Tom – ígéretéhez hűen – beszélt a testvérével, de Bill ezúttal nem méltatta figyelemre bátyja igencsak aggodalmas szavait. Nem hallgatott sem az apai szigorra, sem az anyai könyörgésre. Én meg sem próbáltam hatni rá, mert tudtam, hogy jelenleg semmi értelme nem lenne. Megkértem tehát a Bill-dublőrt, Mike-ot, hogy beszéljen vele. Sajnos a fiú próbálkozása sem vezetett eredményre. Ezek után Bill szinte soha nem tartózkodott otthon. Belevetette magát valami idegfeszítő munkaterápiába – még akkor is a stúdióban gubbasztott, mikor a másik három srác a szabadidejét töltötte valahol.
December elején megérkeztek a nagynénémék, így nem kellett tovább a Kaulitz-házban maradnom. Sofie néni hálásan megköszönte a Trümper-házaspárnak, hogy figyeltek rám, Gordonék pedig váltig bizonygatták, hogy nem volt ez fáradtság számukra, hiszen nem okoztam gondot.
Otthon részletes beszámolót adtam a rokonaimnak az elmúlt másfél hónapról. Meséltem nekik Bill rosszullétéről és Franklinról, az oktatómról is. Rodolpho bácsi roppant büszke volt rám, hogy végülis tényleg belevágtam az autóvezetés rejtelmeinek elsajátításába.
– Most pedig meséljetek – kértem, mikor végeztem a beszámolómmal.
– Rendben – kezdte rögtön Sofie néni. – Amerika csodálatos! A kis Ralph nagyon élvezte az utazást. Sabine aggódott, hogy nem fogja bírni, de Ralph igencsak jólnevelt babának bizonyult. Jaj, Lotte, ha láttad volna! Olyan érdeklődve figyelt mindent. Tetszett neki a hatalmas hajó, a new york-i épületek, egyszerűen minden megragadta a figyelmét. Annyira okosan tud nézni! Sabine holnap elhozza és találkozhatsz vele, ha akarsz.
– Igen, már régen láttam – motyogtam csendesen.
Eszembe jutott az utolsó találkozásunk Ralphfal. A keresztfiam akkor megijedt tőlem. Nem tudtam, hogy miként fog reagálni, ha ismét meglát.
– Ne aggódj – mosolygott Rodolpho bácsi, mert valószínűleg látszott az arcomon, hogy miről gondolkodom. – Ralph még kisbaba. Elfelejti azt az incidenst.
Bátortalanul apró mosolyra húztam a számat, majd elköszöntem a nagynénéméktől és felmentem a szobámba. Nem akartam elkeseríteni a rokonaimat a vérteszt eredményével, így nem is említettem nekik. Tudtam, hogy ha Sofie néni feljön, meglátja az asztalon elhelyezett zárójelentést. Úgy véltem, jobb, ha a saját szemükkel látják a tényeket.
Lefeküdtem az ágyra és valószínűleg el is aludhattam, mert Sofie néni kiabálására ébredtem. Ahogy sejtettem, feljött és azonnal észrevette a kint hagyott vizsgálati kórlapot.
– Rodolpho! – hangzott a kiáltás. – Rodolpho, gyere!
Hallottam, ahogy Rodolpho bácsi felszalad a lépcsőn. Nem nyitottam ki a szemem, inkább továbbra is alvást színleltem.
– Olvastad? – kérdezte halkan Rodolpho bácsi.
– Igen – suttogta Sofie néni. – Hogy mondjuk meg neki?
– Tudja – mondta a bácsikám. – Gordon Trümper az előbb hívott fel és elmondta, hogy ők adták a kezébe a papírt. Lotte olvasta, de nem értette, miről van szó... így hát elmagyarázták neki... Lotte már tisztában van a helyzettel, de Bill nem akar hallani arról, hogy vért vegyenek tőle...
– ÓH, ostoba gyerek! – motyogta Sofie néni, miközben visszatette a papírt az asztalra, majd Rodolpho bácsival együtt távozott.
Visszaaludni már nem tudtam, így ismét a plafont kezdtem bámulni. Számtalan gondolat kavargott a fejemben. Hatalmába kerített egy érzés. A rettegés érzése. Feltűnt, hogy nemcsak magamat féltem. Rettegtem ugyan attól, hogy meg fogok halni, de valami más is aggasztott. Féltettem Billt. Elképzeltem, hogyan megy tönkre – nem úgy, ahogy egy évvel ezelőtt, mikor otthagytam – hanem fizikailag. Mi lesz, ha a kezét sem tudja majd felemelni? És mi lesz akkor velem? Nem bírtam a közelében lenni, Artit akartam, de valahol mélyen tudtam, ha Bill elmegy, nekem sincs maradásom ebben a világban. Hiszen a nyaklánc még mindig a nyakamban van! A képem még mindig az asztalán van!
– Lotte!
Az erős kiáltás kissé megijesztett. Nem tudtam mire vélni, hiszen az ágyamban feküdtem és a plafont bámultam...
– Lotte, gyere onnan el!
Ismét a kiáltás. De miért? Minden a legnagyobb rendben van. Kellemes bizsergés öntött el. Nem láttam, alig hallottam és semmit sem éreztem. Körülöttem színek táncoltak, fények ugráltak.
– Nincs semmi baj – motyogtam, szokatlanul erőtlenül.
– Nem lesz, onnan eljössz – hangzott a remegő felelet. Már tudtam, ki beszél hozzám. Hirtelen minden világossá vált és magam is kellően megrémültem, mikor végre felfogtam, hogy hol vagyok és mire készülök. Az emeleti szobám ablakában ültem és a szunnyadó várost néztem. Hátrafordultam és szembetaláltam magam Mike-kal meg a rémült rokonaimmal. Gyorsan lemásztam a párkányról és Mike-hoz siettem, aki nagyon ijedt arcot vágott. Átölelt és a mellkasához szorított. Hallottam szapora szívverését és gyors, ziháló lélegzését.
– Semmi baj... semmi baj – mondta, nekem szánva a nyugtatást, de tudtam, hogy magát nyugtatja ezzel.
– Mike – suttogtam ijedten. – Nem emlékszem, hogy kerültem oda.
A döbbenet mindenkin végigfutott. A nagynénémen látszott, hogy mindjárt elsírja magát.
– Mit tegyünk? – kérdezte magas, cincogó hangon.
– Nem tudok – sóhajtott Mike. Úgy tűnt, teljesen tanácstalan. – Nem többé megyek el. Leszek vele, mert baja lesz.
Másnap a családom első dolga volt, hogy egy földszinti szobába költöztessenek. Mike betartotta a szavát: egy pillanatra sem hagyott egyedül. Minden este mellettem ült és nézte, hogyan színlelek alvást, csak éjfél után ment el, mikor úgy gondolta, elég mélyen alszom már ahhoz, hogy ne keveredjek újabb veszélyes helyzetbe. Rossz volt átverni őt, de nem hagyhattam, hogy egész éjjel virrasszon velem.
Természetesen Anni is gyorsan hírt kapott arról, hogy majdnem kiugrottam a szobám ablakából. A suliban a lány testőrként követett. Nem volt kedvem lerázni őt, pedig néha kifejezetten idegesített, hogy egy percnyi nyugalmat és egyedüllétet sem hagy. Tudtam, hogy csak félt, és éreztem, hogy igaza is van, így sikerült uralkodnom magamon és semmi olyat nem mondtam neki, amitől megbántódhatott volna.
– Hé, Lotte, nézz oda – suttogta Anni az egyik nagyon álmos hétfő reggelen.
Ameddig meg nem szólalt, épp azon gondolkodtam, hogy három hét múlva karácsony. Egy újabb karácsony, amit Bill nélkül fogok eltölteni.
A lány szólítására felnéztem. Láttam, hogy az ajtó felé néz , így követtem a pillantását. A folyosóról az osztályfőnökünk figyelt. Nem lépett a tanári asztal mögé, csak az ajtókeretnek támaszkodva állt és karba font kézzel várta, hogy az osztály megnyugodjon. Néhány lány pisszegni kezdett, mire a hangosabb fiú társaság is csendben maradt, így Frau Engelin előadhatta, mit szeretne mondani.
– Gyerekek, figyelem! – hangzott a tanárnő gyengécske cérnahangja. – Mint azt bizonyára hallottátok már, hogy két osztálytársatok, Emmeline és Regina egy amerikai csereprogramnak köszönhetően pár hétig Los Angelesben tartózkodik majd.
Az osztályban felhangzott a helytelenítő moraj. Még szép, hogy mindenki hallotta a hírt, hiszen Regina hetekkel ezelőtt telekürtölte vele az iskolát.
– Na, ejnye, gyerekek. Csillapodjatok – kérte a tanárnő, mire a halk zsivaj szépen lassan elnémult.
– Nem maradtok azonban osztálytársak nélkül – folytatta és arrébb állt, hogy utat engedjen két idegennek. – Bemutatom nektek Ashley és Britney Smith-t! Köszöntsétek őket!
Az osztály mormogásából a „Sziasztok” szót lehetett kivenni.
Jobban megfigyeltem az idegeneket. Olyan volt ,mintha vattacukorbabákat néznék. A két lány hihetetlenül magas volt. Barna szemük lenézően mérte végig a tökéletesen felszerelt osztálytermet, egyforma alakú, pirosas ajkaik lefelé biggyedtek a csalódottságtól. Hosszú, paradicsomvörös hajuk és finom, krémszínű bőrük egyaránt halványan csillogott. Megbabonázó, misztikus hatást keltettek. Karcsú testüket hosszú, rózsaszín kabát fedte – már csak a csivava hiányzott a kezükből. Az egyikük észrevette, hogy bámulom őt. Pillantása gyorsan megtalálta az enyémet. A csokoládébarna szemek azonban csak egy pillanatig meredtek rám, majd a lány ijedten félrekapta a fejét – láthatott valamit a szememben. Valamit, ami nem volt normális...valamit, ami félelmet keltett benne? Elkaptam a tekintetem, inkább kerestem valami mást, amit nézhetek. Furcsa érzés volt a Smith-ikrekre bámulni. A lebbenő, csillogó lángvörös haj, a fénylő, krémszínű bőr szinte vonzotta a tekintetemet. Határozottan meg akartam ismerni őket – egészen addig, amíg meg nem szólaltak. Egyszerre beszéltek, magas hangon, kissé nyávogva. Ez azonnal szétrombolt mindenféle hajlamot, hogy akár egy szót is váltsak ezzel a két libával.
– Üljetek le, lányok – mosolygott Frau Engelin és a tanári asztal mögé lépett. Felvette fekete keretes olvasószemüvegét, majd hátrasöpörte szürkés, csigákba göndörödő haját, miközben figyelte a két lányt, ahogy azok tipegve átsétálnak a termen.
Az ikerpár elhaladt mellettem. Rózsaillatuk volt. Egy kis tavasz a hideg télben. Mikor éreztem utoljára rózsaillatot? Nem tudtam.
Az óra elkezdődött és a füzetem fölé hajoltam, hogy nekilássak a jegyzetelésnek. A rózsaillat azonban – valami érthetetlen okból – teljesen felkavart. Bámultam a füzetem üres, fehér lapját. Újra elöntött az a múltkori kellemes bizsergés, ismét táncoló fények és kavargó színek vettek körül.
Vértől csillogó kés... széttépett virág... sírás, jajgatás, fájdalom… sötét erdő… gúnyos kacaj…
Az emlékkép tiszta volt, minden részlet élesen rajzolódott ki előttem.
– Lotte! – kiáltotta valaki. Fogalmam se volt, hogy a kiáltás valós volt-e. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy valaki tényleg rám kiáltott, mikor az illető megismételte a nevemet.
– Mi-mi az? – mondtam csodálkozva. A szemem csukva volt. Ez meglepett. Csak nem elaludtam?
– A francba, Lotte, mi van veled?
Anni zihált, mintha futott volna. Kinyitottam a szemem. Egy forgalmas utcán álltam, elég messze az iskolától. Anni arca piros volt, és szemlátomást nagyon rémült is.
– Anni – néztem körbe kétségbeesetten. – Anni, mi történt?
Anni szemei elkerekedtek a csodálkozástól.
– Te... te nem emlékszel, mi történt? – kérdezte hitetlenkedve. Megráztam a fejem.
– Az osztályteremben ültem... jegyzetelni akartam – kezdtem bizonytalanul. – Aztán... véres kés... eltépett rózsa... emlékképek... tavalyról... De nem értem! Éreztem a rózsa illatát... mikor a Smith-ikrek elhaladtak a padunk mellett...
– Jó parfümjük van, az szent – mosolyodott el Anni. Már nem volt annyira ideges. – De komolyan fogalmad sincs, mi történt?
– Nem. Mit csináltam?
– Megremegtél, mintha fáznál – fogott bele Anni – majd felugrottál a helyedről és kirohantál. Mindenki csak nézett utánad. Azt mondtam Frau Engelinnek, hogy hányni mész, aztán utánad rohantam, de akkor már alig láttalak, mert messze jártál. Átfutottam miattad a fél várost! Csak futottál, és futottál, azt hittem, sose állsz meg. Aztán... megálltál... a tekinteted kissé elhomályosodott és... már ismét te voltál... úgy értem, önmagad...
– Menjünk vissza a suliba – határoztam. Anni arcán azonban az ellenkezés erőteljes kifejezése volt olvasható.
– Te? Így? – tette csípőre a kezét. – Lotte, bármelyik percben megölheted magad, eszedbe se jusson, hogy még egy napot a suliban fogsz tölteni! Hívom Mike-ot!
– Anni, nem kell úgy felfújni a dolgot! Különben is, lemaradok az órákról! Emlékszel, tavaly is kevés hiányzott ahhoz, hogy osztályozóvizsgát tegyek.
– Akkor is közlöm Mike-kal – jelentette ki. Szemei villámokat szórtak, arca dühtől lángolt. Elővette a mobilt, lenyomott két billentyűt, majd várta, hogy a túloldalon felvegyék. Nem értettem Mike szavait, a telefonból mindössze halk mormogás hallatszott ki.
– Aha... igen... Itt van velem az utca közepén... Hasonló... Érte jössz?
Anni végzett a telefonálással. Elégedett arckifejezéssel zsebre tette a mobilját, majd hozzám fordult.
– Mike érted jön. Ma nem mész vissza a suliba. Azt mondta, megbeszélitek majd, hogy mi legyen. Lotte, nem lesz ez így jó, hidd el nekem!
Megvontam a vállam, de nem tettem megjegyzést a véleménykinyilvánításra.
Hamarosan valóban megérkezett Mike. Fáradtnak és csalódottnak tűnt. A látványa valamiféle fájdalmat okozott, de nem tudtam, miért.
– Gyere – intett megtörten. Ellenkezni szerettem volna, de a késztetés egycsapásra elhalványodott, mikor megszólalt. A hangja annyira színtelen volt. El se tudtam képzelni, mi lehet vele. Anni elbúcsúzott, majd eltűnt az utca túloldalán.
Mike lassan vezetett. Rodolpho bácsi tragacsa meglepően engedelmesen gördült az aszfalton a fiú irányítása alatt.
– Mike – szólaltam meg bátortalanul, de ő csak megrázta a fejét. Tudtam, hogy azért szomorú, mert csalódott bennem, ugyanakkor azt is éreztem, hogy rettentően fél. Már nem volt biztos a dolgában. Sejtettem, hogy miközben keze az úton tartja az autót, agya lázasan kutat értelmes indok után, mely megmagyarázná az öngyilkossági hajlamaimat.
– Belehalsz, Lotte – sóhajtott fel, tíz percnyi néma autókázás után. A hangja nyugodt volt, pedig épp a halálhíremet közölte.
– Tudom – mondtam, hasonló nyugodtsággal. – Ha nem én végzek magammal, a méreg teszi meg. Olvastam a vérvizsgálat eredményét.
– És te bírsz maradni ilyen nyugodt? – kérdezte Mike kissé felindulva. A keze idegesen megrándult a kormányon.
– Miért, mit vársz? Sírjak? Megtenném, de nem tudok. Már nem!
Kibámultam az ablakon. Hópelyhek szállingóztak az égből, mint valami pajkos kis pillangók, versenyezve a szélrohammal és egymással, hogy ki ér előbb földet. Nem vettem észre, hogy az agyam fáradhatatlanul dolgozik, újabb és újabb gondolatokat, elméleteket lök ki magából, amikre én oda sem figyelek.
– Gitty! – kiáltottam fel hirtelen. Először azt sem fogtam fel, hogy a saját hangomat hallom. Mike értetlenül fordult hátra.
– Mi?
– Gitty tette – suttogtam erőtlenül és egy csapásra minden világossá vált. – Istenem, ő tette!
Mike-on látszott, hogy még mindig nem ért semmit, engem pedig hirtelen nagyon idegesíteni kezdett az értetlenkedő zöld szempár pislogása. Már a házunk utcájában jártunk. Meg sem vártam, hogy az autó a kapufeljárónk elé guruljon, inkább csak kiugrottam és futásnak eredtem. Annyira biztos voltam magamban, mint talán még soha.
Berontottam a házba, végigrohantam a nappalin, felszaladtam a lépcsőn és hamarosan bevágódott mögöttem a szobám ajtaja. Úgy gondoltam, a nagynénémék azt hitték, hogy ismét hisztirohamot kaptam. Ezúttal nagyot tévedtek. Remegtem az izgalomtól, de cseppet sem voltam ideges. Hallottam, hogy Mike megpróbálja elmagyarázni a rokonaimnak, mi történt – hozzáteszem, nem nagyon sikerült neki.
Az ágyam szélére ültem, s újra végigpörgettem az elmúlt egy év eseményeit. Homályos és éles emlékképek váltották egymást, mint valami borzalmas minőségű filmben. Próbáltam megtalálni egy arcot a sok közül. Azt az arcot, amit annyira látni akartam, ugyanakkor féltem is tőle. Végül megtaláltam a keresett lányt.
Gitty a szobámban... Gitty késsel a kezében... Gitty az erdőben, megtört, viseltes külsővel...
A filmszalag azonban nem ért véget.
Pincérlány az ikrek születésnapi buliján... egy seprűvel a kezében, miközben feltakarítja Bill törött poharának szilánkjait és azt kérdezi „Kér másikat, uram?”... Bill nemet int, mire a lány dühösen elfordul...
És a hangja... „Kér másikat, uram?” A hanghordozás ugyanaz... Emlékeztem még, milyen volt, mikor utoljára beszéltem vele azon a hideg, félelmetes éjszakán. „Sajnos nem öltelek meg, de a vadállatok majd megteszik. Béke poraidra.” A fejemben egymás után visszhangoztak el a mondatok. Már biztos voltam benne, hogy Gitty volt a pincérlány... Ő adta azt a nyavalyás löttyöt. De mi haszna ebből? Gondolkodnom kellett pár percet a válaszon. „Sajnos nem tudtalak megölni...” Megölni... Megölni... A válasz kézenfekvő volt. Gittynek már nem Bill kell. Engem akar elpusztítani. Bosszút áll, amiért tönkretettem az életét.
– Legalább már tudom, mi folyik itt – gondoltam, habár ez semmit nem változtatott a helyzeten. Attól, hogy tudtam a választ, még minden ugyanaz maradt. Továbbra is kiszámíthatatlan leszek és ki tudja, talán ismét megpróbálkozom az öngyilkossággal.
Az ajtó nyikorogva tárult fel. Mike lépett a szobába. Félénken körbenézett, majd pillantását rám emelte. Bátorítóan mosolyogtam, mire arca kissé felderült és közelebb lépett hozzám.
– Mi ez? – kérdezte tárgyilagosan.
– Már minden világos – suttogtam. Nem értettem, miért nem merem felemelni a hangom, de rövid időn belül rájöttem, hogy félek. Nagyonis félek.
– Tényleg tehette Gitty? – érdeklődött Mike és leült mellém.
– Igen. Biztos vagyok benne.
- Én nem gondolok ezt. Ahhoz kémiai tudás nagyon szükséges. És Gitty nem okos, ez látszik abból, amit szokott csinálni. Késsel akar megölni tavaly, pedig tudja, hogy mással kell volna próbálkoznia. És nem egyedül kell ezt megcsinálnia.
- Van egy nagymamája…
- Nem hiszek, hogy öreg nő képes tenni ilyesmit.
– És ha gyógyszerészek? Kísérletezhettek.
– Csak legenda van, ami állítja, hogy létezik. Csak az mondja. És a legendák nem igazak nagyon, tudod – rázta meg a fejét Mike és elgondolkodva bámulta a falat.
Aznap éjjel nem színleltem alvást. Habár ismét a földszinten kellett töltenem az éjszakát, nem engedtem, hogy Mike akárcsak egy pillanatra is magamra hagyjon. Ismerte a késelés éjszakájának részletes történetét, így nem kérdezte, miért ragaszkodom a jelenlétéhez. Tudta, hogy felzaklatott, amire rájöttem és igyekezett nyugtatni – már amennyire tőle tellett.
– Mondani el kell a rokonoknak – javasolta csendesen. Már hajnalodott, a felkelő nap vörös fénybe vonta a szobát. Mike az ablaknak háttal ült, a kintről beáramló fény ragyogó glóriát festett sötét alakja köré. Nem tűnt álmosnak, pedig virrasztott velem.
– Hajnal van. Baj nem lesz. A földszinten vagy. Ha Gitty jönne, egy perc alatt itt leszünk.
– Elmondod Sofie néniéknek? – kérdeztem aggódva.
Bólintott. Hagytam, hogy elmenjen. Nem lett volna fair, ha nem engedek neki mozgásteret. Ígyis hozzám volt láncolva – eléggé fájhatott ez neki.
Nyitva hagyta az ajtót, így nézhettem távolodó alakját. Istenem, miért nem tudok belé szeretni? Hiszen nála jobb embert nem ismerek, az önfeláldozása és az odaadása egyszerűen páratlan. Tudtam, hogy mindent, de mindent megtenne értem. Bizonyított már jópárszor. Miért nem elég ez nekem? Mike a tenyerén hordozna, ha kérném, de miért nem akarom, hogy így tegyen?
Néma elmélkedésemből a telefon hangjelzése zökkentett ki. Megnéztem, melyik barátom küldött nekem SMS-t. Arti volt. Az utóbbi órák eseményei teljesen kiverték őt a fejemből.
...
Feladó: Arti
Úgy látom, kezdesz elfelejteni. Lotte, tudod, hívhatsz, ha van valami... akármi...
...
Gyorsan választ pötyögtem és megígértem, hogy délután találkozom vele. Mindent el akartam mondani neki.
A telefont az éjjeliszekrényre tettem, s vártam, hogy Mike visszatérjen, de a fiú percek múlva sem jött. Végül úgy döntöttem, utánajárok a dolgoknak. Megkerestem a papucsomat és kikászálódtam az ágyból. A konyha felé vettem az irányt. Az ajtó zárva volt – ezért nem hallottam az esetleges zajokat, de így, közelebb érve fülembe jutottak a tányérok és evőeszközök halk csörömpölései, fojtott hangú beszélgetéssel keveredve.
– Ha tényleg Gitty tette, nem szabad, hogy itt maradjon – vélekedett Sofie néni.
– Gitty nem tudja, hogy elköltöztünk – morfondírozott Rodolpho bácsi.
– Az a nő képes mindenre – morogta Mike.
– Nem hagyom, hogy megint bántsa! – harciaskodott a nénikém. – Ha kel, én magam viszem el valahova! Akár... komolyan, mégha kell, Martint is megkérem, hogy segítsen! Magdeburg veszélyes hely most számára...
– Vigyük a Kaulitz-házba? – kérdezte Rodolpho bácsi. – Ott nem tudná bántani.
– Ne. Bill van ott, nem lehet – szavazta le Mike.
– Akkor küldjük el Lindához? – hangzott a bácsikám újabb ötlete.
– Persze, hogy még őt is veszélybe sodorjuk! – heveskedett a nénikém.
– Nekem egy ötletem van – szólalt meg Mike. – Florenz.
– Florenz? Miért? – kérdezték egyszerre a rokonaim.
– Azért – kezdte Mike – mert Johannes rendőrökkel barát. A Kaulitz-ház védett, de Bill van ott. Florenzék nem védett, de rendőrök van ott. Johannes kérheti meg barátait, hogy házat figyeljék, vagy Lottét figyeljék távolról, mert Lotte nem szeret, ha követik. Iskolába viszek én, vagy Tom, vagy Arti, vagy a Trümper-házaspár…
Mike ötlete azt hiszem, tetszésre talált. Másodpercekig senki sem szólalt meg, végül a nénikém törte meg a csöndet.
– Rendben van. Beszélek Florenz-cel.
A hangokból ítélve felálltak a helyükről. Összeszedték a tányérokat, valaki felvett egy újságot, valaki más pedig egy kulcscsomóval zörgött.
– Elviszel a suliba, Mike? – kérdeztem az ajtó túloldalán. Szinte magam előtt láttam, hogy mindhárman meglepődnek. Nem is sejtették, hogy kihallgattam őket.
Nem kaptam választ, de a kulcs zörgése még mindig hallatszott, tehát valaki csak elvisz majd iskolába. Gyanítottam, hogy Mike játszik a csörgő fémtárgyakkal.
Visszamentem a szobába, kerestem pár ruhát, felöltöztem, összepakoltam a cuccomat és teljes menetfelszerelésben léptem ki a nappaliba, ahol már vártak rám. Szemlátomást elő akarták adni a beszédtémájukat, miszerint átmenetileg Florenzhez költözöm.
– Beszéljétek meg Florenz-cel, felőlem semmi gond – mondtam és a konyha felé vettem utamat. Az asztalon a gőzölgő kakaó és a csokipudingos tekercs már várt. Gyorsan megreggeliztem, és türelmetlenül Mike-ra pislogtam, aki épp egy cikket tanulmányozott az újságban. A kezében valóban ott volt a slusszkulcs, de már nem csörgette. Figyelmét kizárólag az újságcikknek szentelte.
– El tudod olvasni a cikket? – gúnyolódtam, ezúttal kedvességből.
– Nem igazán – mosolygott őszintén – de vannak képen az osztálytársaid. Az ikerpár.
– Add ide – kértem és az újságért nyúltam, melyet kötelességtudóan a kezembe ejtett.
Rápillantottam a képre. Valóban, Britney és Ashley Smith pózolt a kamerának. A Hajkoronájuk fekete volt, mosolyuk szélesre nyílt. Láthatóvá váltak hibátlan fogsoraik.
– Mi az? – hökkent meg Mike, aki a vállam fölött bámulta a képet. Rámutatott az egyik lány fogaira, melyekbe apró, ezüstszínű virágok voltak építve.
– Gusztustalan – morogtam. – Valami fogpiercing féle. Nekem nem kéne ilyen, az biztos.
Kicsit mosolyogtam, mert bevillant egy kép arról a napról, mikor tizennyolc lettem. Emlékszem, hogyan néztem a Bill bal alkarján végighúzódó tetoválást és gondolkodtam azon, hogy nekem is csináltatni kéne valami hasonlót, de az énekes ennek még a gondolatától is távol tartott. Mit szólna, ha ilyen fogvirágokkal látna? Elképzeltem az arcát, és felszakadt belőlem a nevetés.
– Mi van?
– Semmi... csak eszembe jutott, hogy Bill nem engedte, hogy tetoválást csináltassak magamnak. Nem tudom, milyen arcot vágna, ha ilyen túlcsicsázott fogakkal látna.
Mike udvariasan mosolygott, de sejtettem, hogy nem őszinte. Tudtam, mire gondol. Billt az se érdekelné, ha teletetováltatnám magam. Ezzel én is tisztában voltam, mégis jólesett egy másfajta hitbe ringatni magam. Régen láttam Billt, s már nem gyűlt bennem annyi ellenszenv iránta.
– Szép lányok – mondta végül Mike és rábökött a képre.
– Már vörös a hajuk – jegyeztem meg unottan. – Ha hajlandó leszel elkészülni, talán láthatod őket.
Mike mosolya még szélesebb lett. Sietős léptekkel távozott. Az újság a kezemben maradt, így végigolvashattam a cikket. Tudni akartam, miért foglalkoztatta annyira Mike-ot… Vagy lehet, hogy nem is az írás érdekelte??? Szívem megdobbant a gondolatra, habár még mindig egy jégdarabnak éreztem. Kezdtem hozzászokni, így már fel sem tűnt.
...
NÉMETORSZÁGBAN A SMITH-IKREK!
A Deutschland Über Alles lap értesülései szerint pár napja Németországba érkeztek a világhírű Lewis Smith amerikai színész és Jennifer Courler amerikai filmproducer tizennyolc éves ikerlányai. A lányok egy csereprogram keretében jutottak el Európába. Egy magdeburgi gimnáziumba kerültek, ahol körülbelül két hétig maradnak. Munkatársunk jelenleg is az iskola előtt állomásozik és igyekszik mindenről tudósítani minket.
Ashley és Britney a megérkezésük napján rövid sajtótájékoztatót tartott, ahol kijelentették, hogy szeretnének átlagos tizenéves ként élni, legalább ebben a két hétben.
„Nem akarunk kellemetlenséget okozni a Gimnázium többi tanulójának azzal, hogy paparazzik mászkálnak utánunk, így arra kérnénk az újságírókat, hogy két hétre felejtsék el még azt is, hogy létezünk” nyilatkozta Britney.
„Mi nem kértük a hírnevet, egyszerűen beleszülettünk ebbe az egészbe. Mi nem vagyunk annyira türelmesek, mint a szüleink és kevésbé tudjuk jól kezelni az efféle helyzeteket. Ezért választottunk egy teljesen átlagos középiskolát Los Angelesben, mikor arra került a sor, hogy tanulmányainkat magánúton már nem folytathatjuk tovább. Amerikában hozzászoktak ahhoz, hogy testőrök nélkül megyünk suliba, és szeretném kérni, hogy itt se legyen probléma. Szeretnénk, ha az iskola továbbra is megőrizhetné hétköznapiságát” Kérte Ashley.
Az ikrek tanórákon vesznek részt, emellett a szórakozásnak is önfeledten hódolnak majd.
„Reméljük, új barátokkal is gazdagabbak leszünk” adott hangot reményeinek Ashley.
Magdeburgnak természetesen a német fiatalok körében más tény miatt van komoly jelentősége, ugyanis ez a kisváros ad otthont a Tokio Hotel tagjainak. A lányokat természetesen ezzel kapcsolatban is kérdeztük.
„Nem lenne rossz találkozni velük, de bizonyára nagyon elfoglaltak. Igaz, a zenéjüket nem hallgatjuk, de a hírek természetesen hozzánk is eljutnak. Remélhetőleg sikerül összefutnunk a srácokkal, különösen az ikrekkel” mondta el Britney.
„Az biztos, hogy páratlan párost alkothatnánk” hangzott Ashley véleménye.
A sajtótájékoztató további részleteit a www.deutschlanduberalles.de/smith-twins/ oldalon tekinthetik meg.
...
Összecsaptam az újságot, mert hirtelen nagyon mérges lettem ezekre a felfuvalkodott, elkényesztetett cicababákra.
– Mehetünk? – kérdezte mike sugárzó arccal. Szemlátomást roppant izgatott volt, hogy láthatja a Smith-ikreket. Nem akartam letörni a lelkesedését, így mosolyt erőltettem az arcomra és bólintottam.
– Ha fotót sikerül kapni, Lenocska lesz nagyon dühös. Nem szeret látni lányokkal, azt mond, mind ribanc…
– Ne várd, hogy kedvesek lesznek. Ezek olyanok, mint a plasztikbabák.
Mike lelkesedése azonban nem csökkent a cseppet sem barátságos megszólalásom után. Leparkolt a suli előtt, kisegített a kocsiból, majd hatalmas szemeket meresztve a bejárat felé igyekvő diákokra bámult.
– Gyere be a tanterembe. Talán ott lesznek – löktem meg a könyökét.
Mike kapva kapott az alkalmon. Azt se tudta, merre kell menni, de nem igazán zavarta. Folyton lemaradt, nem figyelte az utat. Végül sikeresen megérkeztünk a tanteremhez. A fojtogató rózsaillat már a folyosóról érezhető volt, tehát az ikrek bizonyára megérkeztek.
– Ohh!
A félig nyitott ajtóban krémszínű arc jelent meg, melynek lángvörös haj adott keretet.
Mike észrevette a lányt és kicsit megszaporázta lépteit. Besétáltunk az osztályterembe. Anni már várt rám. Csodálkozó tekintetett vetett Mike-ra, majd felpattant, hogy átölelhesse a fiút.
– Szia, Mike! – kiáltotta. – De örülök, hogy látlak!
– Anni, ugyan, láttál már egy napja is! – mondta Mike, de azért gondtalanul vigyorgott.
– Mike? – hallottam a háttérből egy suttogást. A két vörös lány egymással beszélgetett és Mike felé pillantgatott. Nem adtam Mike tudtára, hogy épp róla folyik a társalgás.
– Mike? – tették fel hangosabban a kérdést az ikrek, de vigyáztak, hogy csak én hallhassam.
Észrevétlenül eltávolodtam Mike-tól meg Annitól, akik élénken csevegtek a jogosítványmegszerzési képességeimről és arról, hogy átmenetileg Florenzéknél fogok tanyázni.
– Igen – feleltem, mikor közelebb értem az ikrekhez. – Mike Müller.
– Nagyon szeretne hasonlítani Bill Kaulitzra – mondta az egyik lány és kivillantotta ezüstvirágokkal telerakott fogsorát. – A barátod?
– Barátok vagyunk – válaszoltam. – Semmi többek.
– Nekem egy Tom-hasonmás kéne – kuncogott a másik lány. – Amúgy Ashley vagyok.
– Én meg Britney – vette vissza a szót az első. – Nagyon bejön ez a Bill-klón. Mit gondolsz, hajlandó megismerkedni velem?
Fejével lassan Mike felé bökött, aki még mindig elmélyülten tanácskozott Annival.
– Biztosan – mondtam határozottan. – Hé, Mike!
Mike elfordult Annitól. Arcán halvány pír jelent meg, miközben elindult felénk.
– Annyira aranyos – kuncogta Britney.
Ha rajtam múlt volna a dolog, be sem rángatom ide Mike-ot, hogy a lányok akár egy pillanatra is meglássák, de tudtam, hogy Mike-nak talán fontos lehet ez. Szemlátomást tetszett neki Britney, és semmiféleképpen nem akartam elrontani az örömét. Hagytam hát, hadd beszélgessen a lányokkal, és elsétáltam a padom felé. Lehuppantam Anni mellé, aki csillogó szemmel nézte Mike-ot és az ikreket.
– Müller úr becsajozik? – suttogta izgatottan.
– Nem ártana neki, de remélem, nem ezek közül – böktem finoman az ikerpár irányába. – Ők Csak összetörnék.
Anni elgondolkodva bámulta tovább a triót.
– De nézd, most boldog. Nevet. Istenem, sose láttam még nevetni.
Némán figyeltük Mike, Britney és Ashley párbeszédét, de a csengő megszólalása után Mike gyorsan kereket oldott, nehogy véletlenül bent legyen egy tanórán.
Alig bírtam kivárni, hogy vége legyen a tanításnak. Kíváncsi voltam, mire jutott a lányokkal Mike, ugyanakkor vártam, hogy Arti ismét megjelenjen a bejáratnál és újra elszöktessen valahova – bár Mike-tól engedélyt kaptam a találkozókra, így már nem lesz izgalmas a helyzet.
– Nem bírom tovább – suttogtam Anni-nek az utolsó órán. – Felhívom Mike-ot.
Anni vigyorgott és felemelte a kezét.
– Tessék, Lichtkopf kisasszony – nézett fel a jegyzeteiből Herr Kloß, a történelemtanárunk.
– Tanár úr, Lotte nincs jól – kezdte Anni, miközben oldalba bökött, mire megpróbáltam nagyon betegnek látszani. – Már tegnap se volt minden rendben vele.
– Kísérje ki – biccentett a tanár és ismét a jegyzetei fölé hajolt. – Krüger kisasszony, ha legközelebb betegnek érzi magát, ne jöjjön iskolába. Azzal csak megfertőzi a diáktársait.
Magamban vihogtam. Kloß tanárúr mindenféle baktériumtól és fertőzéstől írtózott. Ha tehetné, mindent sterilizálna. Anni nagyon jól tudta, ha azt hazudja, hogy beteg vagyok, semmi kifogása nem lesz az ellen, hogy távozzunk az óráról.
Bevetettem minden csekély színészi képességemet, hogy a betegségem hiteles legyen. Anni kitámogatott a teremből, majd előkapta a telefonját és izgatott arccal kikereste Mike számát. Kihangosította a mobilt, hogy én is halljam az orosz srác szavait.
– Na, mi volt? – kérdezte a lány, mikor Mike felvette.
– Mi? – kérdezett vissza Mike. – Jaaa... az?
– Ne csináld már! – toporzékolt Anni. – Mesélj!
– Britney aranyos és találkoz velem ma délután – közölte Mike. – Tom megy Lottéért.
– Halihó, Mike – szóltam közbe vigyorogva.
– Ó, helló, Lotte. Nem bánod?
– Ugyan, Mike! Ne butáskodj már! – fedtem meg keményen, mert tudtam, hogyan akarja befejezni a kérdést. – Örülök, hogy nem leszel annyira hozzám nőve.
Annival a csengőt a folyosón vártuk meg. Az ablakból láttam, ahogy Tom fehér Audija megáll a parkolóban. Kinyitottam az ablakot és intettem a srácnak.
Lesétáltunk a földszintre. Tom már várt ránk.
– Szia, Anni – köszönt vidáman a lányra.
– Helló, Tom. Téged is lehet látni?
– Jaja, de nem sűrűn – vihogott a gitáros. – Tudod, inkább elkerülöm az ilyen helyeket. A végén még rám ragadna egy kis tudás. Azt a szégyent nem élném túl!
Mindannyian nevettünk. A diákok közben letódultak az emeletekről. Rózsaillat csapta meg az orromat. Láttam, hogy az egyik ikerlány – talán Ashley – haladt el mellettünk. Tom is észrevette, mert pirulva vigyorgott a vörös hajzuhatag után.
– Na menjünk, mert megfagyok – mondtam, csakhogy visszarántsam Tomot a jelenbe.
– Jaja, oké, mehetünk – kapta össze magát és elővette a kulcsait. – Lichtkopf kisasszonyt elvihetjük?
– Nem, köszi – vigyorgott Anni. – Apám értem jön.
Tom vállat vont és kisétált az épületből. Amíg kocsikáztunk, elmeséltem neki Mike mai kalandját.
– Szépek is azok a csajok – kommentálta Tom – és ezzel a vörös hajjal... eszméletlen vadítóak...
– Csak ezt tudja meg Linda – gúnyolódtam. – Tényleg, hogy van...?
– Hát elvan – fogta rövidre. – Nagyon szarul érzi magát. Tök régen nem beszéltetek és ki van bukva. Mondtam neki, hogy nálunk voltál egy ideig. Mindennap tudtam írni rólad, de mostanság ritkán látlak.
– Megmondhatod neki, hogy jól vagyok.
Tom mosolygott, de ugyanúgy, mint reggel Mike-nál, nála is láttam, hogy a mosolya csak látszólagos. Belül ő is mást gondolt.
– Áh, Arti barátunk – gúnyolódott, mikor befordult a házunk elé.
Széles vigyorra húztam a számat, majd kipattantam az autóból. Tom megcsóválta a fejét, majd elhajtott. Arti a kapu előtt várt rám.
– Felhívott Mike és megadta az engedélyt, hogy találkozzunk – mondta büszkén.
Ma ő is nagyon vidámnak tűnt. Rámosolyogtam.
– Mondta, hogy randija lesz? – kérdeztem izgatottan. Nemet intett, én pedig belefogtam a sztoriba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése