvos, inkább a nagynénéméktől várva a választ. – Lotte sokszor emlegeti, még álmában is.

– Álmomban? – érdeklődtem felélénkülve. – Mennyi ideje vagyok itt?

– Pár napja, de ha ilyen jól halad a gyógyulásod, egy-két napon belül hazamehetsz – felelt egy másik ápoló.

– Elmondjuk az orvosnak, kicsoda Bill? – kérdezte Rodolpho bácsi.

– Persze – feleltem készségesen. – Elmondhatom én is. Bill... ő egy... ohh...nem... tudom... elmondani...

Nem kaptam választ, s valaki belém döfött egy tűt. Tudtam, hogy vért vesznek tőlem.

– Lotte, drágám, miféle méreg? – kérdezte aggódva a nénikém.

– Kérdezd meg Mike-tól – válaszoltam erőtlenül. – Van egy elmélete.

Az orvos jelentőségteljesen Sofie nénire bámult, aki azonnal előkapta a telefonját és felhívta Mike-ot.

Mike nem tudott arról, hogy mi történt és nagyon váratlanul érte a hír, hogy félig öntudatlanul fekszem egy kórházban, s pláne az lepte meg, mikor Sofie néni előadta neki, hogy mérgekről beszéltem.

A fiú délután meg is érkezett. Egy ápoló értesítette a kezelőorvosomat, hogy kikérdezhessék az elméletéről. A kórteremben ápolók és orvosok csapata, valamint a rokonaim állták körül az ágyamat és mindannyian érdeklődve pislogtak az extrém külsejű Mike Müllerre.

– Jó napot – köszönt az orvos. – Uram, ön lenne az a bizonyos Mike, akit a kisasszony említett?

– Igen, én – felelt udvariasan a srác. – Miért?

– Lotte elmebontó mérgekről beszélt nekünk. Azt mondta, hogy az ön elméletén alapul a feltevés. Miből gondolja, hogy létezhet... ilyesféle méreg?

– Én nem mondok, hogy biztosra – hangsúlyozta Mike. – Furcsaságok történt sok mostanában. Lotte viselkedik nagyon szokatlanul. Egy parti óta csinál sok furcsaságot. Miért van most itt?

– Azért – kezdtem kicsit túl hevesen – mert el akartam tépni a nyakláncot, de aztán mégse tettem. Olyan volt, mintha... jéggel dobáltak volna belülről, egyre erősebben és erősebben. Nem kaptam levegőt és... itt ébredtem fel. Rodolpho bácsi, te találtál meg?

Eddig nem is gondoltam arra, hogyan kerültem kórházba. Rodolpho bácsi csak bólintott, de Sofie néni előadta a történetet.

– Láttuk, hogy a garázsba mentél. Gondoltuk, hogy az autót nézed, mert őszintén szólva nemigen nézted meg alaposabban. Csakhogy... annyira sokáig voltál kint. Nem mentünk utánad, mert nem tudtuk, hogy miként reagálnál. Rodolphónak eszébe jutott, hogy meg akarta javítani az egyik ajtózárat, a szerszámosláda pedig a garázsban volt. Kiment érte és meglátott a földön. A kezed a nyaklánc köré volt csavarodva. Halkan motyogtál.

– Szépen lefejtettem a kezed a láncról – vette át a szót Rodolpho bácsi – aztán Sofie mentőt hívott. A mentősök igencsak mérgesek lettek, miután megvizsgáltak, mert közölték, hogy miért itattunk veled kávét, ha egyszer nem bírod…

– Ezt persze meg tudtuk cáfolni, mivel mindenki tudja, hogy utálod a kávét – tette hozzá Sofie néni kicsit nevetve, mint aki csupán oldani szeretné a kórteremben lévő feszültséget.

– Láthatnám a nyakláncot? – érdeklődött az orvos. – A történések merőben összefüggnek azzal az ékszerrel…

Sofie néni az ágyamhoz lépett és finoman előhúzta a nyakláncomat az inggallér alól. A lánc fényesen megcsillant, de gyorsan félrenéztem, nehogy újra történjen valami.

– Lotte, miért akartad eltépni? – kérdezte Mike és a nyakláncra meredt.

– Ezt nehéz elmagyarázni, mert mindenki őrültnek tart majd, ha beszámolok róla. Olyan volt, mintha parancsot kaptam volna. Eszembe jutott Bill és nem akartam emlékezni... mindent el akartam tépni, szét akartam szakítani, össze akartam törni, ami csak egy kicsit is rá emlékeztet... Aztán... valami azt súgta, hogy ne tegyem.... nem tudtam, mit kéne tenni és végül úgy döntöttem, hogy a nyakláncnak egyben kell maradnia... A szívverésem felgyorsult, jobban, mint azelőtt, és... és... azt hiszem, ennyi történt...

– Ez mi lehet? – érdeklődött Mike az orvosok felé pillantva.

Senki nem válaszolt, az ápolók csak bámultak, az egyik orvos tanácstalanul meredt maga elé, a másik kettő pedig valahova a fal felé nézett.

– Mike – szólítottam meg Mike-ot, aki azonnal az ágyam mellé ugrott.

– Mi baj? – kérdezte aggódva.

– Segíts nekem.

Megfogalmazódott bennem valami, amit feltétlenül véghez kell vinnem, mert lehet, hogy soha többé nem tehetem meg.

– Kérlek... segíts...

– Miben segítek? – kérdezett még mindig riadtan.

– Hozd ide Billt.

A kijelentés mindenkit váratlanul ért, de Mike szemében valamiféle felcsillanást láttam – talán az öröm jelét.

– Billt? Biztos?

– Teljesen – feleltem tökéletes magabiztossággal. – Csak egyetlen percet rabolnék el tőle. Egyetlenegy perc… csakhogy utoljára lássam...

– Egész biztos, hogy félrebeszél – állapította meg Sofie néni. – Hívom Florenzt.

– Csak megijedne – tiltakoztam – de ha jónak látod, tedd. Nem vagyok őrült.

– Tudjuk – biztosított Rodolpho bácsi. – Csak nem értjük, mi van veled, kicsim. Az egyik pillanatban ki nem álhatod Billt, a másikban pedig látni szeretnéd...

– Bácsikám, majdnem meghaltam – jegyeztem meg túlzottan is gúnyosan. – Nem tudom, hogy történik-e még ehhez hasonló, így minden eshetőségre fel kell készülnöm. Ha itt az idő, el kell mennem és nem akarom ezt úgy megtenni, hogy nem érzem az ölelését többé.

Másnap Florenz hangjára ébredtem. Beszélt valakihez. Gyanítottam, hogy telefonál.

– ... nem, nem... én sem tudtam, hogy mi van vele! Nem tudom, hogy mi történt... még alszik, ha felébred, megkérdezem és visszahívlak, rendben?

Kis csönd következett, majd Florenz újra beszélni kezdett.

– Ne, azt ne tedd! Nem kell visszajönnöd, hiszen itt lesz vele Anni, Mike és... és Arti is...

Már tudtam, kivel beszél Florenz, s most hallani is lehetett a szívszaggatóan ismerős hangot – Linda hangját.

– Arti? – kérdezte mérgesen. – Nehogy a közelébe engedjétek! Az... az mindent elronthat! Teljesen összekavarná Lottét! Mike elmondta, hogy… Billt keresné benne… Florenz, kérlek, figyelj oda rá.

– Rendben, rendben – nyugtatta a nővérem. – Hidd el, Linda, Arti nekem sem szimpatikus. Tegnap találkoztam vele... elmentem Billhez és ott volt... csak tudnám, mit keresett a Kaulitz-házban...

Már nem próbáltam titkolni, hogy ébren vagyok. Arra a kijelentésre, hogy Florenz tegnap Billnél járt, felpattantak a szemeim és mérhetetlenül dühösen néztek Florenzre, aki hadarva elköszönt Lindától és mosolyogva felém fordult.

– Mit kerestél ott? – kérdeztem hidegen.

– Mike-ot – felelte, kissé megütközve az elutasító hangstílusomon.

– Hiszen nem is ismered – gúnyolódtam szinte mosolyogva.

- Honnan veszed? – kérdezett mérgesen. – Az utóbbi időben nem figyelsz magadra és a körülötted lévőkre. Hanyagolod a barátaidat, de én foglalkozom velük, mert magam sem értem, mi történt veled. Megvitattam Mike-kal az elméletét. Én szkeptikus vagyok, de látom a változást, így hiszek Mike-nak. Elutasító vagy, de tudom, hogy félsz, ha egyedül maradsz. Egyébként nemcsak Mike-ot kerestem fel. Az a valaki, akivel sikerült összefutnom a Kaulitzoknál, eljött hozzád, bár minden rábeszélőképességemet be kellett vetnem annak érdekében, , hogy megtegye.

Florenz felállt és kitárta a kórterem ajtaját. Az ajtóban két Bill állt... vagyis csak egy, a másik Arti volt. Amint kinyílt az ajtó, Arti lelkesen besétált a kórterembe és az ágyam felé indult, Bill azonban elegáns kézmozdulattal parancsolta vissza a helyére. Ő teljesen nyugodt arcot vágott – tökéletes ellentéte volt Artinak. Belépett a helyiségbe és finoman bezárta maga mögött az ajtót, hátrahagyva az egyre idegesebbé és dühösebbé váló Arti Alient. Bill szája sarka megremegett a srác viselkedését látva, de nem törődött vele sokáig. Leült az ágy melletti székre és kérdően nézett rám. Éreztem, hogy erősebb az ösztön, mint a méreg. Nem tudtam biztosra, hogy nem csinálok-e hatalmas hülyeséget, de nem foglalkoztam vele, s felültem az ágyon és átöleltem őt. Jó jelnek bizonyult, hogy nem lökött el magától. Körém fonta vékony karjait, s egy pillanatra talán minden visszatért, pedig már azt hittem, teljesen elveszett. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, s az ölelő karok hideg vasbilincsekként tartottak fogva. Bill is érezte ezt, mert villámgyorsan elengedett.

– Jobb, ha megyek – pattant fel hirtelen. Szemei megteltek rettegéssel, nem volt már uralma saját maga felett, így meghátrált.

Elindult az ajtó felé, de valami arra bírt, hogy visszatartsam.

– Ne. Csak mégegy percet. Kérlek.

Meglepetten visszafordult. Arcán különféle érzelmek küzdelme tükröződött – láttam, hogy fájdalmat okoz neki, amit tesz, mégis közelebb jött hozzám. Nem szólt, mikor megállt előttem. Tudtam, hogy azért nem beszél, nehogy megbántson egy esetlegesen durva hangsúllyal feltett kérdéssel.

– Nem hiszel Mike elméletében – kezdtem habozva. – Azt mondtad neki, hogy , nem tartod lehetetlennek, de tudom, hogy őrültségnek gondolod. Viszont tudnod kell, hogy mindaz, amin átmentem, nem lehetett véletlen. Én hiszek Mike-nak. Bill, szeretném, ha tudnád... hogy... bármit teszek és bármit mondok... szeretni foglak, örökké... akármi is történik...

Éreztem, hogy a világ táncol körülöttem. Tudtam, hogy ez a büntetés, amiért ellenszegültem a méreg diktálta parancsnak. Gyenge voltam, hogy küzdjek, ezért megpróbáltam változtatni a gyönyörű vallomáson.

– Viszont... ez nem mehet... félek – suttogtam erőtlenül. – Félek, hogy... vége lesz… óh, nem... nem tudom megtenni!

– Akkor ne tedd – biccentett Bill és elrohant. A kórterem ajtaját nyitva hagyta, így Arti azonnal besiethetett.

Sírni kezdtem. Arti átölelt és feldúltan kérdezte.

– Bántott?

– Nem – feleltem csukladozva. – Sosem tenné.

– Mégis elrohant... úgy, mintha kergetnék.

– Úristen! – kiáltottam fel hirtelen. Borzasztóan hideg folyadék áramlott végig az ereimben, s hatalmába kerített a szörnyű rettegés. Tudatosodott bennem, hogy Bill azért rohant el, mert lassan a méreg irányítása alá került és nem akarta kimutatni ezt.

– Meg kell állítani! Ugyanez történik vele!

– Mégis, micsoda? – kérdezte Arti, már nyugodtabban.

– A legenda – jelentettem ki elborzadva. – A kievi legenda igaz.

Arti erőteljesen felkacagott.

– Azt ne mondd, hogy hiszel a félbolond unokatestvéremnek. Tényleg úgy gondolod, hogy megmérgeztek titeket, pláne egy... elmebontó méreggel?

Arti szavai elbizonytalanítottak. Létezhet ilyesmi?

– Akkor adj magyarázatot arra, miért vagyok itt – követeltem végül, mert ez az egy értelmes megnyilvánulás jutott eszembe. Tudni akartam Arti véleményét is.

Nem tudott felelni. Sokáig meg sem szólalt, végül a köztünk beállt csendet Florenz törte meg, aki távozásra kérte Artit. A srác nem ellenkezett. Mégegyszer megölelt, majd elment. Miután elhagyta a kórtermet, borzasztóan dühös lettem Florenzre.

– Miért küldted el? – kiabáltam dühösen. – Miért nem maradhatott itt?

– Mert azt mondtam – közölte Florenz nyugodtan. Úgy tűnt, beszélt Mike-kal és tudta, hogyan fogok reagálni bizonyos dolgokra. Bármennyire is a nővérem volt, akkor kedvem lett volna betörni azt a csinos kis orrát!

– De Artit akarom! – sikoltottam, Florenz pedig elmosolyodott. – Nem tilthatsz el tőle. Nem teheted!

– Linda hazament – jegyezte meg, de nem tudott érdekelni a kommentár.

– Hozd vissza Artit! – kiáltottam. A hangom visszhangot vert a folyosón.

Florenz meg sem próbált lenyugtatni. Megnyomta a nővérhívó gombot, s hamarosan megjelent egy fehér ruhás ápolónő, ínyjekcióstűvel a kezében.

– Most aludni fogsz, drágám – csilingelte és finoman a jobb csuklómba szúrta a tűt. Azonnal megéreztem az álom bénító langyosságát, s lassan Florenz kitárt karjaiba dőltem.

Mikor felébredtem, Florenz még mindig velem volt, de már nem egyedül. Johannes is mellette ült és aggodalmas pillantásokat vetett rám. Gondoltam, hogy a nővérem beszámolt neki Mike elméletéről, na meg arról is, hogy miként viselkedtem.

– Felébredt – suttogta Johannes, mikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem.

– Lotte? – szólított meg halkan a nővérem. – Sajnálom, hogy így kellett tennem. Egyedül hagyjunk?

Nem válaszoltam, mert féltem, hogy ismét bántani fogom Florenzt. Helyette motyogtam valamit.

– Jobb lenne, ha mindenki itt hagyna, hogy ne bánthassak másokat...

Florenz természetesen meghallotta a motyogást, mert rosszallását fejezte ki.

– Hogy mondhatsz ilyet? – vádolt fennhangon. – Lotte, ez nem te vagy. Meglátod, minden helyrejön...

– Mindenki ezt mondja – vágtam közbe mérgesen. – Ti nem érzitek, amit én! Nem féltek attól, hogy kit bántotok meg a következő szavatokkal, nem taszítjátok el a barátaitokat, nem utáljátok meg egymást, és végül, de nem utolsósorban nem haldokoltok egy hülye nyaklánc miatt! Idegenekkel barátkozom és nem félek... Úgy érzem, Arti kell nekem, de valahol mélyen tudom, hogy ez hülyeség, mert Billt akarom, de nem lehetek vele, ahogy ő sem lehet velem. Ma reggel elrohant... tudom, hogy miért... előbb-utóbb ugyanaz történik vele, mint ami velem is megtörtént. Nem szabad, hogy rám gondoljon. Nem hisz a méreg-elméletben... Florenz... mondd meg neki, hogy ne gondoljon rám többé... ne mondj neki mást, csak ezt...

– Soha nem mondanám neki, még akkor sem, ha térden állva könyörögnél. Most egyébként nem is gondol rád, legalábbis Anni ezt mondja.

Ettől kissé megnyugodtam, de teljesen nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Bill bármelyik pillanatban összeeshet. Hiszen minden kiderülne! Minden, , amit eddig titkoltunk!.

Egy hétig kellett kórházban maradnom. Anni is eljött meglátogatni és nagy újsággal szolgált, de mikor rákérdeztem, mi a jó hír, csak mosolygott és nem felelt. Igyekeztem uralkodni a tetteimen, így nem mutattam ki, mennyire feldühített a hallgatása. Egy hét alatt egészen jól belejöttem a színészkedésbe, már akkor is tudtam nevetni, mikor inkább törni-zúzni lett volna kedvem.

Sofie néni megkönnyebbülten figyelte a „változást”, így, mikor hazaengedtek, bátorkodott egy merész kijelentést tenni.

– Kicsim, Rodolpho bácsi és én úgy gondoltuk, hogy elutazunk Santiagóékkal egy amerikai körutazásra, amit Santiago még tavaly decemberben nyert egy fogadáson. Ez azt jelenti, hogy néhány hétig a Kaulitz-ház vendége lennél. Herr és Frau Trümper nem ellenzik.

– Mi? – meresztettem a szemem dühösen. Nem tudtam megfékezni az indulataimat, de még időben megállítottam a kezem, mielőtt a díszes kerámiatál, amit épp abban tartottam, a földön landolt volna. – Hogy? Oda nem!

– Nem tűrök ellenállást – szögezte le Rodolpho bácsi. – Megértetted?

– Nem – feleseltem, inkább kirohantam a házból. A rokonaim nem jöttek utánam, így kivágtam az utcára nyíló kerítés ajtaját és a sötét város széle felé futottam. Nem tudtam, merre megyek, fogalmam se volt, hová tartok. Csak futottam. Dühös voltam, holott okom se volt rá igazán. Mindentől csak futni, menekülni? Hát ez vagyok én? Meghátrálok, ha valami közbejön? Miért baj az, ha pár hetet Bill mellett kell töltenem? Na és? Mi van akkor? Elvégre még a kedvesem... de Arti? Artit vajon a közelembe engedik?

Gondolataim úgy szárnyaltak, ahogy futottam. Nem tudtam, hogy percek, vagy órák teltek el. Futottam és futottam, s mégcsak ki sem fáradtam, pedig valahol mélyen tudtam, hogy ez nem normális. Észre sem vettem, hogy ismerős helyre tévedtem. A fákkal szegélyezett keskeny utca, a hatalmas, kedves házak és a csinos udvarok pont olyanok voltak, mint amilyennek megszoktam őket... Láttam a régi legkedvesebb helyemet is – fákkal körülvéve úgy, ahogy mindig... Furcsa érzés fogott el, ahogy felnéztem a barátságosan hunyorgó ablakokra, melyekből halvány fény szűrődött az utcára. Csak álltam és bámultam. Nem tudtam, mit kéne tenni. A mélázásomból egy örömittas ugatás vert fel.

– Scotty, csitt – suttogtam rémülten, s közben arra gondoltam, hogy mázlim van, amiért csak egy kutya vett észre a négyből. – Nem szabad megtudniuk, hogy itt vagyok.

Az óvatosságom mit sem ért. Az egyik emeleti szoba ablaka lassan kinyílt és Mike arca nézett le rám. Ez nagyon meglepett: Mit keres itt Mike? Gondolkodni azonban nem volt időm, mivel a kapu hirtelen döngve kicsapódott és Mike keze húzni kezdett befelé.

– Észnél vagy? Hidegben? Kabát nélkül? – dorgált meg egy kicsit.

– Mi? Ja... – néztem magamra. Észre se vettem, hogy nem volt rajtam kabát, pedig az őszi esték már meglehetősen hidegek voltak.

Morgott valamit, de nem felelt. Kettessével szedve a fokokat, felfutott a bejárati lépcsőn, az ajtót pedig nyitva hagyta.

– Frau Trümper! – kiáltott Mike az ikrek anyjának, aki azonnal meg is jelent a nappali ajtajában , és kérdő tekintettel nézett a fiúra. Bájos arcán elkenődött, szürkés folt jelezte, hogy nemrég rajzceruzákkal dolgozott.

– Tessék, Mike? – kérdezte a nő barátságosan.

– Találok valakit odakint – jelentette Mike és arrébb állt, hogy ne legyek takarásban.

– Lotte! Mi a fenét kerestél odakint? – vonta fel a szemöldökét Simone. Nem tűnt úgy, mintha meglepné, hogy itt lát.

– Én... én.... csak...

A szavak nem jöttek, pedig annyi mindent akartam mondani. Volt valami, ami egy pillanatra megváltozott... Ahogy Simone bevezetett a nappaliba és leültetett, ahogy néztem, miként vált csatornát a TV-n Gordon, ahogy hallgattam Tom tétova gitárjátékát, ismét olyan volt, mint a kórházban, mikor megöleltem Billt. Most önmagam voltam, és ezt Mike is észrevette, mert mosolyogva bólintott Simone felé, aki elég bizonytalan arcot vágott.

– Fent van, ugye? – fordultam hirtelen Simonéhez, aki rögtön tudta, kire gondolok.

– Fent – válaszolta bátortalanul. – De Lotte, tudod, hogy milyen... és hogy... nos... hogy te milyen vagy...

– Most önmagam – válaszoltam magabiztosan. Simone fiatal arcán a megnyugvás egy apró jelét véltem felfedezni.

Bill szobájának ajtaja félig nyitva volt. Becsusszantam a résen és körbenéztem. Bill aludt. A szoba telistele volt papírokkal, eltépett jegyzetekkel és összegyűrt fecnikkel.

Bill ágyához sétáltam. A fejem zúgott és szédültem, de nem futamodhattam meg – most az egyszer nem. Nem érdekelt, mi lesz, és hogy Bill mennyire lesz a méreg hatása alatt. Megfogtam a kezét és lekuporodtam az ágy mellé.

– Bill, Bill – szólongattam remegő hangon.

– Lotte? – suttogta öntudatlanul.

– Igen, én vagyok – feleltem kicsit megnyugodva. Tudtam, hogy még nincs teljesen ébren. Az álom és az ébrenlét határán talán tiszta volt a tudata.

– Minden rendbejött? – érdeklődött álmosan.

– Mit feleljek erre? – kérdeztem vissza. – Nem akarom, hogy elengedj még akkor se, ha fájni fog.

– Tanácstalan vagyok – mondta már érthetőbben. – Mit kellene tennem... szeretlek, de mégse? Mi ez az egész?

Felült és a szemembe nézett. Most az én Billemet láttam magam előtt, nem pedig azt a hideg és kemény kísértetalakot, aki az utóbbi időben volt.

– Most te vagy – suttogta megrökönyödve. – Ez most te vagy.

– Igen, de meddig? – aggodalmaskodtam, miközben közelebb húzott magához. Az egész olyan volt, mintha egy buborékban lettünk volna,elzárv a mindentől: a családtól, a világtól és a méregtől.

- Láttalak Artival. Lotte, ha ő kell… nem állhatok az utadba…

- Ne mondj ilyet, Bill! Arti nem… nem kell…

- Ez az egész olyan… mintha valami nem hagyná, hogy velem legyél… ne mondj semmit… tudom, hogy te is érzed… ugyanezt érzed…

Nem feleltem. Csak néztem az arcát. Átvetette egyik karját a vállamon.

– Rég nem tettem ilyet – jegyezte meg kissé nevetve és megcsókolt. Egy pillanatra visszakaptam mindazt, mely egykor az enyém volt, s melyről azt hittem, sosem veszhet el igazán. A puha ajkak, a ferde fogsor, az édes mosoly mind-mind a régi volt…

Valami sikoltva tiltakozott bennem, de nem tudott legyőzni. Én voltam az erősebb és az történt, amit én akartam.

– Nem lesz ugyanaz – motyogtam halkan, miután elengedett. – Félek, hogy semmi sem lesz ugyanaz.

– De nem lehet vége! Nem ezt fogadtuk! – rázta meg a fejét Bill.

– Tudom, tudom. Megígértem, emlékszel? Bármit mondok, vagy bármit teszek... valami soha nem változik. Szeretni foglak...

Tom csodálkozó sóhaja kizökkentett a múló révületből. Megrémültem és erősen megszorítottam Bill kezét. Tom vigyorogva meredt rám.

– Menj – suttogtam ijedten. Nem ellenkezett. Gyorsan eltűnt a lépcsőkön, hogy elújságolja a szüleinek és Mike-nak, mit látott odafent.

Minden erőmmel igyekeztem uralkodni magamon. Láttam, hogy Bill szemei ismét szürkén fénylenek. Keze hideg volt, arca szoborszerű.

– Itt maradok és talán... lesz még ilyen alkalom – mondtam gyorsan.

– Remélem – bólintott és mintha a jégszobor-maszk mögött mosolyt láttam volna megvillanni.

– Most megyek, mielőtt mondok valamit, vagy... szia – haraptam el a mondat végét és ügyetlenül kihátráltam a szobából.

– Na, mi volt? – vigyorgott Tom, mikor a folyosóra értem és halkan bezártam az ajtót magam mögött. A srác arcáról azonban egy pillanat alatt eltűnt a mosoly, mikor a szemembe nézett.

– Na, hogy megy? – szaladt fel a lépcsőn Mike, de félúton megált, ahogy rám nézett. – A francba. Ez mégsem fog el jól sülni – morogta és újra visszament a nappaliba. Hallottam, hogy közli Simonével és Gordonnal, hogy a jó hír mégse olyan jó.

– Gyere, gyere – vezetett Tom egy vendégszoba felé. – Ne félj, minden helyrejön.

– Már mondták – suttogtam csalódottan. – Nem így lett.

- Jó úton haladsz, hiszen megölelted és hagytad, hogy megcsókoljon. Lotte, ez már több, mint a semmi. Ne várj gyors eredményt.

– Nem bírom tovább. Be kéne fejezni.

A lábaim megcsuklottak, én pedig majdnem elestem. Felnéztem Tomra, aki zavartan tekintett vissza rám.

– Lotte, állj fel – motyogta halkan és a kezét nyújtotta felém, de én nem fogadtam el.

– Segíts nekem, Tom – kértem suttogva. Sejtettem, hogy zavartnak, vagy talán kissé őrültnek látszom.

Tom felemelt a földről és dühös pillantásokat vetett rám.

– Most fel akarod adni? – kiabálta mérgesen. – Tudod, hogy úgysem hagyom! Nem engedem, hogy újra tönkretedd magad, Billt és a bandát! Talán csak én nem fogom fel, hogy mi történik veletek, de esküszöm, nem hagyom, hogy szétessetek!

Tom gondoskodása figyelemreméltó volt. Nem értettem, miért teszi, elvégre már úgyis minden veszve van. Csöndben álltunk, egymásra meredve. Egyikünk sem szólalt meg. Próbáltam magamhoz térni, Tom pedig az indulatait igyekezett csillapítani. A feszült csendet a szomszédos szobából hallható dühös kiáltás szakította meg.

– Bill, elmegy az eszed?

Mike hangja úgy törte meg a feszültséget köztem és Tom közt, mintha villám csapott volna belénk. Tom elmosolyodott a heves indulaton, melyet soha nem hallott még a csendesnek mondható fiú hangjában. Az ajtóhoz sétált és fülelni kezdett.

– Nem ment el az eszem – hallatszott Bill hűvös válasza. – De te is tudod, hogy Arti mellett jobb helye lenne. Hiszen bolondul érte!

Egy ideig senki sem beszélt, majd Mike hangja ismét felcsendült.

– Téged szeret – jelentette ki szilárd nyomatékkal.

– Ezt meg miből gondolod? – érdeklődött Bill finom udvariassággal töltve meg a hangsúlyt.

Tom a szája elé tartotta egyik mutatóujját.

– Ezt mondok nem el neked, Bill, pedig te kérted. Hogy Lotte kórházba került, miért. Emlékszel a nyakláncra, amit Florenztől kap a szülinapján? Arra, amelyikben közös képetek van. El akarta tépni, mert azt érzi, muszáj. És aztán nem tette. Kockáztat életét miattad! A kép miatt! Bizonyítja ez az talán, hogy már nem vagy fontos neki?

Bill nem felelt. Teljesen megsemmisült Mike válaszától.

– Erre nem válaszolsz? – mérgeskedett tovább Mike.

– Mégis mit feleljek? – kelt ki magából Bill. – Könnyen beszélsz, Mike! Nem érzed, amit én!

– Valakitől már hasonlót hallok – morogta Mike. – Mégpedig Lottétől. Vitáz nővérével és használta ugyanezeket a szavakat.

Mike beszélt Florenz-cel? Netalántán hallotta a vitánkat? Elhatároztam, hogy amint végzett Bill megsemmisítésével, kikérdezem, honnan szerzett tudomást a nővéremmel folytatott szóváltásról.

– De tudod, mit, Bill? – hallatszott ismét Mike hangja. – Csinálj, amit jónak tudsz. Lotte majd Arti együtt lesz! A Szemed előtt el fog veszni, eltűnik, süllyed el a mélységbe Artival és te néz végig nyugodtan!

– Neeem! – kiáltotta Bill. A felindultsággal és a múló szenvedéllyel teli kiáltás majdnem az őrület határáig sodort. Csak álltam és figyeltem. Nem tudtam megmozdulni, nem voltam képes megszólalni. Tom már nem állt az ajtóban, a saját szobájába vonult – talán indiszkrétnek érezte, hogy tovább hallgatózzon.

– Igaz – folytatta könyörtelenül Mike, egyre inkább kétségbeesésbe taszítva Billt. – Te nem ismersz Artit. Nem ad fel. Akar valamit, megszerzi. És most kell Lotte neki.

– Mike, ne... könyörgök – kérte Bill halkan, szinte esdekelve.

Tudtam, hogy történnie kellett valaminek. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Kirohantam a helyiségből és teljes erőből vágtam ki Bill szobájának ajtaját. Mike már a földön térdelt az élettelennek tűnő test mellett. Ijedt arcot vágott, bár nagyon meglepődött, mikor látta, hogy én voltam az, aki rátörte az ajtót.

– Bill! – kiáltottam és a srác mellé guggoltam. – Bill, Bill, térj magadhoz!

Megráztam az énekes gyenge testét, de a tagjai ernyedtek maradtak. Arca elfehéredett, szemei finoman lecsukódtak.

- Nem, nem, nem, nem! Nem fogsz most kinyiffanni, világos? Bill, ébredj fel!

– Én róla tehetek! – vádolta magát Mike. – ÉN súlykot elvet!

Meg sem hallottam mike önvádaskodását. Félig önkívületben hajtottam a fejem Bill mellkasára. Szíve olyan gyorsan és erősen vert, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott.

– Ne add fel – motyogtam. – Ne menj el... Ne hagyj el...

Nem is vettem észre, hogy könnyeim szakadatlanul potyognak és hogy mindkét karom Bill sovány testét öleli. Az a fojtó üresség, amit éreztem, most még kínzóbb, még gyötrelmesebb volt. A karomban tartottam Billt, s ezúttal a világ minden kincséért sem löktem volna el magamtól. Az életéért aggódtam… akkor, abban a keserédes pillanatban újra őszintén szerettem…

– Nem adom fel – suttogta erőtlenül Bill, de engem ez is mosolygásra tudott késztetni, mert a gyenge megnyilatkozás azt jelentette, hogy magához tért.

Sápadt, fehér arcára nevettem. Szinte kedvem lett volna csókot lehelni azokra elszíntelenedett ajkakra…

– Lotte, gyere el onnan, kérlek – hallottam Simone hangját. Puha kezek emeltek fel a földről, eltávolítva Bill közeléből. Simone mindkét karja átfogta a derekamat, miközben a kiérkező mentősök hordágyra tették és elvitték Billt.

– Ültessétek le – mondta halkan Mike.

Gordon és Simone egy közeli fotel felé vezetett. Kérdeztek valamit, de nem tudtam felelni.

– Őt is be kéne vinni? – rémüldözött Simone, mikor a fejem kissé oldalra billent.

– Nem, neki már nem lesz baja – bölcselkedett Mike. – Ő túl van rajta.

– És Bill? – kérdezte egyszerre Gordon és Tom.

– Küzd még , hiszem azt. Felelt, mikor szólt hozzá Lotte. Jól lesz majd.

– Hálistennek – sóhajtott megkönnyebbülten Simone. Még vetett rám egy aggodalmas pillantást, majd Gordonnal együtt távozott. Tudtam, hogy Bill után indultak a kórházba és hirtelen sajnálat öntött el, amiért nem mehettem velük.