Október közepe felé elkezdtem gondolkodni azon, hogy mégiscsak meg kéne tanulnom vezetni. A tűzpiros Mercedes még mindig a garázsunkban foglalta a helyet. Mióta Anni szakszerűen beállt vele, senki nem nyúlt hozzá. Rodolpho bácsi járgánya viszont a hátsó udvarra került, mert két autónak nem lett volna hely a garázsban, de a bácsikám autó-rajongóként úgy gondolta, jobb, ha a luxusautóm áll védett helyen, nehogy az időjárás akár egy apró sérülést is ejtsen a lakkozáson. Mike és Arti is úgy vélte, hogy jó ötlet rászánnom magam a KRESZ-tanulásra – ebben az egyben az unokatestvérek legalább egyetértettek, bár nem tudtak róla, hiszen Artinak nem említettem Mike véleményét, Mike-nak pedig nem szóltam arról, hogy újra találkozgatok Artival.
– Sofie néni, Rodolpho bácsi… úgy döntöttem, hogy talán mégiscsak be kéne iratkoznom az autósiskolába – jelentettem be az egyik este vacsora közben a végső döntést, miután Artival és Mike-kal is kellőképpen átbeszéltük a dolgot.
– Na végre! – lelkesedett Rodolpho bácsi. – Nem a semmiért áll ott az a gyönyörűség a garázsban!
– Igen, tudom – kezdtem, mert meghoztam egy másik döntést is, melyet persze nem közöltem a srácokkal, mert tudtam, hogy mindketten helytelenítenék. – Azt az autót nem fogom vezetni. Visszaadom a feladónak. Ha meglesz a jogsim, valószínűleg csak a többi iratom mellett fog porosodni, habár néha kölcsönveszem az autódat, bácsikám.
Rodolpho bácsi arca furcsán eltorzult. Úgy tűnt, összetörtem minden reményét.
– Te komolyan azt vártad, hogy vezetni fogom azt az autót, amit tőle kaptam? – nevettem fel keserédesen. Az utóbbi időben nem mondtam ki Bill nevét, inkább csak hivatkoztam rá, mintha valami undorító, borzasztó dolog lenne.
– Igen, azt vártam – mondta Rodolpho bácsi lehangoltan. – Jól van, Lotte. Tégy, amit akarsz. Add vissza az autót Billnek. De vajon ki fogja elvinni? Bill nem fog érte jönni, mivel szóba sem áll veled. Tom nem hagyná, hogy visszaadd, nem is említve a Trümper-házaspárt. Neked kéne elvezetned.
– Rendben – egyeztem bele. – Amint meglesz a jogsim, Loitschébe megyek.
Vacsora után olyat tettem, amit eddig még soha. Kimentem a garázsba, hogy igazán megnézhessem az autót, mielőtt végleg úgy döntök, hogy megválok tőle. Leültem Rodolpho bácsi kint hagyott szerszámosládájára és onnan néztem a piros Mercedest. Az érzéseket már egyáltalán nem, de néhány emlékdarabkát fel tudtam idézni arról a napról, mikor megkaptam. Színtelenül, mintha egy régi, megfakult filmet néznék, láttam, milyen izgatott volt mindenki, miközben egymás után adták át az ajándékaikat. Most a báli ruha a szekrény mélyén pihen, a fényképező egy fiókban landolt, az autó a garázsban áll, a karkötő az egyik ékszerdobozban hever, a nyaklánc... a nyaklánc a nyakamban van... Hát persze, ezért mondta Mike, hogy látszik rajtam, hogy szeretem Billt. Nem vettem le a nyakláncot, melybe a kettőnk monogrammját vésték, és melynek medáljában egy apró kép díszeleg rólunk. Benyúltam a pulóverem alá és előhúztam az aranyláncot, végén a szív alakú medállal. Mikor ránéztem a képre, ahol Bill és én boldogan mosolyogtunk, a szívem dobogásának ritmusa felgyorsult. Minden dobbanás olyan volt, mintha belülről fagyos hógolyókkal dobálnának, és mintha minden egyes ütés azt mondta volna „Tépd el, tépd el!” Mindkét kezemmel megfogtam a láncot, hogy eleget tegyek a parancsnak. Csak egy apró, erősebb kézmozdulatba került volna az egész, de ekkor valami azt súgta, ne tegyem. Nem tudtam, mi lenne a helyes cselekedet. Csak ültem, kezemben a lánccal, s az egyik pillanatban kedvem lett volna elszakítani, a másikban pedig ismét elrejteni.
A testem tiltakozott a döntés ellen, miközben végül visszaengedtem a láncot a pulóver alá. Tudtam, hogy valami történni fog, mert a hógolyók egyre nagyobbnak tűntek és egyre gyorsabban jöttek. Nem kaptam levegőt és éreztem, ahogy lassan lecsúszom a ládáról.
Kietlen sötétség vett körül. Nem tudtam, hogy álmodom, vagy teljesen öntudatlan vagyok. Szeptember óta nem voltak álmaim, csupán perceknek tűnő órákig bámultam a puszta sötétséget, ahol csak néha jelent meg egy-egy homályos, emberi arc – a legtöbbször Artié. A mély csendet azonban, most először, suttogás törte meg. Ismerős volt a kéjes kacaj, de nem tudtam, honnan ismerem a hang tulajdonosát. Egy pillanatra felvillant előttem a partin látott pincérnők egyikének furcsán ismerős arca, de még így sem ment az azonosítás.
– Lotte, Lotte – suttogott valaki más is, de ezt a hangot könnyen fel lehetett ismerni. A nagynéném volt. Tudtam, hogy közeledek a valósághoz és egyre jobban igyekeztem, hogy kiszabaduljak ebből a sötétségből. Végül a fenyegető susogás elhalkult és a sötétség is oszlani kezdett.
– A nyaklánc – nyögtem, amint éreztem, hogy ismét képes vagyok beszélni. – A nyaklánc... egyben van még? Nem szabad eltépni... nem lehet...
A végtagjaim nyugtalan, görcsös rángásba kezdtek és nem tudtam megfékezni őket. A szívem ismét belekezdett a vad dobogásba, s ezúttal hallhattam is, mennyire gyors a ritmusa – bizonyára egy EKG-t kötöttek rám.
– Lotte! – kiáltotta kétségbeesettebben Sofie néni.
– Álljon arrébb, Frau Marcello – utasította egy orvos és az ágyamhoz lépett. – Lotte, hallasz? Ne aludj el, rendben? Meg tudod tenni?
– A nyaklánc... – mondtam ismét.
– Milyen nyaklánc? – fordult az orvos a rokonaimhoz, akik először értetlenül pislogtak, majd Rodolpho bácsi arcán megvillant a felismerés.
– A nyakában van egy arany-nyaklánc, amit a nővérétől kapott. Nem lehet, hogy azt akarja, hogy vegyük le róla?
– Ne! – kiáltottam olyan hangerővel, amilyennel csak bírtam. – Nem lehet! Annak ott kell maradnia... nem szabad elszakítani... Nincs semmi baj, Sofie néni – tettem hozzá, mert a nagynéném sírni kezdett. – Nem vagyok őrült... habár... ki tudja... Mike... látnom kell Mike-ot. Beszélnem kell vele, mert el kell mondanom valamit... Igaza volt... méreg...
Ezekkel a szavakkal egész biztosan nem derítettem jobb kedvre a körülöttem állókat, de nem tudtam felmérni, milyen reakciót váltott ki belőlük ez a pár, összefüggéstelen mondatkezdemény. Küzdöttem, hogy a valóságban tudjak maradni, hogy elmagyarázhassam, miről is van szó, de gyenge voltam hozzá.
– Nem adom vissza az autót – határoztam végül, majd ismét lecsukódtak a szemeim. A hideg ürességben volt lehetőségem gondolkodni, habár az agyam nem működött olyan jól, mint mikor ébren vagyok, de a célnak megfelelt. Valami nem hagyja, hogy Billel legyek, de egy másik dolog nem engedi, hogy végleg eltépjem a köztünk lévő köteléket, akár egy aranyláncot. Billhez tartozom, de Artit szeretem. Vagy nem is szeretem igazán? Vajon Mike-nak tényleg igaza van és csak Billt keresem benne... Arti olyannyira hasonlít Billre, amennyire még Mike sem hasonlított soha... talán Arti csak egy eszköz? A lényem csupán be akarja tölteni azt a hatalmas űrt,, amit Bill hiánya miatt érzek minden egyes másodpercben? Lehet, hogy Arti erre kell nekem? Sajnálni kezdtem őt és mindenki mást, aki kénytelen a közelemben élni. Azonban a gondolatok megszakadtak, mert egy erős rántás visszahúzott a valós világba.
– Lotte? – hallottam az orvos hangját, ami még kissé visszhangot vert a fejemben.
– Jól vagyok – válaszoltam határozottan, bár még túlságosan gyengén.
– Lotte, elmondod, mit mondtál az előbb... úgy értem, az eszméletvesztésed előtt? Milyen méregről beszéltél?
– Mike szerint elmebontó mérgek – kezdtem bele. – Ittam belőle és Bill is... most utálom Billt... ő is utál és én Artit akarom, mert hasonlít rá...
– Félrebeszél? – kérdezte riadtan Sofie néni. – Ki az az Arti?
– Nem beszél félre – közölte egy ápoló – teljesen tiszta a tudata.
– Arti Alien. Mike unokatestvére. A harmadik Bill – tettem hozzá, amin kicsit nevettem is.
– Ki az a Bill? – kérdezte az orvos, inkább a nagynénéméktől várva a választ. – Lotte sokszor emlegeti, még álmában is.
– Álmomban? – érdeklődtem felélénkülve. – Mennyi ideje vagyok itt?
– Pár napja, de ha ilyen jól halad a gyógyulásod, egy-két napon belül hazamehetsz – felelt egy másik ápoló.
– Elmondjuk az orvosnak, kicsoda Bill? – kérdezte Rodolpho bácsi.
– Persze – feleltem készségesen. – Elmondhatom én is. Bill... ő egy... ohh...nem... tudom... elmondani...
Nem kaptam választ, s valaki belém döfött egy tűt. Tudtam, hogy vért vesznek tőlem.
– Lotte, drágám, miféle méreg? – kérdezte aggódva a nénikém.
– Kérdezd meg Mike-tól – válaszoltam erőtlenül. – Van egy elmélete.
Az orvos jelentőségteljesen Sofie nénire bámult, aki azonnal előkapta a telefonját és felhívta Mike-ot.
Mike nem tudott arról, hogy mi történt és nagyon váratlanul érte a hír, hogy félig öntudatlanul fekszem egy kórházban, s pláne az lepte meg, mikor Sofie néni előadta neki, hogy mérgekről beszéltem.
A fiú délután meg is érkezett. Egy ápoló értesítette a kezelőorvosomat, hogy kikérdezhessék az elméletéről. A kórteremben ápolók és orvosok csapata, valamint a rokonaim állták körül az ágyamat és mindannyian érdeklődve pislogtak az extrém külsejű Mike Müllerre.
– Jó napot – köszönt az orvos. – Uram, ön lenne az a bizonyos Mike, akit a kisasszony említett?
– Igen, én – felelt udvariasan a srác. – Miért?
– Lotte elmebontó mérgekről beszélt nekünk. Azt mondta, hogy az ön elméletén alapul a feltevés. Miből gondolja, hogy létezhet... ilyesféle méreg?
– Én nem mondok, hogy biztosra – hangsúlyozta Mike. – Furcsaságok történt sok mostanában. Lotte viselkedik nagyon szokatlanul. Egy parti óta csinál sok furcsaságot. Miért van most itt?
– Azért – kezdtem kicsit túl hevesen – mert el akartam tépni a nyakláncot, de aztán mégse tettem. Olyan volt, mintha... jéggel dobáltak volna belülről, egyre erősebben és erősebben. Nem kaptam levegőt és... itt ébredtem fel. Rodolpho bácsi, te találtál meg?
Eddig nem is gondoltam arra, hogyan kerültem kórházba. Rodolpho bácsi csak bólintott, de Sofie néni előadta a történetet.
– Láttuk, hogy a garázsba mentél. Gondoltuk, hogy az autót nézed, mert őszintén szólva nemigen nézted meg alaposabban. Csakhogy... annyira sokáig voltál kint. Nem mentünk utánad, mert nem tudtuk, hogy miként reagálnál. Rodolphónak eszébe jutott, hogy meg akarta javítani az egyik ajtózárat, a szerszámosláda pedig a garázsban volt. Kiment érte és meglátott a földön. A kezed a nyaklánc köré volt csavarodva. Halkan motyogtál.
– Szépen lefejtettem a kezed a láncról – vette át a szót Rodolpho bácsi – aztán Sofie mentőt hívott. A mentősök igencsak mérgesek lettek, miután megvizsgáltak, mert közölték, hogy miért itattunk veled kávét, ha egyszer nem bírod…
– Ezt persze meg tudtuk cáfolni, mivel mindenki tudja, hogy utálod a kávét – tette hozzá Sofie néni kicsit nevetve, mint aki csupán oldani szeretné a kórteremben lévő feszültséget.
– Láthatnám a nyakláncot? – érdeklődött az orvos. – A történések merőben összefüggnek azzal az ékszerrel…
Sofie néni az ágyamhoz lépett és finoman előhúzta a nyakláncomat az inggallér alól. A lánc fényesen megcsillant, de gyorsan félrenéztem, nehogy újra történjen valami.
– Lotte, miért akartad eltépni? – kérdezte Mike és a nyakláncra meredt.
– Ezt nehéz elmagyarázni, mert mindenki őrültnek tart majd, ha beszámolok róla. Olyan volt, mintha parancsot kaptam volna. Eszembe jutott Bill és nem akartam emlékezni... mindent el akartam tépni, szét akartam szakítani, össze akartam törni, ami csak egy kicsit is rá emlékeztet... Aztán... valami azt súgta, hogy ne tegyem.... nem tudtam, mit kéne tenni és végül úgy döntöttem, hogy a nyakláncnak egyben kell maradnia... A szívverésem felgyorsult, jobban, mint azelőtt, és... és... azt hiszem, ennyi történt...
– Ez mi lehet? – érdeklődött Mike az orvosok felé pillantva.
Senki nem válaszolt, az ápolók csak bámultak, az egyik orvos tanácstalanul meredt maga elé, a másik kettő pedig valahova a fal felé nézett.
– Mike – szólítottam meg Mike-ot, aki azonnal az ágyam mellé ugrott.
– Mi baj? – kérdezte aggódva.
– Segíts nekem.
Megfogalmazódott bennem valami, amit feltétlenül véghez kell vinnem, mert lehet, hogy soha többé nem tehetem meg.
– Kérlek... segíts...
– Miben segítek? – kérdezett még mindig riadtan.
– Hozd ide Billt.
A kijelentés mindenkit váratlanul ért, de Mike szemében valamiféle felcsillanást láttam – talán az öröm jelét.
– Billt? Biztos?
– Teljesen – feleltem tökéletes magabiztossággal. – Csak egyetlen percet rabolnék el tőle. Egyetlenegy perc… csakhogy utoljára lássam...
– Egész biztos, hogy félrebeszél – állapította meg Sofie néni. – Hívom Florenzt.
– Csak megijedne – tiltakoztam – de ha jónak látod, tedd. Nem vagyok őrült.
– Tudjuk – biztosított Rodolpho bácsi. – Csak nem értjük, mi van veled, kicsim. Az egyik pillanatban ki nem álhatod Billt, a másikban pedig látni szeretnéd...
– Bácsikám, majdnem meghaltam – jegyeztem meg túlzottan is gúnyosan. – Nem tudom, hogy történik-e még ehhez hasonló, így minden eshetőségre fel kell készülnöm. Ha itt az idő, el kell mennem és nem akarom ezt úgy megtenni, hogy nem érzem az ölelését többé.
Másnap Florenz hangjára ébredtem. Beszélt valakihez. Gyanítottam, hogy telefonál.
– ... nem, nem... én sem tudtam, hogy mi van vele! Nem tudom, hogy mi történt... még alszik, ha felébred, megkérdezem és visszahívlak, rendben?
Kis csönd következett, majd Florenz újra beszélni kezdett.
– Ne, azt ne tedd! Nem kell visszajönnöd, hiszen itt lesz vele Anni, Mike és... és Arti is...
Már tudtam, kivel beszél Florenz, s most hallani is lehetett a szívszaggatóan ismerős hangot – Linda hangját.
– Arti? – kérdezte mérgesen. – Nehogy a közelébe engedjétek! Az... az mindent elronthat! Teljesen összekavarná Lottét! Mike elmondta, hogy… Billt keresné benne… Florenz, kérlek, figyelj oda rá.
– Rendben, rendben – nyugtatta a nővérem. – Hidd el, Linda, Arti nekem sem szimpatikus. Tegnap találkoztam vele... elmentem Billhez és ott volt... csak tudnám, mit keresett a Kaulitz-házban...
Már nem próbáltam titkolni, hogy ébren vagyok. Arra a kijelentésre, hogy Florenz tegnap Billnél járt, felpattantak a szemeim és mérhetetlenül dühösen néztek Florenzre, aki hadarva elköszönt Lindától és mosolyogva felém fordult.
– Mit kerestél ott? – kérdeztem hidegen.
– Mike-ot – felelte, kissé megütközve az elutasító hangstílusomon.
– Hiszen nem is ismered – gúnyolódtam szinte mosolyogva.
- Honnan veszed? – kérdezett mérgesen. – Az utóbbi időben nem figyelsz magadra és a körülötted lévőkre. Hanyagolod a barátaidat, de én foglalkozom velük, mert magam sem értem, mi történt veled. Megvitattam Mike-kal az elméletét. Én szkeptikus vagyok, de látom a változást, így hiszek Mike-nak. Elutasító vagy, de tudom, hogy félsz, ha egyedül maradsz. Egyébként nemcsak Mike-ot kerestem fel. Az a valaki, akivel sikerült összefutnom a Kaulitzoknál, eljött hozzád, bár minden rábeszélőképességemet be kellett vetnem annak érdekében, , hogy megtegye.
Florenz felállt és kitárta a kórterem ajtaját. Az ajtóban két Bill állt... vagyis csak egy, a másik Arti volt. Amint kinyílt az ajtó, Arti lelkesen besétált a kórterembe és az ágyam felé indult, Bill azonban elegáns kézmozdulattal parancsolta vissza a helyére. Ő teljesen nyugodt arcot vágott – tökéletes ellentéte volt Artinak. Belépett a helyiségbe és finoman bezárta maga mögött az ajtót, hátrahagyva az egyre idegesebbé és dühösebbé váló Arti Alient. Bill szája sarka megremegett a srác viselkedését látva, de nem törődött vele sokáig. Leült az ágy melletti székre és kérdően nézett rám. Éreztem, hogy erősebb az ösztön, mint a méreg. Nem tudtam biztosra, hogy nem csinálok-e hatalmas hülyeséget, de nem foglalkoztam vele, s felültem az ágyon és átöleltem őt. Jó jelnek bizonyult, hogy nem lökött el magától. Körém fonta vékony karjait, s egy pillanatra talán minden visszatért, pedig már azt hittem, teljesen elveszett. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, s az ölelő karok hideg vasbilincsekként tartottak fogva. Bill is érezte ezt, mert villámgyorsan elengedett.
– Jobb, ha megyek – pattant fel hirtelen. Szemei megteltek rettegéssel, nem volt már uralma saját maga felett, így meghátrált.
Elindult az ajtó felé, de valami arra bírt, hogy visszatartsam.
– Ne. Csak mégegy percet. Kérlek.
Meglepetten visszafordult. Arcán különféle érzelmek küzdelme tükröződött – láttam, hogy fájdalmat okoz neki, amit tesz, mégis közelebb jött hozzám. Nem szólt, mikor megállt előttem. Tudtam, hogy azért nem beszél, nehogy megbántson egy esetlegesen durva hangsúllyal feltett kérdéssel.
– Nem hiszel Mike elméletében – kezdtem habozva. – Azt mondtad neki, hogy , nem tartod lehetetlennek, de tudom, hogy őrültségnek gondolod. Viszont tudnod kell, hogy mindaz, amin átmentem, nem lehetett véletlen. Én hiszek Mike-nak. Bill, szeretném, ha tudnád... hogy... bármit teszek és bármit mondok... szeretni foglak, örökké... akármi is történik...
Éreztem, hogy a világ táncol körülöttem. Tudtam, hogy ez a büntetés, amiért ellenszegültem a méreg diktálta parancsnak. Gyenge voltam, hogy küzdjek, ezért megpróbáltam változtatni a gyönyörű vallomáson.
– Viszont... ez nem mehet... félek – suttogtam erőtlenül. – Félek, hogy... vége lesz… óh, nem... nem tudom megtenni!
– Akkor ne tedd – biccentett Bill és elrohant. A kórterem ajtaját nyitva hagyta, így Arti azonnal besiethetett.
Sírni kezdtem. Arti átölelt és feldúltan kérdezte.
– Bántott?
– Nem – feleltem csukladozva. – Sosem tenné.
– Mégis elrohant... úgy, mintha kergetnék.
– Úristen! – kiáltottam fel hirtelen. Borzasztóan hideg folyadék áramlott végig az ereimben, s hatalmába kerített a szörnyű rettegés. Tudatosodott bennem, hogy Bill azért rohant el, mert lassan a méreg irányítása alá került és nem akarta kimutatni ezt.
– Meg kell állítani! Ugyanez történik vele!
– Mégis, micsoda? – kérdezte Arti, már nyugodtabban.
– A legenda – jelentettem ki elborzadva. – A kievi legenda igaz.
Arti erőteljesen felkacagott.
– Azt ne mondd, hogy hiszel a félbolond unokatestvéremnek. Tényleg úgy gondolod, hogy megmérgeztek titeket, pláne egy... elmebontó méreggel?
Arti szavai elbizonytalanítottak. Létezhet ilyesmi?
– Akkor adj magyarázatot arra, miért vagyok itt – követeltem végül, mert ez az egy értelmes megnyilvánulás jutott eszembe. Tudni akartam Arti véleményét is.
Nem tudott felelni. Sokáig meg sem szólalt, végül a köztünk beállt csendet Florenz törte meg, aki távozásra kérte Artit. A srác nem ellenkezett. Mégegyszer megölelt, majd elment. Miután elhagyta a kórtermet, borzasztóan dühös lettem Florenzre.
– Miért küldted el? – kiabáltam dühösen. – Miért nem maradhatott itt?
– Mert azt mondtam – közölte Florenz nyugodtan. Úgy tűnt, beszélt Mike-kal és tudta, hogyan fogok reagálni bizonyos dolgokra. Bármennyire is a nővérem volt, akkor kedvem lett volna betörni azt a csinos kis orrát!
– De Artit akarom! – sikoltottam, Florenz pedig elmosolyodott. – Nem tilthatsz el tőle. Nem teheted!
– Linda hazament – jegyezte meg, de nem tudott érdekelni a kommentár.
– Hozd vissza Artit! – kiáltottam. A hangom visszhangot vert a folyosón.
Florenz meg sem próbált lenyugtatni. Megnyomta a nővérhívó gombot, s hamarosan megjelent egy fehér ruhás ápolónő, ínyjekcióstűvel a kezében.
– Most aludni fogsz, drágám – csilingelte és finoman a jobb csuklómba szúrta a tűt. Azonnal megéreztem az álom bénító langyosságát, s lassan Florenz kitárt karjaiba dőltem.
Mikor felébredtem, Florenz még mindig velem volt, de már nem egyedül. Johannes is mellette ült és aggodalmas pillantásokat vetett rám. Gondoltam, hogy a nővérem beszámolt neki Mike elméletéről, na meg arról is, hogy miként viselkedtem.
– Felébredt – suttogta Johannes, mikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem.
– Lotte? – szólított meg halkan a nővérem. – Sajnálom, hogy így kellett tennem. Egyedül hagyjunk?
Nem válaszoltam, mert féltem, hogy ismét bántani fogom Florenzt. Helyette motyogtam valamit.
– Jobb lenne, ha mindenki itt hagyna, hogy ne bánthassak másokat...
Florenz természetesen meghallotta a motyogást, mert rosszallását fejezte ki.
– Hogy mondhatsz ilyet? – vádolt fennhangon. – Lotte, ez nem te vagy. Meglátod, minden helyrejön...
– Mindenki ezt mondja – vágtam közbe mérgesen. – Ti nem érzitek, amit én! Nem féltek attól, hogy kit bántotok meg a következő szavatokkal, nem taszítjátok el a barátaitokat, nem utáljátok meg egymást, és végül, de nem utolsósorban nem haldokoltok egy hülye nyaklánc miatt! Idegenekkel barátkozom és nem félek... Úgy érzem, Arti kell nekem, de valahol mélyen tudom, hogy ez hülyeség, mert Billt akarom, de nem lehetek vele, ahogy ő sem lehet velem. Ma reggel elrohant... tudom, hogy miért... előbb-utóbb ugyanaz történik vele, mint ami velem is megtörtént. Nem szabad, hogy rám gondoljon. Nem hisz a méreg-elméletben... Florenz... mondd meg neki, hogy ne gondoljon rám többé... ne mondj neki mást, csak ezt...
– Soha nem mondanám neki, még akkor sem, ha térden állva könyörögnél. Most egyébként nem is gondol rád, legalábbis Anni ezt mondja.
Ettől kissé megnyugodtam, de teljesen nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Bill bármelyik pillanatban összeeshet. Hiszen minden kiderülne! Minden, , amit eddig titkoltunk!.
Egy hétig kellett kórházban maradnom. Anni is eljött meglátogatni és nagy újsággal szolgált, de mikor rákérdeztem, mi a jó hír, csak mosolygott és nem felelt. Igyekeztem uralkodni a tetteimen, így nem mutattam ki, mennyire feldühített a hallgatása. Egy hét alatt egészen jól belejöttem a színészkedésbe, már akkor is tudtam nevetni, mikor inkább törni-zúzni lett volna kedvem.
Sofie néni megkönnyebbülten figyelte a „változást”, így, mikor hazaengedtek, bátorkodott egy merész kijelentést tenni.
– Kicsim, Rodolpho bácsi és én úgy gondoltuk, hogy elutazunk Santiagóékkal egy amerikai körutazásra, amit Santiago még tavaly decemberben nyert egy fogadáson. Ez azt jelenti, hogy néhány hétig a Kaulitz-ház vendége lennél. Herr és Frau Trümper nem ellenzik.
– Mi? – meresztettem a szemem dühösen. Nem tudtam megfékezni az indulataimat, de még időben megállítottam a kezem, mielőtt a díszes kerámiatál, amit épp abban tartottam, a földön landolt volna. – Hogy? Oda nem!
– Nem tűrök ellenállást – szögezte le Rodolpho bácsi. – Megértetted?
– Nem – feleseltem, inkább kirohantam a házból. A rokonaim nem jöttek utánam, így kivágtam az utcára nyíló kerítés ajtaját és a sötét város széle felé futottam. Nem tudtam, merre megyek, fogalmam se volt, hová tartok. Csak futottam. Dühös voltam, holott okom se volt rá igazán. Mindentől csak futni, menekülni? Hát ez vagyok én? Meghátrálok, ha valami közbejön? Miért baj az, ha pár hetet Bill mellett kell töltenem? Na és? Mi van akkor? Elvégre még a kedvesem... de Arti? Artit vajon a közelembe engedik?
Gondolataim úgy szárnyaltak, ahogy futottam. Nem tudtam, hogy percek, vagy órák teltek el. Futottam és futottam, s mégcsak ki sem fáradtam, pedig valahol mélyen tudtam, hogy ez nem normális. Észre sem vettem, hogy ismerős helyre tévedtem. A fákkal szegélyezett keskeny utca, a hatalmas, kedves házak és a csinos udvarok pont olyanok voltak, mint amilyennek megszoktam őket... Láttam a régi legkedvesebb helyemet is – fákkal körülvéve úgy, ahogy mindig... Furcsa érzés fogott el, ahogy felnéztem a barátságosan hunyorgó ablakokra, melyekből halvány fény szűrődött az utcára. Csak álltam és bámultam. Nem tudtam, mit kéne tenni. A mélázásomból egy örömittas ugatás vert fel.
– Scotty, csitt – suttogtam rémülten, s közben arra gondoltam, hogy mázlim van, amiért csak egy kutya vett észre a négyből. – Nem szabad megtudniuk, hogy itt vagyok.
Az óvatosságom mit sem ért. Az egyik emeleti szoba ablaka lassan kinyílt és Mike arca nézett le rám. Ez nagyon meglepett: Mit keres itt Mike? Gondolkodni azonban nem volt időm, mivel a kapu hirtelen döngve kicsapódott és Mike keze húzni kezdett befelé.
– Észnél vagy? Hidegben? Kabát nélkül? – dorgált meg egy kicsit.
– Mi? Ja... – néztem magamra. Észre se vettem, hogy nem volt rajtam kabát, pedig az őszi esték már meglehetősen hidegek voltak.
Morgott valamit, de nem felelt. Kettessével szedve a fokokat, felfutott a bejárati lépcsőn, az ajtót pedig nyitva hagyta.
– Frau Trümper! – kiáltott Mike az ikrek anyjának, aki azonnal meg is jelent a nappali ajtajában , és kérdő tekintettel nézett a fiúra. Bájos arcán elkenődött, szürkés folt jelezte, hogy nemrég rajzceruzákkal dolgozott.
– Tessék, Mike? – kérdezte a nő barátságosan.
– Találok valakit odakint – jelentette Mike és arrébb állt, hogy ne legyek takarásban.
– Lotte! Mi a fenét kerestél odakint? – vonta fel a szemöldökét Simone. Nem tűnt úgy, mintha meglepné, hogy itt lát.
– Én... én.... csak...
A szavak nem jöttek, pedig annyi mindent akartam mondani. Volt valami, ami egy pillanatra megváltozott... Ahogy Simone bevezetett a nappaliba és leültetett, ahogy néztem, miként vált csatornát a TV-n Gordon, ahogy hallgattam Tom tétova gitárjátékát, ismét olyan volt, mint a kórházban, mikor megöleltem Billt. Most önmagam voltam, és ezt Mike is észrevette, mert mosolyogva bólintott Simone felé, aki elég bizonytalan arcot vágott.
– Fent van, ugye? – fordultam hirtelen Simonéhez, aki rögtön tudta, kire gondolok.
– Fent – válaszolta bátortalanul. – De Lotte, tudod, hogy milyen... és hogy... nos... hogy te milyen vagy...
– Most önmagam – válaszoltam magabiztosan. Simone fiatal arcán a megnyugvás egy apró jelét véltem felfedezni.
Bill szobájának ajtaja félig nyitva volt. Becsusszantam a résen és körbenéztem. Bill aludt. A szoba telistele volt papírokkal, eltépett jegyzetekkel és összegyűrt fecnikkel.
Bill ágyához sétáltam. A fejem zúgott és szédültem, de nem futamodhattam meg – most az egyszer nem. Nem érdekelt, mi lesz, és hogy Bill mennyire lesz a méreg hatása alatt. Megfogtam a kezét és lekuporodtam az ágy mellé.
– Bill, Bill – szólongattam remegő hangon.
– Lotte? – suttogta öntudatlanul.
– Igen, én vagyok – feleltem kicsit megnyugodva. Tudtam, hogy még nincs teljesen ébren. Az álom és az ébrenlét határán talán tiszta volt a tudata.
– Minden rendbejött? – érdeklődött álmosan.
– Mit feleljek erre? – kérdeztem vissza. – Nem akarom, hogy elengedj még akkor se, ha fájni fog.
– Tanácstalan vagyok – mondta már érthetőbben. – Mit kellene tennem... szeretlek, de mégse? Mi ez az egész?
Felült és a szemembe nézett. Most az én Billemet láttam magam előtt, nem pedig azt a hideg és kemény kísértetalakot, aki az utóbbi időben volt.
– Most te vagy – suttogta megrökönyödve. – Ez most te vagy.
– Igen, de meddig? – aggodalmaskodtam, miközben közelebb húzott magához. Az egész olyan volt, mintha egy buborékban lettünk volna,elzárv a mindentől: a családtól, a világtól és a méregtől.
- Láttalak Artival. Lotte, ha ő kell… nem állhatok az utadba…
- Ne mondj ilyet, Bill! Arti nem… nem kell…
- Ez az egész olyan… mintha valami nem hagyná, hogy velem legyél… ne mondj semmit… tudom, hogy te is érzed… ugyanezt érzed…
Nem feleltem. Csak néztem az arcát. Átvetette egyik karját a vállamon.
– Rég nem tettem ilyet – jegyezte meg kissé nevetve és megcsókolt. Egy pillanatra visszakaptam mindazt, mely egykor az enyém volt, s melyről azt hittem, sosem veszhet el igazán. A puha ajkak, a ferde fogsor, az édes mosoly mind-mind a régi volt…
Valami sikoltva tiltakozott bennem, de nem tudott legyőzni. Én voltam az erősebb és az történt, amit én akartam.
– Nem lesz ugyanaz – motyogtam halkan, miután elengedett. – Félek, hogy semmi sem lesz ugyanaz.
– De nem lehet vége! Nem ezt fogadtuk! – rázta meg a fejét Bill.
– Tudom, tudom. Megígértem, emlékszel? Bármit mondok, vagy bármit teszek... valami soha nem változik. Szeretni foglak...
Tom csodálkozó sóhaja kizökkentett a múló révületből. Megrémültem és erősen megszorítottam Bill kezét. Tom vigyorogva meredt rám.
– Menj – suttogtam ijedten. Nem ellenkezett. Gyorsan eltűnt a lépcsőkön, hogy elújságolja a szüleinek és Mike-nak, mit látott odafent.
Minden erőmmel igyekeztem uralkodni magamon. Láttam, hogy Bill szemei ismét szürkén fénylenek. Keze hideg volt, arca szoborszerű.
– Itt maradok és talán... lesz még ilyen alkalom – mondtam gyorsan.
– Remélem – bólintott és mintha a jégszobor-maszk mögött mosolyt láttam volna megvillanni.
– Most megyek, mielőtt mondok valamit, vagy... szia – haraptam el a mondat végét és ügyetlenül kihátráltam a szobából.
– Na, mi volt? – vigyorgott Tom, mikor a folyosóra értem és halkan bezártam az ajtót magam mögött. A srác arcáról azonban egy pillanat alatt eltűnt a mosoly, mikor a szemembe nézett.
– Na, hogy megy? – szaladt fel a lépcsőn Mike, de félúton megált, ahogy rám nézett. – A francba. Ez mégsem fog el jól sülni – morogta és újra visszament a nappaliba. Hallottam, hogy közli Simonével és Gordonnal, hogy a jó hír mégse olyan jó.
– Gyere, gyere – vezetett Tom egy vendégszoba felé. – Ne félj, minden helyrejön.
– Már mondták – suttogtam csalódottan. – Nem így lett.
- Jó úton haladsz, hiszen megölelted és hagytad, hogy megcsókoljon. Lotte, ez már több, mint a semmi. Ne várj gyors eredményt.
– Nem bírom tovább. Be kéne fejezni.
A lábaim megcsuklottak, én pedig majdnem elestem. Felnéztem Tomra, aki zavartan tekintett vissza rám.
– Lotte, állj fel – motyogta halkan és a kezét nyújtotta felém, de én nem fogadtam el.
– Segíts nekem, Tom – kértem suttogva. Sejtettem, hogy zavartnak, vagy talán kissé őrültnek látszom.
Tom felemelt a földről és dühös pillantásokat vetett rám.
– Most fel akarod adni? – kiabálta mérgesen. – Tudod, hogy úgysem hagyom! Nem engedem, hogy újra tönkretedd magad, Billt és a bandát! Talán csak én nem fogom fel, hogy mi történik veletek, de esküszöm, nem hagyom, hogy szétessetek!
Tom gondoskodása figyelemreméltó volt. Nem értettem, miért teszi, elvégre már úgyis minden veszve van. Csöndben álltunk, egymásra meredve. Egyikünk sem szólalt meg. Próbáltam magamhoz térni, Tom pedig az indulatait igyekezett csillapítani. A feszült csendet a szomszédos szobából hallható dühös kiáltás szakította meg.
– Bill, elmegy az eszed?
Mike hangja úgy törte meg a feszültséget köztem és Tom közt, mintha villám csapott volna belénk. Tom elmosolyodott a heves indulaton, melyet soha nem hallott még a csendesnek mondható fiú hangjában. Az ajtóhoz sétált és fülelni kezdett.
– Nem ment el az eszem – hallatszott Bill hűvös válasza. – De te is tudod, hogy Arti mellett jobb helye lenne. Hiszen bolondul érte!
Egy ideig senki sem beszélt, majd Mike hangja ismét felcsendült.
– Téged szeret – jelentette ki szilárd nyomatékkal.
– Ezt meg miből gondolod? – érdeklődött Bill finom udvariassággal töltve meg a hangsúlyt.
Tom a szája elé tartotta egyik mutatóujját.
– Ezt mondok nem el neked, Bill, pedig te kérted. Hogy Lotte kórházba került, miért. Emlékszel a nyakláncra, amit Florenztől kap a szülinapján? Arra, amelyikben közös képetek van. El akarta tépni, mert azt érzi, muszáj. És aztán nem tette. Kockáztat életét miattad! A kép miatt! Bizonyítja ez az talán, hogy már nem vagy fontos neki?
Bill nem felelt. Teljesen megsemmisült Mike válaszától.
– Erre nem válaszolsz? – mérgeskedett tovább Mike.
– Mégis mit feleljek? – kelt ki magából Bill. – Könnyen beszélsz, Mike! Nem érzed, amit én!
– Valakitől már hasonlót hallok – morogta Mike. – Mégpedig Lottétől. Vitáz nővérével és használta ugyanezeket a szavakat.
Mike beszélt Florenz-cel? Netalántán hallotta a vitánkat? Elhatároztam, hogy amint végzett Bill megsemmisítésével, kikérdezem, honnan szerzett tudomást a nővéremmel folytatott szóváltásról.
– De tudod, mit, Bill? – hallatszott ismét Mike hangja. – Csinálj, amit jónak tudsz. Lotte majd Arti együtt lesz! A Szemed előtt el fog veszni, eltűnik, süllyed el a mélységbe Artival és te néz végig nyugodtan!
– Neeem! – kiáltotta Bill. A felindultsággal és a múló szenvedéllyel teli kiáltás majdnem az őrület határáig sodort. Csak álltam és figyeltem. Nem tudtam megmozdulni, nem voltam képes megszólalni. Tom már nem állt az ajtóban, a saját szobájába vonult – talán indiszkrétnek érezte, hogy tovább hallgatózzon.
– Igaz – folytatta könyörtelenül Mike, egyre inkább kétségbeesésbe taszítva Billt. – Te nem ismersz Artit. Nem ad fel. Akar valamit, megszerzi. És most kell Lotte neki.
– Mike, ne... könyörgök – kérte Bill halkan, szinte esdekelve.
Tudtam, hogy történnie kellett valaminek. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Kirohantam a helyiségből és teljes erőből vágtam ki Bill szobájának ajtaját. Mike már a földön térdelt az élettelennek tűnő test mellett. Ijedt arcot vágott, bár nagyon meglepődött, mikor látta, hogy én voltam az, aki rátörte az ajtót.
– Bill! – kiáltottam és a srác mellé guggoltam. – Bill, Bill, térj magadhoz!
Megráztam az énekes gyenge testét, de a tagjai ernyedtek maradtak. Arca elfehéredett, szemei finoman lecsukódtak.
- Nem, nem, nem, nem! Nem fogsz most kinyiffanni, világos? Bill, ébredj fel!
– Én róla tehetek! – vádolta magát Mike. – ÉN súlykot elvet!
Meg sem hallottam mike önvádaskodását. Félig önkívületben hajtottam a fejem Bill mellkasára. Szíve olyan gyorsan és erősen vert, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott.
– Ne add fel – motyogtam. – Ne menj el... Ne hagyj el...
Nem is vettem észre, hogy könnyeim szakadatlanul potyognak és hogy mindkét karom Bill sovány testét öleli. Az a fojtó üresség, amit éreztem, most még kínzóbb, még gyötrelmesebb volt. A karomban tartottam Billt, s ezúttal a világ minden kincséért sem löktem volna el magamtól. Az életéért aggódtam… akkor, abban a keserédes pillanatban újra őszintén szerettem…
– Nem adom fel – suttogta erőtlenül Bill, de engem ez is mosolygásra tudott késztetni, mert a gyenge megnyilatkozás azt jelentette, hogy magához tért.
Sápadt, fehér arcára nevettem. Szinte kedvem lett volna csókot lehelni azokra elszíntelenedett ajkakra…
– Lotte, gyere el onnan, kérlek – hallottam Simone hangját. Puha kezek emeltek fel a földről, eltávolítva Bill közeléből. Simone mindkét karja átfogta a derekamat, miközben a kiérkező mentősök hordágyra tették és elvitték Billt.
– Ültessétek le – mondta halkan Mike.
Gordon és Simone egy közeli fotel felé vezetett. Kérdeztek valamit, de nem tudtam felelni.
– Őt is be kéne vinni? – rémüldözött Simone, mikor a fejem kissé oldalra billent.
– Nem, neki már nem lesz baja – bölcselkedett Mike. – Ő túl van rajta.
– És Bill? – kérdezte egyszerre Gordon és Tom.
– Küzd még , hiszem azt. Felelt, mikor szólt hozzá Lotte. Jól lesz majd.
– Hálistennek – sóhajtott megkönnyebbülten Simone. Még vetett rám egy aggodalmas pillantást, majd Gordonnal együtt távozott. Tudtam, hogy Bill után indultak a kórházba és hirtelen sajnálat öntött el, amiért nem mehettem velük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése