4. Fejezet: Arti Alien

Johannes és Gordon hazavitt – a nagynénémék igen nagy rémületére – félig ájultan.

– Nem tudjuk, mi baja – közölte Johannes. – Nem ette túl magát. Florenz azt mondta, a kóla után lett rosszul.

– Bill is rosszul van, de azért nem ennyire – morogta Gordon.

– Mert ő nem itta meg az egészet – motyogtam halkan. – Túl hidegnek találta és eldobta a poharat... és nem kért másikat... Hideg van. Fázom.

– Semmi baj, kicsikém – duruzsolta a nénikém és megsimogatta az arcomat.

– Köszönjük, hogy hazahoztátok – hálálkodott Rodolpho bácsi és átvetette karjaimat a nyakán. Johannes és Gordon elbúcsúzott, majd távozott.

– Jó kis buli volt, mármint... ettől függetlenül? – kérdezte Rodolpho bácsi.

– Igen... Linda megkapta a Caddyt... Rodolpho bácsi... fürdőszoba, gyorsan!

Az elkövetkezendő hetem jóformán a fürdőszobában telt. A testem megmakacsolta magát és szinte mindent visszalökött. Gyomorrontásnak is tűnhetett volna az egész, de teljes tudatában voltam annak, hogy másról van szó. Valami nem volt rendben.

Semmit sem tudtam megenni, s a rokonaim már attól féltek, hogy kórházba kerülök. Szerencsére erre mégsem került sor, mert lassan elkezdtem gyógyulni. Anni minden délután eljött és beszámolt arról, mi újság a többiekkel. Kiderült, hogy csak Bill lett rosszul rajtam kívül, de ő sem ennyire komolyan. Furcsamód nem éreztem semmit, ha Billre gondoltam, sőt, utálattal töltött el, mégha Anni csak a nevét ejtette is ki. Ettől nagyon megrémültem, de nem mertem szólni senkinek, nehogy vészmadárként pánikot keltsen valaki. Szeptember második hetének közepén, egy szerdai napon Bill is meglátogatott. Ő már teljesen jól volt. Leült az ágyam szélére és valahova a szekrény felé bámult. Nem volt hajlandó rám nézni. Tudta, hogy kiolvasom atekintetéből, hogy baj van. Éreztem, hogy beszélnem kell vele, mert ez a helyzet egyre jobban megrémisztett. Felé nyújtottam a kezem, csak úgy próbaképpen. Megfogta azt, de az érintése hideg és semmitmondó volt. Láttam a zavarodottságot és a rettegést a szemében. Félt, hogy elveszít.

– Fogalmam sincs, mi van velem – kezdtem bátortalanul. Undorodtam tőle, undorodtam magamtól. Felfordult a gyomrom.

Nem felelt, csak türelmesen halgatott és várta, hogy folytassam.

– Azt hiszem, valami nagyon nincs rendben. Ha rám nézel, nem mosolyogsz. Olyan, mintha azt látnám, hogy utálsz és én is úgy érzem, utállak. Mi van, ha... ha...?

– Ha meguntál? – fejezte be helyettema mondatot. Borzalmas volt az ő szájából hallani ezt. Egyszerűen nem lehetett így. Nem unhattam meg ilyen hirtelen, az lehetetlen. Hiszen a legtöbb ember évtizedekig képes együtt élni a párjával, mégsem unják meg egymást. Anni sem unja Gustavot és Linda sem Tomot. Mi történik már megint?

– Az kizárt – jelentettem ki szilárd meggyőződéssel.

– Tudom – sóhajtott szomorúan. Nem volt őszinte a hangja. – Lotte, ugyanezt érzem és ugyanezt látom.

– Bill... ez váratlanul jött... hiszen délután... a vacsora előtt, még semmi baj nem volt!

– Lotte, ne kiabálj! – emelte fel a hangját. A düh hirtelen tört elő belőle, azelőtt sosem láttam ilyennek. – Azzal nem segítesz, ha csak ordítasz!

– Ki a fene ordít? Én nem ordítok! Egyébként is, , mit vársz? – kérdeztem dühösen. Valami lassan kúszott fel a testemben arra kényszerítve, hogy ordítsak és dühöngjek, hogy haragot zúdítsak Billre. – Mindent én oldjak meg? Én? Csak én? Nem!

– Most jobb, ha elmegyek – állt fel mérgesen. – Felesleges volt idejönnöm. Viszlát!

Becsapta az ajtót és letrappolt a lépcsőkön. Hallottam, ahogy kinyílik a kapu és Bill káromkodva hagyja el az udvart. Mérgesen vágtam ki a szobám ablakát és lekiabáltam neki.

– Fuss csak! Fuss, amerre látsz! Gyáva vagy! Mindentől megrémülsz, senkiben nem bízol igazán,csak félni vagy képes! Saját magadat sem ismered és mégis azt várod, hogy kövessék a parancsaidat! Szánalmas vagy, Bill Kaulitz!

Nem válaszolt. Felbőgette a BMW motorját és gyorsan elhajtott. Még mindig dühöngtem. Visszazártam az ablakot és mérgesen fújtattam, hogy lenyugodjak.

Sofie néni feljött, hogy megkérdezze, min vesztünk össze, de az arckifejezésemet látva inkább csöndben maradt és békén hagyott.

Napokig nem láttam a barátaimat, sem Billt. Nem bántam meg a szavakat, melyeket a fejéhez vágtam. Tudtam, hogy nincs igazam, de valami meggátolt abban, hogy beismerjem ezt. Egy hét elteltével Sofie néni tanácsára elmentem Loitschébe, hogy színleg elnézést kérjek Billtől. Arról ugyanis szó sem lehetett, hogy őszinte megbánást mutassak. Még mit nem! Linda a nappaliban üldögélt és e-mailezett, Bill a lépcsőn állt és ő is a monitorra meredt.

– Végre – fordult hátra Linda. – Már épp írni akartam, hogy légy oly kedves és tisztelj meg a látogatásoddal.

Felállt és hozzám lépett. Bill az emeletre indult, de Linda egyik keze visszatartotta.

– Itt maradsz – parancsolta szigorúan. Bill nem ellenkezett.

– Bocsánat – mondtam hidegen, Billnek címezve szavaimat. – Sajnálom, hogy kiabáltam veled.

– Semmi baj – vont vállat és rám pillantott. Hangsúlya hivatalos volt, tekintete jeges örvénynek tűnt.

– Na végre. Megtanultátok bocsánatot kérni egymástól. Ez jó jel – mosolygott Linda és megfogta a kezem. A másik kezével Bill kezét ragadta meg, és szemlátomást az volt a terve, hogy összekulcsolja azokat. Én azonban elhúztam a sajátomat. Bill ugyanígy tett. Linda megrökönyödve állt előttünk.

– Mi van veletek? – kérdezte mérgesen. – Tavaly meg sem bírtatok lenni egymás nélkül! Mi történt? Nem hiszem el, hogy egy hülye vita miatt így kiakadtok! Nem ilyennek ismertelek titeket!

– Nem a vita – szólt közbe keményen Bill.

– Nem tudjuk, mitől... – kezdtem, de Linda közbevágott.

- Óh, tudjátok mit? Nem érdekel! Azt csináltok, amit akartok! Ha úgy tetszik, vitázzatok, mikor csak kedvetek tartja, hisz úgysincs jobb dolgotok! Mint két jégszobor, esküszöm! Eleget küzdöttem és harcoltam azért, hogy együtt legyetek, de ha nem felel meg, hát rendben! Látom, felesleges volt törnöm magam!

Billre néztem. Megpróbáltam mosolyogni, hogy legalább Linda lenyugodjon, de nem ment.

Éreztem, hogy dobog a szívem, de minden dobbanás hideg volt. Valami megfagyasztotta őket. Fáztam. Láttam az értetlenkedést Bill szemében, de más érzelmet nem lehetett kiolvasni belőle. Az arca merev volt, ahogy rám szegezte a tekintetét.

– Ti teljesen megőrültetek – sóhajtott Linda. Felé pillantottam. Láttam, hogy a könnyeivel küzd. Tudtam, hogy sírni fog. Linda, aki számomra a megtestesült optimizmust jelentette, egyszerűen könnyekre fakad és sírni kezd! A magában felépített optimista világkép egy pillanat alatt szertefoszlott. Elfordult, hogy letörölje a könnyeket, de azok csak jöttek és jöttek. Tom már az ajtóban állt és meglepetten figyelte, mi történik. Linda meglátta és felé sietett. Átölelte és hevesen zokogni kezdett. Mindenki megkövülten állt és Lindára meredt. Tom gyengéden simogatta a lány vállát, hogy megpróbálja megnyugtatni, de Linda nem mutatott hajlandóságot arra, hogy valaha is abba kívánja hagyni a féktelenül feltörő zokogást.

– Beszélni akarok veled. Ismét – közölte Bill és feljebb lépett két lépcsőfokot. Követtem őt. Tom nem figyelt ránk, így észrevétlenül felsétálhattunk.

– Sajnálom, hogy a múltkor vitába fulladt a beszélgetésünk – mondta az énekes, miután becsuktam magam mögött az ajtót. A kedves megszólítás ezúttal elmaradt. Talán nem is viseltem volna el, ha ismét angyalnak nevez.

– Ugyan – legyintettem könnyeden. Egy pillanatra kedvem lett volna átölelni Billt, de az érzés hamar szertefoszlott, még mielőtt megvalósíthattam volna. – Én is túlreagáltam... pedig nem vagyok ilyen... és most Linda... Sosem láttam sírni.

Bill fel-alá járkált a szobában. Kezdett kicsit idegesíteni, mert nem tudtam követni a mozgását a tekintetemmel.

– Leülnél? – morogtam keményen, egy-két perc elteltével. – Nem tudok rád figyelni, ha állandóan helyet változtatsz.

– Bocsánat – mondta megvetően és gyorsan leült. Két kezével hátrasimította arcába lógó tincseit. Most láttam csak igazán, hogy milyen fáradt. Végigdőlt az ágyon és úgy kezdett bele mondanivalójába.

– Idegesít az egész és őszintén szólva elegem van. Nem tudom, meddig fog tartani. Fogalmam sincs, mi lesz a folytatás. Egyet viszont tudok. Nem akarom átélni újra, amiben már volt részem. Ötletem sincs, mi történik... hogy miért nem tudok rád nézni... Lotte, csak egyet kérek... Kérlek, állapodjunk meg valamiben. Ameddig nem biztos... ne mondjuk, hogy vége. Én csak ezt kérhetem. Ne tegyük meg addig, amíg akár csak egy aprócska esélyt is látunk arra, hogy helyrejöhetnek a dolgok. Talán olyan hirtelen lesz vége, mint ahogy kezdődött, és pár nap múlva elfelejtjük az egészet. Különben is, jobb, ha a család előtt titokban tartjuk, hogy baj van.

Rábólintottam az ötletre, mert tudtam, hogy fenn kell tartani a látszatot a család és a barátok előtt, bár kételkedtem, hogy a terv beválik. Valószínűleg már mindkét család megsejtett valamit.

– Bill, de biztos tudják már, hiszen Linda sírása, meg a vita – vetettem fel bizonytalanul. – Nem hinném, hogy vissza lehet csinálni.

– Beadjuk nekik, hogy megoldottuk a dolgot – hangzott a tökéletesen kigondolt terv B változata. Újra bólintottam. Az ötlet nekem is tetszett.

– Köszönöm a megértésedet – mondta Bill egy hideg mosoly kíséretében.

– Szegény Linda – jegyeztem meg hangosan.

– Fogalmam sincs, mi baja – nézett rám Bill tanácstalanul. – Ennyire a szívén viselné a sorsunkat? Elméletileg semmi köze hozzá, mi történik velünk. Utálom ezt a hercehurcát. Unom, hogy mindig össze akarnak hozni minket. Felfoghatnák, hogy nem működik.

– Én nem kevésbé. Viszont Tom és Linda tényleg nagyon érdekeltek az ügyeinkben – adtam meg az egyszerű választ. – Linda... sokat dolgozott azért, hogy... Bill... a napló... Linda átírta az egészet. Elhozom és elolvashatod, rendben? Abból megtudod, hogy miért akadt ki annyira... Nekem ez eszembe se jutott!

Bill felült az ágyon. A szemei most élénken csillogtak, de csupán az érdeklődés heves lángját láttam bennük.

– Elolvashatnám? – kérdezte mohó kíváncsisággal.

– Természetesen – vontam vállat unottan. – Holnap elhozom.

– Köszönöm – biccentett és visszahanyatlott a párnára.

Néztem egy ideig, hátha visszatér valami, ami talán örökre elveszett, de csalódnom kellett. Teljesen üres voltam. Figyeltem az arcát, a szemeit. Próbáltam felidézni a régi arcot, amit úgy szerettem nézni. A kedves emlékek azonban mind-mind megfakultak. Mintha nem a saját emlékeimet tároltam volna a tudatomban. Minden emlék homályos volt... Azok az emlékek viszont élesek és színesek voltak, melyek a parti után keletkeztek.

– Bill! – kiáltottam hirtelen. A megszólított riadtan nézett rám, látszólag felébresztettem.

– Tessék? – motyogta álmosan.

– Azóta... Tudom, mióta van ez velünk! Emlékszel? Rosszul lettél a kólától pont, mint én! Hülyeség, tudom, és tényleg nincs semmi értelme, de... de...

– De? – kérdezett vissza. Érdeklődőnek tűnt.

Lázasan kutattam az elhalványult emlékképek között. Azt hittem, csak mese, de mi van, ha mégse? Rengeteg mágiával, régi legendákkal kapcsolatos könyvet olvastam, s az egyikben megakadt a szemem egy bekezdésen, melyet még a vámpíroknál is furcsábbnak találtam.

– Mi van, ha... olvastam ilyenekről... – mormogta mcsak úgy magamnak.

– Mikről? – sürgetett Bill.

– Elmebontó mérgekről – mondtam kelletlenül. Magam sem hittem el, amit mondok, sőt, teljes képtelenségnek tartottam, de e pillanatban szilárd meggyőződésemmé vált, hogy ez az oka minden gondunknak.

Bill nagyot nevetett az elméletemen, de láttam rajta, hogy el fog gondolkodni a dolgon. Nem volt több mondanivalója és nekem sem volt éppenséggel beszédes kedvem, így sokáig csak ültem és nézelődtem, de egy idő után unalmassá vált a semmittevés. Úgy döntöttem, jobb, ha hazamegyek és ebben senki nem akadályozott meg. Bill elvitt, de éppenhogy csak megállt a ház előtt, megvárta, hogy kiszálljak az autóból, azután gyorsan elhajtott. Éreztem, hogy még véletlenül sem akar Sofie néniék szeme elé kerülni, hogy magyarázatot adjon a történtekre. Én is igyekeztem észrevétlenül átsétálni a lakáson, de természetesen nem sikerült. Azonban a rokonaim nem kérdezősködtek arról, hogy mi történt a Kaulitz-házban, így nem kellett hazugságokat kitalálnom és biztosítanom őket, hogy minden rendben van. Felmentem a szobámba. Az esti félhomály különös árnyakat festett a falakra és a mennyezetre. Kicsit ijesztőek voltak, de azért sem kapcsoltam villanyt. Sötétben jobban szerettem gondolkodni és most pont arra volt szükségem, hogy gondolkodjak. A belső hidegség kezdett elviselhetetlenné válni. Féltem, hogy előbb-utóbb mindenkit eltaszítok magamtól és egyedül maradok. Linda miattam sírt – a legjobb barátnője miatt! Meg kell akadályoznom, hogy mégegyszer előforduljon! Billel eljátszuk, hogy minden tökéletes... eljátszuk... de meddig tudjuk eljátszani? Nem vagyok túl jó színész, és úgy tűnik, ezúttal Billt is cserbenhagyja a tehetsége. Egyetlen gondolat adott némi reményt, hogy talán mégis helyrejönnek a dolgok. Bill azt kérte, ne mondjuk ki addig, hogy vége, amíg nem vagyunk teljesen biztosak benne. Az emlékeim halványak voltak ugyan, de azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor el kellett hagynom őt, semmi, de semmi nem törölheti el. Nem akartam újra átélni. Megfogadtam, hogy betartom az ígéretem és vele maradok, ameddig csak akarja. Kínzó és nehéz lesz, de megteszem.

Másnap reggel durva ajtókopogtatásra ébredtem.

– Mi van? – kiáltottam mérgesen. Dühös voltam arra, aki meg merte szakítani az álmomat. Nem tudtam, kinek kiáltottam olyan keményen, pedig akár Sabine is állhatott volna az ajtóban, karjában a keresztfiammal.

A kopogtató invitálás nélkül bebocsátotta magát a szobámba. Mike volt az. Arca dühöt és mérhetetlen csalódottságot sugárzott.

– Hát ismét kell ide jövök, nem jó ügy miatt – mondta lehangoltan. – Hiszek azt, minden rendben volt.

– Én is azt hittem – jegyeztem meg, kicsit sem érdeklődve Mike iránt.

– Akkor, mi baj van? – kérdezte a srác. – Miért hallok lányoktól, hogy valami nincsen rendben?

– A lányok túloznak – húztam a fejemre a takarót, de Mike vádjait ígysem lehetett nem meghallani.

– Már nem tudok, mit higgyek rólad – szomorkodott. – És már megint Bill. Kedvelek már a srácot kicsit jobban, mint eddig. Most téged nem értelek. Nem Herr Krüger miatt akarsz már soha nem beszélni Billel többé, ugye??

– Az apámról jó ideje nem hallottam – mondtam egykedvűen.

– Beszélsz Billel – jelentette ki határozottan Mike.

– Nem – vágtam rá dühösen.

– Miért? – vágott vissza ingerülten.

– Mert nem bírok a közelében lenni! – fakadtam ki dühösen. – Nézd, Mike!Nem tudom, mi ez, de nem bírom, ha túl közel van hozzám! Elborzadok, ha megfogja a kezem! És ez napról napra rosszabb! Tegnap beszéltem vele, de hányinger fog el, ha arra gondolok, hogy tényleg megtettem!

Mike nem válaszolt és én sem mondtam többet .Hallottam, ahogy valaki felsiet a lépcsőn. Nemsokára kivágódott a szobám ajtaja és Linda beviharzott rajta. Nem tűnt zaklatottnak. Titokban azt reméltem, hogy nem érintették túl mélyen a tegnapi incidens emlékei.

– Oh, Mike – kezdte a lány kifulladva – örülök, hogy látlak.

– Szia, Linda – köszönt Mike kimérten. – Egyedül hagyjalak?

– Nem kell – legyintett Linda és leült az ágy szélére. – Jó, hogy itt vagy. Fantasztikus, hogy itt talállak. Szóval… Tommal és Annival kitaláltunk valamit… és úgy gondoljuk, ismét a segítségünkre lehetnél... Még szerencse, hogy nem utaztál haza. Szóval, segítesz?

– Kergetni fog ez egyszer engem a sírba – morogta Mike. – Hogyan segítek most?

– Csak maradj Lottéval. Mi Billel leszünk. Reggel már megpróbáltam beszélni vele, de... mintha hallani sem akarna róla...

– Ez valamiért közös bennünk – jegyeztem meg gúnyosan, de Linda ügyet sem vetett rám.

– Ugyanakkor, ugyanott, ugyanattól… Kémia… misztika… mérgek… – morfondírozott Mike, aki erősen hitt a paranormális jelenségek létezésében.

Nem mondtam semmit, pedig tegnap még pont erről akartam meggyőzni Billt. Mike kijelentése megerősítette a gyanúmat, de túl büszke voltam, hogy beismerjem.

– Úgy gondolod? – kérdezte Linda. Nem tudtam, mennyire osztja Mike véleményét, de érdeklődőnek tűnt. Mike felállt és az ajtó felé indult

.- Gyere, Linda. Loitschébe most.

A barátaim távoztak a szobából, egyedül hagyva engem. Visszadőltem a párnákra és aludtam még egy kicsit. Ébredés után olyan üresnek tűnt minden. Agyamban forgattam Mike szavain. Megpróbáltam elképzelni, hogy beszélek Billel, hogy megfogom a kezét, hogy megölelem. Fintort vágtam erre a gondolatra. Biztos voltam benne, hogy ez nem lehet véletlen. Tudtam, milyen ígéretet tettem neki, ugyanakkor éreztem, hogy lehetetlen lesz betartani, hiszen azt sem bírom elviselni, ha csak rá gondolok, mi lenne akkor, ha mellette kéne ülnöm és a kezét kellene fognom?

Három órával később azzal a gondolattal sétáltam le a lépcsőn, hogy elmegyek Loitschébe és közlöm Billel, hogy mindennek vége van. Linda naplójának másolatát szánt szándékkal nem vittem magammal, pedig megígértem neki, hogy kölcsönadom. A zötykölődő busz hangja és a kátyús utakon való rázkódás keltette hányinger is mintha azt súgta volna: „Vége”.

A Kaulitz-házhoz érve szokatlan jelenségre lettem figyelmes. Az udvaron két alak állt. A mozdulataikból és az arckifejezéseikből arra következtettem, hogy vitatkoznak. Az egyik alakot azonnal felismertem: Mike volt az. A másikat sokáig kellett néznem... Először azt hittem, Bill és Mike kaptak össze valamin, de aztán láttam, hogy Bill elhúzza a függönyt a szobája ablakán, így semmiképp sem vitatkozhatott Mike-kal. Sejtettem, hogy Mike ismeri az illetőt, mert elég kemény gesztusokkal igyekezett a tudtára adni valamit. A hatalmas garázs épületének támaszkodva figyeltem, mi történik.

– Arti, te minek jössz ide? – kérdezte Mike németül az idegent.

– Hozzád – sziszegte az Artinak nevezett, tökéletes német kiejtéssel.

– Honnan tudod, hogy itt leszek? – kérdezte érdeklődve Mike.

– Lenától – felelte Arti.

Furcsálltam, hogy németül beszélnek egymással, holott mind a ketten beszélgethettek volna oroszul. Talán Mike azt remélte, hogy valaki meghallja a vitát?

– És minek jössz ide? – morgolódott Mike. Nem nézett Artira.

– Nézd, Mike – válaszolt kimérten az idegen – ismersz engem. Én nem vagyok olyan, mint te. Láttam tegnap a lányt, akiért úgy odavagy. És tudod, mit? Akarom őt! Tudod, milyen vagyok. Egy pillanatra, egy percre, egy órára… egy napra… egy hétre… ki tudja, mennyi időre, de kell.

Meredten bámultam Mike-ra, aki gyilkos tekintettel nézett most Artira. – Hát mindenki engem akar? – gondoltam magamban. Ebben a pillanatban a világ minden egyes hímnemű egyedét a pokol legeslegmélyebb bugyrába kívántam.

Arti tekintete elsiklott Mike-ról és egyenesen rám szegeződött. A szemébe nézve a jég is olvadni kezdett bennem. Éreztem, hogy újra élek és nemcsak egy fagyott jégszobor vagyok, mint ahogy azt az utóbbi két hétben hittem.

– Nem – jelentette ki Mike, miután képes volt szavakat formálni.

– És miért nem? – nézett vissza Arti, miközben ujjaira tekerte Mike egyik fonott tincsét. Tekintetével nem árulta el, hogy én is hallom a párbeszédet, Mike pedig nem láthatott engem.

– Mert Lotte nem tiéd soha nem lesz – válaszolt remegő hangon Mike.

– Oh, és miért nem? Talán már másé? Esetleg a tiéd? Ne reménykedj, öcskös. Lotte előbb választana engem, mint téged.

– Másé – hangzott a felelet .Teljesen összezavarodtam. A jég hol felolvadt, hol újra beburkolta a lelkemet. Az egyik pillanatban teljes ellenszenvet éreztem Arti iránt, a másikban pedig valami egészen mást...

– Akkor kié a lány? – kérdezte Arti.

– Billé – válaszolta Mike. Ez meglepett. Lelkiismeretfurdalásom támadt. Mike mondhatta volna azt is, hogy az övé vagyok, de nem ezt tette. Azt mondta: Billé vagyok...

– És akkor te miért vagy itt? – kérdezett ismét Arti.

– Bill és Tom barátok – felelt Mike. – Te nem vagy méltó sem még arra, hogy a ház kapuján belépj!!

Arti keze elindult Mike felé. Sikoltani akartam, de nem volt időm rá, mert egy hang félbeszakította Arti mozdulatát.

– Elég – parancsolta Bill kellő hűvösséggel. Átsiklott az udvaron, akár egy fekete árnyék, és Mike-ékhoz lépett. Az arca még a tegnapinál is nyúzottabb volt, de a szemeiben düh égett.

– Mi folyik itt? – mérgelődött, miközben Artira pillantott. – Ki ez a srác, Mike?

– Az unokatestvérem – válaszolta engedelmesen Mike. – Arti.

Bill ismét megvetően pillantott az alteregójára. Még Mike-ra sem nézett ilyen mérhetetlen haraggal, mikor – egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt – saját magát látta benne.

– Örvendek – biccentett Arti. – Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem a méltán híres Bill Kaulitz urat.

Bill elfintorodott és megfordult. Észrevett és elindult felém. Hívogatóan nyújtott kezet, de a mozdulatból hiányzott a megszokott kedvesség. Csak valami hivatalos gesztusféle volt. Jobbnak láttam, ha vele tartok. Nem szólt semmit, miközben átvágtunk az üres, mégis barátságosan hívogató, világos folyosókon és felsétáltunk az emeletre. Míg a fehér lépcsőket róttuk, azon gondolkodtam, hogyan fogom előadni az egyszerű szakítás tervét. Mike kijelentése mindent megváltoztatott. Még Billé vagyok...

– Inkább hazamegyek – mondtam, mikor a srác becsukta a szobája ajtaját.

– Rendben, de várnod kell. Legalább addig maradj, míg eltűnnek a vendégeink – válaszolta hűvösen és járkálni kezdett a szobában.

– Mit keresnek itt? – kérdeztem felháborodva. Még mindig az ajtóban álltam, miközben Bill az íróasztalához ült. A kettőnk közti távolság elég nagy volt ahhoz, hogy elviselhetőnek érezzem az énekes társaságát.

– Mike Lindával érkezett – felelte készségesen. – Hamarosan befutott Tom és Anni is… aztán mindannyian leléptek, csak Mike maradt. Talán előre kitervelt akció volt az egész. Miután elmentek, Mike jó hosszú szónoklatba kezdett… Unalmas volt… aztán felhagyott a próbálkozással és dühösen kicsörtetett az udvarra… néhány másodperccel később lettem figyelmes a vitára… Láttam, mikor megérkeztél… Távolról figyelted őket… úgy sejtettem, jobb, ha eltávolítalak a közelükből… nem gondolnám, hogy fel lettek volna dobva, ha észreveszik, hogy kihallgatod őket… Egyébként mit keresel itt?

Kétségbeestem, mert nem tudtam, mit feleljek. Nem mondhattam el, hogy a neki tett ígéretet szándékoztam megszegni. Az nem lett volna fair Mike-kal szemben. Végül felöltöttem azt a jégszobor maszkot, amit az utóbbi időben mindig viseltem és így feleltem.

– Nem hozzád jöttem.

– Azt mindjárt gondoltam – morogta keserűen. Ő is jégszoborrá vált, csakúgy, mint én.

Kinézett az ablakon, majd diadalmasan rám bámult és azt mondta:

– Elmentek.

Köszönés nélkül távoztam. Igyekeztem menekülni valami elől. Nem tudtam, mit érzek és nem akartam, hogy Bill lássa a bizonytalanságomat. Végigrohantam a Bahnhof utcán. Az őszi napsugár lágyan simogatta az arcomat, de ez nem tudta megenyhíteni a bennem tomboló hóvihart. Egyre messzebb és messzebb akartam kerülni a Kaulitz-háztól.

– Lotte! – kiáltott utánam valaki. A hang nem volt ismerős, de készségesen megfordultam a szólításra. Arti futott felém. A jégpáncél ismét olvadni kezdett, ahogy közelebb sétáltam a sráchoz.

– Szia, Arti – köszöntem mosolyogva. Szándékosan szólítottam a nevén, mert feleslegesnek tartottam a bemutatkozást – hiszen Mike-nak köszönhetően mindketten tudtuk, kicsoda a másik.

– Hallottál mindent, amit Mike-kal beszéltem, ugye? – kérdezte Arti és az ajkába harapott.

– Nagyjából – feleltem vállvonogatva.

– Akkor azt is tudod, mit mondtam Mike-nak rólad. Én ezt komolyan gondolom. Akár egy percre, akár egy napra, de így van… érted ezt? Tudom, hogy már nem vagy együtt Billel, hallottam, mikor Mike ezt beszélte egy lánnyal.

Nem válaszoltam, csak néztem őt. Figyeltem, ahogy a napfény táncot jár fekete tincsein, ahogy a tekintetemet keresi minden egyes pillantásával.

– Meg akarlak ismerni – szólalt meg újra. – Van kedved velem eljönni valahova?

Tudtam, hogy ezzel elmenekülhetek Loitschéből, így kapva kaptam az alkalmon. Arti egy idegen volt, mégsem féltem tőle. Ez megijesztett, de valahogy semmi rémisztőt nem találtam benne. Boldog voltam, ha a közelemben volt.

– Nem mondod meg az igazi neved? – érdeklődtem, miközben Magdeburg felé tartottunk.

– Legyen ennyi elég, hogy Arti – rázta a fejét titokzatosan.

– Ha azt akarod, hogy a barátod legyek, nem kéne titkolóznod – jegyeztem meg, de nem reagált a közbevetésemre.

Együtt töltöttük a napot. Nem volt kellemetlen számomra, hogy velem volt, holott emlékeztem még, milyen volt, mikor először találkoztam Mike-kal. Féltem tőle, de Artitól egyáltalán nem tartottam, pedig a srác nyíltan megmondta, mit akar.

Miután horribilis összeget fizetett ki egy magdeburgi étteremben, úgy döntöttem, jobb lesz, ha hazamegyek. Nem akartam, hogy elbízza magát, mert Mike reggeli mondata még mindig a fejemben visszhangzott és valahol mélyen tudtam, hogy igaza van. Arti nem vette túl jó néven, hogy már indulni szeretnék, de egy-két tiltakozó megjegyzés után nem erőltette a maradást, így hazaindulhattam. Nem engedtem, hogy elkísérjen, mert féltem, hogy mit szólnának Sofie néniék, ha meglátnának egy vadidegennel.

– Holnap? – kérdezte reménykedve Arti.

– Holnap – válaszoltam és elindultam a legközelebbi buszmegálló felé.

Senkinek sem beszéltem Artiról. Gondoltam, hogy a rokonaim nem lennének túl vidámak, ha megtudnák, hogy az eddig oly tökéletesen biztos pontnak hitt kedvesem helyett valaki más kezdett el érdekelni. Tele voltam kérdésekkel, de egyiket sem tudtam megválaszolni magamnak. Mi történik velem? Mintha valami befolyásolná az érzéseimet és nem hagyná, hogy azt szeressem, aki megérdemli, hiszen Bill semmit sem követett el ellenem, tehát nem kárhoztathatom arra, hogy egyszerűen ejtem őt. Viszont ő is hasonlóan érzett, mint én. Lehet, hogy talált magának egy másik lányt, úgy, ahogy én megtaláltam Artit? És ha így lenne, vajon mit szólnék hozzá? Örülnék? Dühös lennék, vagy szomorkodnék? Esetleg nem érdekelne? Nem kerestem a válaszokat, mert minden olyan zavarosnak tűnt.

Aznap késő este felhívott Arti, hogy rákérdezzen, hol találkozzunk holnap. Furcsamód nem idegesített a rámenőssége, pedig általában nagyon utáltam, ha valaki túlzottan közeledik felém. Nagyon Messze akartam kerülni Loitschétől, de Magdeburgot nem hagyhattam el, mert az túl feltűnő lett volna. Csalódottan sóhajtottam és úgy döntöttem, maradjunk a városban. Arti nevetett a lehangoltságomon és megígérte, hogy várni fog.

Reggel korán indultam. A nagynénémék még mélyen aludtak, így cetlit hagytam, hogy ne aggódjanak. A cetlire azt írtam, hogy Lindával találkozom. Reméltem, nem látnak át a ferdítésen és nem fognak utánajárni, hogy valójában mi a helyzet, ugyanis nem terveztem, hogy bárkivel is megosztom a dolgot. Igazság szerint elmondhattam volna, hiszen senki nem tilthatott volna el Artitól, de meg akartam tartani a titkot.

– Ma te mesélsz nekem, Arti – estem neki egyből, miután átvágtam Magdeburg egyik legforgalmasabb utcáján és pont szembetalálkoztam a fiúval.

– Rendben – bólintott megadóan. – Mit akarsz tudni?

– Először is, a nevedet – feleltem tárgyilagosan.

– Arti Alien – hangzott a válasz.

– Nem hiszek neked – mosolyogtam, remélve, hogy ettől kissé megolvad, de nem jártam sikerrel.

– Szép a mosolyod, de ezzel most nem tudsz meghatni – vigyorgott diadalmasan.

– Miért nem árulod el, hogy ki vagy? – kíváncsiskodtam. Talán nem kellett volna feszegetni a témát, én mégis megtettem.

– De hiszen már elárultam. Mike unokatestvére vagyok. Az ő anyja és az én anyám testvérek. Ennyi nem elég?

– És ha megkérdezném Mike-tól a nevedet? – tettem fel egy újabb kérdést.

– Megkérdezheted, de nem fogja elárulni – jelentette ki Arti magabiztosan.

– Már miért ne tenné? Az egyik legjobb barátom!

– Nem teheti. Ez egy nagyon bonyolult ügy. Elárulok egy titkot. Mike nem tudja az igazi nevemet, mert senki sem árulta el neki. A családunkban csak anyám, nagymamám és Elina nagynéném, azaz Mike anyja tudja. – felelte Arti, miközben félresöpörte arcába hulló fekete tincseit. – Mike tudja, hogy hamis néven ismer, de nem kutat a titkom után, mert azt mondták neki, hogy ne tegye. Azt hiszi, veszélyes vagyok, amiért titkolom a nevem. Nem mondhatok többet erről. A családunkra tartozik.

– Milyen sötét ügybe keveredtél, Arti Alien? – tettem csípőre a kezem.

– Nem keveredtem semmibe – mosolygott Arti. – Egyezzünk meg valamiben. Elárulom a nevemet, de ahhoz, hogy megtegyem, meg kell barátkoznod egy feltétellel.

– Na, halljuk azt a feltételt – vágtam rá gyorsan, amin nagyon meglepődött.

– Biztosan tudni akarod? – kérdezte furcsa hanglejtéssel.

Kicsit elbizonytalanodtam, mert a kérdés ijesztőnek hangzott. Olyan hangsúllyal kérdezett, mint egy támadásra készülő orgyilkos. Gondolkodtam egy fél percet, majd rávágtam.

– Persze. Hiszen abból csak nem lehet baj, ugye?

Nem felelt. Ajka vékony vonallá préselődött, miközben azt kérdezte:

– Meg is tennéd?

Ezt végképp nem értettem. Arti lénye annyira titokzatos volt és én minden áron meg akartam fejteni a titkait, de most úgy tűnt, hogy a titkok, melyeket fel akarok deríteni, túl sötétek ahhoz, hogy napvilágra kerüljenek.

– Attól függ, mi lenne az – mondtam végül óvatosan.

A hangomból is kitűnt, hogy nem vagyok biztos a dolgomban. Arti jól tudta ezt.

– Félsz, angyalom?

Az agyam egy pillanat alatt lángba borult. A düh úgy tombolt bennem, mint a felgyülemlett, olvadó kőzet egy kitörni készülő vulkánban. Ezzel a kis szóval Arti mindent elrontott, ami eddig megvolt köztünk.

– Ne hívj így többé! – sikoltottam és elhátráltam tőle. – Ne mondd ezt mégegyszer! Így csak ő hívott, de nem akarok emlékezni rá!

– Mi a baj? – értetlenkedett Arti. Szemlátomást nem értette, mi történik, nem tudta, mit mondhatott, amivel ennyire fel tudott bosszantani.

– Ne gyere közelebb! – kiáltottam, mert két lépést tett felém. – Ne merj követni!

Később nem tudtam magyarázatot adni a szokatlan viselkedésemre. Írtam egy SMS-t Artinak, hogy bocsánatot kérjek tőle. Egyszerűen nem értettem, miért bántom meg azokat, akik fontosak nekem. Úgy láttam jónak, ha elzárkózom, hogy véletlenül se bántsak meg másokat.

Mike azonban ismét egy őrangyalnak bizonyult. Lepergett róla minden, amit rákiabáltam, tűrte a dühkitöréseimet és a folyamatos hangulatváltozásaimat. Ő volt az egyetlen barátom, akit el tudtam viselni.

– Találkozol Artival? – kérdezte az egyik délután. Magdeburg utcáit jártuk és próbáltunk magyarázatot találni a szokatlan viselkedésemre. Teljesen megváltoztam. Durva és goromba lettem, még Ralph is megijedt tőlem, mikor utoljára találkoztam vele.

– Igen, találkozgatunk – feleltem szárazon. – Megtehetem, nem?

– Megteheted – sóhajtott szomorúan Mike. – Jaj, Lotte. Nem gondolkodsz! Nem tudod, veszélyes következmények lesznek!

– Miféle következmények? – érdeklődtem, szinte kikérve a szavakat. – Arti rendes srác!

– Annak tűnik – morogta Mike. – És miért nem tudod akkor a nevét?

– Mert... Mert...

a bizonytalanság erőt vett rajtam. Arti egy régi ügyre hivatkozva titkolta el az igazi nevét. Mibe keveredhetett? Mike győzedelmesen mosolygott.

- Tudok, hogy igazat mondok már megint, mint mindig. Féltelek. Nem akarok újabb találkozót, érted? De nem tiltalak, nem tehetek, mert barát nem mondhat ilyet, mert nincs joga ilyet mondani.

– Tudom, Mike és köszönöm – feleltem, a szokásosnál nyugodtabban. – És hidd el, én... én... Tudod, mennyire féltem tőled, mikor először találkoztunk... és most... Artitól nem rettegek!

Mike mosolyra húzta a száját, mert felidézte magában az első találkozásunk emlékképeit. Én már csak homályosan emlékeztem rá, mint ahogy minden más emlékemet is homály fedte.

– Miért nem félek? – suttogtam rémülten.

– Bill mond, mit beszélsz neki a múltkor – jegyezte meg a srác és rám nézett. – Tudod, az elmebontó mérgekről.

– Te hiszel benne? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

– Nem lehetetlen – felelte elgondolkodva. – Bill szerint se.

– Miért, ő már nem utál? – érdeklődtem gúnyosan.

– Te sem utálod őt – mondta Mike. – Csak hiszed azt.

– Jó... akkor... ő már nem hiszi ezt? – módosítottam a kérdést.

– Ó, de igen. Hiszi még. És nagyon hiszi. De tudok, hogy egy napon más lesz minden. És ha mérget feltételezek, akkor… lehetne tudni, mi az ellenszer…...

Éreztem, hogy tiszta fejjel tudok gondolkodni és tudtam, hogy mindent el kell mondanom Mike-nak.

– Válaszolj nekem, Mike. Mikor Artit látom, nem vagyok dühös. Nem zavar, hogy közel van hozzám, de mindenki mást ellökök magamtól. Téged sem taszítalak el, de Lindát és Annit igen. Miért?

– Mert Arti neked most Bill – adta meg a választ. – És őt bennem is keresed még.

– De Bill itt lehetne, ha engedném!

– Ez bonyolult – vélekedett Mike. – Ha még a mérgeket gondolok, akkor nehéz elmagyarázni a hatást.

– Próbáld meg, kérlek.

– Oké – fogott bele. – A mamám, Polja meséli kiskoromban sokszor történeteket régi orosz dolgokról. Ő mond el, hogy I. Péter cár idején, a mai Ukrajnában, Kievben volt egy földesúr, aki akarta a cár feleségének, Katalin cárnőnek unokatestvérét magának feleségnek, de a lány nem ment, makacs volt. És a földesúr kínálta egyszer borral, aztán a lány vele ment szó nélkül… és tett sok nagyon rossz dolgokat… Volt vőlegénye, akit szeretett nagyon, de megutált és megölt majdnem… Hónapokkal később vetett saját kézzel véget életének, de előtte voltak rohamai… a szívével gondok voltak… többször leállt… A mamám azt mondta, méreg, ami megbontja az elmét. Ennyi az egész. Nincs ellenszere.

Magamban nevettem. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy Mike-nak igaza legyen. Talán túl sok volt a horrormese.

– Biztosan nincs ellenszere? – kérdeztem mohó érdeklődéssel.

– Nem tudok. A nagyanyám érzelmekről és sokkolásról beszél… Érzelmi sokkhatás… Nagyon erősnek kell lennie.

– Érzelmi sokkhatás? – hitetlenkedtem. – Mondjuk, ha meglátnám, hogy Bill ki akar ugrani az ablakon, az megoldaná a helyzetet?

– A tiédet megoldaná. De azzal vársz még, a méreg még nem olyan erős, hogy kényszerítsen téged vagy őt erre, de hidd el, talán fog majd, szóval vigyázz. És nem tudok elmondani ezt kedvesednek, mert nem lehet beszélni vele. Hallani se akar rólad.

Megvontam a vállam. A hír teljesen hidegen tudott hagyni. Mike szemeiben már nem volt meglepettség, számított rá, hogy így reagálok.

– És Linda? Haragszik rám?

- Kellene? Nem hiszek, hogy ő haragudna. Hiszi, te haragszol. De te ne aggódj, mert elmondok neki, mit beszéltünk ma. Akkor már másképp látja majd az egészet.

– Mike, csak még egy dolog – kezdtem óvatosan és kissé félve. – Miért mondtad Artinak, hogy Billé vagyok? Mondhattad volna, hogy...

– Hogy enyém vagy? – nevetett kedvesen. – Azt még Arti se hiszi, aki nem ostoba ember. Ismer engem. Nem tudok neki itt-ott kitalált mesét mondani, mert nem hisz. És egyébként se hazudok. Nem voltál az soha nekem senkim baráton kívül. Jobb, ha az igazat tudja. Te még Billt szereted és látszik ez rajtad még. Rendben lesz majd minden! Nevetni fogunk még!

Nem voltak ugyan tisztán elkülöníthető érzéseim, de reméltem, hogy Mike-nak igaza van. Most nem fájt volna, ha Bill kimondja, hogy vége, de tudtam, hogy egy napon felnyitom a szemeimet és enyhülni kezd bennem a tél, mely a virágzó tavasznak adja át a helyét, és ha akkor ő már nem fog hozzám tartozni, az egyenlő lesz a teljes pusztulással.