3. Fejezet: Dupla parti

Hamarosan elérkezett az augusztus, mely újabb hatalmas boldogságra adott okot.

– Linda! – kiáltottam, mikor a nyár utolsó hónapjának első napján felébredtem.

Igazából fogalmam se volt, hogy Tom mikorra hívta meg, de abban a tudatban voltam, hogy augusztus elsejére már biztosan itt lesz. Lerohantam a lépcsőn, de senkit nem találtam a nappaliban.

– Linda? – szólítottam halkabban és csalódottabban.

– Mögötted, te észlény – hallottam egy ismerős hangot. Gyorsan megfordultam. Linda mosolygós arcával találtam szembe magam.

- Olyan régen láttalak! – öleltem meg a barátnőmet. – Képzeld, Tom nem akarta, hogy megtudjam, hogy jössz, de végül elkotyogta.

– Ismerhetném már… mindent kifecseg – morgolódott mosolyogva Linda. – Tulajdonképpen a szülinapodra akartam jönni, de Tom rábeszélt, hogy töltsem itt a hónapot. Ennek a felajánlásnak pedig nem lehetett ellenállni. Úgy döntöttem, nem terhelem a nagynénédéket, így a Kaulitz-házban kaptam átmeneti szállást.

– Nem terhelnéd őket – biztosítottam és nagyon meglepődtem, hogy Linda egy teljes hónapra a Kaulitz-házba költözött.

– Tudom, beszéltem a nénikéddel. Ő engedett be. Tegnap este érkeztem, szóval a július utolsó napját is a közelben töltöttem. Nem mondom, anyám nem volt elragadtatva, mikor közöltem vele, hogy egy hónapot távol leszek. Tudod, miután hónapokig voltam itt, azt hitte, nem jövök, csak úgy egy év múlva. De ugyan, nem bírtam volna ki! Hiszen te vagy a legjobb barátom, Tom pedig a szerelmem, nem hagyhattalak itt titeket. Ráadásul szülinapok, meg minden… azt hiszem, szeptember első hetében utazom haza…

Nevetve kísértem fel a szobámba, hogy nyugodtan beszélhessünk.

– Linda, nézd – kezdtem, mikor becsuktam magam mögött az ajtót. – Sajnálom, hogy elhanyagoltalak az utóbbi időben. De... Bill valahogy fontosabbnak tűnt, viszont megígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet.

Linda csak legyintett. Az arca még mindig mosolygott, ebből láttam, hogy tényleg nem csinált nagy ügyet abból, hogy lényegében május óta alig beszéltem vele.

– A helyedben ugyanezt tettem volna. Mindazok után azt is csodálom, hogy itt laksz. Szerintem, ha Tommal és velem történt volna hasonló, már régen összeköltöztünk volna.

Csak nevettem. Linda is hajlamos volt eltúlozni bizonyos dolgokat, pont olyan volt, mint Tom. Teljesen összeillettek, egyikük sem kívánhatott volna jobb társat a másiknál.

– Mindent elmondtál az oroszországi úttal kapcsolatban? – kérdezett gyanakvóan.

– Persze – néztem rá értetlenül. – Szerinted kihagytam volna valamit?

– Mindent tudni akarok! Mi van Mike-kal? – Hogy sikerült megbarátkoznia Billel? Segítettek elintézni a dolgokat?

– Mike jól van, és úgy tűnik, megbarátkozik Billel, bár csak lassan halad a dolog. Lena, a húga mindent elintézett, mármint hogy Mike a reptérre kerüljön. Ottlétünk során sikerült közelebb hoznom egymáshoz a tesókat, mivel rávilágítottam arra, hogy Mike rosszul érzi magát, amiért Lena csak azért ragaszkodik hozzá, mert hasonlít Billre. Ez pedig nem jó, mivel ő és Mike testvérek, így kötelességük feltétel nélkül szeretni egymást. Lena végül rájött erre.

– Ilyen mentőangyal sok helyen jól jönne – kommentálta Linda. – Tovább?

Gondolkodtam, mit és mennyit mondjak el Lindának a szállodáról és arról, hogyan telt az a két este. Végül úgy döntöttem, a részletekbe is beavatom – nem mintha túl sok minden történt volna.

– A hotel gyönyörű volt. Egyszerre régies és modern. Pont az ilyen stílusú szállodákat kedvelem. A szobánk elég furcsa volt, mivel igazából két szoba volt, csak át lehetett járni egy ajtón. Belekerültem egy nagyon hülye helyzetbe, ami végülis úgy sült el, hogy Bill feltehetőleg eléggé kislánynak nézett, de nem mutatta, hogy ez zavarná. Megpróbáltam távolságot tartani tőle, de mondanom se kell, hogy nem sikerült. Az egészből végül annyi lett, hogy vele aludtam el mind a két este.

– Gratulálok, jégkirálynő – tapsolt Linda, s mosolya még szélesebre nyílt.

– Köszi – vontam vállat, már én is nevetve, közben szándékosan másra tereltem a szót -, amúgy, Tom szülei mit szóltak, hogy ott fogsz lakni egy ideig?

– Óh... Tudod, nem sokat meséltem arról, hogy végülis milyen a kapcsolatom a szülőkkel. Azt kell mondjam, egyszerűen imádom őket. Simone nagyon boldog, hogy Tom olyan lánnyal jár, aki normális, nem pedig egy cafka, hiszen Tomtól bármi kitelik, tudod. Tegnap hallottam, hogy azt beszélték Gordonnal, hogy az ikreknek mekkora szerencséje van velünk. Mondanom se kell, nagyon örültem, hogy így vélekednek.

Lindával az oldalamon a nap mintha elrepült volna. Délután Tom jött értünk az audijával és elfuvarozott minket a magdeburgi próbateremig, ahol már Anni várt ránk, s kitörő lelkesedéssel fogadta, hogy végre Linda is megérkezett. A lány ezúttal sem hanyagolta el szemeinek és szájának tökéletesen feketére festését, de a megszokott, goth-stílusú fekete ruha helyett most egyszerű szürkét viselt, bár narancssárga-neonzöld norvégmintás harisnyája eléggé elütött a színtelen összhangtól.

– Linda, Linda! – kiáltotta. Göndör fürtjei táncot jártak körülötte, ahogy felénk rohant.

– Szia, Anni – mosolygott Linda és elindult, hogy köszöntse. – Régen láttalak.

– De most egy teljes hónapig itt leszel. Itt leszünk mind a hárman! Lotte se szomorú és minden rendben van. Sosem volt még ilyen!

A srácok is csatlakoztak hozzánk, s szándékukban állt megtudni, mi oka van az örömkiáltásoknak. Anni, Linda és én leültünk a próbaterem egyik sarkába és néztük, hogyan zenélnek a srácok. Tényleg nem voltam szomorú. Hogy is lettem volna az? A barátaim velem voltak, a szerelmem a terem közepén állt és énekelt. Az arcokon mosoly táncolt. Mintha egy valóságos, idilli álomba csöppentem volna. Úgy éreztem, ez az álom örökre megmarad és már semmi, de semmi nem árnyékolja be többé. Az életem minden bizonnyal így lesz tökéletes, Annival és Gustavval, Lindával és Tommal, Georggal, valamint Billel.

Úgy terveztük, próba után elmegyünk valahova, de megesett a szívem Georgon, így még mielőtt kiléptünk volna az ajtón, hátrafordultam. Georg kényelmesen terpeszkedett a kanapén, látszólag esze ágában se volt felkelni onnan. Valahogy mégis sajnáltam őt.

– Mi a baj? – kérdezték az ikrek.

– Georg – válaszoltam röviden, s fejemmel a basszeros felé böktem. – Vele mi lesz?

– Mi lenne? – értetlenkedett Gustav és ő is Georgra pillantott.

– Egyedül marad – adtam meg az egyszerű feleletet. – Nem akarom, hogy magára maradjon. Vagy ő is jön, vagy nem megyek sehova.

Georg mosolyogva ingatta a fejét, és rákacsintott Billre, majd felállt.

– Nehéz ügy, nem gondoljátok? – sóhajtott Bill. Valamiért azonban nagyon mosolygott, amit sehogyse értettem. Georg már az ajtóban állt, de nem tűnt úgy, hogy indulásra kész. Bill rákacsintott, én pedig értetlenül néztem körbe. Se Lindán, Se Anni-n nem láttam, hogy értenék, miről van szó, tehát titkoltak előttünk valamit.

– A fenébe is – morogta Georg . – Barátnőm van. Ennyire nagy dolog ez? Mit kell úgy bámulni, lányok? Eleve kútba esett volna a mai édes-hatos kiruccanásotok...

– Nem bámulunk – feleltük kicsit meglepetten. – Csak nem is sejtettük... hogy Rita után sikerül találnod valakit... amúgy meg, miért nem ruccanhatunk ki?

A basszeros meg sem hallotta a kérdést, csak tovább fürkészte a sima, fehér faajtót.

Rita Georg előző barátnője volt. Már régen szakítottak, de Georg azóta nem is keresett másik lányt. Bár az igaz, hogy Ritát enyhén szólva hisztis természettel verte meg a balsors. Valószínűnek tartottam, hogy Georg ezért nem próbálkozik. Félt, hogy ismét kifog egy túlméretezett óvodást.

Georg halványan elmosolyodott.

– Rita nem az a fajta, akit túl nehéz lenne elfelejteni. Csinos lány, de a modora elviselhetetlen. Akkor lett elegem belőle, mikor elkísértetek arra a BRAVO-nak adott interjúra. Emlékeztek, hogyan viselkedett?

Én természetesen emlékeztem. Miután a srácok bementek interjút adni, Anni és én megpróbáltunk közeledni Ritához, de a lány meglehetősen elutasító volt velünk szemben.

– Látom, emlékszel – nevetett rám Georg. – Még aznap otthagytam.

– És hogy viselte? – kérdeztem érdeklődve.

– Elég jól. Könnyebb volt, mint hittem.

– És miért nem mondtad, hogy már ejtetted? – kérdezte Anni.

– Ez nem rád tartozik, kicsim – morogta Gustav.

– De rám is tartozik – méltatlankodott a lány – Georg ugyanúgy az én barátom is, mint a tiéd.

Gustav nem válaszolt. Szemlátomást feladta, hogy vitatkozzon.

– Ez vicces – néztem Georgra, aki még mindig az ajtóban állt. – Azon a napon ismertettél meg minket, bocsánat, engem Ritával, mikor a BRAVO-hoz mentünk. És most ismét a te barátnődet kell megismernünk?

– És még nekem van sok nőm – hallottam Tom mély morgását az ajtó mellől.

– Fogd be, Tom – mondta Georg.

Tom nem válaszolt, de ő is morgolódni kezdett.

– Hallhatnánk valamit az új barátnőről is? – kérdezte türelmetlenül Anni.

– Oh, igen, igen – tért vissza az előbbi témához Georg. – A neve Helga Schulze. Huszonkét éves , gyönyörű lány. Szeret barátkozni. A srácokat már ismeri és gyakran emlegeti, hogy szeretne találkozni veletek, lányok. Kerestem a kifogásokat, mert olyan időpontot akartam választani, mikor mindannyian itt vagytok, hogy teljes legyen a csapat. Nos, végre elhívtam. Azt hiszem, már meg is érkezett. Ha Bill lesz olyan kedves és arrébb áll az ajtóból, talán be is tudom engedni.

Bill vigyorogva arrébb állt, hogy utat engedjen. Georg kisietett, de hamarosan visszatért, nyomában Helgával. A lány magasabb volt, mint Georg. Erős testalkata és gyermekien bájos arca volt, melyet elegánsan tépett világosbarna haj keretezett. Fekete, halálfejes pólót és divatosan szaggatott, koptatott szürke farmert viselt, mely épp csak takarta a csípőjét. Kékeszöld szemeivel lassan nézett körbe a számára még oly idegen arcokon.

– Helga Schulze – mutatkozott be. Hangja nem passzolt megnyerő külsejéhez, számomra inkább egy mély gonghoz hasonlított.

– Anni Lichtkopf, Linda Tóth, Lotte Krüger – mutatott be minket Georg, egyenként ránk mutatva.

– Anni Gustav barátnője, Lotte a Billé és Linda az enyém – vette át a szót Tom.

– Örülök, hogy megismerhetlek titeket, lányok – mondta Helga. Éreztem, hogy nagyon sok idő kell még ahhoz, hogy megszokjam, hogy a bájos testhez ilyen erőteljes hang tartozik.

Félóra elteltével a srácok – próbaképp – magunkra hagytak, hogy lássák, miként boldogulunk Helgával. Szerencsére remekül kijöttünk egymással.

– És mondd csak, hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte a mindig kíváncsi Anni.

– Egy bulin – válaszolt Helga. – Egyedül jött, így nem volt feltűnő. Egy másik sráccal mentem a partira, aki felszedett egy csitrit, így magam maradtam. Dühös voltam Sebastianra, amiért csak úgy lelécelt. Féltékennyé akartam tenni. Nem sűrűn hallgatok Tokio Hotelt, így igazából fogalmam se volt arról, hogy néznek ki a srácok, ebből következik, hogy Georgot sem ismertem fel. Odamentem hozzá mert olyan egyedül volt, meg hát tetszett is, szóval mindenképp meg akartam ismerkedni vele. Eleinte azt hitte, hogy felismertem és rajongó vagyok, de mikor felhozta a dolgot, hogy kérek-e autogramot, felvilágosítottam, hogy fogalmam sincs, ki ő. Ezen természetesen nagyon meglepődött, de egyúttal meg is nyugodott és az este további részét együtt töltöttük. Elmesélte, miként alakult az élete azóta, hogy híres lett és én is beszámoltam neki az unalmas napjaimról, mégha totál hülyének is éreztem magam, mert hát egy milliomossal dumálni egy házibulin... fura volt. Közben Bastie is visszatért, de már nem érdekelt. Georggal leléptünk a buliról. Láttam rajta, hogy megkedvelt, így bátorkodtam elkérni a telefonszámát. Hatalmas mosoly kíséretében adta meg, én pedig megígértem, hogy fel fogom hívni. Másnap meg is tettem. Hívogattuk egymást, meg SMS-eztünk. Sajnos találkákra ritkán került sor, mert dolgoznom kellett, továbbá Georg fellépései és elfoglaltságai is megnehezítették a dolgunkat. Nem irigyeltem az életét. Sajnáltam őt, amiért ennyire ki van téve a médiának. Egyúttal magamat is sajnálni kezdtem, mert félő volt, hogy lesifotók készülnek rólunk, akkor pedig lőttek az állásomnak. Egy hamburgi kávéházban melózom. Nem éppen milliomosoknak való hely. A főnököm nem sejt semmit… de, visszatérve Georghoz! Néhány hónappal később, egy másik házibulit követő hajnalon mellette ébredtem fel. És akkor rájöttem, mit jelent ez…

Ámulattal hallgattuk Helga beszámolóját és miután a lány fejbólintással jelezte, hogy végzett, meg sem tudtunk szólalni.

– Most ti meséljetek – mondta és ránk szegezte a tekintetét.

Mindannyian elmeséltük, hogyan ismerkedtünk meg a fiúkkal. Helga érdeklődve hallgatott minden történetet. A legjobban Linda sztorija érdekelte, mivel teljességgel hihetetlennek tartotta, hogy két embert egy harmadik személy hozzon össze.

– Ez egyébként fordítva igaz – szóltam közbe, mikor Helga szóvátette ezt. – Linda hozott össze Billel. Tom már csak ráadás volt.

– De milyen jó ráadás – vigyorgott sugárzó arccal Linda.

Nevetni kezdtünk. A nevetés hangjára a srácok is bekukucskáltak az ajtón, hogy megtudják, mi adott okot a jókedvre. Helga felállt a kanapéról, berángatta a srácokat és közösen folyt tovább a társalgás.

– Elmeséltem nekik a randiainkat – vigyorgott Helga, mikor Georg helyet foglalt mellette.

– Remek – morogta a basszeros – szórakoztató volt, mi?

– Aha – felelt Linda. – Nem tudtuk, hogy ilyen gáláns is tudsz lenni.

– Na, te csak maradj csendben – vigyorodott el Georg – hiszen kinek is köszönhetjük az új Tommynkat?

Helga érdeklődve felemelte a fejét, mire az idősebbik Kaulitz-iker elmosolyodott.

– Csak lazán megcsókoltam Lindát, aztán minden magától jött – mondta Tom, miközben megsimogatta Linda arcát. Ilyen kedves gesztust eddig még nem is nagyon láttam tőle, de gondoltam, hogy képes ilyesmire is, különben Linda már egész biztosan nem lenne vele.

– - Nálunk máshogy zajlottak a dolgok – emelte fel a hangját Anni.

Mindenki érdeklődve fordult a lány felé, holott a nagy többség már ismerte a sztorit. Anni körbenézett, majd fennhangon mesélni kezdett.

- Két éve történt. Igen, hihetetlen – tette hozzá, mert Helga hatalmas szemeket meresztett – Gustav és én már két éve együtt vagyunk.

– Így igaz – erősítette meg Gustav.

– Folytathatnám? – kérte ki magának Anni és belefogott a történet további részleteinek elmesélésébe. – Tizenhat voltam, így anyámék nem voltak túlzottan elragadtatva, hogy már járok valakivel. Ráadásul pont egy olyan valakivel, akit körülvesznek a rajongók, sikoltoznak, ha meglátják, na és persze rengeteget utazik. A túl nagy korkülönbséget sem díjazták igazán, hiszen Gustav akkor már tizenkilenc volt. Végül győzött az akarat és megbarátkoztak a ténnyel, de láttam rajtuk, hogy nem sok időt jósolnak nekünk. Várták, mikor ér véget ez a nagy szerelem, de még most is várhatják.

Ezzel a lezáró mondattal befejezettnek nyilvánította a mondandóját. Gustav rámosolygott és megfogta a kezét.

Miután mindenki előadta saját történetét, úgy döntöttünk, ideje hazamenni. Természetesen Billel mentem, de a srác nem haza vitt, hanem a Kaulitz-házba.

– Gondoltam, hogy együtt akarsz maradni Lindával – mondta egyszerűen, mikor látta, hogy érdeklődve nézek rá, hogy megtudjam, miért haladunk el a házunk előtt. Persze, hiszen ez logikus volt, jobb ötlete nem is támadhatott volna. Vidáman néztem, ahogy feltűnnek az ismerős utcák és az első loitsche-i házak. Igaz, mostanában mindennapos volt a látvány, de úgy, hogy az egyik legkedvesebb helyemen Linda is velem lesz, méginkább vártam, hogy beforduljunk a Kaulitz-ház kapubejáróján. Most vettem csak észre, hogy Tom előttünk halad a fehér Audival és Linda felém integet, s kihajol az ablakon. Gyorsan visszaintettem neki. Láttam, ahogy Tom hátrafordul és bal keze középső ujját Bill felé mutatja, aki hasonló gesztussal válaszolt. Linda még mindig az ablakban lógott. Sötétbarna copfját ide-oda dobálta a szél. Kiabált valamit, de hiába húztam le az ablakot, nem értettem a szavakat, mert annyira hangosan szólt a zene Tom kocsijában.

Linda hirtelen eltűnt a szemem elől. Láttam, hogy Tom keze volt a dologban – ezúttal szó szerint – ugyanis visszarántotta a lányt, hogy nyugton maradjon és ne verje fel az egész főutcát.

A két autó ugyanakkor ért a házhoz. Sajnos azonban nem tudtunk egyszerre az udvarra hajtani, így kisebb harc alakult ki az elsőségért, amit végül Tom nyert meg. Még le sem állította a motort, Linda már kiugrott az autóból és ujjongva mesélte, hogy fantasztikus azAudiban utazni.

– Tudom, hogy már tavaly is megvolt ez a kocsi, de mégis mindig a Caddyvel hurcolt – ráncolta össze a szemöldökét Linda és kicsit rosszallóan nézett Tomra.

– Tényleg, hol a Cadillac? – kérdeztem félve. Szerettem azt a kocsit, bele se akartam gondolni, hogy esetleg eladta.

– Nem adtam el, ne félj – vigyorgott Tom és a hatalmas garázs felé mutatott. – Gordon jár vele.

Elnevettem magam, mert elképzeltem, ahogy Gordon Trümper leparkol a Caddyvel a Rocksuli előtt. Miután abbahagytam a nevetést, Billel, Lindával és Tommal együtt indultam a bejárati lépcsősor felé. Mikor beléptünk a Kaulitz-ház konyhájába, nagy meglepetés fogadott minket – illetve engem. Az asztal egyik végén a szőke Andreas ült. Ő volt az ikrek legjobb barátja, én viszont nem ápoltam vele túl jó viszonyt – Andreas úgy gondolta, hogy aki képes elhagyni a szerelmét egy ostoba zsarolás miatt, az nem érdemli meg, hogy visszafogadják. Egy ideig osztottam a véleményét, de Bill megálljt parancsolt neki, így nem firtatta tovább a témát. Szerencsére nem sokszor találkoztam vele, hiszen ő nem látogatta a fiúk próbáit, csak néha jártak együtt bulizni. Andreas végignézett a társaságon, majd fennhangon az ikrekhez szólt, mintha nem venné figyelembe, hogy mások is vannak a helyiségben.

– Bill, Tom, van kedvetek eljönni a Monsun-Theaterbe? Nagy buli lesz.

Bill és Tom összenézett, Andreas pedig várt, de biztosra vettem, hogy tudja, mi jár két barátja fejében.

– Én nem megyek – jelentette ki Tom. – Mennék, ha Linda nem nálunk lakna, így viszont nem élek a lehetőséggel.

Linda büszkén elmosolyodott és átkarolta Tom derekát. Andreas furcsán csillogó szemekkel meredt rá és finoman elmosolyodott. A vak is láthatta, hogy borzasztóan tetszik neki Tom barátnője.

– Értem – mondta, tekintetét még mindig Lindán tartva. – Nos, igen, ezt a csinos hölgyet kár lenne egyedül hagyni.

Tom nagyon halkan morgott valamit. Látszott rajta, hogy kezd dühössé és féltékennyé válni.

– Nyugi, Tom – suttogta Bill, úgy, hogy Andreas ne hallhassa szavait.

– Beszélhetnék a hölgyekkel? – kérdezte Andreas vontatott hangstílusban. – Ígérem, nem leszek udvariatlan.

A fiúk vonakodva bár, de bólintottak és elhagyták az étkezőt. Linda és én leültünk a szőke sráccal szemben lévő két székre és vártuk, hogy mondjon valamit. Sokáig csak nézte Lindát, majd ugyanolyan lassan és vontatottan, mint ahogy az előbb kérdezett, beszélni kezdett.

– Tudjátok, hogy nem állok az utatokba – kezdte, fino mlegyintéssel kísérve a szavakat. – De hagyjátok már élni őket!

Linda és én összenéztünk. Először nem értettük, mit akart mondani ezzel, de hamar rájöttünk és Linda már nyitotta is a száját, hogy választ adjon.

– Hogy hagyjuk élni őket? Szerinted mi nem engedjük, hogy elmenjenek? Nézd, Andreas. Nem ismerlek. Te se ismersz. Szóval ne nagyon alkoss véleményt rólam. Tudod, hogy messze lakom. Szerinted lenne egyáltalán lehetőségem arra, hogy megakadályozzam Tomot a bulizásban? Felőlem oda megy, ahova akar!

– Már látom, mit szeret benned Tom – húzta a száját egy gúnyos félmosolyra Andreas. – Van benned tűz, az biztos.

Linda hirtelen felpattant. Feltett szándéka volt, hogy lekever egyet Andreasnak. Még időben sikerült visszafognom és leültetnem a székre, mielőtt teret engedhetett volna az indulatainak. Andreas csak nevetett.

– Egyedül is elintéztem volna – mondta fagyosan, nekem címezve a szavakat.

– Arra se vagy méltó, hogy hozzáérj – vetettem oda a srácnak, aki csak meglebbentette szőke, emós jellegű loboncát. Nem volt több mondanivalóm a számára, így felálltam, hogy távozzak. Linda ugyanígy tett.

– Csak beszélgetni akarok! – kiáltott utánunk Andreas.

– Tartsd meg magadnak az ostoba véleményeidet! – kiáltott vissza Linda és becsapta az étkező ajtaját, magára hagyva Andreast.

– Tom, Bill, tűntessétek el innen! – szaladt föl a lépcsőn, dühösen csapkodva a fenti vendégszobák ajtajait.

Az ikrek pár másodperc múlva le is értek és egyenesen az étkezőbe sétáltak, ahol Andreas ült. Bezárták az ajtót, de az ajtó előtt állva hallhattuk, mi folyik odabent.

– A legjobb barátom vagy, Andreas – sziszegte Tom – de ha mégegyszer szekálni mered a csajomat, esküszöm, megemlegeted!

Linda felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy teljes mértékben egyetért Tommal. Egymásra vigyorogtunk és tovább hallgatóztunk.

– Tom, a legjobb barátod vagyok. Hogy gondolhatsz rólam ilyesmit? – kérte ki magának Andreas, megjátszott sértődéssel a hangjában.

– Nem gondolok rólad semmit – mondta Tom. Hallottuk a közeledő lépteket, majd egy cipő nyikorgása magára vonta a figyelmünket. Linda rám nézett, s tekintetében ugyanazokat a kérdéseket olvashattam ki, mint amik az én fejemben is keringtek.

– Tom, hülye vagy? – hallottuk Bill nem túl finomkodó közbekérdezését. Tudatosodott bennem, hogy az ő cipői nyikorogtak, miközben igyekezett féken tartani az ikertestvérét.

– Elég volt – döntötte el Linda és kivágta az étkező ajtaját.

– Srácok, mi folyik itt? – hallottunk egy másik ismerős hangot is. Gordon a bejárati ajtóban állt és csodálkozó tekinteteket vetett mindenkire.

A szeme elé táruló látvány nem volt éppenséggel bizalomgerjesztő. Láthatta, ahogy Bill karjaival fogja vissza Tomot, aki dühösen pillant Andreas felé, amin a szőke srác csak mosolyog. Láthatott engem és Lindát, ahogy kissé megszeppenve az ajtóban állunk és figyeljük, mi történik.

– Kérdeztem valamit – dörögte atyai szigorral gordon. – Mi folyik itt?

– Andreas kissé túllőtt a célon – mondtam egyszerűen, megtörve a beálló kínos csendet.

– Igaz ez, Andreas? – nézett Gordon a srácra villámló szemekkel.

– Lotte hazudna? – kelt a védelmemre Bill, ezúttal teljesen feleslegesen.

– Nem lőttem túl a célon – felelt higgadtan Andreas. – Csupán szerény véleményemet fejeztem ki Tom barátnőjének modorát illetően.

– Ne kritizáld... – kezdte Tom, de Bill két lépéssel arrébb vonszolta a biztonság kedvéért, így nem tudta befejezni a mondatot.

– Mit mondott, Linda? – kérdezte Gordon halkan. Tekintetében már nem volt harag.

– Hát... ostobaságokat – kezdte a lány – hogy Lotte és én nem hagyjuk élni a srácokat. Andreas azért jött, hogy bulizni hívja az ikreket. Tom viszont azt válaszolta, hogy... mivel jelenleg itt lakom, nem él a lehetőséggel. Andreas megkérte őket, hogy távozzanak, s ő hadd beszéljen velünk.

– És akkor nekünk esett – vettem át a szót. – Azt mondta, hogy korlátozzuk a srácokat. Linda válaszolt valamit, mire Andreas úgy reagált, hogy elmondta, Lindában van tűz és már érti, miért szereti Tom. Linda nem hagyta magát és le akart keverni neki egyet, de még időben sikerült visszafognom...

Miközben beszéltem, Tom kiszabadította magát Bill féken tartó karjai közül és lindához lépett, hogy a tenyerébe csapva gratuláljon neki.

– Jól van, Andreas – szólalt meg Bill higgadtan. – Rendben. Elmegyünk veled a Monsun-Theaterbe, csakhogy lásd, milyen szerencsénk van a csajokkal.

Andreas mosolyogva bólintott. Rajta kívül mindenki hallotta a gúnyos élcelődést Bill utolsó mondatában.

– Akkor én most távozom – emelkedett fel a székről fölényesen Andreas. Fejet hajtott és finoman ellépkedett az ajtó felé. Senki nem ment utána, hogy legalább az autójáig kísérje.

– Lányok, ugye nem lesz gond? – kérdezték óvatosan az ikrek, miután Andreas autójának zaja elhalkult.

- Nem –felelte Linda és gúnyosan mosolygott. – De nagy lesz az ára annak, hogy magamra hagysz, Tom.

Tom szemei elkerekedtek, majd óvatosan megkérdezte:

- Mégis mekkora?

- Hatalmas – suttogta Linda nevetve. – Én választok ruhát neked!

- Jézusom – morogta Tom, de hagyta, hogy a lány felrohanjon a lépcsőkön.

- Jobb, ha megnézem, mit csinál, mielőtt szétszedi a szobádat, Tom – motyogtam és elhagytam a földszintet.

Linda Tom szobájában üldögélt és egy piros pólót tanulmányozott.

- Tomnak nem fog tetszeni – vigyorgott, miközben egy fekete farmerra dobta a pólót.

- Határozottan nem – biccentettem, majd az ajtó felé pillantottam. Bill a szobája előtt állt és érdeklődve figyelte Linda ténykedését.

- Még szerencse, hogy te nem vetemedsz ilyenre, angyal – sóhajtott megkönnyebbülten, miközben lenyomta a kilincset, de Linda keze megállította, mielőtt kinyithatta volna az ajtót.

- Igazán megengedhetnéd te is – zsémbelt a lány és villogó szemmel meredt Billre.

- Nem kérte, hogy engedjem – védekezett Bill és felemelte a kezét.

- Sosem fogja kérni – fújtatott Linda, de azért elengedte az énekes karját.

- Ha megbocsátasz, Linda… - biccentett a srác, majd becsapta az ajtót.

Lesétáltunk a nappaliba, ahol Tom azon fáradozott, hogy videójáték-királlyá avassa magát. Túlzottan elmerült az űrlényekkel vívott csatájában, így nem vette észre Lindát, aki nem éppen finom mozdulattal adta tudtára, hogy felmehet átöltözni.

Hamarosan megérkezett Bill. Szürke farmert, fekete pólót és bőrdzsekit viselt. Szemei nem voltak kifestve, egyetlen nyaklánc vagy karkötő sem díszelgett rajta. Egyszerű srácnak tűnt, aki csupán egy bulit akar csapni a barátaival. Sürgetett, hogy búcsúzzak el Lindától és a családtól, mert haza kell vinnie, s csak utána indulhatnak el Tommal. A búcsút rövidre zártam, elvégre úgyis találkozom velük. Bill a szokásosnál gyorsabban vezetett, így elég hamar odaértünk a házunk elé. Láttam rajta, hogy fel van pörögve. Imádott bulizni, és már olyan régen nem volt lehetősége erre. Nem is kértem, hogy maradjon, így amint kiszálltam az autóból, el is hajtott.

Elég későre járt már az idő, de Sofie néniék nem tették szóvá, hogy ilyenkor érkeztem haza. Nagyon jól tudták, hogy hol kell keresni engem. Felmentem a szobámba és végigdőltem az ágyon. Ez a hónap fantasztikus lesz, hiszen Linda is itt van és mindenki boldog. Ennél többre nincs is szükségem.

A srácok másnap részletes beszámolót adtak a Monsun-Theaterben történtekről. Kiderült, hogy Andreas olyannyira berúgott, hogy mindenféle ronda dolgot mondott Lindára. Tom ezúttal nem akarta megverni, mivel látta rajta, hogy képtelen lenne védekezni.

Az augusztus végének közeledte ismét nagy boldogságot, de ugyanakkor hatalmas fejtörést is okozott nekem. Tizennyolc leszek, ami öröm volt ugyan, de furdalt a kíváncsiság, hogy mit kapok a jeles esemény megünneplésére. Kibírtam, hogy ne leskelődjek a nagynénémék ajándéka után, sőt, Billtől sem kérdezgettem félpercenként, hogy mit kapok tőle a születésnapomra. Igazság szerint nem szerettem volna, ha ajándékot kapok, de meg sem próbáltam lebeszélni, akármilyen ötlete is támadt, hiszen teljesen felesleges lett volna. Csak nagy nehezen tudtam kiszedni belőle a titkait, de úgy döntöttem, ezúttal nem is próbálkozom, pedig biztos voltam a sikeremben. Sejtettem, hogy meg akar lepni, mégsem faggathattam, mert tudtam, hogy elszomorítaná, ha véletlenül elkotyogna valamit.

Linda sem mondott semmit. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy ő sem tudta, mi lesz a nagy meglepetés. Bill nagy valószínűséggel még Tomot sem avatta be, hiszen ha Tom megtudja, egész biztosan elmondja Lindának, így előttem sem maradt volna titok. Viszont az is lehet, hogy Tom megtanult lakatot tenni a szájára – habár ebben kételkedtem. Fejtörést okozott még az is, hogy vajon mivel lepjem meg az ikreket a huszonegyedik szülinapjuk alkalmából. Tavaly még nem kellett ezen gondolkodnom, pedig már akkor is ismertem Billt – igaz, csak látásból.

A napok gyorsan rohantak egymás után. Úgy sajnáltam, hogy hamarosan vége lesz a nyárnak és Lindának vissza kell utaznia a családjához, akkor pedig kevesebbet találkozunk majd. Tom felvetette, hogy Linda végleg Loitschébe költözhetne, de a lány ezt elvből elutasította, bár láttam az arcán, hogy cseppet sem lenne ellenére a dolog. Simone is gyakran próbálta meggyőzni, hogy milyen jó lenne, ha örökre Németországban maradna. Linda ilyenkor megszeppenve mosolygott, de nem felelt.

22-én este a telefonom váratlanul megcsörrent, a kijelzőn pedig egy ismeretlen számot pillantottam meg. Felvettem és nagy meglepetésemre apa hangját hallottam.

– Te vagy az, Lotte? – kérdezte kíváncsian.

– Én – feleltem letörten.

– Csak boldog születésnapot szeretnék kívánni – közölte apa hivatalos hangon. – Tudom, hogy holnap lesz, de mindenképp én szerettelek volna először felköszönteni. Tizennyolc leszel! Ez nem semmi, kicsim. Az ajándékodat már elküldtem, remélem, hamarosan oda is ér.

– Köszönöm – mondtam meglepetten. Nem hittem volna, hogy a májusban történtek után egyáltalán hajlandó kiejteni a nevem, sőt pénzt áldozni a születésnapi ajándékomra.

Apa sietve elköszönt és letette a telefont. Meglepetten álltam a szoba közepén és a telefonra meredtem. Pár óra múlva valóban tizennyolc leszek. Kötelezettségektől és korlátozásoktól mentes, teljesen önálló felnőtt nő válik belőlem. Linda már tudja, milyen érzés és Anni is, aki két nappal ezelőtt ünnepelte a születésnapját. Nem volt nagy parti, valamiért úgy sejtettem, hogy a srácok az összes szülinapot egyben szeretnék megünnepelni a szeptember elsején tartandó bulin. Persze Anni tudja már, mit kap majd Gustavtól. Azt kell mondjam, igencsak meglepődtem, mikor a srác a lány kezébe nyomott egy lakáskulcsnak tűnő fémtárgyat, amiről később kiderült, hogy a kikötőtől nem messze, az Elba partján fekvő kis apartmanok egyikéhez tartozik.

Lefeküdtem és csakhamar el is aludtam. Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki össze-vissza ölelget és puszilgat. Mikor éreztem, hogy annak a valakinek meglepően hosszú haja van, egyből tudtam, hogy a nővérem igyekszik rábírni arra, hogy végre magamhoz térjek.

– Florenz – motyogtam álmosan, amitől Florenznek csak még jobb kedve lett.

– Lotte! Tizennyolc vagy! Boldog szülinapot!

Felrángatott, hogy újra meg tudjon ölelni.

– Johannes is itt van? – kérdeztem álmosan.

-Persze! – nevetett. – De a partin is ott leszünk ám! Mi is kaptunk meghívót. Bill mindenről gondoskodott. És ugye tudod, mit jelent ez a nap?

Értetlenül néztem rá, majd a nevetésétől kissé magamhoz tértem.

– Magdeburgba költöztél! – harsogtam.

Florenz nem válaszolt, csak mosolyogva kihátrált a szobából. Ránéztem az órára, ami reggel hét órát mutatott. Úgy gondoltam, még alhatok egy kicsit, így megpróbáltam ismét álomba merülni. Már majdnem elaludtam, mikor újabb zavaró tényező vert fel álmomból. Nem volt kellemetlen, de megtörte azt a csöndet, melyben olyan jól el tudtam volna aludni. Bill hangját hallottam.

– Tudom, hogy ébren vagy, angyal.

- Hagyj még…

- A fruskából nő lett – mosolygott, miközben kiemelt a takarók közül.

– Na igen – mondtam elgondolkodva és a bal alkarján végighúzódó „Freiheit89” feliratú tetoválásra pillantottam, melyet tizennyolc éves en csináltatott magának jelezve ezzel, hogy nagykorú. Talán nekem is csináltatni kéne valami hasonlót?

– Eszedbe ne jusson – jegyezte meg, mikor észrevette, hogy a tetoválást nézem. – Nem járulok hozzá, hogy összefirkáltasd magad.

Nevetve bólintottam, mert én sem gondoltam komolyan, hogy fájdalmas tűszúrásokat viselek el, hogy a végén valami minta rajzolódjon ki a bőrömön, melyet aztán soha nem lehet eltüntetni.

– Öltözz fel, aztán megmutatom az ajándékodat – mondta Bill és egyedül hagyott.

Gyorsan magamra kaptam egy farmert és egy pólót. Leszáguldottam a lépcsőn és megálltam a konyha küszöbén. A helyiségben a barátaim és a rokonaim vártak rám..

– Boldog születésnapot! – skandálták egyszerre.

– Ki ajándéka lesz az első? – kérdezte Florenz.

– Szerintem ne az enyém – javasolta Bill. – Nem akarom, hogy ne érezze fontosnak a többi ajándékot.

– Akkor mi leszünk az elsők! – lelkendezett Florenz és hozzám szökdécselt. Johannes kissé lemaradva követte, néhányszor neki is ment pár széknek – biztosra vettem, hogy félig alszik még. A nővérem kis, aranypapírba csomagolt dobozt tartott a kezében.

– Ezt tőlem és Johannestől kapod – mosolygott és a kezembe nyomta a csomagot. – Nem koncertjegy – tette hozzá, a tavalyi születésnapi ajándékomra célozva, mely egy Tokio Hotel koncertre szóló jegy volt, s egyben sorsfordulatot is jelentett számomra.

Kíváncsian nyitottam ki az ajándékot. A dobozból egy aranynyaklánc került elő, egy szív alakú medállal, melyben egy kép is látható volt rólam és Billről. A kép még a Sabinéék esküvőjén készült tavaly novemberben. A képkeret oldalába a BK és az LK monogramokat vésték.

– Florenz... ez... – hápogtam meghatottan.

– Tudom, tudom – legyintett és elvette a nyakláncot, hogy a nyakamra csatolhassa.

– Most jön a miénk – szólalt meg Santiago, akit eddig észre sem vettem.

– Ti is itt vagytok? – kérdeztem meglepetten.

– Hogyne lennénk – méltatlankodott Sabine. – Ralph keresztanyja vagy!

Odaléptem Sabinéhez és átvettem tőle az ölében üldögélő Ralphot.

– Te vagy ám a legnagyobb ajándék – mondogattam a keresztfiamnak, aki nagyokat nevetett ezen.

– Add oda keresztanyunak az ajándékot – gügyörészett Santiago. Ralph ugyan még csak pár hónapos volt, de rendkívül értelmesnek bizonyult. Apró kezeit felém nyújtotta és a kezembe ejtette a bennük tartott ajándékdobozt.

Átadtam Billnek Ralphot arra az időre, amíg kibontottam a csomagot. A csomagolópapír belsején felismertem Sabine gyöngybetűit. A szöveg Ralph helyett volt megírva, de kedves gesztusnak találtam.

...

Ralphtól Keresztanyunak. . Boldog születésnapot!

...

– Köszönöm – mosolyodtam el, miután végigolvastam a mondatokat. Finoman lefejtettem a csomagolást az ajándékdobozról, majd kinyitottam, hogy meglessem a tartalmát. A doboz egy aranykarkötőt rejtett, amit Sabine gyorsan fel is csatolt a csuklómra.

– Mi jövünk – szólalt meg Gustav. – Annival közösen választottuk ki a legtökéletesebb ajándékot számodra, legalábbis ő ezt mondta.

– Választottam – helyesbített Anni. – Te csak kifizetted.

Mindenki jót nevetett, Anni pedig átnyújtotta a dobozt, mely az ajándékomat rejtette. Éppen csa kbele kellett pillantanom. Tudtam, mi van benne. Anni hónapokkal ezelőtt kinézett egy báli ruhát, mely szerinte jól állna rajtam, de nem volt alkalma, hogy rábeszélje Billt a vásárlásra. A lány azzal érvelt, hogy év végén érettségi bál, és valamiben mégiscsak meg kell jelennem. Sokszor hevesen elleneztem a próbálkozást, hogy megemlítse Billnek a dolgot, mert tudtam, hogy az énekes kapva kapna a lehetőségen és azonnal Anni kezébe nyomná a ruha árát. A szülinapom azonban jó lehetőséget adott az estélyi beszerzésére, igaz, Gustav pénztárcája biztosan megbánta a merényletet. Az egyszerű szabású, szinte teljesen dísztelen, fűzőkkel ellátott ruha aranyszínű volt és úgy csillogott, mintha valódi aranyból készült volna.

– Köszönöm – mosolyogtam a barátaimra és félretettem a dobozt, melyet Bill azonnal kíváncsian méregetni kezdett. Átadta Ralphot Florenznek és felemelte a csomagot, hogy megnézhesse a tartalmát.

– Mi következünk – hangzott Georg vidáman csengő mély hangja és megfogta Helga kezét, hogy közelebb kerüljenek hozzám. A basszeros srác kezében középméretű csomag bújt meg, melyet a tenyerembe ejtett és vigyorogva várta, hogy lefejtsem róla a díszes papírt.

– Nem túl kellemes emlék köt hozzá – magyarázta Helga, mikor az utolsó szalagot is félrehajítottam -, de különben is, az egész Georg ötlete volt. Én nem tudom, mit jelent, mert Georg nem mondta el... lehet, hogy hatalmas baromságot csináltunk, amiért épp ezt hoztuk, de...

– Viccelsz? – ámuldoztam, miután kiemeltem a dobozból az ajándékot. A régi fényképezőmet tartottam a kezemben, melyet akkor ejtettem el, mikor jópár hónapja eltévedtem a berlini erdőben.

Georg gyors magyarázatba fogott.

– Miután elhoztak az erdőből, odamentem, mert… fel akartam keresni azt a dilis ribancot, aki bántott… Dühös voltam, mert tönkretett téged, tönkretette Billt, és tönkretette az egész bandát. A fényképezőt kószálás közben találtam meg. Darabokra volt törve. Igaz, kicsit át kellett alakítani és ki kellett cserélni benne pár alkatrészt, de működőképes és...

– Óh, Georg, köszönöm! – hálálkodtam és visszatettem a fényképezőt a dobozba, majd átöleltem Georgot és Helgát. Georg feje fölött láttam, hogy Bill az újabb ajándékot is szemügyre veszi.

– Muszáj megnézned az ajándékokat? – méltatlankodott Florenz.

Bill nem válaszolt, csak arrébb húzta a dobozt, hogy az ne legyen útban.

– Most már végre mi is átadhatjuk az ajándékunkat – vigyorgott Linda és előrelépett.

Tom is követte, és együtt nyújtották felém az ajándékdobozt. Már előre féltem, mit találok benne. Elvégre már báli ruhától kezdve rég nem látott fényképezőig mindenféle ajándékot kaptam.

- Konzultáltunk Annival az ajándékot illetően – magyarázta Linda.

Óvatosan felnyitottam a doboz tetejét, hogy lássam, mi az ajándék. A dobozból többféle dolog is előkerült. Az egyik ajándék számomra is ismerős volt. Linda naplójának pontos másolatát tartottam a kezemben. Még a borító színe és kötése is megegyezett az eredetivel. Belelapoztam és láttam, hogy az egész németül van írva.

– Az eredeti még nálam van, ha esetleg szükség lenne rá – jegyezte meg, miközben a naplót forgattam a kezemben.

Nem is olyan régen Linda naplója is kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy végül vettem a bátorságot és elmentem Billékhez, hogy elmagyarázzam a félreértéseket. Ennek az eredménye természetesen a békülés lett. Ez volt a legszemélyesebb ajándék. A többire rá sem néztem, pedig a doboz rejtett még néhány apróságot. Tom azonban méltatlankodni kezdett, így végül előszedtem egy pár magas sarkú cipőt, ami kifejezetten a báli ruhához lett választva – gondolom, emiatt kellett konzultálni Annival – , valamint egy CD-t, melynek tokjára semmi sem volt írva. Tom mosolygott, mikor a kezembe vettem. Nem kérdeztem, mi az, bár nagyon kíváncsi voltam.

– Majd meghallgatod – mondta Tom és hátrébb húzódott, hogy Bill végre színpadiasan előreléphessen.

– Az enyém maradt a végére – kezdte a beszédet. – Igazság szerint nemcsak az én ajándékom. Ez egy kicsit mindenki ajándéka, beleértve az itt megjelenteket és a szüleimet is. És igen, Tom Kaulitz megtanult titkot tartani – tette hozzá büszke mosollyal. Tom elvigyorodott és szerényen bólogatni kezdett.

– A ruhánál is nagyobb jön? – tűnődtem halkan. Florenz, aki mellettem állt, meghallotta és azon igyekezett, hogy féken tartsa nevetőgörcsét.

Bill finoman elmosolyodott. Kézen fogott és az udvar felé vezetett. Nem kérte kifejezetten, de becsuktam a szemem, hogy igazán nagy legyen a meglepetés.

– Oké, Lotte – szólalt meg pár lépés után. – Látom, becsuktad a szemed. Most már kinyithatod.

A vakító napsütésben először nem láttam semmit. Aztán észrevettem, hogy a napfény megcsillan valamin... Az udvar közepén egy tűzpiros Mercedes parkolt.

– Mi ez? Te jó ég! – hangzott az első reakcióm. Úgy néztem Billre, mintha egy elmebeteget látnék magam előtt. Ő azonban csak nevetett.

– Megmondtam. A kis fruskából felnőtt nő lett – biccentett és a kezembe csúsztatta a kulcsot.

– És pontosan ehhez kapcsolódik a mi ajándékunk – lépett elő a mosolygós Sofie néni, kezében egy könyvvel. – Hiszen ezt az autót vezetni is kell ám!

– Micsoda? Mármint... hogy én? – rémüldöztem nagy szemeket meresztve. Ha rajtam múlik, ez a kocsi életem végéig az udvaron fog parkolni!

– Ki más? – hahotázott Rodolpho bácsi. – Az ajándékod pedig az, hogy kifizettük a KRESZ-leckéidet. Már csak rajtad áll!

– Hát... én... vagyis... köszönöm... mindenkinek – dadogtam és megöleltem az első embert, akivel szembetalálkoztam. Mint kiderült, Georg volt az. Bordaropogtató ölelésben részesített, majd elengedett, hogy valaki más vegyen kézbe. Miután mindenki kellőképpen szétmorzsolta a még épen maradt csontjaimat, visszasétáltunk a házba és nekiláttunk, hogy elfogyasszuk a születésnapi tortát.

A következő pár napban a barátnőim rendszeresen átjöttek, hogy megcsodálják az autómat. Az egyik ilyen alkalommal Anni megkérdezte, hogy elviheti-e egy körre. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy van jogsia, mindenesetre a kezébe dobtam a kulcsot. Linda és én is bepattantunk a kocsiba, hogy ne maradjunk ki a jóból.

– Fantasztikus vezetni – állapította meg Anni, miután visszatértünk a hosszúra nyúlt városnézésből. – Könnyű irányítani. Azt csinálja, amit te akarsz. Bárcsak a pasik is ilyenek lennének! Gondolom, Bill majd elmagyarázza, hogy a nénikédék ajándékába is elég rendesen beleütötte az orrát. Sajátos oktatást fogsz kapni. Külön oktató, rugalmas beosztás, egyénre szabott vizsgaidőpontok, meg még ki tudja, miféle különlegességek. Azt hiszem, Bill biztonságban akar tudni téged, ezért nem engedi, hogy normális KRESZ-oktatásokon vegyél részt.

A gondolataimat még mindig lefoglalta az a tény, hogy meg kell tanulnom vezetni. Pont nekem! Én, aki egyetlen mozdulattal is képes vagyok tömegbalesetet okozni.

Nem foglalkozhattam azonban ezzel, mert valami sokkal sürgetőbb problémám is akadt.

Közeledett a szeptember és még mindig nem tudtam, mit adjak Bill születésnapjára. Láttam Lindán, hogy ő is hasonló gondokkal küzd, így a születésnapom után egy héttel, mikor a Kaulitz-házban voltam és együtt DVD-ztünk, úgy gondoltam, beszélek vele erről. Azonban Linda sem tudott tanácsot adni, mert most pont ugyanolyan bizonytalannak tűnt, mint én. Megállapodtunk abban, hogy valami személyes, ránk jellemző tárgyat kéne adni, de hogy mit, azt nem sikerült eldöntenünk. Aznap este apa elkésett ajándékát is megkaptam, ami egy laptop volt. Nem kellett volna ilyesmit vennie, hiszen nem volt szükségem rá, de egészen jó kedvem lett, mikor megláttam a hatalmas dobozt, mely a szobám közepére volt pakolva. Az új gép kipróbálásaként megnéztem az e-maileimet. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy Mike már vagy tíz születésnapi üdvözlő képeslapot küldött és én egyikre sem válaszoltam, így sietősen levelet írtam neki, melyben beszámoltam arról, mi mindent kaptam a családomtól és a barátaimtól. Tanácsot is kértem tőle, hogy szerinte mi lenne a legideálisabb ajándék Bill számára. Mike nem hagyott cserben, az ajándékötlete pedig különösen tetszett.

...

Én vélek azt, hogy kéne adnod neki fotóalbumot. Készült kép rólatok gondolok én, sok. Azokat kell raknod össze. Biztos, hogy ha rá fog nézni, jutsz te majd eszébe mindig róla. Elég személyes, nem? És megfizethető. Billnek van meg mindene, amit akar, szóval drága ajándéknak talán örülne nem is annyira. És ez mindenképp mutat, hogy te vagy… hogy te adod…

...

Igen, ez tökéletes! Remek ajándék! Gyorsan nekiláttam, hogy abból a rengeteg képből, mely Billről és rólam készült, kiválogassam a legjobbakat.

Végül húsz fotót találtam érdemesnek arra, hogy bekerüljön Bill ajándékába.

Szeptember elsején izgatottan vártam az estét. Igaz, végig kellett ülnöm egy unalmas iskolai évnyitót, de a rendezvényszervezők nem nyújtották hosszúra a műsort, így hamar eljöhettünk. Mikor hazaértem, meglepetésemre a szobámban találtam Annit. A lány nagy igyekezettel válogatta a ruháimat azon gondolkodva, miben kellene elmennem a szülinapi partira. Ő már készen állt. Fekete felsőt viselt, mely nagyon jól illett szőke hajához. Formás lábait vörös sort és fekete-piros, halálfejmintás harisnya fedte.

- Válassz ezek közül – mondta és kidobált néhány cuccot a szekrényemből, majd magamra hagyott.

– Én viszlek el – jelentette ki, mikor elkészültem és lesétáltam a lépcsőn. Sofie néniék jó szórakozást kívántak, mi pedig elhagytuk a házat.

– Az anyámé – mondta a lány, mikor érdeklődve az autó felé pillantottam. – Nekem még nincs sajátom. Gustav egy kis apartmannal lepett meg, nem pedig autóval.

– Hogy melyik a jobb, arról vitatkozhatnánk – nevettem és kibámultam az ablakon.

Anni annyira könnyeden tudott beszélni. Olyan természetesnek vette, hogy bármit megkaphat, amit csak akar. Én már majdnem egy éve voltam Billel – kisebb megszakításokkal ugyan – de még mindig nem tudtam megszokni, hogy csak kérnem kell, és teljesül a kívánságom.

Annival Loitsche felé hajtottunk, bár nem tudtam, miért. A buli egész biztos nem ott lesz.

– Most felszedjük Lindát – mondta Anni és befordult a Bahnhof utcába.

Linda nem a 19-es számot viselő Kaulitz-ház előtt, hanem jóval arrébb várt minket.

– Tomék már elmentek – tájékoztatott, miután bepattant az autóba. – Anni, a buli Hamburgban lesz.

– Merrefelé? – fordult hátra a szőke lány.

– Tudod, hol van a Monsun-Theater? – kérdezte Linda.

– Az a hely, ahol májusban is buliztunk? – érdeklődött Anni.

– Az – bólintott a másik lány.

– Persze – vigyorgott Anni. – Friedensalle 20. Kiskoromban sokat jártam oda, mert a nagymamámék voltak a tulajdonosok, de az üzlet csődbe ment, így el kellett adniuk.

Két és félóra utazás után megérkeztünk a keresett szórakozóhelyhez. Bent már javában folyt a buli, már megvolt a jó hangulat. A zene lüktetett, s néha-néha nevetés, sikoltás tarkította az egyenletes ritmust. Kiszálltunk az autóból, de Linda ekkor hatalmasat kiáltott.

– A fenébe, a szülinapi ajándék!

– Hol hagytad? – kérdeztem mérgesen.

– nem tudom... itt kell lennie – motyogta és visszaült az autóba.

Én nem hoztam el az ajándékot, mert még tegnap délután elvittem a Kaulitz-házba és elrejtettem Bill szobájában. Reméltem, hogy már meg is találta.

– Megvan – szállt ki a kocsiból linda. – Hálistennek. Azt hittem, eltűnt.

Kezében apró dobozt tartott. Nem tudtam, mi van benne, de nem kérdeztem rá. Elindultunk a szórakozóhely bejárata felé. Lesiettünk az impozáns kőlépcsőkön, átadtuk a kabátjainkat néhány ott ácsorgó testőrnek, majd beléptünk a hatalmas táncterembe, mely most inkább hasonlított egy stroboszkópokkal megvilágított étteremre. A tér egyik felében hosszú asztalok sorakoztak, amelyek körül pincérek futkostak. A terem másik fele szabadon volt hagyva a táncolóknak. Helga észrevett minket. Odasétált hozzánk, vidáman köszönt, majd a többiek felé fordult.

– Megjötttek a csajok! – zengte mély hangján, mire mindenki elhallgatott és ránk nézett.

Bill, Gustav és Tom azonnal felén ksietett, hogy megmutassák, hova kell ülnünk.

Bill megszorította a kezem és rám kacsintott. Tudtam, hogy megtalálta az ajándékot.

- Mindig meg tudsz lepni, angyal – állapította meg. – Az a tavalyi vers, most pedig ez... Kezdhetsz gondolkodni, mit kapok karácsonyra.

– Adhatnál pár ötletet – gúnyolódtam, miközben helyet foglaltam Florenz mellett.

Bill elmosolyodott és elsétált, hogy köszöntse az újonnan érkező vendégeket.

– Az egész család itt van – újságolta Florenz. – Tök jó, hogy Bill minket is meghívott!

– Nagyszerű – morogtam keserűen. Nem volt túl nagy kedvem szembenézni a nagynénikkel és a nagybácsikkal, legfőképpen pedig az ikrek apjával nem. Jörgöt nem ismertem személyesen, de nagyon tartottam tőle.

– Lotte, kérlek,gyer e egy pillanatra – szólított meg Bill és kézen fogott. – Szeretnélek bemutatni apának.

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban... Florenz biztatólag rácsapott a vállamra és kilökdösött az asztaltól. Bill látta, hogy enyhén szólva ideges vagyok. Megnyugtatóan mosolygott, de ez most nem segített.

– Ne félj már! Nem harapja le a fejed. Tudja, ki vagy. Mikor júliusban Tom és én meglátogattuk, csak rólad meséltem neki. Különben is, már régen tud mindent.

Szembetalálkoztunk Tommal és Lindával. Úgy tűnt, Tom is most készül bemutatni a lányt az apjának. Linda arca is feszültséget tükrözött, akárcsak az enyém. A tömeg morajában tisztán lehetett hallani Simone ismerős, kedves csengésű hangját, mely ezúttal iszonyatot és némi gyűlöletet is hordozott magában.

– Ne türelmetlenkedj, Jörg! Nézd, ott jönnek!!

Egy magas, szőkésbarna hajú férfi hirtelen felénk fordult. Öltönyt és nyakkendőt viselt, fölényes eleganciával méregette a vendégeket, legfőképpen Gordont, aki farmerban és pólóban mászkált az emberek között, süteményestálcákat és ásványvizes kartonokat cipelve magával. Jörg gúnyosan mosolygott, mikor végignézett rajta.

– Szia apa – köszöntek az ikrek. – Ők itt Linda és Lotte. A barátnőink.

Jörg elegánsan kezet fogott velünk és hanyagul megemlítette, hogy már hallott rólunk. Tekintetével azonban még mindig Gordont követte.

– Meg se fésülködött rendesen – morogta magának, Gordon kissé bozontos, fekete fürtjeire pillantva.

Az ikrek úgy gondolták, jobb lesz, ha eltávolítanak az apjuk közeléből.

– Apa féltékeny – magyarázta Tom. – Vissza akarja kapni anyát és nem fogadja el, hogy ő már régen túllépett rajta. Képtelen megérteni... Miután anya és ő elváltak, újból megnősült, de az a házasság is zátonyra futott, mert nem volt türelmes, nem tudta fékezni az indulatait. Ritkán találkoznak Gordonnal, de ha mégis összehozza őket a sors, apa mindig hibákat keres benne. Állandóan kritizálja és megjegyzéseket tesz rá. Pedig Gordon jófej! Erre is ki fogunk térni a köszöntőnkben. Tudod, ez egy régi, családi hagyomány… Minden évben beszédet kell tartanunk…

- A család csodának tartotta az ikerszületést… nos, úgymond ezzel kell meghálálnunk, hogy ketten vagyunk – tette hozzá Bill.

Az ikrek visszakísértek a helyemre. Nézegettem az ismeretlen családtagokat, mígnem egy új vendégre lettem figyelmes. Bill az ajtóhoz sietett és kézfogással üdvözölte az érkezőt. . A lélegzetem is elakadt, mikor felismertem, ki az.

– Itt van Mike – suttogtam Florenznek. – Nem hiszem el… Mike!

Elsétáltam az asztalok között, hogy üdvözöljem a fiút.

– Mike... te... hogy nézel ki? – kérdeztem meglepetten, mikor közelebb értem hozzá. Bill diadalmasan nevetett és Tom felé kacsintgatott, aki éppen nem vette észre, mert Lindával és néhány családtaggal volt elfoglalva.

Mike most végképp nem hasonlított Billre. Külsejét tekintve Tomra akart emlékeztetni.

Nem hiányoztak a bő cuccok, a fejpánt és az afrofonat, de mindenki tudhatta, hogy Mike az Mike marad.

– Tom meg fog pukkadni mérgében – vigyorgott Bill és elszökdécselt az ikre felé, hogy annak figyelmét Mike-ra irányítsa.

– Ez jó ajándék Billnek – vigyorgott Mike.

– Az biztos – nyögtem, még mindig a szavakat keresve.

Bill visszatért és a helyére kísérte Mike-ot. Tom is felállt és követte őket. Még nem vette észre Mike külsejének változását.

Követtem a kis csapatot, hogy lássam a megdöbbenést. Mike szembefordult a gitárossal. A hatás nem is maradt el. Tom nagy, barna szemei elkerekedtek meglepetésében.

– Hogy... hogy nézel ki? – nyögte ki a kérdést. Megfogta Mike egyik afrofonatos tincsét és az ujja köré csavarta, mintha ellenőrizni akarná, hogy nem paróka. Mike csak mosolygott.

– Olyan vagy, mint én!

– Most már tudod, milyen érzés! – lelkendezett Bill és Mike tenyerébe csapott. – Köszi, Mike!

Az ikrek hamarosan előadták a köszöntőt. A Gordont érintő résznél kíváncsian nyújtogattam a nyakam, hogy lássam, milyen arcot vág. A férfi meghatottan pislogott. A mellette ülő Simone szinte zokogott a meghatottságtól, de ez talán várható volt tőle. Sejtettem, hogy minden évben potyognak a könnyei. Jörg merev arccal ült. Sejtettem, miért. A köszöntő főként a sikerekről és a nehéz időkben szükséges családi támogatásról szólt, amivel Jörg nem igazán tudott szolgálni.

Igazam volt: a srácok minden szülinapot egyben akartak megünnepelni. A köszöntő után Gustav újra átadta Anni-nek a kis apartman kulcsát, Anni pedig egy apró ajándékdobozt nyújtott át Gustavnak, hiszen a dobos egy hét múlva fogja ünnepelni huszonkettedik születésnapját. Tom átadta Lindának a Caddy slusszkulcsait. A srác azzal indokolta döntését, hogy ugyan messze van még a lány születésnapja, de eddig sosem kapott semmit – legalábbis tőle nem - s talán ideje pótolni ezt. Linda magán kívül volt az örömtől.

– Van egy Caddym! Hihetetlen, van egy Cadillac-em! – kiáltotta és Tom nyakába ugrott, aki boldogan vigyorgott. – Köszönöm, Tom!

– Kérek egy kólát – intettem az egyik pincérnek, miközben Linda örömtáncát figyeltem.

– Kettőt – lépett mögém Bill.

A lány hamar visszatért a két pohár kólával. Ismerős volt az arca, már szinte túlzottan is, de nem tudtam az archoz nevet társítani, így végül nem foglalkoztam a dologgal. A lány mosolyogva ellépkedett az asztalunk mellett, de távolabbról figyelt minket. Kicsit idegesített, hogy annyira bámult, de nem tehettem semmit, elvégre is, nem mehettem oda, hogy megmondjam neki, nézzen másfelé.

– Boldog születésnapot – koccintottam Billel.

– Úristen, de hideg! – köhögte Bill, miután lenyelte az első kortyot. A pohár a földön landolt és szilánkokra tört. Florenz hátranézett, furcsa, értetlenkedő pillantást vetett Bill felé, majd felállt, hogy süteményt hozzon magának. Bill hófehér arca megvonaglott és fájdalmas grimaszba torzult. Teste megrázkódott, majd elernyedt, olyan volt, mintha egy élettelen bábuvá vált volna. A vendégsereg semmit nem vett észre, valahogy mindenki mással foglalkozott. Nem tudtam, mit kéne tenni. Körülnéztem, kitől kérhetnék segítséget.

A pincérlány észrevette, hogy a tekintetemmel kutatok valamit. Kicsit nevetett, mikor Billre tévedt a pillantása. Az asztalunkhoz sietett és felsöpörte a szilánkokat. Az énekes már kissé magához tért, bágyadtan pislogott párat, majd rápillantott a pincérre.

– Kér másikat, uram? – kérdezte a lány.

– Nem, köszönöm... – motyogta Bill, miközben félredöntötte a fejét és fél percre lehunyta a szemét. – Nem vagyok jól...

A lány dühösen nézett, de gyorsan továbbállt. Nem értettem, miért, hiszen Bill tényleg pocsékul nézett ki. Szólásra nyitottam a számat, miközben belekortyoltam a saját üdítőmbe. A szavak félúton elakadtak, teljesen elfelejtettem, mit akartam mondani.

Szédülni kezdtem. A körülöttem lévő világ elhomályosodott, a hangok elhalkultak.

-Valami nem stimmel – mondtam halkan, és ismét felemeltem a poharat. Egymás után csúsztattam le a furcsán keserű kortyokat a torkomon.

– Bill? Flor...

A világ túlságosan sötét és hideg lett. Egy pillanat alatt, mintha minden megfagyott volna. Nem tudtam, hol vagyok, nem értettem a halk szavakat, arra sem emlékeztem, hogy kerültem ide, sőt, a nevemet sem lettem volna képes megmondani.

– Gyorsan, vigyétek ki innen! – kiáltott valaki, aki bizonyára közel volt hozzám.

Kezek ragadtak meg és emeltek fel a székről. A fejem némileg kitisztult, s kezdtem emlékezni. Eszembe jutott Bill és Tom születésnapi partija és tudtam, hogy annak a kellős közepén lettem rosszul.

Hallottam a vendégek zsibongását.

– Mi történt? – kérdezte valaki.

– A kóla után lett rosszul – magyarázta egy lágy, női hang, amelyben felismerni véltem

Florenzt.

– Bill sincs jól. Ő is kólát ivott?

Nem érdekelt, mi történik, csak az foglalkoztatott, hogy minél előbb elvigyenek innen. Kinyitottam a szemem. Láttam, ahogy Bill felküzdi magát a székéről és utánunk siet. Ahogy néztem az arcát, borzalmas jegesség futott végig rajtam. Szemei hidegen és acélszürkén csillogtak, ajka nem mosolygott többé.