Az új szobám küszöbén álltam. Már minden bútor be volt pakolva. Teljesen berendezettnek tűnt a csinos kis helyiség. Hallottam, ahogy az ikrek és a nénikém azon vitáznak, hogy hova is kerüljön a TV.
Na igen, a költözés. A rokonai megy hónapja ígérték meg, hogy Magdeburgba költözünk, mert a bácsikám jó állást kapott a környéken. Ennek kimondhatatlanul örültem, hiszen Magdeburg határához költöztünk, alig harminc kilométerre Loitschétől. Ezt az utat akár busszal is megteszem, ha kell. Persze nem lesz szükségem arra, hogy buszozzak, ebben biztos voltam.
– A nappaliba vigyétek! – kiáltott Sofie néni és kinyitott pár ajtót. Láthattam, amint Bill és Tom a megadott irányba cipelik a hatalmas TV-t. Útközben mindketten rám mosolyogtak, majd eltűntek az ajtó mögött.
A Kaulitz-ikrek önként felajánlották a segítségüket, mikor megtudták, hogy közelebb költözöm hozzájuk. Sofie néniék kapva kaptak az alkalmon és befogták a két srácot, akik egy szóval sem panaszkodtak. Szívesen megcsináltak mindent, amire kérték őket, így nekem szinte semmi dolgom nem volt.
Az ajtókeretnek támaszkodva néztem a szobámat. Nagyobb volt, mint az előző, a hatalmas ablakokon pedig barátságosan sütött be a meleg, júniusi napsugár. A megszokott bútoraim otthonossá tették a még kissé idegen helyet, de tudtam, hogy hamar megbarátkozom majd az új környezettel.
– Készen vagyunk, angyal – szólalt meg valaki a hátam mögött. A hang gazdája körém fonta a karjait és a fülemb esúgott – Megnézed, hogy rendeztük be az új otthonotokat?
Mosolyogva kiszabadítottam magam az öleléséből és megfogtam a kezét. Bill idegenvezetőnek is remek volt. Mindent megmutatott, és még azt is elmagyarázta, miként döntötték el a helyiségek kinézetét és berendezését.
A ház hasonló volt Sofie néniék régi házához. A földszinten két vendégszoba, a rokonaim hálószobája, a konyha, s egy fürdőszoba volt található, na meg a nappali, ahonnan lépcső futott fel, és egy hátsó üvegajtón keresztül ki lehetett menni a tágas kertbe, melyet Rodolpho bácsi máris telerakott kedvenc trópusi növényeivel. Az előző helyen hosszú évek kemény munkájával kiépített magának egy kis üvegházat. Nem tudtam, hogy e bben az új kertben mennyire lesz alkalmas a terület hasonló építmény létrehozására. Az emeleten volt az én szobám – melyhez nagy örömömre – közel volt a fürdőszoba.
Miután alaposan megnéztünk mindent, a fiúk hazamentek, hogy átöltözzenek és egyenek valamit. Hiába marasztalta őket Sofie néni, ők csak azt mondták, hogy egy óra múlva visszajönnek.
Az egy órából végül kettő lett, és az ikrek helyett csak Bill tért vissza.
– Hol van Tom? – kérdeztem Billtől, miközben összeborzoltam amúgyis kócos, fekete tincseit.
– Sürgős ügyre hivatkozva bezárkózott a szobájába – vigyorgott az énekes.
– Linda van a dologban – mondta fennhangon Sofie néni és egy szelet tortát tett Bill elé.
– Köszönöm, nem kérem – kezdte Bill, de Sofie néni olyan csúnyán nézett rá, hogy inkább nem ellenkezett és nekilátott, hogy eltüntesse a tortaszeletet.
– Megszerveztem az utat – mondta tele szájjal Bill. – Július 13-án mehetünk.
Hirtelen azt se tudtam, miről beszél, de hamar rájöttem, hogy a megígért oroszországi útról van szó. Meglepetést akartam szerezni Mike-nak, így kibírtam, hogy ne mondjak semmit. Ez persze úgy nem nagyon volt nehéz, ha Bill mindig velem volt, valahányszor Mike-kal beszéltem. Egy cseppet sem idegesített, ugyanis tudtam, hogy Bill féltékeny, különösen, ha Mike-ról van szó. Az énekes egy ideig Mike-ot hibáztatta, amiért – hozzáteszem, az apám cselszövései miatt – tavaly decemberben el kellett hagynom őt. Természetesen Mike-nak köze sem volt a dologhoz, de Billt megnyugtatta, ha elolvashatta, miről beszélünk. Mike-nak nem szóltam, hogy Bill is látja a beszélgetést, hiszen akkor a két srác között még nagyobb lett volna a gyűlölködés. Mike akármennyire is Billre akart hasonlítani – és régen bármennyire is kedvelte a Tokio Hotel énekesét – mióta megismert engem és – különösen – mióta Bill és köztem minden rendeződött, egyszerűen ki nem állhatta. Bill mégis arra készült, hogy együtt megyünk Oroszországba és lepjük meg a gyanútlan Mike Müllert. Sokat mondogatta, hogy ez az út nem arra szolgál, hogy Mike meglepődjön és örüljön, hanem sokkal inkább arra, hogy ő maga könnyítsen a lelkiismeretén. Januártól március elejéig Mike volt az őrangyalom. Figyelt minden lépésemre, vigyázott rám, mikor a másik két barátom, Linda és Anni máshol múlatta az időt. azokban az időkben nagyon ragaszkodtam Mike-hoz. Billnek persze nem említettem, mert félő volt, hogy sosem fog megbékélni a sráccal. Az énekes próbálta kedvelni Mike-ot, mert a fiú egy életre lekötelezte azzal, hogy megvédett, mikor ő nem tudott vigyázni rám.
– Nem kell elmennünk, ha nem akarod. Nem a te hibád volt, hanem az enyém – ráztam a fejem és megsimogattam az arcát.
– Nem tehetsz semmiről – mondta fennhangon. Ezt a mondatot az utóbbi egy hónapban mindennap elismételte.
– De te sem – vágtam vissza. – Miért mondanál köszönetet Mike-nak?
– Mert veled volt. Vigyázott rád. Szeretett téged.
– Te is szerettél – ellenkeztem. – Akkor is szerettél, mikor leginkább gyűlölni lett volna okod.
– Jó, fejezzük be – türelmetlenkedett Bill. – Kezdem unni ezt az önmarcangolást. Hagyd abba, oké? Menjünk el Oroszországba, hogy meglepetést szerezzünk Mike-nak. Így rendben lesz?
– Így jó – helyeseltem.
– Mit gondolsz – mélázott, mikor letette a villát és megtörölte a száját – harminc kilométer túl nagy táv, hogy ne autóval tegyük meg?
– Miért, mivel jöttél? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.
Szélesen mosolygott.
– Nem autóval.
Kérdően tekintettem rá, mire nagy nehezen kibökte.
– Gordon motorjával.
- Na, ilyet! – csaptam össze a kezeimet. – Sosem ültem még motoron! Sofie néni, mondd… Mehetek?
A nénikém elgondolkodott, majd Bill lelkére kötötte, hogy vigyázzon rám.
– Egy darabban fogom visszahozni, megígérem – mosolygott az énekes és kivezetett az ajtón.
Az udvaron valóban ott állt Gordon motorja. Nem kis vita támadt a bukósisakok viselését illetően, de mondanom se kell, hogy vesztettem.
Bill indított és másodpercekkel később már az üres utcán száguldoztunk. Hatalmas élmény volt. Nagyon féltem, hogy le fogok esni, de erősen átfogtam Bill derekát, így ha lecsúsztam volna, egész biztosan magammal rántom őt is. Mikor kiértünk a városból, Bill leállította a motort és levette a bukósisakot. Tanácsa ellenére ugyanígy tettem.
A szél hátrafújta sötétvörös hajamat, tehát gyönyörködhettem volna a repülő táj szépségeiben, csakhogy Bill haját legalább százszor kellett kisöpörnöm az arcomból. Végül megoldottam a problémát. Oldalra dőltem és kihajoltam az énekes háta mögött, amit persze nem nézett jó szemmel, mert állította, hogy jobbra húz a motor.
Nemsokára lefékeztünk a Kaulitz-ház udvara előtt. Leszálltam a motorról, Bill pedig feltolta az udvarra.
– Hogy tetszett? – kérdezte kíváncsian.
– Fantasztikus volt – lelkendeztem kipirult arccal. – Egyszerűen hihetetlen... Csak legközelebb csinálj valamit a hajaddal.
– Megmondtam, hogy ne vedd le a sisakot.
– Viccelsz? – tettem csípőre a kezem. – Szörnyen néztem ki!
- Nem annyira – vigyorgott és a kezemért nyúlt. A motoroskesztyűben olyan volt a fogása, mint egy hatalmas óriásé.
– Oh, csak nem visszakaptam a motoromat? – csendült Gordon hangja az egyik garázs bejárata felől. – Bill, te komolyan ezzel hoztad el Lottét?
– Aha – vont vállat a megszólított. – Sosem ült még motoron.
- És soha többé nem is fog – mosolygott Gordon.
– Dehogynem – ellenkeztem hevesen. – Szuper volt!
Gordon ingatta a fejét. Tudta, mennyire ügyetlen vagyok és hogy nekem a motoron való közlekedés még úgy is veszélyes, hogy Bill ül előttem. Betolta a motort a garázsba és velünk együtt indult el a ház bejáratához vezető lépcsősoron. Én értem először az ajtóhoz, ami azonnal kivágódott, ahogy elhagytam az utolsó lépcsőfokot.
Az ajtóban Simone mosolygós, és már-már szokásosan festékpöttyös arca jelent meg.
– Szervusz, Lotte – köszönt csilingelve. – Bill tényleg nem kocsival hozott?
– Nem ám – vigyorgott Bill. – Motoroztunk!
Simone betessékelt a házba. Bill ledobta a motoroskesztyűt és a bőrdzsekit, majd lehuppant egy székre. Viccesen festett: haja össze-vissza állt, helyenként még az arcát is eltakarta. Simone nevetett, mikor jobban szemügyre vette kissé zilált külsejű fiát.
– Mit nevetsz, anya? – kérdezte Bill.
– Nézd meg magad – mondta Simone és egy fényesre súrolt ezüsttálcát tartott Bill elé tükör gyanánt.
Bill is nevetett, mikor meglátta magát, majd elsietett, hogy rendbe szedje a külsejét.
Az emeletről lehallatszott Tom egetrengető vihogása.
Tíz perccel később az ikrek egyszerre jöttek le. Tom még mindig nevetett, de már kezdett megnyugodni.
- Mesélj csak, Tom Kaulitz! Mi volt az a nagyon sürgős ügy, ami miatt nem tudtál visszajönni hozzánk? – érdeklődtem, mikor az idősebbik iker leült mellém.
– Hááát – kezdte habozva – na már mindegy. Nem bírom tovább magamban tartani. Meghívtam Lindát. Úgy tűnik, itt fogja tölteni a nyár utolsó hónapját.
– Micsoda? – kiáltottam felháborodva. – Képes lettél volna elhallgatni előlem?
– Ne vádold, angyal – szólt közbe Bill. – Óriási meglepetést akart szerezni. Kivételesen gyakorolta, hogyan ne mondja el neked.
– Hoppá. Sajnálom, Tom. Ígérem ,meg fogok lepődni.
Nem maradtunk sokáig a Kaulitz-házban. Miután Simone megmutatta a legújabb képét az érdemes közönségnek – azaz a családnak, meg nekem, Tom a szobájába vonult, Bill és én pedig sétálni indultunk.
Loitsche nem arról híres, hogy éttermek és kávézók sokasága lepné el, de egy kedvencünk azért akadt, mely nemrég nyílt a faluban. Az asztalunk a kis helyiség végében, az ablak mellett volt, félig a bárpult mögé rejtve. A vendégek és a kiszolgáló személyzet cseppet sem csodálkozott, hogy Bill Kaulitz a kávézóban üldögél, ráadásul egy lány társaságában. Loitschében mindenki ismerte őt, s szépen lassan engem is megszoktak. Szerettem ezt a nyugodt helyet, mert itt egyáltalán nem kellett rajongóhadaktól tartanunk – kivéve persze Gittyt, akit még mindig nem sikerült kézre keríteni a decemberi támadásáért.
Bill kibámult az ablakon. Barna szemeiben megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai. Gondterhelt kifejezésbe rendezte arcát, aztán sóhajtott egyet.
- Legalább itt biztonságban vagyunk – motyogta halkan és belekortyolt a kólájába.
Tudtam, mi jár a fejében. Gittyn gondolkodott.
- Még mindig semmi hír?
Bill megrázta a fejét. Furcsamód nem lettem nyugtalan, pedig épp azt vitattuk, hogy a majdnem gyilkosom szabadon mászkál, vagy sem.
– A rendőrség nem találja, pedig gőzerővel keresik, de félek, hogy a nyomozást idő előtt le fogják zárni. Bizonyíték hiányában nincs értelme folytatni.
– A berlini erdőben azt mondta, hogy eldobta a kést – jegyeztem meg, hátha ez segít valamit. Bill csak legyintett.
- Tudom. Megtalálták. Nem nagyon segít. Nincsenek rajta ujjnyomok, vagy DNS… egyáltalán semmi… Gitty körültekintő volt…
– Úgy beszélsz, mint egy rendőr. Krimiket olvasol talán?
– Nem, dehogy – morogta keserűen. – Nem tudhatsz róla, mert nem voltál velem… Öt hosszú hónapon át, minden egyes átkozott nap bejártam a rendőrségre, hogy megtudjam, van-e valami eredmény. Órákig vártam. Aztán feladtam, mert nem volt semmi. A szobámból néztem Loitschét és vártam, hogy az a ringyó megjelenjen az ablakom alatt… Lotte, én esküszöm, nem tudom, mit csináltam volna vele, ha a szemem elé kerül. Tom nyugtalan volt, anyám úgyszintén… Megtaláltuk az átjárót, melyet Gitty és a csatlósai építettek a házunk környékén… Borzasztó volt rájönni, mennyire ki voltunk szolgáltatva… Többször megfordult a fejünkben, hogy végleg elhagyjuk a Bahnhof utcát…
- Nagyon féltettelek titeket… Mindig azon járt az eszem, hogy mi lesz, ha rátok tör a próbateremben…
- Ugyan, angyal! A munkahelyen testőrök védtek minket! – nevette el magát, majd ajka lassan megtalálta az enyémet.
Vigyáznunk kellett, mert nyilvános helyen voltunk, de a kávézóban nem kellett újságíróktól és fotósoktól tartanunk. Bill ismerte a tulajdonost és már a legelső látogatásunkkor diszkrécióra kérte. A vendégek többsége felénk sem nézett. Az asztalunk eldugott helyen volt, így csupán a pincérek láthatták az elcsattanó csókokat, ők viszont csakúgy, mint a főnökük, némi borravaló fejében lakatot tettek a szájukra.
Miután ajkaink búcsút mondtak egymásnak, úgy döntöttünk, mi is búcsút mondunk a kávézónak és hazaindulunk. Nem voltunk sokáig távol, így Simone nem aggódott miattunk.
Úgy határoztam, ma elfogadom a család invitálását és náluk vacsorázom. Tájékoztattam a rokonaimat, akiknek nem volt kifogásuk ezellen. Simone nagyon örült, hogy maradhatok. Nem akart feladatot sózni rám, de elvállaltam a terítést, nehogy valamelyik tányér véletlenül sérülést szenvedjen a saját kezében. Esetlennek tűnt, miközben ajkát harapdálva figyelte az asztalnál folytatott ténykedésemet. Leült, felállt, eltüntette magáról a festéknyomokat, megigazította a terítőt, de úgy éreztem, terhesnek gondolja, amiért ennyire nem tud a hasznomra lenni. Édesnek találtam. Könnyed volt és szétszórt, mint mindig. Ennek ellenére saját készítésű étel került az asztalra, ráadásul egyetlen tányér sem végezte a padlón.
Vacsora után Bill kötelességtudóan hazavitt, ezúttal autóval. Igaz ugyan, hogy mindössze harminc kilométerre laktam tőlük – ami semmiségnek tűnt a Hamburg-Loitsche távhoz képest. Az énekes viszont szerettte a kényelmesebb megoldásokat, így a kocsi mellett döntöttünk.
Útközben búcsúzkodtunk, mert Billnek az éjszaka folyamán Hamburgba kellett utaznia és nem ért rá arra, hogy Sofie néni kajával tukmálja, mint ahogy azt rendszerint tenni szokta, így csak megállt a ház előtt. Kiszálltam az autóból és egyedül sétáltam az udvar felé. Intettem Billnek, majd bezártam a kaput magam mögött.
Az új környék valóban jobban tetszett, mint Hamburg hatalmas utcái, egyedül az iskolával volt probléma. Nem voltam hajlandó Hamburgig buszozni, így újabb iskolaváltás következett. Ennek csak Anni nem örült túlzottan, de megnyugtattam, hogy délutánonként a stúdióban találkozunk, vagy elmegyek hozzájuk.
Most azonban nem volt iskola, így az egész délelőttöt együtt tölthettük Annival. Rodolpho bácsi hajnalban vitt el Hamburgba, és késő délután jött értem. Alighogy kiszálltam a kocsiból, rendszerint Bill autója nyitott ajtóval várt, így időm se volt arra, hogy ebédeljek. Ennek Simone örült a legjobban, akinek volt ürügye kajával tömni. Ebéd után felkerestem az újonnan vásárolt magdeburgi próbatermet, hogy meghallgassam a félkész dalokat, megvitassam velük saját ötleteimet – mert igen, volt néhány nem is olyan rossz gondolatom, főleg a koncertekkel kapcsolatban.
Bill általában szakított időt arra, hogy velem legyen. Akkor is, ha holtfáradt volt, hiába mondtam, hogy menjünk, nem baj, ha hazavisz, de folyton erősködött. Egy ilyen alkalommal azonban belátta, hogy ez tényleg nem mehet így tovább. A beismerés persze annak volt köszönhető, hogy majdnem lecsúsztunk az útról a kocsival. Mikor odaértünk a Kaulitz-házhoz, Bill megkérte Tomot, hogy ebéd után vigyen haza. Tom készséggel teljesítette a kérést. Ő nem volt olyan fáradt, mint a testvére. Gyanítottam, hogy Bill egész éjjel dalszövegeken dolgozott.
– Sajnálom, hogy nem én viszlek haza és azt is, hogy nem megyünk sehova – mondta Bill azon a szombat délutánon. Közben hatalmasat ásított, ezzel erősítve meg a gyanúmat, miszerint nem képes volán mögé ülni.
– Menj és aludj – parancsoltam rá. Tényleg szörnyen nézett ki. Szemei alatt karikák húzódtak, arca gyűrött volt az álmosságtól.
Nem válaszolt, csak elköszönt, bólintott és a ház felé sétált. Tom kiállt a garázsból. Nem a jól megszokott Caddy állt most előttem, hanem egy – szerintem – sokkal szebb, fehér csoda – egy Audi R8. Az az Audi, melyet először a World behind my wall klipben láttam majdnem egy évvel ezelőtt.
– Húha, Tom. Ezt az autót mindig igyekeztél elrejteni – jegyeztem meg gunyorosan.
– Dehogy – védekezett szapora fejrázások közepette. – Csak... na mindegy... féltettem és kész... Pattanj be!
Nevettem a mindössze félórás úton, hisz ilyen rövid idő miatt felesleges értem jönni, engem mégis vittek és hoztak.
– Kösz a fuvart. Szép autó – mondtam, mikor kiszálltam a házunk előtt.
– Köszi – vigyorgott, majd felbőgette a motort.
– Hé, Tom! – kiáltottam utána, mikor elindult, de még épp időben, hogy meghallja. – Bill dalszövegeket ír?
– Azt hiszem, igen – válaszolta. – Még nem mutatott egyet sem, de biztosra veszem, hogy hasonló nagy durranás lesz, mint a Humanoid.
– Terveztek új albumot a közeljövőben? – kérdeztem mohó kíváncsisággal.
– Nem tudom. Ebben az évben már valószínűleg nem adjuk ki, de jövőre mindenképp.
Ettől egész jókedvem lett: hamarosan új Tokio Hotel album és én vagyok az első, aki tud róla. Persze ez korántsem biztos, de Billen látszik, hogy készül valamire.
Annyira gyorsan telt az idő, hogy észre se vettem és már július tizenkettedikét írtunk. Ez azt jelentette, hogy másnap el kellett indulnunk Oroszországba.
– Bill, hogy is lesz ez az út? – hívtam fel kedvesemet tizenkettedikén este, sőt inkább éjszaka, hogy megtudjam, mit és hogyan csomagoljak össze.
– Mi? – vette fel álmosan a telefont. – Jaa... három napra megyünk... szálloda meg minden... holnap délben ott vagyok érted.
Tudtam, hogy álmos, így hagytam, hadd aludjon. Én is elég hamar álomba merültem. Másnap reggel korán ébredtem, hogy mindent össze tudjak pakolni. Mondanom se kell, ígyis siettség lett a vége, de szerencsére minden sikeresen elfoglalta a helyét a kis utazótáskában.
– Ugye külön szobátok lesz? – kérdezte Sofie néni, mikor lecipeltem a táskát az emeletről. Elkerekedett a szemem, mert erre egyáltalán nem gondoltam.
– Biztosan – mondtam kissé bizonytalanul.
– Nem baj, ha nem, csak...
– Sofie, tudod, hogy Bill nem olyan – morgott Rodolpho bácsi.
– Tudom én – hangoztatta Sofie néni – de jobb félni, mint megijedni.
Nevetésben törtem ki. A nénikém minden bizonnyal arra célzott, hogy teherbe esek, vagy valami ilyesmi. Annyira nevettem, hogy észre se vettem, hogy csörög a telefonom. Tehát Bill már megérkezett. Gyorsan elbúcsúztam a rokonaimtól és kisiettem a taxihoz. A sofőr segített bepakolni a táskát, majd fürgén elfoglaltam a helyemet Bill mellett. Látta rajtam, hogy nagyon nevettem valamin és érdeklődve megkérdezte.
– Mi ilyen vicces?
– Sofie néni... na mindegy – haraptam el a mondatot. Nem akartam rákérdezni a szobára, mert valamiért nem akartam tudni, hol fogunk aludni. Titokban reménykedtem, hogy közös szobánk lesz és ezt az illúziót egyelőre nem akartam lerombolni azzal, hogy megtudom a választ.
- Értesíteni kéne Mike-ot, hogy legyen a reptéren – morfondírozott Bill.
– Nem kell, ott lesz – biztosítottam határozottan. – Beszéltem a testvérével, Lenával. Megkértem, hogy intézze úgy, hogy Mike a reptéren legyen. Lena megírta, hogy hamarosan rokonok érkeznek Szentpétervárra, micsoda véletlen, pont Németországból, így jó ürügy van arra, hogy Mike a reptérre menjen. Természetesen a szüleik mennek a rokonokért, így nyugodtan meglephetjük Mike-ot.
– Te aztán előrelátó vagy – dicsért meg egy mosoly kíséretében.
Visszamosolyogtam és ezután nem esett több szó köztünk. A hamburgi reptérre érve Bill kifizette a taxit, majd kisegített a kocsiból és kivette a csomagokat. Ő is egy körülbelül ugyanakkora táskával utazott, mint én. A vállainkra kaptuk a cuccokat és elindultunk a hatalmas épület felé.
– Azt se tudom, mikor utaztam utoljára testőrök nélkül – lelkendezett Bill. – Talán akkor, mikor Budapestre mentünk.
– Van ám egy testőröd – tettem csípőre a kezem.
Csak nevetett, miközben az átvizsgáló személyzetnek adta a két táskát. Mi is áthaladtunk az ellenőrzőkapukon, a táskákra pedig címkét tettek és elvitték őket a gép irányába. Félóra elteltével felszállhattunk a repülőre. A jegyünk természetesen egymás mellé szólt, ennek pedig kifejezetten örültem.
– Aludj, angyal, mert hosszú lesz az út – mondta Bill csendesen, miközben átvette egyik karját a vállamon.
A vállának döntöttem a fejem, de nem aludtam. Éreztem, mikor a keze már nem tartotta olyan erősen az enyémet. Felnéztem és láttam, hogy mélyen alszik. Nem akartam felébreszteni egy hirtelen mozdulattal, így csak lassan tudtam kibontakozni az öleléséből. Végül sikerült és szerencsére ő sem ébredt fel. A repülő utasai közül sokan aludtak, mások zenét hallgattak, vagy olvastak. Úgy gondoltam, Billnek igaza van és talán aludnom kéne, hiszen az út meglehetősen hosszúnak ígérkezett. Ahogy elnéztem a körülöttem alvó embereket, én is elálmosodtam. Hátradőltem az ülésen és lehunytam a szemem. A gép megrázkódott, az erős lökéstől Bill feje megbillent és a vállamra dőlt. Megnyugtató volt érezni, hiszen tudtam, hogy még mellettem ül. Hamarosan elaludtam, de nem sokáig volt alkalmam pihenni. Hallottam, ahogy kinyílik egy ajtó és halk, kopogó léptek zaja ütötte meg a füleimet. Egy légikisasszony csengő hangon, angolul köszöntötte az utasokat. Kinyitottam a szemem. A légikísérők tálcákat osztottak szét, rajtuk az előre kifizetett ebéddel. Hozzánk is odajött egyikük. Bill még mindig édesen aludt, így átvettem a tálcákat, majd a hölgy továbbált, én pedig az előttem lévő ülés lehajtható asztalkájára helyeztem az egyik tálcát, a másikat pedig továbbra is a kezemben tartottam.
Nem volt időm reggelizni sem, így gyorsan hozzáláttam az egyik adag saláta elfogyasztásához. Két tálcát egyensúlyozni azonban nem volt könnyű, így kénytelen-kelletlen felkeltettem Billt, hogy átvegye a sajátját. Mikor átadtam az ebédet, elfintorodott és nem nyúlt az ételhez.
– Saláta – morogta bosszúsan. – Utálom a salátát.
- Hát akkor ne edd meg.
- Idegesít, hogy ott van.
Mérgesen sóhajtottam és a saját tálcámra emeltem a zöldellő salátaleveleket.
- Így megfelel? – kérdeztem kicsit türelmetlenül.
– Köszönöm – biccentett és ő is enni kezdett. Még morgolódott egy kicsit a saláta miatt, de az ebéd elfogyasztása után nemsokkal már ismét aludt. Úgy döntöttem, zenét hallgatok. Miközben egymást követték a dalok, néztem az egyre sötétedő eget. Alig vártam, hogy végre leszálljunk, bár attól tartottam, hogy Mike mégsem megy ki a „rokonok” elé pedig Lena megígérte. Úgy kellett intézniük, hogy Mike ne sejtsen meg semmit. Szurkoltam, hogy beváljon a terv, bár tudtam, hogy Lena ügyes lány, könnyen megoldja a dolgokat.
Nemsokára bekövetkezett az a perc, mikor elhagyhattuk a repülőgépet. A hatalmas, szentpétervári repülőtér világos csarnokában álltunk és néztük, merre lehet Mike. Nem láttuk sehol, így elindultunk az ellenőrzőkapuk irányába. Hamarosan megkaptuk a csomagjainkat és elvegyültünk az utasok forgatagában.
– Ott van – suttogta Bill pár perc nézelődés után.
A tömeg kissé feloszlott, így végre megláthattam Mike-ot, aki várakozó arccal bámulta a hirdetőtáblát. Valószínűleg a rokonai gépének érkezési idejét nézte.
– Menj oda – szólt Bill és levette a táskát a vállamról.
– Mi? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Nem együtt kellene?
– Nem. Ez a te ügyed. Ne félj, nem megyek sehova.
Félve indultam el Mike felé. Bill bátorítóan lökdösni kezdett, így kissé megszaporáztam a lépteimet. A srác mögé kerültem, de nem vett észre.
– Hol a fenében lehetnek – morogta Mike és hátrafésülte fekete tincseit.
Billre pillantottam, aki igyekezett értésemre adni, hogy ideje lenne megszólítanom Mike-ot. Elfogott a nevetőgörcs, látva a vicces gesztikulálást. Végül újra Mike felé fordultam.
– Hahó, Mike – szólítottam meg bátortalanul. A srác hirtelen megfordult, s kis híján félrelökött.
– Lotte? – pillantott rám hitetlenkedve. – Jöttél hogyan ide?
Nem nézett körbe, így nem látta Billt. Szemlátomást azt hitte, egyedül jöttem.
– Hosszú a magyarázat – vigyorogtam és Bill felé intettem. Mike követte a kézmozdulatom irányát, így végre megpillantotta a kísérőmet. Kicsit elkerekedett a szeme, de lassan bólintott.
– Akkor tényleg ismét újra együtt – nyugtázta. – Hittem azt néha, csak miattam mondod, hogy minden rendben, mert csak engem akarsz lerázni.
– Mike, ne mondj ilyet – néztem rá szigorúan, mire rögtön elhallgatott. Bill hatalmas vigyorral az arcán sietett felénk. Mikor odaért, ledobta a táskákat és kezet nyújtott mike-nak. A srác megint mordult valamit, de megrázta Bill kezét.
– Szia, Mike – köszönt Bill udvariasan.
– Helló, Bill – válaszolt Mike fagyosan, de illedelmesen.
– Engedd meg, hogy elmagyarázzam, mit keresünk itt – kezdte Bill, de Mike közbevágott.
– Ne itt. Van egy váróterem arrébb, itt sok az ember.
– Rendben – bólintott Bill, majd felvette a táskákat és kézen fogott.
– Add az egyiket – szólt Mike és levette Bill válláról az egyik táskát. Bill egy cinkos vigyorral nyugtázta, hogy Mike az ő táskáját cipeli, nem az enyémet.
A váróteremben kényelmes kanapék és fotelek sorakoztak. Mike kiválasztott egyet és elindult felé, mi pedig követtük. Mikor leültünk, Bill újrakezdte a félbeszakított mondatot.
– Szóval, szeretném elmagyarázni, mit keresünk itt. Lehetséges?
Mike nem felelt, így folytatta.
– Mikor kibékültünk Lottéval, megfogadtam, hogy eljövünk és meglepünk téged. Egyrészt, mert Lotte barátja vagy, másrészt miattam...
Mike felkapta a fejét és érdeklődve pislogott.
– Hogyhogy miattad?
– Nos... meg szeretném köszönni, hogy vigyáztál Lottére, mikor én nem tehettem. Mellette voltál, mikor szüksége volt valakire. Őrködtél, mikor nem volt teljes tudatában a tettei következményeinek és nem utolsó sorban szeretted, mikor elhagyott engem és azt hitte, hogy gyűlölöm.
Mike értetlenkedett, de meghatottnak látszott. Úgy tűnt, Bill nem egészen olyan, mint amilyennek eddig hitte.
– Hát... köszönök – motyogta zavartan. – Én csak azt teszek, amire a lányok kértek.
Bill elmosolyodott és felállt. Mike is így tett. Ismét kezet fogtak és megölelték egymást. Nagy öröm volt végignézni. A kibékülés első jele volt ez, vagy csak megtévesztés és színjáték? Nem tudtam eldönteni, de egyelőre nem is akartam. Most jó volt így: látni őket, ahogy megölelik egymást. Figyelni Mike meghatottságát Bill szónoklatát követően, észrevenni a meglepetést az arcán.
– Mennünk kellene – jegyezte meg Bill, és felkapta a táskámat. – Hosszú volt az út. Nagyon fáradtak vagyunk. Hívok egy taxit és...
– Ne hívj taxit – intette le Mike. – Úgyis a rokonokért jövök ... autóval… hopp... a rokonok...
– Ne aggódj, a szüleid eljöttek értük. Beszéltem a húgoddal. Ő szervezte meg az egészet. Szerencsénk volt, hogy pont tizenharmadikára tervezték az utat a rokonaid.
– Nem szerencse – mondta Mike elgondolkodva. – Lenocska keze biztosan van a dologban benne. Mondod neki, mikor érkeztek, szólhatott a bácsikámnak, mikor kell jönni.
– Ez igaz – motyogtam bizonytalanul.
– Akkor ne hívjak taxit? – szólt közbe Bill.
– Nem kell. Elviszlek titeket.
Átvágtunk a repülőtér hatalmas csarnokán, kisétáltunk egy üvegajtón és Mike autója felé vettük az irányt. Mike előhalászta a kulcsot, majd kinyitotta az ajtókat és a hátsó ülésre dobta a táskákat
Sajnos nekem kellett megosztanom a helyem a táskákkal. Bill és Mike kényelmesen elfoglalták helyüket a volán mögött, illetve az anyósülésen. Nem bántam. Reméltem, hogy út közben beszélgetnek egy kicsit, de mindketten csendben maradtak. Nem történt köztük komolyabb eszmecsere, mindössze csak annyi, hogy Mike udvariasan megkérdezte a hotel nevét és címét, ahova el kellett vinnie minket.
– Mike, három napig leszünk itt. Holnap elmehetnénk valahova… hármasban … - javasolta Bill. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy azt kérte Mike-tól, hogy tartson velünk és közösen csináljunk valamit. Tényleg próbálta megkedvelni őt. Tudta, hogy fontos lenne számomra, hogy barátok legyenek és minden tőle telhetőt meg is tett ennek érdekében. Ez az egész már csak Mike-on múlott. A srác mérsékelten dekoratív vonású, lányos arcán a meglepetés halvány kifejezése suhant át, de bólintott és megígérte, hogy eljön.
– Mit csinálunk? – kérdezte érdeklődve és Bill felé emelte pillantását.
- Holnap délután felhívlak és megbeszéljük a részleteket – mosolygott Bill.
Mike még mindig nagyon meg volt lepődve, de ismét bólintott. Kivettük a táskákat a kocsiból, megköszöntük a fuvart és néztük, hogyan hajt el a szálloda kapujából. Mikor már látótávolságon kívülre ért, Bill a bejárat felé indult, én pedig követtem. Lassan haladtunk a recepciós pult felé, az énekes mindeközben arról motyogott valamit, hogy reméli, nem kell angolul kommunikálnia.
– Jó napot – próbálkozott Bill, mikor a pult elé értünk. A hölgy kedvesen mosolygott és megkönnyebbülésünkre németül felelt.
– Tessék. Segíthetek?
– Igen – kezdte határozottan Bill. – Egy hónapja foglaltam szobát Krüger névre.
Mérgesen pillantottam rá, hogy felelősségre vonjam, amiért a nevemet használta a szobafoglalásnál. Ő csak a fejével intett, hogy fent majd elmagyarázza.
– Igen, igen – bólintott a kisasszony. – Itt a kulcs, uram.
Átadta a kulcsokat, majd szívélyes mosollyal kellemes ittlétet kívánt és a következő vendéghez fordult.
– Gyere – intett Bill és elindult a lépcső felé, követve az előttünk haladó boyokat, akik a csomagjainkat cipelték. Az énekes határozottnak tűnt, pedig biztos voltam benne, hogy sosem járt még ebben a szállodában.
– Tudod, merre kell menni? – kérdeztem bizonytalanul.
– Persze, hogy tudom. Minden hotel egyforma. Ne aggódj, csak a másodikra megyünk. Különben is, nem figyelsz? A boyok előttünk mennek!
Ez megnyugtató információ volt, tehát csak három folyosón tévedhetünk el. És igen, nem figyeltem. Bill azonban a fél életét szállodákban tölti, így tudta, milyen egy átlagos hotel szerkezete. Nem is tévedtünk el.
A 210-es szoba ajtaja előtt álltunk, ami a folyosó legvégéről nyílt. A folyosót végig bíborszínű szőnyeg borította, a falakon régies lámpák árasztották el fényükkel a tágas teret, de megfigyelhető volt az egész épületben egyfajta modernitás is. Részemről én pont az olyan szállodákat kedveltem, amelyek ötvözték a modern technikát és a régies díszítőelemeket, mintpéldául a falon elhelyezett fáklyaszerű lámpákat és a modern technológia vívmányait. Ezeket mind megtaláltam ebben a szállodában. Amíg Bill a kulccsal babrált, eszembe jutott Sofie néni kérdése. Vajon külön szobánk lesz? Szívem szerint, ha választhattam volna, egyből azt mondom, hogy ne, inkább legyen közös. Igazából féltem a szállodáktól. Ha régebben hotelekben kellett töltenem az éjszakát, általában Florenz-cel aludtam, mert utáltam egyedül lenni egy teljesen vadidegen helyen. Féltem, néha sikoltoztam, volt, hogy rémálmok gyötörtek. Most viszont túl kell lennem a félelmeimen és hősiesen el kell viselnem mikor Bill megmutatja a szobámat?
Nem is vettem észre, hogy az ajtó már ki van nyitva, a boyok rég eltűntek, és valaki épp arra próbál rávenni, hogy megmozduljak végre.
– Mi? Jaa... – kaptam észbe és becsuktam az ajtót magam mögött.
Körbenéztem a szobában, mely igazából nem is egy szoba volt, hanem inkább két szoba. Az egyik részlegből át lehetett járni a másikba, csupán egy ajtó választotta el egymástól a két helyiséget. Az éppen nyitott ajtón keresztül láttam, hogy a táskám a túlsó féltér hatalmas franciaágyán pihen, szóval Bill már választott helyet magának.
– A fürdő közös – jelentette be bill. – Időbeosztást kell csinálnunk.
– Minek azt? – kérdeztem vissza megütközve. Gondolod, ha bemész, be fogok menni utánad?
– Nem kizárt – vigyorgott. Felkaptam az egyik párnát és megpaskoltam vele az arcát.
– Mekkora egoista vagy – vihogtam és fegyverszünetet kötöttem.
Nem válaszolt, csak mosolyogva végigdőlt az ágyon.
– Elmondod végre, min nevettél a taxiban? – fordult felém hirtelen. Úgy tűnt, egész úton ez a téma izgatta a fantáziáját, csak eddig nem volt alkalma, hogy előhozakodjon vele.
– Ja, az – nevettem ismét és leültem az ágy szélére. – Semmiség, csak Sofie néni újabb furcsa kombinációkkal állt elő.
– Mégis miféle kombinációkkal? – faggatott tovább.
– Hát... Megkérdezte, hogy külön szobánk lesz-e, vagy sem. Aggódik, hogy esetleg... – itt megálltam egy kicsit. Kezdett igencsak kényelmetlen rész felé érni a beszélgetés.
– Na miért aggódik? – vigyorgott Bill, pedig tudta a választ. Csupán jólesett neki, hogy látta, ahogy szépen lassan elpirul az arcom. Elfordultam tőle, hogy ne lásson.
– Hé, te kis buta – szólalt meg végül és felült, hogy át tudjon ölelni. – Tudom, mire gondolt a nagynénéd. Ha hazamegyünk, megmondom neki, hogy felesleges aggódnia.
– Oké – egyeztem bele és a mellkasára hajtottam a fejem. – Kicsit kényelmetlen téma ez számomra, Sofie néni pedig elég sokszor hozakodik elő vele. Nem vagyok már gyerek, de olyan furcsa még...
– Persze, hogy nem vagy már gyerek – helyeselt Bill. – Viszont meg kell értened, hogy feszegetni fogja az érdeklődésüket. Például... Tom... kérdezte...
– Inkább nem akarom tudni, mit kérdezett – morogtam, mire elnevette magát. – Most aztán tényleg tarthatsz kislánynak.
– Nem. Nekem angyal maradsz. A nénikéddel meg ne törődj. Tegyük jégre ezt a témát, oké? Rohadt éhes vagyok, de nem akarok egyedül enni. Van kedve az angyalnak velem vacsorázni?
Nem mentünk le a szálloda patináns éttermébe, Bill egyszerűen felhozatta a vacsorát. Édes volt, ahogy kiszolgált, kicsit úgy éreztem, tényleg kislánynak tart, de tudtam, hogy csak hülyéskedik.
A vacsora végeztével, az elegáns szobapincér távozását követően ismét ketten maradtunk. Bill újra elnyújtózott az ágyon. Nagyon lassan és félve, én ugyanígy tettem, mert megfigyeltem, hogy helyet hagyott nekem. A szemem sarkából láttam, hogy mosollyal kíséri minden mozdulatomat. Csak néztük egymást, de ez kicsitsem untatott. Billt nézni sosem volt unalmas. A holdfény megcsillant karika orrpiercingjén és a jobb fülében díszelgő három fülbevalón. A külsején bekövetkezett újítás körülbelül egy hete borzolta fel a kedélyeimet. Nem mondom, hogy minden rosszallás nélkül néztem az arcát, mikor először láttam, de most, hogy csak a hold bársonyos fénye esett a testékszerekre, el kellett ismernem, egyáltalán nem álltak rosszul neki.
– Csinálni kéne valamit, nem? Nézzünk filmet? – kérdezte Bill, mikor már vagy fél órája csak egymás arcába bámultunk, én pedig a fáradtság miatt néha-néha el is aludtam.
– Nagyon fáradt vagyok, úgyhogy ne kezdjünk bele egy filmbe, mert nem fogom kibírni a végéig.
Elhúzódtam tőle, gyorsan felálltam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Tényleg nagyon álmos voltam, félő volt, hogy bármelyik percben elalszom. Amennyire lehetett, megpróbáltam gyorsan elintézni a dolgaimat, bár nem tudtam, mire ez a nagy siettség.
– Gyors voltál – nyugtázta Bill, mikor kiléptem az ajtón. Ő is feltápászkodott, majd elindult a fürdő felé.
A saját szobarészem ajtaja előtt álltam, de nem akartam kinyitni, mert nem volt szívem egyedül hagyni Billt, pedig csupán az az ajtó választott volna el minket egymástól. Elfogott a sajnálat iránta, mikor belegondoltam, hogy az év háromszázhatvanöt napjából kétszázat szállodákban tölt és esténként senki nincs mellette, akinek csak annyit mondhatna: jó éjt. Az ajtó előtt állva hallottam, hogyan készülődik és tudtam, hogy fáradt, hogy aludni akar. Így végül mégiscsak lenyomtam a kilincset és az ágyhoz vánszorogtam. A táskám még ugyanúgy hevert rajta, ahogy Bill tette le rá, csak a cibzárak voltak szétnyitva, hiszen a fürdőszobai kellékeket kerestem a fiókokban.
Leültem és körbenéztem. Elegáns bútorok foglaltak helyet a szobában, TV-álvány, tükrös szekrények, fekete gránit fésülködőasztalka. Valahogy minden olyan hidegnek és személytelennek tűnt.
Láttam, hogy odakint szél csapkodja az ágakat. Július volt, s ez azt jelentette, hogy a hőmérséklet gyakorta haladta meg a 25-30 celziuszfokot,, de esténként gyakran feltámadt a szél és lehűlt a levegő. A fák nyöszörögve tiltakoztak a szélrohamok ellen. Összerezzentem. Nem bírtam nézni a természet kegyetlenkedését, inkább elfordítottam a tekintetemet az ablaktól.
Figyeltem, ahogy Bill kijön a fürdőszobából és az ágya felé siet. Nem vette észre, hogy éppen őt nézem, azt hihette, már alszom.
– Jó éjt! – köszöntem el, mikor az ágy rugói megnyikordultak, jelezve, hogy Bill aludni tért.
– Neked is – szólt vissza kedvesen. Meg mertem volna esküdni rá, hogy vigyorog.
Hiába próbálkoztam, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Idegen volt a hely, a szél egyre jobban tépte a fák lombját, az autók megállás nélkül rótták útjukat az éjszakában. Különös hangok ütötték meg a füleimet, panaszos nyögések, gonosz suttogások. A fák ágai árnyékot vetettek a bútorokra, s ahogy a szél mozgatta őket, úgy tűnt, mintha fenyegető karmok kapkodnának a levegőben, áldozatra várva.
Csak néztem a digitális óra jelzését. Eltelt egy óra és én még mindig nem aludtam. Fáztam, így felkeltem és a radiátorhoz sétáltam. A csövek hidegek voltak. Morgolódva csoszogtam vissza az ágyamhoz és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam.
Hirtelen ötlettől vezérelve azonban felültem, megkerestem a papucsomat és átsétáltam azon a bizonyos elválasztó ajtón. Bill az ágyában feküdt, a holdfény megvilágította arcát, mely békés kifejezésben nyugodott. Az ágya mellett álltam és aggódni kezdtem, hogy most mit tegyek. Ha visszamegyek a szobámba, egész biztos, hogy rémálmaim lesznek, így holnapra olyan leszek, mint egy kifacsart szivacs. Márpedig Mike-kal nem lehet úgy találkozni, hogy közben azt sem tudom, hol vagyok. Ha viszont maradok, kockáztatom, hogy felébresztem Billt. Ez se valami szuper ötlet, mert biztos megkérdezné, miért nem alszom, nekem pedig felelet gyanánt be kéne számolnom a fura hangokról és az ijesztőnek tűnő árnyékokról, azzal pedig csak magamat hoznám hülye helyzetbe. Gondolkodj, Lotte– sürgettem magam. Hátraléptem két lépést, majd visszatértem az előbbi helyemre.
Bill megmozdult. Úristen – futott át az agyamon – ha felébred. Szerencsére azonban nem került sor erre, mert a srác csupán összehúzta magán a takarókat.
Kis ideig csak figyeltem, , viszont egyre jobban fázni kezdtem, úgyhogy ideje volt cselekedni. Reméltem, hogy nem alszik még annyira mélyen, így ha fel is ébred, könnyű lesz majd visszaaludnia. Óvatosan felemeltem a takaró szélét, vigyázva minden apró mozdulatra, nehogy Bill felkeljen. Végül sikerült kényelmesen elhelyezkednem és – meglepetésemre – tényleg nyugodtabbnak tűnt minden. Azonban, hogy a gondolataim másfelé kalandoztak, egyből nem figyeltem a mozdulataim finomságára és egyik hideg kezem súrolta Bill kinyújtott karját.
Szemei lassan felnyíltak, majd mikor látta, hogy én okoztam az ébredését, elmosolyodott.
– Tudtam, hogy visszajössz még, angyal – mormolta álomittas hangon.
Bebújtam mellé és átkaroltam a derekát. Hallgattam a szívverését, mely megnyugtató ritmust dobogott. Olyan volt, mintha altatódalt hallgattam volna. Egy-kettő, egy-kettő…
- Milyen más ez, igaz? – kérdezte Bill, aki hirtelen rám nézett és valamiképp furcsának tűnt a tekintete.
Megvontam a vállam. Hisz, mi lett volna más?
- Hmmm….?
Felnevetett és továbbra is rám szegezte a pillantását.
- Itt vagy… mellettem…
Óh, és már mindent értettem. Bill eddig lassan dobogó szívének ritmusa felgyorsult, csakúgy, mint az enyém. Nem tudtam nem észrevenni a furcsa mosolyt az énekes arcán – habár sötét volt, most tisztábban és élesebben láttam, mint eddig.
- Olyan közel – motyogta és csókot nyomott az arcomra. Lélegzése szaggatott volt, s ez feszültté tett – bár meg kell hagyni, nem egészen rossz értelemben. Igazából fogalmam se volt, mi lesz, ha lesz egyáltalán valami. Semmire sem voltam felkészülve, Bill azonban szerencsésen megkímélt a továbbiaktól, mert csak végighúzta egyik kezét a takarókkal körbeölelt testemen, aztán visszavonult és a párnákra hanyatlott.
Mégis mellettem volt, engem ölelt. Ez a tudat olyannyira ellazított, hogy esélyem se volt küzdeni az álombamerülés ellen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése