6. Fejezet: Franklin

Jópár hét telt el Bill összeomlása óta. Csak két napig kellett kórházban maradnia. Ezalatt egyszer sem láthattam őt – nem mintha ez túlságosan zavart volna. Mike sem találkozott vele, hiszen ismét azt a feladatot kapta, hogy figyeljen rám. Sokszor gondolkodtam el azon, miért tettem néhány dolgot úgy, ahogy tettem. Miért aznap este történt, hogy Bill ismét az enyém volt? És aztán miért kellett, hogy kis híján örökre elveszítsem?

– Mike? – szólaltam meg hirtelen, megtörve a mély csöndet. A srác és én a Kaulitz-ház kisebbik nappalijában ültünk. Ő a TV-t bámulta, én a fal mellett álló zongorára meredtem – amit az ikrek a huszonegyedik születésnapjukra kaptak a szüleiktől.

– Tessék – nézett hátra Mike. Ahogy elfordította a fejét, aranyosan meglibbent egyik fekete fonata. .

– Eszembe jutott valami – kezdtem hevesen, mert el akartam mondani mindazt, amin már hetek ót agondolkodom. – Bill újra velem volt, aztán majdnem örökre elment... gondolhattam volna, hogy ez lesz!

Mike értetlenül meredt rám.

– Mégis mi hogy lesz?

– Az én hibám volt... Egy kis időre visszakaptam őt, hogy a sors végleg elvegye tőlem. Miért nem gondoltam erre, mikor aznap este mellettem ült és ismét átölelt?

– Lotte. Hülyeség beszélsz – jelentette ki Mike. – Én tett rosszat. Artit emlegetem neki és ő rosszul lett és én ezt tudtam, hogy így lesz mert gondolt rád akkor és tudok, hogy nem kell volna így történnie. Te is beteg lesz, mikor a nyakláncot eltépni akartad!

– Egyikőtök sem volt hibás – lépett a helyiségbe Tom, nyomában a Trümper-házaspárral.

– Bill jól van és ez a lényeg – mosolygott Simone.

– Egyelőre azt kell kitalálnunk, miként tudnánk rávenni Billt, hogy higgyen Mike-nak és, hogy ne tartsa őrültségnek az elméletet – morfondírozott Gordon.

– Ti hisztek benne? – csodálkoztam nagy szemeket meresztve.

– Teljes mértékben – felelték egyszerre a családtagok.

A szülők biztossága engem is magabiztosabbá tett. Voltak kétségeim az elméletet illetően, de a nyakláncos eset óta egyre inkább kezdtem úgy hinni, hogy tényleg Mike-nak van igaza. Persze ezt nem említettem senkinek, mert akkor be kellett volna ismernem, hogy én sem vagyok tévedhetetlen. Gőgös maradtam, de senki nem törődött ezzel. Utáltam magam. Halványan emlékeztem a régi énemre, s néha azt kívántam, bárcsak újra olyan lehetnék. Nevetni akartam. És nem tudtam.

Örültem, hogy végre iskolába járhattam, így nem kellett Loitschében töltenem az egész napot. Az egyik borongós, hűvös reggelen nagy meglepetés fogadott. Kedvetlenül – mint ahogy mindig tettem – a helyem felé sétáltam. A hátsó padból azonban valaki integetni kezdett felém. Az egyik széken a szőke Anni ült és szélesen vigyorgott. Színes harisnyás lábait kényelmesen nyugtatta a padon.

– Anni? – kérdeztem meglepetten. – Mit keresel itt?

– Meglepetés – mosolygott és megpaskolta a mellette lévő széket jelezve, hogy oda kéne ülnöm. – Átiratkoztam. Apa itt dolgozik a környéken, úgyhogy reggelente be tud hozni és délután haza is tud vinni, bár azt meg kell hagyni, hogy pokolian fárasztó naponta kétszer két és fél órát utazni... de legalább van időm megcsinálni a házit, amíg kocsikázunk…

– Köszönöm, Anni – hálálkodtam, mert tudtam, hogy az egészet miattam csinálta. Közelebb akart lenni hozzám. Figyelni akart rám.

– Nincs mit – felelte és megölelt. Nem löktem el magamtól, pedig kedvem lett volna hozzá, de tisztában voltam vele, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy a barátaimat is elveszítsem.

– Mióta jársz ide? – kérdeztem érdeklődést színlelve.

– Talán egy hete – felelte elgondolkodva. – Nem nagyon engedtek suliba téged... sejtem, hogy Simone miatt. Biztosan aggódott. Nem lenne túl jó, ha itt is összeesnél...

– Tudod, hogy náluk lakom? – néztem rá, ezúttal igazán érdeklődve.

– Persze. Tom mondta gustavnak. Linda és én is remek ötletnek tartjuk. Így talán hamarabb megoldódik ez a bonyolult helyzet.

– Nincs semmiféle helyzet – jegyeztem meg gunyorosan.

Láttam az arcán, hogy másként gondolja, de véleményt nem nyilvánított.

– Bill jobban van már? – kérdezte kis idő elteltével.

– Aha – feleltem vállvonogatva. – Igazság szerint mostanában alig látom. Nem tudom, merre jár. Még este se jön haza.

Anni kicsit elgondolkodott.

– Szerintem Hamburgban van – vélte határozatlanul. – Óvatosságból kerül téged.

– El kéne hagynom a Kaulitz-házat, mert úgy talán Billt sem fenyegetné veszély – mondtam csak úgy mellékesen.

– Nem teheted – jelentette ki Anni – mert Gordonékra vagy bízva.

– Mehetnék hozzátok is – vetettem fel az ötletet.

– Nem igazán... Lotte... tudod, hogy te... nem vagy önmagad... értsd meg, hogy az emberek kissé tartanak tőled... nem én, hanem a szüleim...

Nem mondtam semmit, bár hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy szó vagy tett nélkül hagyjam annyiban. Észrevétlenül ökölbe szorítottam a kezeimet és félrenéztem, nehogy Anni meglássa a harag tüzét a szemeimben. Mi az, hogy tartanak tőlem? Ennyire veszélyesnek gondolnak? Hát Anni se hisz nekem? Milyen barátnő az ilyen?

– Arti – csak ennyit bírtam mondani. Anni kérdően nézett rám, mire folytattam. – Arti nem tart tőlem. Majd vele leszek.

Anni nem titkolta el haragját. Arca piros lett a dühtől, szemei lángot vetettek.

– Úgysem teszed – susogta. – Mike a közeledben van. Azért lakik a Kaulitz-házban, hogy figyelhessen rád. Simone kérte meg, hogy maradjon veled, hiszen Tom Billre figyel, én pedig túl messze vagyok. Mike szülei természetesen nem örültek annak, hogy a srác már megint nem jár suliba, de végül megengedték, hogy Németországban maradjon.

– Lakhatna a rokonainál is – vetettem fel.

– Igen, lakhatna, de abban az esetben messze lenne tőled, mert a nagymamája és a nagybátyja valahol Hamburg környékén lakik. Nem lenne nyerő órákat utazgatni… ráadásul, ha baj történik, nem lehetne ott azonnal…

Nem feleltem.

Az utolsó óra után ráérősen sétáltam a kapu felé, mikor egy ismerős hang a nevemet kiáltozta.

– Lotte, Lotte!

Megfordultam és szélesen elvigyorodtam. Arti szökellt felém, arcán hasonló vidámsággal, mint amilyen az enyémen is látható volt.

– Végre nevetsz – mondta, mikor odaért mellém. – Örülök. Hazakísérjelek?

Megragadta a kezem és a kijárat felé vonszolt.

– Arti, most nem otthon lakom – mondtam ellenkezve, de ügyet sem vetett rám. Átvágtunk a diákseregen, kisétáltunk az utcára, majd szépen lassan elhagytuk a zajos tömeget.

– Tudom, hogy merre laksz most – mondta gúnyosan nevetve. – Ezért is kell, hogy kicsempésszelek a suliból. Különben nem találkoznánk.

Csak mentünk és mentünk a váltakozó forgalmú utcák mellett, mintha menekültünk volna valami elől. Mintha mindent magunk mögött akartunk volna hagyni.

– Ma nem kérdezel? – gúnyolódott, mert valamivel meg kellett törni a köztünk beállt csendet.

– A nevedet kérdezném, de azt úgyse mondod meg – mondtam kedvetlenül.

– Tudod, mi a feltétel – mosolygott csintalanul.

– Nem tudom – helyesbítettem komoran. – Nem mondtad el.

Mindkettőnknek eszébe jutott az a találkozás, mikor Arti arról a feltételről beszélt nekem, amit ha teljesítek, elárulja az igazi nevét. Azonban rossz pillanatot választott, melynek következtében dührohamot kaptam, így meg sem hallottam, hogy elmondta-e azt a bizonyos feltételt.

– Igaz – motyogta végül – de ez nem a legjobb alkalom arra, hogy elmondjam.

– Nem félsz, hogy veled is olyan leszek, mint a többiekkel? – kérdeztem óvatosan. – Nem tartasz attól, hogy téged is megbántalak?

– Nem – felelte egyszerűen.

– És miért nem? .

– Semmivel nem tudsz elriasztani magadtól – mosolyodott el. – Csak akkor megyek el, ha te kéred.

– És ha kérném?

– Menjek?

– Ne – fogtam meg erősebben a kezét, mire felnevetett.

– Nem vagy jó színész. Tudod, hogy megyek, ha azt akarod.

Nem tudtam, mit lépjek erre. Tudtam, ha azt mondom, hogy soha nem akarom, hogy elmenjen, elbízza magát, holott tényleg úgy éreztem, nem viselném el, ha magamra hagyna. Viszont azt is tudtam, hogy ez csak akkor van így, ha vele vagyok. Mikor nincs mellettem, nem akarom, hogy velem legyen. Ez kicsit megnyugtatott, mert kikövetkeztettem, hogy nem vagyok szerelmes Arti Alienbe.

– Őrültség, amit csinálsz, mert tudod, hogy nem szabad – mondtam, de még mindig nem engedtem el a kezét.

– Nincs ellenedre – állapította meg, majd puszit nyomott az arcom egyik oldalára. Az ajka égette a bőrömet, ahogy az arcom másik oldalát is megajándékozta.

– Mennem kell – hadartam gyorsan. Ő csak mosolygott és nem ellenkezett.

– Hazatalálsz egyedül?

– Persze – mondtam magabiztosan.

– Holnap? – nézett rám könyörgően. Ennek a nézésnek nem lehetett ellenállni.

– Oké, holnap – biccentettem és elindultam a buszmegálló felé.

Az út meglehetősen rövidnek tűnt, mivel egész végig a lelkiismeretfurdalásommal küzdöttem. Tudtam, hogy mire a Bahnhof utcába érek, már nyoma sem lesz, de most még kínzott. Úgy éreztem, túl közel engedtem magamhoz Artit és ez ocsmányság volt Billel szemben...

– Nem kérek ebédet – közöltem, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.

– Hol már megint jársz össze-vissza? – morogta Mike, aki az ebédlőben ült és szemlátomást borzasztóan mérges volt. – Megyek érted suliba és nem vagy ott!.

– Közöd? – kértem ki magamnak. Elvégre is, Mike-nak nem tartozom magyarázattal.

Megvontam a vállam és az egyik fenti vendégszoba felé vettem az irányt. Ledőltem az ágyra és csak bámultam a plafont. Olyan jó volt Artival lenni, de tudtam, hogy nem tarthat örökké, mert bántom őt. Ő többet akar, én pedig nem vagyok tisztában azzal, hogy mit akarok. Ő reménykedik, én pedig úgy érzem, Mike-ra kell hallgatnom. Mégsem megy!

Gondolataimat az ajtó kicsapódása szakította félbe. Mike állt a szoba közepén, arcán még mindig izzott a düh.

– Arti? – kérdezte remegő hangon. Nem feleltem, ebből rájöhetett a válaszra. – Lotte. Féltelek!

– Nem kell – mondtam, még mindig a plafont bámulva.

– Dehogynem - ellenkezett. – Arti veszélyes.

– Baromság – legyintettem hanyagul. – Tudom... érzem...

– Haha! Mit érzel inkább most csak hagyd! – jegyezte meg Mike kicsit gunyorosan.

– Azért beszélsz így, mert féltékeny vagy – heveskedtem é sfelpattantam, hogy szembenézzek Mike-kal. Féltékeny vagy, mert Artit szeretem, nem téged!

Mike arca elszíntelenedett, ajkai elfehéredtek. Belém hasított a felismerés: most nagyonis túllőttem a célon. Lassan kisétált a szobából és még csak hátra sem nézett.

– Mike, várj – cincogtam.

– Most ne, Lotte – intett bosszúsan. – Csak most ne.

Halkan becsukta az ajtót. Figyeltem egyre távolodó lépteinek lágy kopogását. Ismét összeroskadtam, de ezúttal jelek nélkül. Csendesen szenvedtem. Egyedül. Nem mozdultam ki a szobából, csak hagytam, hadd járjon át a kíméletlen gyötrelem. Tűz égett bennem – olyan tűz, amely minden jó érzést kiéget az emberből. Az este sem hozott megnyugvást, az álomtalan álom ismét eljött és újból megrémisztett az arctalan suttogásával.

Másnap reggel megtudtam, hogy mike összepakolt és úgy döntött, elhagyja Loitschét. Megkönnyebbülésemre azonban azt az üzenetet hagyta, hogy egyelőre nem távozik Németországból.

Egész nap csak a rám leső szempárokat figyeltem, hátha meglátok bennük valami gyűlölködést, valami haragfélét, ami visszarántana a valóságba... de semmi... akik rám néztek, azok szemeiben csak értetlenkedést, sajnálatot, irigységet és néha – egy apró pillanatra – aggodalmat láttam. Ma valahogy Anni is félénkebbnek tűnt, mint máskor. Úgy éreztem, beleőrülök a folytonos feszültségbe, ami napról napra egyre jobban fojtogat. Mindenki félt tőlem. De hiszen ismernek!

Csak a délután hozott némi változást, mikor ismét elszöktem Artival. Ő ugyanúgy közeledett, mint eddig. A tekintetében nyoma sem volt rettegésnek. Nem kezelt úgy, mintha egy bármelyik pillanatban felrobbanni készülő bomba lennék. Ő még emberként nézett rám.

– Nem tudom, meddig maradhatok még veled – mondta szomorúan az egyik ilyen lopott délutánon.

– Menned kell? – kérdeztem csüggedten. Fejemet a vállára hajtottam, ő pedig megfogta a kezeimet. Nem éreztem késztetést, hogy eltávolodjak tőle.

– Vissza kell mennem Oroszországba – felelte és az ajkába harapott. – A családom már kezd mérges lenni. Velem jössz?

Tudtam, hogy csak poénnak szánta a kérdést, épp ezért nem is feleltem rá. Ő sem szólt, csak rám bámult. Fekete haját újra és újra meglebbentette a szél, majd össze-vissza az arcába csapta. Felnevettem, mert viccesnek találtam, ahogy köpköd és káromkodik. Miután eltakarította az arcából a tincseket, ő is nevetni kezdett.

– Most pedig elviszlek vezetni – vigyorgott és már karon is ragadott. Ellenkezésre esélyem se volt, mert olyan erősen tartotta a csuklómat, hogy képtelenség lett volna kiszabadítani azt a szorításából. Átfutottunk egy forgalmas úton, majd taxit fogtunk.

– Tudod, hogy hova kell menni? – kérdeztem kifulladva, mikor már a taxiban ültünk.

– Aha – vonta meg a vállát. – Körülnéztem.

Valahogy sejtettem, hogy Arti már régen tervezi ezt az akciót ellenem. Nem tiltakoztam tehát, nem is tehettem volna. Hamarosan megérkeztünk az autósiskolához. A taxis kitett minket, majd elhajtott. Rémülten néztem az épület felé, de Arti szélesen vigyorgott.

– Ma nem kell még kocsiba ülnöd – mondta biztatóan.

– Megbánod még ezt, Arti Alien – vontam össze a szemöldökömet, de mégiscsak felsétáltam a lépcsőkön és benyitottam az előcsarnokba.

Arti mögöttem jött és megállás nélkül kuncogott. Bejelentettem magam az információs pultnál. Iratokat sem kértek tőlem – Rodolpho bácsiék nagyon körültekintőek voltak, mikor kifizették az óráimat. A recepciós kisasszony egy terembe vezetett, ahova Arti nem követhetett.

– Elleszek – mondta Arti vigyorogva, mikor aggodalmas pillantást vetettem rá. Kedvem lett volna otthagyni az egész KRESZ-oktatást, csakhogy ismét Artival lehessek… csakhogy újra egy padon üljünk, s kezem a kezében legyen…

A hölgy csak mosolygott és betessékelt a terembe.

– Most megkapja az oktatóját – magyarázta kedvesen, majd becsukta az ajtót.

Nem kellett sokáig várnom, hamarosan megérkezett az oktatóm. A férfi alacsonyabb volt nálam, erősen kopaszodott és arcán ráncok sokasága díszelgett.

– Ön Krüger kisasszony? – kérdezte udvariasan.

– Én lennék... – feleltem megszeppenve. – Sajnálom, hogy eddig nem jöttem, de... sokminden történt... most csak az egyik barátom rángatott el...

– Semmi gond, megértem – mosolyodott el barátságosan. Kicsit elmélázott a tekintetével rajtam, majd újra megszólalt, de amit mondott, sokkal inkább meglepett, mint bármi az utóbbi néhány hétben.

– Gyönyörű lánya lett Emmának – hangoztatta, nosztalgikus fénnyel a szemében.

– Maga ismerte az anyámat? – hitetlenkedtem.

Azt hittem, mindent tudok anyámról, erre kiderül, hogy korántsem vagyok olyan tájékozott, mint amilyennek gondoltam magam. Pont egy olyan vadidegennel találkozom, aki tudja, kicsoda Emma Krüger?

– Persze, hogy ismertem Emma Schönemannt – nevetett fel. – Ki ne ismerte volna az osztály legeslegcsinosabb lányát? Lotte, az anyád az osztálytársam volt. Még gimnáziumba is együtt jártunk. Ott ismerte meg apádat – tette hozzá kelletlenül.

Nem tettem megjegyzést, így folytatta.

– Ne értsd félre, nem akarok semmi rosszat mondani Martinról, de... tudod... Emma mindigis fontos volt nekem... Sokszor elterveztem, hogy elmondom neki, mit érzek, de soha nem volt bátorságom hozzá. Apád pedig szépen elhódította előlem. Ő bátrabb volt, mint én... Merészebb, okosabb és sármosabb is volt nálam. A lányok olvadtak tőle. A suliban egy félistennek számított. Ha elhaladt egy csapat lány mellettt, azok összesúgtak a háta mögött és fülig vörösödtek, akárhányszor rámosolygott valamelyikükre. Emma viszont más volt. Nem dicsekedett a szépségével, holott lett volna, mivel. Emlékszem, milyen gyönyörűen csillogott a homokszőke haja, ha rásütött a nap. Már messziről felismertem, ha ő közeledett. Kókusz és vaníliaillat áradt belőle... volt, hogy csak percekig néztem, ahogy a barátnőivel táncol az udvaron, vagy épp énekel. Elbűvölő hangja volt. Mindig elénekelte a kedvenc dalomat. Olyan voltam neki, mint egy testőr. Hozzám jött, ha baj érte, nekem sírta el, mi bántja és velem örült, ha épp jó napja volt. Aztán egyik pillanatról a másikra vesztettem el őt. Martin megjelenésével Emma egyre kevesebb időt töltött velem. Miután leérettségiztünk, ő is a saját útját kezdte járni és én is az enyémet. Ő férjhez ment az apádhoz, én pedig megnősültem, de gyerekem nem született. Úgy gondolom, nemcsak ő, de én is hálás lehetek a sorsnak, mert megadta Emmának, hogy ilyen gyönyörű lánya legyen, mint amilyen te vagy. Ne kérdezd, honnan tudom, hogy Emma lánya vagy. Pont olyan az arcod, mint az övé. Hidd el, ebben tévedhetetlen vagyok. Néha az unalmas tanórákon is Emma arcát néztem... minden vonását jól az emlékezetembe véstem... és persze elárulta a neved... bár igaz, sok Krüger él errefelé... először, mikor láttalak a listán, nem is izgatta a fantáziámat... de ahogy beléptem a terembe és te itt ültél, egyből tudtam, hogy ki vagy... Emmát láttam benned...

– Van egy nővérem is – tettem egy apró megjegyzést. – A neve Florenz.

– Emma egyik történetének főhőse – ingatta a fejét a férfi. – Tudod, édesanyád szeretett írni. Volt egy nagyon kedves kis története... abban hívták Florenznek a főhőst. Elmúltak azok a szép idők... mindenki más lett... Gondolom, Emma sem maradt ugyanaz a cserfes kislány, mint aki volt...

– Anyám egy éve meghalt – mondtam színtelenül. – Agydaganata volt, de a halálát autóbaleset okozta. Ezért nevelnek a nagynénémék, mivel Florenz nem vehetett gyámság alá, apám pedig lemondott rólam egy új nő kedvéért.

A férfi teste megremegett, vonásai fájdalmasa neltorzultak. Lerogyott egy székre, két kezébe temette arcát és nem szólt semmit. Kínosnak éreztem, hogy magyarázat nélkül hagyjam a kijelentésemet, ezért megtörtem a mély csendet és beszélni kezdtem.

– Sajnálom... de úgy gondoltam, ez magára is tartozik... anya soha nem beszélt önről, ezért nem tudtuk értesíteni, de higgye el, megtettük volna...

– Tudom – mondta akadozva. Felállt és átölelt. Meglepett a gesztus, de szolidaritásból nem taszítottam el magamtól. Ez számomra is meglepően új helyzet volt – találkoztam anya egyik régi barátjával.

– Nem értem, miért nem mesélt önről – jegyeztem meg elgondolkodva.

– Egyszer majd megérted – sóhajtotta bánatosan az oktató.

– De hiszen ön a legjobb barátja volt – erősködtem hevesen. – Én egész biztosan mesélni fogok Mike-ról a gyerekeimnek...

A férfi enyhén elmosolyodott, és magához szorított. Megsimogatta sötétvörös hajamat és ábrándos tekintettel kezdte fürkészni az arcomat.

– Ne haragudj... már menned kell – kapott észbe és gyorsan elengedett. – Örülök, hogy megismertelek, Lotte. Ohh, de hiszen én még be sem mutatkoztam! Franklin lieder.

– Örülök, hogy találkoztunk, Franklin – mosolyogtam és kihátráltam az ajtón.

A férfi mosolygott, de amint átléptem a küszöböt, az arca ismét borús lett. Láttam, hogy egy apró könnycsepp gördül ki a szeméből. Tudtam, hogy anyám miatt sír.

– Már mindenki elment – hangzott Arti mérgeskedő megjegyzése. Én azonban nem figyeltem rá. A férfi látványa megindított és nem tudtam, mit kellene gondolnom. Franklinban a jövőbeni Mike Müllert láttam. Tudtam, hogy a fiú sem fogja bevallani, mit érez irántam, és hogy örökre a legjobb barátja leszek. Élni fogja saját kis életét, de soha nem lesz olyan boldog, mint amilyen lehetne. De nem, az nem lehet, hogy Mike a boldogtalanok sorsára jusson, hiszen ő egyszerűen csodálatos ember. Nem érdemli, hogy olyan élete legyen, mint amilyen Franklinnak jutott. És a döntés? Anya jobban járt volna, ha Franklint választja apa helyett? Ebben egészen biztos voltam. Anya rosszul választott, de én vajon jól fogok dönteni? Kit választok majd? Artit, Billt, Mike-ot, vagy valaki mást?

Teljesen összezavarodtam, hiszen megfogadtam, hogy nem bántom Mike-ot még azzal is, hogy járni kezdek vele – és őszintén szólva nem is tenném ezt soha...

Na és Arti? Vele mi a helyzet? Ő nagyon akarja ezt az egészet, de én mennyire akarom? Artiként, vagy Billként tekintek rá?

Ezt azonban nem tudtam eldönteni. Arti Arti ugyan, de ki tudja, nekem nem jelenti-e inkább a tőlem elszakadt Billt?

– Lotte, gyere már. Mike dühös lesz – morogta Arti bosszúsan.

A szavai visszarángattak a jelenbe.

– Ne kísérj el, szia, holnap találkozunk – hadartam határozatlanul és elrohantam. Arti nem követett.

A busz csigalassan haladt Loitsche határa felé. Amint megállt a számomra legmegfelelőbb megálló előtt, három lépcsőfokot ugorva szálltam le és már futottam is a Bahnhof utca irányába. Messziről láttam, hogy Mike a Kaulitz-ház kapujában vár rám Simone és Tom társaságában.

– Ééén... ööö... izé... – gagyogtam, ahogy lefékeztem előttük.

– Artival – morogta Mike. – Tudok.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet – legalább magyarázkodnom nem kell.

– Gyere, Lotte, egyél valamit – invitált Simone, de nem értettem, miért fojtogatja szomorúság a hangját.

Nem volt kifogásom az ötlet ellen, habár nem éreztem kedvet az evéshez. Kérdően néztem Tomra, aki tudta, mit akarok kérdezni.

– Aggódott érted – felelt a fel nem tett kérdésre. – Nem csípi Artit.

Miután befejeztem az ebédet, szembe kellett néznem Mike dühével. Tudtam, hogy nem úszom meg annyival, hogy „Ne tegyél többet ilyet”, mert Mike nem olyan, aki csak legyint egyet és mindent elfelejt. Mint egy fegyőr, nézte, ahogy elmosogatok és a helyükre pakolom az edényeket. Komor arccal trappolt fel a lépcsőn és nem volt lehetőségem, hogy valamiképp megússzam a kioktatást.

Mike kitárta ideiglenes szobám ajtaját és betessékelt rajta. Leültem az ágyra és figyeltem, ahogy próbálja lenyugtatni magát, nehogy túlságosan durván kezdje el a beszélgetést.

– Mike, a hajad – akadt meg a szemem valamin, ami kissé elvonta a figyelmét a mérhetetlen dühéről. Mike haja ismét sima volt, rövidebb, mint az eddigi, de nem annyira rövid, mint Billé. A szemei újra sötéten csillogtak – mindenbizonnyal a szemceruzának köszönhetően. Már csak az volt a kérdés, ki játszotta a sminkes szerepét? Hiszen Mike egy sminktükröt sem tud egyedül felnyitni!

– Igen – bólintott a srác, és próbált visszakanyarodni az addig megtervezett gondolatmenetéhez, bár nehezen sikerült neki. . – Nem nyerő már külseje Tomnak.

Sejtettem azonban, hogy más oka is van annak, hogy Mike Müller ismét Bill-dublőrré vált. Óh, hogy mennyi mindent képes megtenni értem! Értem, aki állandóan csak gyötröm, kínzom, ordítok vele, ellököm magamtól, visszautasítom, mégis olyannyira ragaszkodom hozzá?

Valamely idegennek tetsző parancs hatására átöleltem. Ez a gesztus igazán meglepte.

– Lotte, mi baj? – kérdezte aggódva. – Arti bántott?

Hangjában némi reménykedés volt hallható, de ki kellett ábrándítsam.

– Nem... találkoztam anyám egyik legjobb barátjával, Franklin Liederrel.... reménytelenül szerelmes volt anyámba, de soha nem mondta el neki.... Anya mást választott, de rosszul döntött... Mike... Félek, hogy én is rosszul fogok dönteni... Bizonytalan vagyok, nem tudom mit akarok. Sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked, mert... Bill elmondta, mit mondtál neki a nyáron. A legjobb barátom vagy, Mike, de soha nem leszel több. Viszont azt se akarom, hogy olyan sorsra juss, mint Franklin. Boldognak látszik, de nem az, mert soha nem mondta el anyámnak, mit érzett és már késő bármit is mondania... Mike, te remek srác vagy és nem érdemled, hogy boldogtalan legyél.... nem viselném el, ha ez miattam következne be...

Mike elmosolyodott. Maga mellé ültetett. Minden bosszúság eltűnt az arcáról.

– Döntesz majd jól – mondta nyugodtan. – És nem kell majd attól félned, hogy leszek én nagyon boldogtalan. Nem lesz ez így. Franklin lesz boldogtalan, mert tudja, hogy mamád sejti soha nem, hogy ő mit érez iránta és sajnál, hogy soha el nem mondhatja már neki. De én nyugodt. Tudok, mikor mondok Billnek, hogy majd neked elmondja. Ezt i sakarok, kérek is rá őt akkor. Én nem tudok volna akkor ilyet mondok neked el. Nem vagyok bátor hozzá, de én tudok, hogy már akkor tudtad, mert mondok neked el azelőtt is, mikor kérted, legyek Bill-dublőr. Én tudok, hogy tudsz mindent, amit szívemben most megtartok rólad és vagyok nagyon boldog, hogy te barátom vagy még mindig.

– És most is boldog vagy? – kérdeztem egy kis csend után.

Fintorogva mosolygott.

– Most nem – felelte vállvonogatva. – Látok téged nagyon szenvedni. És én félek, mikor ilyet csinálsz. És félek, hogy Arti rossz lesz veled, mert ő tud rossz lenni lányokkal. De tudok, úgyse hiszed, mit mondok el róla. Nem tilthatlak, hogy ne találkozz vele. De hidd, rossz érzés látok téged szomorúnak lenni. És nemcsak téged. Billt. Ő is barát és őt is tudok sajnálni.

- Nem értem, mi történik … – vontam meg a vállam. – Azt mondod, veszélyes alak, de nem tudok hinni neked… Mike, ha Arti mégis túllő a célon és nem veszem észre...

– Viszek haza őt – jelentette ki határozottan. – Nem bánt téged, mert neki nem hagyok azt tenni.

Ez a kijelentés valamiért nyugalommal töltött el, de nem terveztem, hogy lemondom az Artival való találkozásokat. Mike tudta, min gondolkodom, mert így szólt.

– Nem csinálok jelenetet többé, ha vele találkozol fogsz majd, de nagyon nagyon vigyázz, kérlek.

– Mint mindig – biccentettem. – Szerinted értesítenem kellene Florenzt Franklinról? Úgyis régen jártam nála...

– Elkísérlek – vágta rá Mike, ellenvetést nem tűrő hangon. Hagytam, hadd tegye.

Magdeburg túlsó végébe kocsikáztunk, pont ahhoz a háztömbhöz, ahhoz a második emeleti pici lakáshoz, ahol annyiszor jártam ezelőtt.

A nővérem már várta, mikor látogatom meg, de úgy tűnt, nem mer közeledni felém. .

– Oh, Mike, hát te is itt vagy! – mosolygott Florenz és megölelte Mike-ot.

– Foglaljatok helyet – szívélyeskedett Johannes és kávét töltött.

– Nem szeretem a kávét – mosolyogtam és Florenz tálcájára toltam a csészémet.

– Óh, bocsáss meg! – nevetett Johannes és tejet töltött egy bögrébe. – A szokásos kakaó jó lesz?

– Tökéletes – mondtam és közben azokra a rég elmúlt délutánokra gondoltam, melyeken elárasztottam Johannest a kétségeimmel, s csak egy bögre forró kakaót kevergettem közben.

– Mi újság, húgocskám? – kérdezte enyhe mosollyal Florenz, de a szemében még látni lehetett a félelmet. Attól tartott, hogy ismét dühös leszek.

– Ne félj, Flor – motyogtam bűnbánóan és lehajtottam a fejem – kontrolálom magam.

Odaléptem és megöleltem. Florenz sírni kezdett. Ezek szerint jobban összetörtem a goromba viselkedésemmel, mint ahogy sejtettem.

– Ne haragudj, Florenz – mondtam és éreztem, hogy összegyűlnek a könnyeim. – Sajnálom. Nem vagyok egészen önmagam.

Florenz mégjobban magához ölelt és egyre csak sírt. Johannes elnézően mosolygott, majd megsimogatta a lány vállát.

– Oké, oké – mondta összeszedettebben Florenz, és elengedett. Gyorsan megigazította a haját, mintha mi sem történt volna. Leült és kezeibe temette arcát, én pedig hozzákezdtem a mesélnivalómhoz.

– Megtanulok vezetni – kezdtem a vidámabb résszel. Johannes vigyorgott, és Florenz is büszkén tekintett fel rám.

– De nem ez a lényeg. Az oktató, akár hiszed Flor, akár nem, anya egyik legjobb barátja volt. A neve Franklin.

– Micsoda? – kérdezte megütközve Florenz. – Anya sose mesélt róla.

– Azt hiszem, tudom is, hogy miért – mondtam lassan, mert rájöttem a titkolózás okára. Florenz kíváncsian nézett, így kiböktem.

– Franklin szerelmes volt anyába. Soha nem mondta el neki, de szerintem anya sejtette. Valószínűleg apa is ezért hallgatott. Franklin és ő nem nagyon bírták egymást...

– Nem is csoda – jegyezte meg már felderült arccal a nővérem.

– Elmondtam Franklinnak, hogy anya meghalt. Eléggé kiakadt – tettem hozzá kicsit lesúlytottan. – Nagyon szerethette anyát...

– Ha anya legalább említette volna – motyorékolta Florenz csak úgy magának.

– Hát ez már mit sem változtat a dolgokon – szólt közbe Johannes.

– Az igaz, de Franklinnak nem született gyereke – kezdtem bátortalanul az újabb mondanivalóm felvezetését – és arra gondoltam, hogy néha... nem ártana megglátogatni őt… csak ameddig bele nem törődik, hogy anya nincs többé.

– Felesleges – szavazta le Florenz. – Franklinnak is van családja. Nem kötelességünk ápolgatni őt.

– Biztos vagy ebben? – mormogta Johannes, Florenz kezét a kezébe véve.

– Teljesen – lépett elő Florenz diplomatikus énje. – Hiszen, ha annyira szerette anyát, harcolt volna érte. Ha annyira tudta, hogy apa nem lesz jó választás, miért nem akadályozta meg? Miért nem mondta neki, hogy hülyeséget csinál?

Ugyan!Téged talán meg lehetett volna akadályozni? – vihogott Johannes. – Ha most te lennél édesanyád akkori helyzetében, én meg mondjuk olyan lennék ,mint apád, te sem hallgatnál a legjobb barátodra, ha azt mondaná , hogy ne járj velem.

Florenzt kissé megingatta Johannes érvelése, de még nem szólalt meg, hogy kifejtse véleményét.

– Franklin nem mer elmond mamátoknak, mit gondol papátokról – szólalt meg Mike, most először adva hangot a témával kapcsolatos gondolatainak.

– Franklinnak olyannak kellett volna lennie, mint amilyen te vagy, Mike – jegyezte meg keserűen Florenz. – Lotte nem mindig képes helyes döntést hozni, de te vigyázol rá és jó útra téríted.

- Ugyan… ez… nem nehéz annyira, mint hangzik ahogy – motyogta Mike zavartan. – De menni kell lassan, Lotte nekünk.

– Simone és Gordon vigyáz rám, ameddig Sofie néniék távol vannak – indokoltam a gyors látogatást és a hirtelen búcsúzást.

Florenz megértően bólintott. Ismét átölelt, majd intett egyet jelezve, hogy siessünk, nehogy gond legyen a Kaulitzoknál.

Mike jóvoltából tudták, hol vagyok. Mikor átléptem a küszöböt, Simone kedves arccal és vacsorával fogadott.

– Anya, elmegyünk! – száguldott le a lépcsőn Tom, nyomában Billel. – Oh, helló, Lotte. Nem tudtam, hogy már itthon vagy.

– Hova mentek? – kérdezte rosszallóan Simone.

– Hamburgba – válaszolta Bill. – Ma éjjel a stúdiólakásban alszunk. Andreas is velünk jön.

– Már itt is vagyok – csendült Andreas vontatott hangja. – Indulhatunk, srácok?

– Persze! – vágta rá lelkesen Tom.

– Bill… és Lotte...? – kezdte Andreas. – Nem gond a kisasszonynak, ha...

– Egyáltalán nem – válaszoltuk kórusban Billel. Andreas meglepődött, de aztán vigyorra húzta a száját és az énekessel együtt elhagyta a házat.

A következő néhány napban nem is találkoztam az ikrekkel – azt se tudtam, hogy a bulit követő napon hazajöttek-e, vagy nem. Simone nem aggódott, tehát tudta, hol vannak a fiai, de én nem kérdeztem rá, mert tulajdonképpen tudni sem akartam.

A suli mellett most már ott volt a rendszeres oktatás is, amit igyekeztem egyszer sem kihagyni. Franklin nagyon szimpatikus ember volt, bár szinte sosem engedte, hogy vezessek. Ez idegesített, mert így lényegében abból álltak az óráim, hogy figyelhettem, miként hajtja a saját Nissanját, ez pedig nem volt túl érdekes, hiszen hányszor meg hányszor figyeltem Billt, ahogy a BMW-jét vezeti.

November közepére már egészen megszoktam, hogy Franklinnal töltöm a délutánjaimat. Hol Mike, hol Arti kísért el – nagy egyetértésben mondogatták, hogy nem mehetek egyedül. Az egyik délután azonban váratlan meglepetés fogadott, mert nem Mike és nem is Arti várt a Kaulitz-ház kapujában, hanem a nővérem.

– Meg akarom ismerni Franklint – mondta kelletlenül, mikor rákérdeztem, mi az oka annak, hogy velem akar tartani, elvégre már van jogsija. – Egyszerűen... amióta beszéltél róla, nem tudom kiverni a fejemből. Látnom kell, ki volt anya életének egyik legmeghatározóbb szereplője.

– Franklin nem túl közlékeny mostanság – jegyeztem meg, de Florenz csak elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Ha végeztél, gyere ki és mutass be az oktatódnak – adta a parancsot.

Többnyire egész úton az oktatóról magyarázott, én pedig mindenre szófogadóan bólintottam, majd besétáltam az épületbe és megkerestem Franklint. .

Az óra – mint mindig – hamar véget ért. Nem mentünk néhány körnél többet a rutinpályán, így nem volt gond tökéletesen teljesíteni a mai feladatot. Vezethettem, ami örömmel töltött el. Megkérdeztem Franklint, hogy mikorra várhatók a vizsgaidőpontok – elvégre egy hónap alatt le kéne tennem a vizsgákat – de az oktató nem volt hajlandó válaszolni. Mikor végeztünk, a társaságában sétáltam be az autósiskola előcsarnokából nyíló kisebb terembe, ahol a cuccaimat hagytam.

– Franklin? – kezdtem mérlegelve és óvatosan. A férfi felnézett az irataiból. Arcvonásai kicsit rendezetlenekké váltak, de gyorsan helyreigazította őket.

– Tessék, Lotte – motyogta. Próbált hivatalos hangot megütni, de nem igazán sikerült neki.

– Emlékszik, mikor a nővéremet említettem önnek? – kérdeztem még mindig a lényeget kerülgetve. Franklin bólintott, de nem felelt, így folytattam.

– Ma elhívtam... illetve ő akart jönni. Meséltem magáról és feltett szándéka volt, hogy megismerje önt. Florenz!

Florenz kötelességtudóan belibegett a terembe. Franklin ámulattal figyelte, ahogy a lány ezüstös haján megcsillan a fény és ahogy nagy, kék szemeivel egyenesen az ő szemébe néz.

– Florenz Vanessa Schönemann Krüger – mutatkozott be Florenz. Franklin eltátotta a száját, de gépiesen megrázta Florenz kezét.

– Franklin Lieder – mondta bámulva.

– Örülök, hogy megismertem – nevetett Flor – Lotte sokat mesélt önről. Mindent elmondott, amit ön beszélt el neki anyánkról. Komolyan történeteket írt? Mi még ezt sem tudtuk.

– Pontosan olyan vagy, mint a hercegnő a történetében... mint Florenz – mondta Franklin, kicsit mosolyogva.

– A kézirat magánál van? – kérdezte Florenz reménykedve. Franklin bólintott.

– És... esetleg... ide tudná adni? – kértem óvatosan. Franklin ismét bólintott.

– Magamnál tartottam az utóbbi huszonkét évben – motyogta halkan. – Titeket jobban megillet, mint akárki mást. Pontosan olyanok vagytok, mint amilyen Emma volt... bocsássátok meg, ha nem vagyok túl közlékeny, de meg kell értenetek, hogy nehéz nekem...

Belenyúlt a táskájába és egy apró, fekete noteszt vett elő, amit átnyújtott Florenznek.

– Most mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk, Florenz – mondta Franklin és kisétált a teremből.

Florenz meglepetten pislogott, miközben eltette a noteszt.

– Nagyon hasonlítasz anyára – magyaráztam neki Franklin viselkedését. – Teljesen megbabonáztad őt.

– Te jobban hasonlítasz – mondta Florenz.

– Az lehet, hogy külsőre igen, de a mozgásod, a hangod, a beszédstílusod teljesen olyan, mint amilyen az övé volt – nevettem, amin ő is nevetni kezdett.

Nemcsakhogy most jobban voltam, mint az utóbbi két hónapban bármikor, hanem egyenesen úgy éreztem, nincs semmi bajom. Persze Bill közelében még nem mertem tesztelni magam.

– Nálad hagyom – mondta Florenz a Kaulitz-ház kapuja előtt és a kezembe csúsztatta anya noteszét. – Azt akarom, hogy te olvasd el először.

Bólintottam és eltettem a könyvecskét. Elbúcsúztam Florenztől, majd – a félig alvó Scottyt átlépve – megközelítettem a bejárati lépcsősort.

– Érkezett számodra valami – csendült Simone hangja, amint beléptem az ajtón. Felém sietett és átnyújtott egy nagy, fehér borítékot.

– Mikor kórházban voltál, az orvosok vért vettek tőled. Késett az eredmény, de végre megkaptuk – tájékoztatott Gordon. – Nem bontottuk fel. Jobb, ha először te nézed meg.

Meglepetten bámultam, de aztán elöntött a kíváncsiság, hogy vajon miféle eredményt tartok a kezemben. Óvatosan feltéptem a borítékot és kivettem belőle a zárójelentést. A papíron csak számok és betűk voltak, semmi értelmes szöveg, amiből kivehettem volna, hogy mi a helyzet.

– Simone, én semmit sem értek ebből – szóltam halkan, mire a nő mögém lépett. Elsöpörte fekete haját az arcából, majd a vállam fölött beleolvasott a vizsgálati eredménybe.

– Oh, uramisten! – kiáltotta rémülten.

Gordon kérdően nézett rá, mire simone kivette a kezemből a zárójelentést és átadta neki.

– Atyaég – hangzott Gordon reakciója. – És mit lehet most tenni?

– Valaki velem is közölné, hogy mi van? – méltatlankodtam. – Én nem értek semmit abból a sok számból meg betűből.

Gordon köhintett, majd belefogott.

- A vérvizsgálat során idegen anyagot találtak a szervezetedben. Nem tudják, mi lehet, de a tested méregként kezeli. A fertőzött vér eljut az agyadba is… és… és ez okozza a dühkitöréseidet meg az érzelmi instabilitásodat…

- Lotte, ez méreg – folytatta Simone a felvilágosítást – tehát… előbb-utóbb…

- Meg fogsz… ha nem találnak gyógymódot… teljes vértranszplantáció nem indokolt, hiszen azt csak a legvégső esetben alkalmazzák… Így az a helyzet, hogy… Jaj, haldokolsz…

– Nem... – motyogtam. – Nem... Nem! Bill!

Senki nem értette, miért kiáltok éppen Billnek, de én tudtam. Az énekes lesétált az emeletről. Úgy tűnt, készül valahova, mert utazáshoz volt öltözve.

– Vértesztet kell csináltatnod – mondtam neki hadarva.

– Minek? – érdeklődött hűvösen. – Nincs semmi bajom. Most pedig, ha megengeded, elmennék… bár talán megvárom a válaszodat.

– Fiam – kezdte Gordon, de Bill csendre intette.

– Lottétől várok magyarázatot – mondta haragosan.

– Még nincs bajod, de emlékezz csak a rosszullétedre.

– Kimerült voltam – vágta rá egyből. – A sok stressz okozta.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte bátortalanul Simone.

– Igen – felelt Bill. – Minden oké. Hagyjatok békén.

Az ajtó felé indult, de az útjába álltam.

- Meg fogsz halni, te idióta! – kiáltottam és megragadtam a vállát. – Ezt akarod?

Mindenki megrökönyödve állt, csak Bill arca maradt olyan érzelemmentes, akár egy márványszobor. Lerázta a kezeimet, majd kisétált az ajtón.

Dühös voltam. Nagyon dühös. Felszaladtam a lépcsőn és bevágtam a szobám ajtaját magam mögött. Miért nem hisz nekem, mikor az életéről van szó?

Nem volt időm sokáig dühöngeni, mert Tom lépett a szobába. Az arca értetlenséget tükrözött, szemeiben számtalan kérdés volt olvasható.

– Igaz ez, Lotte? – kérdezte aggódva. – Bill belehalhat?

– Nem csak ő – feleltem és elé toltam a zárójelentést.

Tom szorongva végigolvasta. Arcszíne minden mondat után zöldesebb árnyalatba öltözött.

– Beszélek vele, ha hazajön, ígérem – mondta kapkodva, majd felállt és kisietett.

Valahogy nem tudott zavarni az a tény, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Nem akartam ráijeszteni sem Florenzre, sem akármelyik barátomra, így csak lefeküdtem, hogy újra egy tízórás plafonbámulásra kényszerítsem magam.