2. Fejezet: Anya levele

Álmosan indult a következő nap reggele. A testem, mintha megmakacsolta volna magát, egyszerűen nem akart engedelmeskedni, hiába próbáltam rábírni a felébredésre. A harcból végül az erősebbik énem került ki győztesen. Kikászálódtam az ágyból, majd elcsoszogtam a fürdőig. Miután elkészültem, óvatosan kisurrantam a szobából és lesétáltam reggelizni.

A hotel ódon folyosói azt az érzést keltették bennem, mintha vendég volnék egy gótikus kastélyban. Minden sarkon újabb és újabb csodát tekinthettem meg, mintpéldául a festett üvegablakok, a gyertyatartókból halványan derengő lámpások fénye, a falakra függesztett régi festmények és az egész épületet behálózó puha, vörös bársonyszőnyeg. Az étteremben is hasonló érzés kerített hatalmába. Megborzongva néztem a mennyezetről függő óriási kristálycsillárokat, melyek mintha száz meg száz színbe ntündököltek volna. Gyorsan összeszedtem magam és kiválasztottam az étlapról, mit szeretnék enni.

– Elvitelre kérhetném? – kérdeztem, mikor láttam, mennyi mindent pakolnak a tálcámra.

– Felviheti a szobapincér – felelt egy szőke szakácsnő. – Menjen nyugodtan.

– Óh, felesleges – legyintettem könnyeden – majd felviszem.

A fiatal nő furcsán méregetett. Szemlátomást nem volt hozzászokva, hogy a vendégek felajánlják az önkiszolgálást. Megvonta a vállát, majd elmosolyodott és átnyújtotta a megrakott tálcát.

– Jó étvágyat – biccentett. Megköszöntem, majd átsétáltam a hosszú éttermi folyosón, vissza a hallba, s fel az emeletekre. Mikor már majdnem a szoba elé értem, eszembe jutott, hogy nem fogom tudni kinyitni az ajtót, azonban szerencsém volt. Nem zártam kilincsre, csupán behajtottam, így az egy egészen finom rúgással kitárult.

– Jó reggelt, angyal – mondta Bill, miközben hatalmasat ásított. Felült, megdörzsölte a szemét és pislogva a reggelistálcára meredt.

Letettem az asztalra a tálcát, becsuktam az ajtót, majd szemügyre vettem a reggelimet. Miután kiválogattam, mit fogok megenni és mit nem, sietősen magamba tömtem a falatokat, majd Bill felé fordultam, aki teljesen ébren volt, szórakozottan figyelte, mit csinálok.

– Nem hívtad fel Mike-ot – néztem rá kissé vádlóan. – Azt ígérted, hogy ma hárman csinálunk valamit.

– Ráér – mormogta és visszafeküdt a párnák közé. – Csak még egy órát.

– Bill? – szólítottam meg bátortalanul. Noha velem volt, az enyém volt, én mégis mindig félve kérdeztem tőle

– Igen?

– Tegnap... meg akartam kérdezni, csak elfelejtettem és azt ígérted, elmagyarázod. Miért használtad az én nevemet a szobafoglaláshoz?

Mosolygott, miközben felelt.

– Először is, nem ígértem meg. Másodszor, nem akartam bonyodalmat. Valljuk be, ismerős a nevem szinte már mindenkinek. Nem haragszol, ugye?

Hogy is mondhattam volna azt, hogy haragszom? Csak megráztam a fejem. Néztem a szemeit. Vajon meddig figyelt tegnap éjjel? Tudtam, hogy Bill még ébren volt, mikor elaludtam. Habár ő tért először nyugovóra, egy jó ötletnek tűnő béna trükkel sikerült felébresztenem.

– Kérsz? – törtem meg a csendet és mutatóujjammal a tálca felé böktem. Mosolyogva rázta meg a fejét.

– Mindent felfaltál, ami kedvemrevaló lett volna.

Bosszúsan morogtam, ő pedig a nyakáig húzta a takarókat.

Délután felhívtuk Mike-ot, aki Lenával együtt érkezett a megbeszélt találkahelyre, a szálloda elé. Nem tudtunk előre tervezni, mert egy hatalmas nyári zápor szakadt a nyakunkba, így végül biliárdozni mentünk. Igazából a végére asztali foci lett belőle, de biliárdozásnak indult. A fiúk jól szórakoztak, Lenával csak néztük őket, miközben sorra kértük az újabb és újabb jégkrémeket. Természetesen nemcsak a biliárdterem használatára vonatkozó bérleti díjat, de a jégkrémeket is a srácok fizették.

Lenának még mindig hosszú, hollófekete haja volt, melyben néhány szőke tincs követelte magának a pillantásokat. Arca kissé markáns volt, egyáltalán nem az a finom és nőies arc, melyet ideálisnak lehetne mondani, neki mégis roppant jól állt. Szemei pont olyanok voltak, mint Mike-é, ha az ember tekintete összefonódott a lányéval, hihette azt is, hogy Mike-kal néz farkasszemet.

– Nem hiszek először, hogy tényleg Bill a barátod, mikor Mike mond – szólt Lena és Mike egyik hibás passzát nézte. Kicsit nevetett is rajta. – Emlékszem, mikor mond Mike, hogy találkoz Bill barátnőjével… Én meg vállat vontam, ő meg idegesít tovább. Sosem látlak Billel akkor, mikor Mike hozott vendégségbe Hamburgban hozzánk és mondtad egyszer, hogy Bill nem tudja, hogy te Mike-kal is találkozol. Emlékszel?

– Óh, igen, emlékszem. Az őrületbe kergetted Mike-ot! – mosolyogtam a lányra, Bill tökéletes védését figyelve.

- És én se szólhatok. Mike lehet kis-Bill, ha akarok én.

– És nem gondolod, hogy Mike... nos, hogy ettől rosszul érzi magát?

– Miért? – kérdezett vissza hirtelen. Szemeiben mérhetetlen nagyságot öltött az értetlenkedés sápadt kifejezése.

- Talán… mert nem magáért szereted, hanem azért, mert hasonlít valakire. Lena, két hónapig voltam összezárva a bátyáddal. Volt időm megismerni. Fáj neki, hogy mindenki azért kedveli, mert olyan is tud lenni, mint Bill.

Lenán látszott, hogy erre még nem is gondolt. Mike és Bill épp hatalmas játszmában volt egymás ellen. Lena hirtelen felállt, odarohant a testvéréhez, a nyakába ugrott, össze-vissza ölelgette és oroszul magyarázott neki. Mike nagyon meglepettnek látszott, de lelkesen átölelte a húgát. Mikor néhány másodperccel később eltávoztunk a biliárdteremből, a srác halkan megkérdezte.

– Mit mondasz Lenának?

– Csak az igazat – feleltem őszintén. – Azt, hogy rosszul esik neked, ha Billhez hasonlítanak és elvárják tőled, hogy olyan légy, mint ő.

Arcán halvány mosoly jelent meg és félszegen bólintott, majd lesütötte a szemeit. Tudtam, hogy igazam van. Lena arca nem árult el semmit, csak a sajnálkozást láttam rajta.

– Összehoztad őket – mondta Bill pár órával később, már egy étteremben, ahova már csak ketten mentünk. Mike-tól és Lenától este hatkor váltunk el, miután még egy filmet is megnéztünk – persze angolul.

– Megtettem, amit lehetett. Azt hiszem, így legalább Mike-nak is könnyebb lesz. Nem lettem volna szegény srác helyében.

– Én sem – bólogatott Bill. – Gondolom, ezért olyan fura. Remélem, nevetni is látjuk majd.

– Jaj, Bill, köszönöm, hogy elhoztál.

– Ne köszönd. Tudtam, hogy szeretnél eljönni, és, mint mondtam, nekem is szükségem volt erre az útra.

Kezdett hideg lenni. Megállapodtunk, hogy fázunk, így taxit hívtunk és visszamentünk a hotelbe.

Az este már nem indult annyira görcsösen, mint előző nap. Kezdtem megszokni Bill közelségét és már szándékomban sem állt megkísérelni, hogy el tudok-e aludni a saját ágyamban.

– Holnap reggel megyünk. Csak arra lesz időnk, hogy elköszönjünk Mike-tól – közölte Bill, mikor kijött a fürdőszobából. – Ő visz el minket a reptérre.

– Még ezt is elintézted? – néztem rá hitetlenkedve.

– Persze. Szerinted teljesen csöndben voltunk, amíg asztali fociztunk?

– Oh, ez igaz. Erre nem gondoltam – vallottam be pirulva.

– Sok mindenre nem gondolsz még – kezdte a hülyeségét és lehuppant az ágyra.

Volt egy sejtésem, mire gondolt, miközben ezt mondta, de inkább nem gondoltam rá, mert ebből csak olyan hülye helyzet kerekedhetett volna ki, mint amilyenbe tegnap is kerültem.

Most döbbentem rá, hogy három év mégiscsak elég nagy korkülönbség. Tudtam, hogy ő érettebb, tapasztaltabb, mint én, tudtam, hogy nem én vagyok az első, de furcsamód nem bántam, mert sejtettem, hogy nem fűzte érzelem a többi lányhoz. Nem kérdeztem rá, egyszerűen csak éreztem.

– Megmondhatod a nagynénédnek, hogy úriember vagyok – vigyorgott és átkarolt.

Csak nevettem, mert tudtam, hogy amint hazaérünk, Sofie néni rögtön letámad a kérdéseivel.

– Egy szóval sem vitattam, hogy nem vagy az – méltatlankodtam, kikérve az előbbi megjegyzését.

– Tudom – biccentett nevetve és megcsókolt. – Aludj, mert holnap ismét nehéz napunk lesz.

Karjaim a dereka köré fonódtak, ő pedig hirtelen nem tudta, mit tegyen. Élénken csillogó szemekkel fürkészett, de teljesen mozdulatlan volt, mégcsak nem is pislogott. Rosszallóan elhúztam a számat, ő pedig észbe kapott és ismét megcsókolt. Kezei lecsúsztak a vállaimról, s végigsiklottak a karjaimon, meg-megrántva a hálóingem finom, selymes anyagát.

- Ha nem akarsz másikat venni, jobban jársz, ha nem szakítod el – motyogtam, sokkal inkább határozatlanul, mint ahogy eredetileg szerettem volna.

- Száz másikat vennék… - ingatta a fejét Bill, elharapva a mondat végét. Ez a hangsúly már kissé ismerős volt, hiszen tegnap is ugyanígy suttogott.

- Azért csak ne – vontam vállat, bár rögtön meg is bántam, mert belegondoltam, hogy végülis a fene sem sajnálná azt a nyavalyás hálóinget.

Felnevetett, majd elengedett és hátrébb húzódott.

- Lesz még idő… - mondta végül és a párnákra hanyatlott.

Érdeklődve figyeltem, hogyan csukja le a szemét, hogyan adja át magát az álmainak. Nem ment ki a fejemből, hogy két nap alatt már kétszer kerültünk igencsak közeli kapcsolatba, bár néha magamnak is be kellett ismernem, hogy azt se bántam volna, ha ennyinél még nem állunk meg. Persze, sokminden közrejátszott abban, hogy miért nem történt köztünk semmi érdemleges, de ebben a két napban úgy tűnt, mindketten túlléptünk a hónapokig tartó saját magunk okozta magányon, a kevés együtt töltött időn, s úgy tűnt, most már bármikor változást hozhat az idő…

Bill mocorgására ébredtem. Felült, lerántotta a takarót magáról – azaz rólam is, sietős léptekkel a fürdőszobába ment, majd nemsokára kijött onnan. Én még mindig csak feküdtem, nem volt kedvem felkelni. Túl álmosnak éreztem magam.

– Ébredj, angyal – kezdett keltegetni. – Indulnunk kell.

– Már is? – nyafogtam és összegömbölyödtem a takaró alatt.

- Hát, elaludtunk – világosított fel. Délben indul a gép. Tizenegy van!

Kiugrottam az ágyból, hihetetlen sebességgel összekaptam magam és megpróbáltam minél gyorsabban bepakolni a táskámba.

– Engedj oda – sürgetett Bill és bedobálta a cuccaimat, majd összehúzta a cibzárakat. Látszott a mozdulatain, hogy gyakorlott utazó.

– Mike már itt van.

Leszáguldottunk a lépcsőn. A telefonjaink megállás nélkü lcsörögtek, ami azt jelentette, hogy Mike türelmetlenkedik. Bill gyorsan rendezte a számlát, majd kisietett az utcára, én meg követtem. Mike autója már nyitott ajtókkal várt ránk.

– Gondolom azt, már nem értek soha ide – vigyorgott Lena az anyósülésről.

– Egy-kettő, lekéshetitek a gépet, ha kicsit nem sietünk – mondta Mike és beletaposott a gázpedálba.

Az autóút után megfogadtam, hogy soha többé nem kritizálom Bill vezetési stílusát. Mike-ot nem zavarták a gyalogosok, akik a zebráknál várakoztak, nem érdekelték a piros lámpák, megállás és gyanítom fékezés nélkül hajtott a reptér felé.

Viszont nem késtük le a gépet. Elbúcsúztunk a Müller-testvérektől és megköszöntük az utat. Már majdnem elindultunk a becsekkoló pult felé, mikor Bill hirtelen hátrafordult.

– Mike!

Mike visszafordult és kérdően tekintett Billre.

– Tessék?

– Szeptemberben bulit rendezünk... a szülinapom... illetve a Tommal közös szülinapunk tiszteletére... Szeretném, ha eljönnél....

Mike meglepetten fogadta a hírt, de boldog mosollyal mondott rá igent.

– Lena, téged is szívesen látunk – tette hozzá Bill, Mike húga felé biccentve.

- Óh, köszönök, de maradok. Nem nagyon szeretek elmenni az országból.

- Én másért hiszek, hogy nem mész

- De Mike…

– Csitt, Lenocska. Bill, Lotte, futás! Elkéstek! – intett Mike és a bejárat felé fordult, magával vonszolva a pironkodó Lenát.

Átadtuk a csomagokat, becsekkoltunk, és rohantunk a hármas kapuhoz, ahonnan a gépünk indult. Már megkezdődött a beszállás, úgyhogy igyekeznünk kellett. Nem sok hiányzott, hogy lemaradjunk, de még épp időben érkeztünk. Bill reménykedett, hogy a táskák is feljutottak a gépre. Nos, ebben én is reménykedtem, mert nem örültem volna, ha elvesznek a cuccaim.

Az út most korántsem volt olyan álmosító, mint akkor, mikor jöttünk. Billel egész végig az oroszországban töltött napok eseményeit beszéltük át. Megvitattuk, hogy mekkora szerepem volt a Müller-testvérek békülésében.

- És nagyon örülök, hogy barátkozol Mike-kal – vigyorogtam Billre.

- Mindent megteszek, amit csak lehet. Már régen el kellett volna kezdenem. Mike tényleg jófej. Sajnálom, hogy nem hittem neked. És nemcsak azért mondom, mert szeretnéd, hogy jóban legyünk. Mikor először láttam a srácot… Hát, bevallom, nagyon mérges lettem. Úgy nézett ki mint én tizenhét évesen. Nem tudom, hogyan fogadnád, ha szembe jönne veled egy lány, aki pont úgy néz ki, mint te és arra kérnélek, hogy barátkozz vele. Várj, még nem fejeztem be – intett, mert szólásra nyitottam a számat, de mégis csöndben maradtam.

- Tudod, hogy féltékeny és dühös voltam rá, mert összekaptunk miatta. Pedig egy idegen volt! Napokkal, vagy talán hetekkel később bevallottad, hogy mégiscsak tartod vele a kapcsolatot. Beláttam, hogy nem tarthatlak távol tőle. Rájöttem, hogy baromság is lenne megakadályozni, hogy azzal barátkozz, akivel akarsz. Gitty támadása után, mikor azt mondtad, mindennek vége és… hogy Mike… szóval, hogy jobban jársz vele... Fogalmam se volt, miért hittem el. Addigra már nem éreztem féltékenységet, ha arra gondoltam, hogy beszéltek egymással.... Sokszor hallottam, hogy a lányok Mike-ról mesélnek Tomnak és Gustavnak. Megtudtam, hogy nálatok van, de nem érdekelt... és végül, elmondtad, hogy Mike-nak köszönheted, hogy nyugodt tudtál maradni azokban a hónapokban... Elhatároztam, hogy meg kell ismernem, hogy véleményt alkothassak róla. Azért találtam ki az oroszországi utat, hogy legyen lehetőségem erre. Fontosnak tartottam, hogy megismerjem azt, akit méltónak találsz arra, hogy az egyik legjobb barátodnak nevezd. Tudnom kellett, mi fogott meg benne.

– És megtudtad, amit akartál? – kérdeztem, mert őszintén szólva nekem fogalmam se volt, mi is fogott meg Mike-ban. Az egyik természetesen a Billhez való hasonlósága volt, de éreztem, hogy volt még valami... talán a közvetlen személyisége és a nyíltsága.

– Nem is tudom... – motyogta Bill – olyan… rokonlélek. Sokat szenvedett. Féltve őrzött titkai vannak. Ráadásul a húga is úgy bánt vele, mint egy marionettfigurával.

- Egészen jól elbeszélgettetek, míg egymás ellen játszottatok – állapítottam meg csendesen.

– Mike rólad is mesélt – folytatta Bill. Elég furcsán nézhettem, mert elvigyorodott. A vigyora nagyon is kárörvendőnek tűnt. Nem tudtam mire vélni.

– Miért vigyorogsz? – kérdeztem értetlenkedve.

– Semmi, semmi – mondta és küzdött, hogy eltüntesse a vigyort. – Nem vicces a dolog, csak... hogy is mondjam... Szóval Mike elmesélte, hogy mikor nálatok lakott, megkérted, hogy öltözzön fel úgy, ahogy én szoktam. Kifestetted, meg minden. Azt mondta, el akartál mondani néhány dolgot velem kapcsolatban. És… hogy ez csak úgy ment, ha elhitted, hogy engem látsz…

Már értettem, miért vigyorog. Nagyban megnövelte amúgy sem kevés önbecsülését, hogy megtudta Mike Bill-dublőrré válásának szomorú történetét.

– Nem szép tőled, hogy mosolyogsz ezen – pirítottam rá. – El se tudom képzelni, mennyire szörnyű lehetett Mike-nak. Nem elég, hogy a saját húga folyton erre kérte, de még én is megtettem. Ráadásul olyan dolgokat mondtam, melyeket nem szívesen hallgatott végig. Erről is mesélt neked?

– Igen. Aznap este könyörgött a lányoknak, hogy engedjék el. Nem bírt a közeledben lenni. Tudta, hogy ő az egyetlen, aki megakadályozhatja, hogy kitedd a lábad a házból és elgyere hozzánk, ezért végül veled maradt.

– Felpofoztam – jegyeztem meg szégyellősen. – Viszont rájöttem, hogy csak az önzőségemre mutatott rá, mikor azt mondta, hogy nem jó ötlet leskelődnöm utánad.

– Ismét téves következtetést vontál le – jelentette ki Bill. – Mike elmondta, hogy teljesen jogos volt a pofon. Gyűlöletből mondta, amit mondott. Teljes szívből gyűlölt engem. Látta, hogy szenvedsz miattam. Hiába tudta, miért tetted, amit tettél, mégis engem vádolt. Úgy érezte, ha kettőtök között történt volna ugyanez, nem lettél volna ennyire kiszámíthatatlan. Abban a hitben élt, hogy én vagyok az oka mindennek. Sokszor feltette magának a kérdést, hogy miért kellett meglátnom téged, miért kellett felsegítselek azokról a lépcsőkről. Ha azon az augusztusi napon nem lépek oda hozzád, ma nem is ismernél.

– Őt se – szóltam közbe vállvonogatva.

– Ezt neki mondd, ne nekem – legyintett Bill.

– De... úgy vettem észre, hogy... egészen megbarátkoztatok... Vagy csak én látom rosszul?

– Nem. Teljesen jól látod. Miután Mike kiadta magából a gondolatait, rájött, hogy szinte mindenben tévedett. Sajnálta, hogy úgy hitte, engem kell okolnia. Most már bántja, hogy annyira reménykedett abban, hogy sohasem jönnek helyre a dolgaink. Az a helyzet, hogy szeret téged, és várni fog. Ha kell, örökké.

– Azt nem teheti – mondtam felháborodva. – Kedvelem őt, de felesleges próbálkoznia. Kerestem benne a vonásaidat, a mozdulataidat, mindent, ami csak rád emlékeztetett. Csalódtam, mert nem találtam semmit. Ragaszkodtam hozzá, mert te jutottál eszembe, ha őt néztem. Nem mondtam, de azt képzeltem, hogy ő lehet a második Bill, akivel helyrehozhatok mindent. Annyira hülye voltam! Mike az Mike, te pedig te vagy. Nem léphettek egymás helyébe, egyikőtök nem pótolja a másikat, mert mindketten részei vagytok az életemnek. De... várj... valamit nem értek.. Bill, Mike bevallotta neked, hogy szeret engem. Te mégis meg akarod kedvelni. A partitokra is meghívtad. Nem vagy féltékeny?

Emlékeztem rá, hogy Bill mekkora jelenetet csapott, mikor először látott együtt Mike-kal, aki akkor még csupán egy idegen volt számomra.

– Dehogynem – felelte az énekes vigyorogva. – Azonban csillapítanom kell a féltékenységemet. A legkisebb hibát sem akarom elkövetni. Márpedig a féltékenység igen nagy hiba. Próbálok változni, de nehezen megy. Ígérem, mindent megteszek.

– Ennek nagyon örülök – fejeztem ki a véleményemet.

– Köszönöm – kacsintott és ránézett az órájára. – Hamarosan megérkezünk végre.

Nemsokára leszálltunk Hamburgban. A csomagjaink is időben felkerültek a gépre, hamar meg is kaptuk őket. Bill ismét taxit hívott.

– Gyer evelem – néztem rá szigorúan, mikor kiszálltam a taxiból, Bill viszont a kocsiban maradt.

– Fáradt vagyok – húzta el a száját.

– Nem érdekel – legyintettem és a karjánál fogva vonszolni kezdtem. Végül engedett és még a csomagokat is ő cipelte el az ajtóig.

– Lotte! – kiáltotta Sofie néni, mikor kinyitottam a bejárati ajtót. – Nem is láttuk, hogy megérkeztetek!

Bill ledobta a táskákat, majd lehuppant egy székre. Úgy látszott, mindjárt elalszik.

– Milyen volt? Jól szórakoztatok? – kérdezte Rodolpho bácsi.

– Remek volt! Bill és Mike barátságot kötött egymással. Azt hiszem, nem volt hiábavaló az utazás.

– Beismerem, hogy Mike jófej – kotyogott közbe Bill.

– Nem fáztatok? – kérdezte Sofie néni. – Oroszországban ilyenkor is hidegebb van, mint itt.

- Gondolom, gyönyörű helyeken jártatok – jelentette ki Rodolpho bácsi. – Szentpétervár nagyon érdekes város… a Vörös tér, meg minden… Gondolom, hotelben szálltatok meg. Milyen volt? Nem féltél, Lotte? Tudom, hogy régen iszonyodtál az efféle helyektől.

– A Vörös tér Moszkvában van, bácsikám. A hotel egyébként gyönyörű volt. Régies lámpák, mindenhol vörös szőnyeg... eszméletlen volt... Nem fáztunk, bár este hideg lett, de azért sokat voltunk kint. Van egy nagyon jó étterem Szentpétervár külvárosában – tettem hozzá úgy mellékesen, hátha Rodolpho bácsiék egyszer kedvet kapnak és látogatást tesznek Oroszországba.

– Sokat voltatok Mike-kal? – kérdezett ismét Rodolpho bácsi.

– Annyira nem – felelt Bill. – Mikor odaértünk, már roppant kevés időnk volt. Tegnap délután biliárdozni, illetve asztalifocizni mentünk, ma pedig ő vitt minket a reptérre.

– Mike őrülten vezet – kommentáltam, vihogásra késztetve a bácsikámat.

– Dehogy – tiltakozott Bill. – Lekéstük volna a gépet, ha nem tapos bele!

Morogtam valamit, de tudtam, hogy igaza van, így csendben maradtam.

– És Lotte – kezdte óvatosan Sofie néni. – Emlékszel, mit kérdeztem, mielőtt elmentél?

– Igen – válaszoltam, fogaim közt préselve a szavakat.

– És…? – kíváncsiskodott tovább, miközben fürkésző pillantással mért végig.

– Semmi – feleltük egyszerre Billel. Láttam, hogy érzelmek futnak át az énekes arcán, de hogy milyenek, azt nem sikerült kiolvasnom.

– Ne idegeskedj annyit, Sofie – morogta Rodolpho bácsi. – Megmondtam, hogy Bill úriember módjára fog viselkedni. Képzeld el, Lotte, mennyit hisztizett a nénikéd, míg távol voltál!

– Rodolpho, ezt nem értheted – méltatlankodott Sofie néni. – Lotte még kislány!

– Na tessék – szóltam közbe. – Nem is tudom, kitől hallottam pontosan ugyanezt.

A rokonaim kérdően néztek rám, de Bill vigyorogva felelt helyettem.

– Én mondtam neki... vagyis nem egészen. Ő mondta saját magára. Elmesélte, milyen kérdéseket kapott indulás előtt – tette hozzá, Sofie nénire és Rodolpho bácsira mutatva.

- Muszáj mindent… - kezdtem, de rám se hederített.

– De nem volt képes befejezni, mert nem tudta, hogyan fogalmazza meg a dolgot. Ezért mondta, hogy nyugodtan tarthatom kislánynak.

– Óh, hogy neked mindig mindent el kell mondanod – támadtam le, mikor befejezte a mondandóját.

Az este további részében is méltatlankodtam egy kicsit, mert mindhárman azzal hecceltek, milyen kislány vagyok.

Miután Bill elment, én is a szobámba vonultam, hogy végre aludjak egy kicsit. Az utazások rendszerint kifárasztanak, ezért nem szerettem külföldre utazgatni. Természetesen, mielőtt aludni tértem volna, beszámoltam Lindának és Anni-nek arról, ami Oroszországban történt. Persze nem avattam be őket a részletekbe, csak annyit mondtam, hogy szerencsésen odaértünk, jó volt a szállás és hogy nemsokat voltunk Mike-kal. A válaszaikból azonban rögtön rájöttem, hogy tudják, hogy csak elnagyjáztam a történetet, de nem kíváncsiskodtak. Tudtam azonban, hogy nem hagyják ennyiben a dolgot.

Másnap, mikor felkeltem, egy levelet találtam az éjjeliszekrényemen. A címzésből ráismertem a levél feladójára, aki nem volt más, mint Florenz, az én egyetlen nővérem.

Kicsit furdalt a lelkiismeret, ahogy a szépen megcímzett borítékot néztem, mivel az utóbbi hónapban meglehetősen elhanyagoltam Florenzt. Attól tartottam, hogy ez a levél abból a célból érkezett, hogy Florenz kifejezze nemtetszését, bár nem értettem, miért nem e-mailt küldött. Feltéptem a borítékot, melyből két papír hullott az ölembe. Az egyiket Florenz írta, abban biztos voltam. Mikor a másik lapot vettem a kezembe, nem akartam hinni a szememnek. Anyám írásával találtam szembe magam. Kicsit felzaklatott, mert ő hónapok óta halott volt. Sűrűn pislogtam, majd hozzáláttam, hogy elolvassam a levelet. Az írás egyenetlen volt, helyenként elfolytak a tintapacák. Tudtam, hogy sírt, miközben írta.

...

Drága lányaim!

Ha ezt a levelet olvassátok, valószínűleg már nem vagyok az élők sorában.

Magyarázattal tartozom nektek egy-két dolgot illetően, melyekre bizonyára még nem kaptatok válaszokat. Először apátokról szeretnék mondani valamit. Mindkettőtöknek elmondtam, hogy elhagyott, és mára már biztosan világossá vált számotokra, hogy miért – feltéve, ha még együtt van Rosanette de Rénal-lel. Úgy hiszem, hibáztatjátok és gyűlölitek őt, pedig valójában nem érdemli meg. Ő csak valami sokkal rosszabbtól menekült. Inkább elszakította a családi kötelékeket, minthogy azok maguktól szakadjanak szét. Ez pedig egész biztosan bekövetkezett volna. Ezzel tehát rá is térek a másik dologra, melyről beszélnem kell, mielőtt végső búcsút veszünk egymástól. Nem akarom rászánni magam, hogy személyesen mondjam el, amíg talán lehetséges lenne. Ahhoz nem vagyok elég bátor. Nem akarok fájdalmat okozni nektek, amíg veletek lehetek. Florenz, te nem sejtetted, de Lotte ma délután megjegyezte, hogy betegnek tűnök. Sajnálatos módon igaza van. Az orvosok már majdhogynem egy éve daganatot találtak az egyik agyi központomban. Nem akarom, hogy megoperáljanak, inkább csendben tűröm a sorsomat. Tudom, hogy el kell mennem és azt is tudom, mekkora fájdalmat fogok okozni nektek, s hogy milyen szenvedést éltek át majd, ha kezetekbe kerül ez a levél. Apátok döntése helyes volt, mikor közölte, hogy elmegy tőlem. Nem akarja végignézni a szenvedéseimet. Gondolkodott rajta, hogy téged is elvisz, Lotte, de rábeszéltem, hogy ne tegye. Megkértem, hogy a halálom után küldjön el téged Hamburgba, hogy legyen Valaki, aki átsegít a borzalmas napokon. Remélem, megtalálod a Segítséget. Nagyon félek, mi lesz veled, ha már nem leszek. Olyan esetlennek tűntél, mikor ma délután rájöttél, hogy valami nincs rendben velem. Túl kell lépned ezen, erősnek kell maradnod és köszönd meg Billnek, hogy vigyáz rád helyettem.

Most pedig hozzád szólok, drága Florenzem. Tudom, hogy sok olyan dolgot mondtam, melyet azonnal megbántam, de nem kértem bocsánatot, pedig rájöttem, az lett volna a legjobb megoldás. Most már visszavonnék mindent, amit az utóbbi két évben vágtam a fejedhez. Nem kellett volna arra kényszerítenem téged, hogy vigyázz a húgodra, mert látom, anélkül is megteszed ezt. Meg kellett volna értenem, hogy nem mindig a család az első. Most viszont kérlek, ne hagyd egyedül a húgodat, hiszen már csak te maradtál neki, ugyanúgy, ahogy neked is csak ő maradt. Tartsatok össze! Őszintén remélem, te is megkeresed azt a valakit, aki segít feldolgozni, hogy elvesztettél.

Nem tudom, mennyi időm van hátra. Ha megkérdeznétek, hogy félek-e a haláltól, nemmel felelnék. Belenyugodtam abba, hogy ennyi volt. Csak a ti sorsotok felől aggódom. Fogalmam sincs, meddig maradok veletek, de igyekszem a lehető legkevesebb fájdalmat okozni. . A levelet apátoknak fogom odaadni, és remélem, eljuttatja hozzátok.

Ne sírjatok miattam, hiszen vigyázok rátok!

Anya

2009. 10. 06

Kedd

23: 56

...

Anya utolsó felszólításának nem tudtam engedelmeskedni. Néztem a szavakat és könnyekkel teltek meg a szemeim. Elfogadtam, hogy nincs többé, de most, hogy a saját kezével írt levelét olvastam, ismét úgy éreztem, hogy az élet nem volt igazságos velem. Miért vette el tőlem?

Ránéztem a dátumra. A levél azon a keddi estén íródott, melyen sírni láttam, ő pedig elmondta, hogy apa nem jön haza többé. Anya tudta, hogy hamarosan meg fog halni, de azt nem tudhatta, hogy a halála a levél megírását követő napon már be is következik.

Próbáltam küzdeni a könnyek ellen – kevés sikerrel. Újra és újra elolvastam a levelet, a másik papírra, melyet Florenz írt, ügyet sem vetettem. A csendet csak a gyors lélegzetvételeim zaja törte meg, miközben igyekeztem kitörölni a könnyeket a szememből, hogy olvasni tudjak.

– Lotte, mi van? Hát ide kell feljönnöm utánad? Nem hallod, hogy...

Észre sem vettem, hogy kicsapódott az ajtó és Bill épp szemrehányást készül tenni, amiért nem mentem le elé. Láttam a telefon kijelzőjén, hogy már vagy háromszor keresett, de meg se hallottam. Megfordultam, hogy szembenézzek vele. A szemrehányás vége a torkán akadt, mikor meglátta, hogy sírok.

– Mi történt, angyal? – kérdezte megenyhülve, némiképp aggódva. Odasiettem hozzá és megöleltem.

– Köszönöm – mondtam anya utolsó kérését megtartva. – Köszönöm anya nevében... hogy vigyázol rám.

Nem értette, miről beszélek és – így visszagondolva – tényleg hülyén hangzott, amit mondtam. Visszamentem az ágyhoz és felvettem a levelet. Átadtam Billnek és hagytam, hogy végigolvassa. Miután végzett, láttam rajta, hogy minden világos számára.

– Nagyon szép levél – mondta kicsit megtörten. Hallottam, hogy azon igyekszik, hogy tartani tudja hangja nyugodt színezetét. Ő is csak nézte a papírt, nem tudott többet mondani. Közben felvettem Florenz rövid üzenetét, melyet anya leveléhez mellékelt.

...

Lotte!

Kérlek olvasd el ezt a rövid jegyzetet, melyet anya leveléhez mellékeltem. A levelet apa küldte és úgy gondoltam, neked is látnod kell, mit írt anya. Bár a levél későn érkezett – hiszen már régen tudjuk, hogy anya nagyon beteg volt. Sőt, te korábban is sejtetted, én pedig nem hittem neked. Sajnálom. Szeretném továbbá elmondani, hogy megpróbálom megfogadni anya tanácsát és jobban fogok vigyázni rád – remélem jó úton haladok. Szeretlek, kis húgocskám!

Florenz

...

– Persze, hogy jó úton haladsz, Florenz – motyogtam. Bill felém nézett és belepillantott a második levélbe is.

– Adj egy ollót, kérlek – néztem az énekesre, aki készséggel teljesítette a kérést. Elvettem tőle anya levelét és két egyforma darabra vágtam. Gyorsan választ írtam Florenz levelére, majd a kettétépett levél egyik felével együtt borítékba zártam.

– Ezt miért csináltad? – kérdezett Bill.

– Hogy mindkettőnknél legyen egy rész – magyaráztam a félbevágott levélre mutatva.

- Ez így teljesen érthető. Akarod, hogy levigyem és feladjam a postán? – ajánlkozott, a borítékra függesztve tekintetét.

– Nem kell, köszönöm. Sofie néni majd feladja.

Vállat vont és az asztalra helyezte a borítékot. Örömmel tapasztaltam, hogy már nem sírok. Egyelőre nem is akartam könnyeket hullatni, mert tudtam, ha előkerülnek anya írásai, nem gyengülhetek el. Annyira erőtlennek éreztem magam. Sofie néni megpróbálta betölteni anya szerepét, de tisztában volt ennek korlátaival. A kötelességtudat, az anyaság fizikai része nála is megvalósult, hiszen reggelivel, ebéddel és vacsorával várt, vásárolni vitt, érdeklődött a jegyeim iránt. Azonban lelki értelemben nem tudta helyettesíteni a húgát, az igazi anyámat.

Volt idő, mikor nem gondoltam anyára, nem sírtam el magam, ha eszembe jutott az arca és a hangja. A segítséget, amit anya remélt, megkaptam és megfogadtam, hogy örökre megtartom. Az a segítség most épp az ágyamon ült és SMS-t írt Tomnak, hogy késni fog a próbáról. Kérni akartam, hogy ne hagyjon egyedül és tudtam, ha megkérem, megtette volna. Ehelyett ezt mondtam:

– Menj csak nyugodtan.

– Nem szívesen hagylak itt, de gondolom, nincs kedved velem jönni.

Megráztam a fejem. Sóhajtott egyet jelezve, hogy nem örül a búcsúnak. Viszont kötelességei voltak, melyeket végre kellett hajtania. Felállt, puszit nyomott az arcomra, majd kiment a szobából. Nyitva hagyta az ajtót, így hallottam, mikor Sofie néni rákérdezett, mi van velem és miért nem tartok Billel. A választ nem hallottam tisztán, de gondoltam, hogy a srác mindent elmondott a nénikémnek.

Az ablakhoz léptem és néztem, hogyan hajt el az autóval. Integettem neki, bár nem hiszem, hogy látta. Mindenesetre háromszor dudált – ezzel köszönt el.

Mivel az utóbbi hónapban Florenz kissé háttérbe szorult, nem tudtam, áll-e valahogy a költözés terve, vagy kútba esett az egész, így kigondoltam, hogy ellátogatok Johanneshez és kicsikarom belőle a válaszokat. A magdeburgi költözés másik előnye volt, hogy nem kellett két és fél órát utaznom Johanneshez, elég volt tizenöt perc.

A srác természetesen otthon volt és szívélyesen fogadott, mikor aznap délután meglátott a lakása ajtaja előtt.

– Régen láttalak errefelé – húzta mosolyra a száját és becsukta mögöttem az ajtót. – Hogyhogy vetted a fáradtságot és meglátogattál? Már azt hittem, el is felejtetted, hogy létezem.

– Ne haragudj, Johannes – mentegetőztem és védekezésképp felemeltem egyik kezemet. – Az utóbbi hónapban el voltam foglalva. Költözés, meg hasonlók. És ha már a költözésnél tartunk, szeretném tudni, hogy áll a ti tervetek? Mikor érkezik Florenz?

Johannes készen állt a válasszal, bár nagyon húzta a száját, miközben közölte.

– A szülinapodra mindenképp ide fog érni. Nem kellett volna elmondanom, mert Florenz megtiltotta.

– Vigyázz, mert kikapsz – nevettem gúnyosan. – Florenzt ismerve, amint megtudja, hogy elkotyogtad a meglepetést, egyből elválasztja a fejed a nyakadtól.

– Kezdek félni – játszotta meg a rémültet, miközben eltüntette a cuccait az asztalról. – Ti már mindent átpakoltatok az új házba?

– Igen, mindent. Az ikrek segítettek.

– Szinte gondoltam, hogy nem hagynak magadra – vihogott önelégülten.

Morogtam valamit, de különösebb válaszra nem méltattam a megjegyzést.

Sokáig beszélgettem Johannesszel. Megtudtam, hogy a költözés már szinte teljesen végbement, ugyanis a srác a nővéremnél járt nyár elején és jópár dolgot hozott még, így Florenz csupán egy kisbőrönddel fog érkezni, melyben pár ruhát hoz. El tudtam képzelni, mekkora lesz az a bőrönd. Megfigyeltem, hogy az apró konyhában már ott díszelegnek Florenz csecsebecséi, ugyanazok, amelyeket a saját lakásán láttam, mikor tavaly októberben meglátogattuk őt. Beszámoltam Johannesnek a ma reggel kapott levélről, a srác pedig elmondta, hogy tudott arról, hogy Florenz elküldte nekem.

A telefonom csörögni kezdett, úgyhogy búcsúznom kellett. Mivel Johannesnek még nem volt autója, kénytelen voltam újra buszra ülni, hogy további tizenöt perc utazás után megközelíthessem a Marcello-házat. –

- Mi történt? – léptem át a bejárati ajtó küszöbét. – Sofie néni, Rodolpho bácsi, miért kellett eljönnöm?

– Csak miattam – jött felém vigyorogva Anni. – Én nem vagyok elég indok?

– Anni! – kiáltottam vidáman. – Te, hogyhogy itt?

– Gondoltam, kikérdezlek az oroszországi élményeidről, hiszen azóta, hogy elmentetek, csak egyszer beszéltél velem. Személyesen akarom hallani a történetet.

– Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem, miközben felsétáltunk a szobámig. Anni örömmel nyugtázta, hogy a ház nagyobb, mint a hamburgi, így ha ismét arra kerül a sor, hogy kénytelen hosszabb ideig nálunk vendégeskedni, nem kell megosztania a szobát másokkal.

– Mindenre kíváncsi vagyok – vágta rá egyből. – Hogy van Mike?

– Remekül – lelkendeztem. – A húga és ő mostantól remélhetőleg jó testvérek lesznek, és Lena számára nem az lesz a legfontosabb, hogy a bátyja olyan, mint a kedvenc énekese.

Anni mosolygott.

– Néha tényleg észre lehetett venni Mike-on, hogy valami nem hagyja nyugodni... szegénykém... Annyira megérdemelné, hogy szeresse valaki.

– Anni, hidd el – kezdtem bátortalanul. – Ha másképp alakultak volna a dolgok... ha nem ismertem volna meg Billt... Mike-ot pedig igen… egész biztosan vele lennék. Mike jólelkű, érzékeny, segítőkész és őszinte. Szerencsés lesz az a lány, aki megtalálja őt.

– Nos… Mike ezt nem egészen így gondolja – morogta magának Anni, de végül befejezte, amit elkezdett. – Jaj, Lotte. Mike sokszor nézte, ahogy alszol, szinte mindennap... ott ült a szobádban és csak nézett... úgy gondolja, mindig is téged keresett... Hisz a sorsban… Véleménye szerint a végzet hozott össze titeket…

– Mégis hiba csúszott a számításaiba – érveltem komolyan. – A sors félresiklott. Én sajnos nem benne találtam meg azt, akit kerestem.

– Tudom – bólintott Anni. – Olyat, ami közted és Bill közt van, sose láttam. Még... komolyan... a szüleimnél se... Ez egy különleges ajándék. Vigyáznod kell rá.

- Vigyázni fogok. Köszönöm, Anni.